Rogovszky Zoltán
Lelki ösvényeken I. rész
Találkozás Minden Létezővel

A Cédrus egy korábbi háromrészes sorozatában ismertette a Minden Létezők Tanácsa c. mélyökológiai csoportfoglalkozás javasolt "forgatókönyvét" a Thinking Like a Mountain c. könyv útmutatásai alapján. (1999 decemberi, 2000 januári és februári szám.)
Akkor arra kértük olvasóinkat, ha megvalósítanák a leírtakat, tapasztalataikat osszák meg velünk. Nagy örömünkre szolgált, mikor kézhez vehettük az alábbi beszámolót.

Sas a lemenő napban

"Elődeink úgy hitték, hogy a dalok a csend szülöttei, akkor keletkeznek, ha mindenki megpróbál a szépre gondolni. A dalok akkor alakot öltenek az emberek szellemében, s a felszínre jönnek, akár tenger mélyéről a buborékok, amelyek a levegőre törekszenek, s ott szétpukkannak. Így keletkeznek a szent énekek."

Keresek. Valami olyat kell megtalálnom, amit csak más adhat meg. Mikor úgy éreztem, hogy nem tudok továbblépni, hozzátok fordultam, mi az, ami hiányzik az életetekből, amit szívesen megismernétek. Sokféle és jobbnál jobb válaszok érkeztek: Mit gondolhatott Shakespeare? Mi van a halál után? Milyen lehet a világűrből látni a Földet? Mit mesélnek az álmaink? Vannak-e olyan képességeink, amelyeket nem ismerünk? Milyen lehet más népek kultúrája, gondolatvilága? Merész kérdések egy délutáni tanterem lehetőségei között.

Egy magányos kis erdőszéli házikó körül is sokáig kell keresni a válaszokat, ám a hozzájuk vezető utakat magunkban hordozzuk -- így végül meg fogjuk találni kérdéseinkre a választ. Fejünkkel érintjük a tölgyfa csupasz törzsét, és felnézve az élet kuszának tetsző hálózatát látjuk, amelyen elindulunk. A hálózatok összekötnek, és testünkben is ott hordozzuk őket a tenyerünkbe gyűrődött jelekként, ereink, idegeink ág-bogaiban.
Tél van. Állunk a hóborította erdőben, csupasz, fekete törzsű fák között. Társam mellettem guggol. A nap szinte szemmagasságba ereszkedik. Izzó vasgolyóként fest mindent aranyló vörösre. Karjaimat széttárva engedem, hogy befogadjon, tekintetemet az örvénylő gáztömeg mélyébe fúrom. Egy sas ereszkedik fölém. Egymásba kapaszkodva emelkedünk az erdő és a világ fölé. Ismét keresek valamit, de már vezetőim is megérkeztek. Mikor visszatérek, a nap már eltűnt, társam kuporog csak a hóban, és nagyon örül, hogy nem hagytam túl sok ideig magára.

Lépések körbe-körbe

"A szavak is szimbólumok, és nagy erőt hordoznak, különösen a nevek."

Ha lépéseket hallunk, odafordítjuk tekintetünket, és alaposan szemügyre vesszük a közeledőt. Megállapítjuk, ismerjük-e, várva vagy váratlanul érkezik, és sok mindent meg tudunk állapítani lelkiállapotáról, hozzánk való közeledéséről és a találkozás várható kimeneteléről is. Szemünk mint érzékszerv sok fontos információt közöl a környező világról, de éppen olyan sok dolgot el is takar azzal a fontosságával, amiben annyira bízunk. Észrevesszük-e azokat a felénk közeledő lépéseket, amelyek felé lehetetlen a szemünket odafordítani, mégis felénk jönnek jó vagy rossz hírekkel, és számunkra fontos üzeneteket hoznak? Sokszor olyankor világosodik meg elménk, amikor egy problémás helyzet időben vagy térben eltávolodik tőlünk, akkor értünk meg másokat, amikor fizikai valóságukban éppen nem láthatjuk őket. Az utazó sámán is révületében gyakran szemét, arcát eltakarva indul útjára, hogy a fizikai világ ingerei ne zavarják más fajta érzékelését.

Ülsz az erdőben egyes egyedül, ahová kivittelek. Azelőtt egyikünk sem járt ott, de az érzéseim idevezettek, és tudom, hogy biztonságban vagy. Ülsz és nem nézhetsz körbe, mert kendőt kötöttem a szemed elé, mielőtt otthagytalak. Egyetlen feladatod van, hogy minden ismert és ismeretlen érzékeléseddel figyelj a környezetedre, olvadj bele a világba, majd szűkítsd le a figyelmedet önmagadra, a megjelenő képekre, és add át magad ennek az álomszerű, időtlen érzésnek. Bíznod kell abban, hogy érted jövök. Nem kell félned semmitől, mert két kövecskét szorongatsz a kezedben, ezeket csörgetve, összekoccantva elijesztheted az ártó szándékot és gondolatot. Ez az álmok, a képzelet ideje, amelyből minden ébredésnél újjászületsz és ismét magadra találsz. Mikor eljövök érted, csöndben indulunk tovább. Sorban elmegyünk mindenkihez, egyetlen hang nélkül. A hangoskodás összetöri a születő gondolatokat, átfesti a látott képeket, elgyengül, termékenyítő erejét veszíti a közös megismerés. Mikor újra együtt vagyunk, mindent elmondhatsz, amit láttál, amit éreztél, ami történt veled. Mi figyelmesen végighallgatunk, esetleg a végén kérdezgetünk, majd várjuk, hogy megkapd az új nevedet. Olyan nevet, ami formál és vezet téged. Lehetsz Csobogó Vízesés, Éber Őz, Bukfencező Mókus, Égi Madár, Zenélő Erdő, Csodálkozó Lepke, Tűzmedve vagy Mindenbe Merülő. És a neved megjelenik valamelyikünk gondolataiban, hogy kimondhassuk: "Jó név. Igazán jó. Hozzád illő." Ezzel befogadott a világ, mert részévé váltál.
Dübörgő kavicsok

"A kő tökéletesen beilleszkedik jelképeink világába. 
Gömbölyű és végtelen. Végtelen a benne rejlő erő is. 
A gömbölyű tárgyak egymással rokonságban állnak..."

A kövek sokat tudnak. Tudják azt is, mikor ugorjanak ki a dobból. Te hiába rázod, próbálsz megszabadulni dübörgésüktől, de ha megjelent előtted a jel, akkor egymás után könnyedén kiszökkennek és elhallgatnak. Megrázhatod zsibbadt karodat, és megkönnyebbülten adhatod tovább a dobot a melletted ülőnek.
Körben ülünk a fűben, a ház előtt, és ősi jeleket keresünk. Olyanokat, amelyek minket fejeznek ki, és amelyekkel mi is kifejezhetjük önmagunkat. A jelekkel foglalkoztunk egész álló nap. Tudjuk, hogy a kör összetartó egység, ezért is ülünk körben. Ismerjük a kereszt összekötő és elválasztó jelentését; körbe vesz minket -- bennünk is ott van -- a négy őselem. Szemünkben ott a vizek tükre, ott a föld mélysége, a levegő álmai és a tűz fénye. Egész testünket ők építik fel. Ülünk a földön, a fák lombjai közül ránk süt a nap, megsimogat a szellő, és nem messze tőlünk ki nem apadó forrás vize csörgedez. Az egész világot is ők építik fel körülöttünk.
A kövek szorgalmasan dolgoznak a dobban. Dübörgésük feloldja bennünk a világot, és minket a világban. Ahogy a dob körbejár, mindenki beleejti a maga kavicsait, behunyjuk a szemünket és magunkban biztatjuk a soron lévőt, erőt és kitartást kívánva neki. Ezek a kövek ősidők óta hevertek itt, és most átadják azt a tudást, amit kőként őriznek. Mi pedig meghallgatjuk a nekünk szánt üzenetet, és ecseteinkkel felrajzoljuk a jelet, amit kaptunk.

Szelíd vadászat

"...minden állatban rejlik erő, mivel a Nagy Szellem lakozik mindannyiukban, még az apró hangyában, a pillangóban, de a fákban, virágokban, sziklákban is."

Tűznél tervezgetjük a holnapot. A dob ismét körbejár. Dübörgő hangja hívja a vadakat. Kérjük, mutassák meg magukat a felkelő nap fényében, hogy csodálhassuk erejüket, ügyességüket és kitartásukat. Az új nap kezdete mindig öröm forrása. Persze csak ha az előzőt befejeztük, és ha nem úgy ébredünk reggel, hogy az elmúlt napok felgyülemlett feladataival kell tovább birkóznunk.
Még sötét van, amikor hálózsákjainkból kikecmergünk, ébresztgetjük egymást. A hajnalnak egyelőre csak azt az erejét érezzük, ami visszataszítana a puha melegségbe, az álom karjaiba. Kint szürke sötétség, a táj hűvös lehelete és a madárnép fényt követelő hangoskodása fogad. Őzek, szarvasok figyelnek az erdők mélyén. Rókák, nyestek osonnak ösvényeiken. Milyen törékenyen és elhagyatottan állunk a mindent beborító égbolt alatt! A lesen kuporogva is várjuk, csak várjuk a keletről érkező fényt, amely visszaadja hitünket és erőnket a csüggedés helyett. Nem messze őzek legelésznek, és ahogyan a napkorong emelkedik, szépen lassan eltűnnek a lombok között. A hajnal lenyűgöző szépségét is megmutatta.
Fejemet a magas fű közé fúrva ismeretlen ösvényekre indulok. Mikor az áthatolhatatlan sűrűbe beszűrődő fényhez hozzászokik a szemem, felkúszom a fűszálak szárán, és ismerkedem az erdő magányos lakóival. Jámbor növényevők és gyilkos ragadozók vesznek körbe, mozgásukban, testükben és szokásaikban lenyűgözően szépek és tökéletesek. Ahogy mind kíváncsian nézünk befelé fűablakainkon át, szinte el sem hisszük, hogy mindenhatónak és természetfelettinek tartott testünk éppen olyan törékeny, mint a legapróbb pók vagy hangya teste, ha a természet erőihez mérjük azt.
Ahogy a nap halad égi útján, megéhezünk. De nem könnyű ám az élelemhez jutás a természetben! Ügyesség és kitartás kell ahhoz, hogy a nálunk gyorsabb vadat elejtsük. Egyenes, könnyű nyársaink vannak, és előttünk ringatózik a szélben a célpont: virágokból font koszorú, színes kendőkkel felaggatva, amelynek a közepén a legügyesebb vadászok fája fog átsüvíteni. Furulyák és dobok hangja szólal meg, tüzes énekek csendülnek, ahogyan sikerre biztatjuk a vadászt. Ha elvéti a vadat az első dobással, még egyszer dobhat, mielőtt az végképp eltűnik a szeme elől. Ha megsebesíti azzal, hogy valahol eltalálja, akkor többször is dobhat.
Minden vadászat vége a lakoma, és a köszönet az élelemért, amely táplál minket. Az esti tűzön már sülnek a pecsenyék, és a tűz szikrákat küld csillag-testvéreinek. Ének és füst száll fel, amely megszenteli az eltelt napot és elhozza az álmokat.

amelyet a Fiatalok Természetismereti Klubja szervez az Őrségi Tájvédelmi Körzet területén lévő, szigorúan védett szőcei tőzegmohás lápra.
Szőce az Őrség keleti szélén található, néhány száz lelket számláló kicsiny falu. A falu szélén csörgedező patak és a völgyben fakadó rétegforrások mentén nedves rétek, és égerligetek húzódnak, amelyek gazdag növény-, és állatvilágnak adnak otthont. Ezek közül is kiemelhető néhány különlegesen ritka és szép növény, mint például a tőzegkáka, a harmatfű, a zergeboglár, a gyapjúsás vagy a láprétek több mint tíz fajt számláló tőzegmohái.
A területet az ősi gazdálkodásnak, a legeltetésnek és kaszálásnak köszönhetően őrződött meg. Ezek leépülésével azonban a terület romlásnak indult, fokozódott a szukcesszió. Egyre több éger és fűz nő fel e réteken, és sajnos terjed az akác is. A nitrátszegény élőhelyeket biztosító savanyú szőcei lápon az is súlyosbítja a helyzetet, hogy a folyóvizekből többletnitrogén érkezik, ami pedig kedvez a gyomok és a korábban ott nem élt növények terjedésének.
Táborunk célja, hogy a természetvédelmi hatóság által lekaszált rétekről a szénát összegyűjtsük, és elhordjuk illetve elhordassuk. A kaszálással megakadályozzuk a rétek beerdősülését, a széna elhordásával pedig hozzájárulunk a területre érkező többletnitrogén eltávolításához.
A résztvevők szakmai vezetés mellett ismerkedhetnek meg e káros emberi hatásoktól még nagyrészt mentes vidék természeti és néprajzi értékeivel. Kézműves foglalkozásokra is sor kerül.

Hosszú évek óta vezetek gyerektáncházat, játszóházat. A foglalkozások szövetét mindig a népi játékok, a paraszti hagyományok adták. Amikor kezdtem jobban odafigyelni arra, hogy az esztétikai értékeken túl milyen más értékek vannak ebben az anyagban, illetve hogy a népi játékok milyen logika mentén szerveződnek egységgé, a paraszti kultúrának a természeti környezethez való sajátos viszonya tűnt a szemem elé.

Milyen szempontokat érvényesítünk a foglalkozások tervezésénél?

A tematikát az esztendő menete szerint alakítjuk ki (a lehetőségekhez képest). Évszakok szerinti bontásban az épp aktuális természetes anyagokat használjuk, a meséket, mondókákat is ennek megfelelően válogatjuk össze. (Ősszel a kukorica, télen a gyapjú -- egyáltalán a szövés, fonás -- kerül sorra, a tavaszi foglalkozások egyik fontos alapanyaga a vessző, a zöldellő ág, nyár elején a vízi mesterségek, a vizeskedést igénylő eljárások, a szabad ég alatt végezhető munkák vannak soron.) 
A jeles napok, a kalendáris ünnepek is fontos szerepet játszanak a tematika összeállításában. Temetjük a telet, hívogatjuk a napot, az esőt, tavasszal zöld ággal a kezünkben játszunk kapuzós játékokat (Bújj, bújj, zöld ág...), csalogatjuk és bosszantjuk az állatokat, vagy éppen a hangjukat utánozzuk különböző mondókákkal.
Az iskolában érvényesülő, részekre tagolt ismeretközlés helyett a komplex szemléletmódot javaslom, két okból is. Egyrészt, mert életkori szempontból a gyermeki gondolkodáshoz ez áll közelebb, másrészt, mert rendkívül fontos az egyes jelenségek rendszerszerű bemutatása, tanítása, az első pillanattól kezdve.
A tárgykészítés során természetes anyagokat alkalmazunk, de nem elégszünk meg ennyivel. Mivel ezek közül az anyagok közül sokkal (gyapjú, gyékény, a kukorica egyes részei, magvak, nád) csak itt találkoznak a foglalkozásainkon részt vevő gyerekek, arra törekszünk, hogy minél többet megtudhassanak róluk. Honnan való, mire használják, hogyan lehet megmunkálni, melyek legjellemzőbb tulajdonságai? A kukoricás játszóházban meg lehet kóstolni a kukoricából készült süteményt, a málét, kipróbáljuk a kukoricamorzsolást, magunk fejtjük le a csövet burkoló csuhét, majd beáztatjuk, és kötözéssel, sodorgatással játékokat készítünk belőle. A csutkából pedig -- alkalmi építőkockának használva -- tornyokat építhetünk. A lányok babát készíthetnek belőle.
Mindazok az eljárások (sodrás, fonás, kötözés, a fás anyagok megmunkálása stb.), amelyek a kézműves foglalkozásokon elsajátíthatók, számos fontos készség kibontakoztatására és fejlesztésére nyújtanak -- játékos formában -- igen jó lehetőséget. Mindezek mellé azonban a tudásnak, az ismereteknek is illeszkedniük kell. 
"Mesterségünk címere..." c. játszóházainkban, ahol hónapról hónapra mindig más hagyományos kézműves mesterséggel ismerkedhetnek meg az iskoláskorú gyerekek, a tárgykészítésen túl az úgynevezett inasiskola is a program részét képezi. Bemutatjuk, kézbe adjuk (!) mindazokat a szerszámokat, eszközöket, anyagokat, amelyekkel az egykori mesterek dolgoztak. Találós kérdésekből, rejtvényekből, mesterségcsúfolókból, mondókákból, népmesékből áll össze a tananyag az inasiskolában. 
Elsődleges munkaformánk a "tevékenykedtető" tanítás, amelyben a személyes tapasztalatszerzés, a fölfedezés kiemelt szerepet játszik. Szívesen alkalmazunk drámapedagógiai módszereket: fontos szerepet kapnak a tapintás, ízlelés, látás, hallás, szaglás útján gyűjtött ismeretek -- a szélesebb értelemben vett élményközpontúság.
A "Mesterségünk címere..." játszóházak vásárral fejeződnek be. Itt a gyerekek a foglalkozás során gyűjtött babszemekért vásárolhatnak, és a maguk készítette tárgyakat adják-veszik, csereberélik. Magunk sem gondoltuk, mennyire életszerű és milyen ösztönző lesz majd a foglalkozások ilyesfajta lezárása.

A gyapjúval nyáron is és télen is lehet játszani. Szép időben kint az udvaron fonunk, fonalbabát, gyapjúmadárkát, pillangót készítünk, nemezelünk. Rossz időben behúzódunk az udvarról, jó ilyenkor a puha, meleg gyapjúhoz nyúlni. Elsőként a játszóház bemutató asztalát készítjük el, ahol színes csörgő labdákat, nemezelt bábokat, babákat és állatfigurákat nézegethetnek, vehetnek kézbe a gyerekek. Nagy vesszőkosarakban behozzuk a gyapjút, szétosztjuk az asztalokon a szappant és a vizestálakat. A hosszú terem végében párnákkal borítjuk a kőpadlót, és színes fonalat, rongyot, nagy halom kukoricacsutkát szórunk a földre. A legkisebbek itt játszanak: rongybabát, csutkababát kötözgetnek, csutkavárat építenek, mesét hallgatnak, míg a nagyobbak a játszóházi foglalkozáson vesznek részt, vagy a kiállításokat nézik.
Ma nemezlabdát készítünk. A gyerekek körbeveszik a kosarakat, kivesznek a gyapjúból egy jó maroknyit. Hoztam egy kevés nyírás utáni egészen piszkos, csimbókos, bogáncsos gyapjút, meg kimosott, de fésületlen és festetlen gyapjút is. Mindent megtapogatnak, megszagolnak. Találgatjuk, mi lehet. A birkában megegyezünk, mesélek a nyírásról, a gyapjú útjáról. Nézegetjük a pulóvereinket, adok a kezükbe fonalat. Egy kis darab gyapjút összesodornak, meglepődve tapasztalják, milyen nehezen szakad el az összesodort fonal. Kártolt gyapjúból, azaz géppel fésült gyapjúbundából nemezelünk, előfonattal díszítünk. Puhán eltépjük a nagyobb bundadarabokat, és szétosztjuk egymás között. Amíg a gyerekek apró pihékre tépdesik a magukét, megmutatom, hogy ma mit fogunk készíteni. Kézről kézre adogatjuk a tömör gyapjúból készült labdákat és a dióbelsejű csörgő labdákat. A foglalkozáson ketten tanítunk. Inkább a kezünk jár, mint a szánk. 
A csörgő labdához először a diót kell kettéválasztani, de úgy, hogy ne törjön össze a héja. Az üres dióhéjba az udvarról összegyűjtött apró kavicsokat töltjük, és cérnával körbetekerve összeerősítjük. Ez a labda magja, amire színes gyapjúfátyol kerül. Nem kell túl sok gyapjút rátekerni. A vastag gyapjúrétegtől nem hallatszana a kavicszörgés. Éppen csak befedjük a diót, és szappanos kézzel készre gömbölyítjük. Kinyomkodni nem lehet, így a szappant kimossuk belőle. Ha kiszárad, majd csörög.
A nemezlabdához két tenyerünkből gömböt formálunk, és a pihéket puhán gömbbé gömbölyítjük. A kisebb gyerekeknek, vagy azoknak, akik először nemezelnek, legkönnyebb tenyérnyi nagyságú labdát készíteni, de sokan szívesebben csinálnak nagyobbat. Ők nagyobb adag gyapjúból próbálnak gömböt formázni. Ha a gömbök összeálltak, a szappanozás következik. 
Szappanos kezünkkel először óvatosan, puha és finom mozdulatokkal simogatjuk, gömbölygetjük a gyapjút. Igyekszünk, hogy a szappanos víz átitassa az egész gombócot, és összeálljon a labda magja. Néhány percnyi gömbölygetés után beborítjuk a labda magját színes fátylakkal. Segítünk, hogy a díszítés jól összeálljon, a labda ne legyen ráncos, ne essen szét. Begömbölyített tenyérrel, gyengén simogatjuk a labdát, amíg a felület megnemezelődik. Ez a gyengéd simogatás nem mindenkinek könnyű. Egyszer egy foglalkozáson nevelőotthonból jött kamasz fiúkat tanítottam nemezlabdát készíteni. Kissé kelletlenül álltak rá a dologra, de azért nekifogtak. A tépkedést elnagyolták, a vizezést, szappanozást kicikizték. Nehezen jutottunk el a labda formáig, de végül sikerült. A sajátomon mutattam, hogyan kell finom mozdulatokkal gömbölyíteni. Nagy lapát tenyerükben forgatott labdáik sokkal nagyobbak voltak az enyémnél. Erős, kissé durva mozdulatokkal próbáltak utánozni. Az egyik fiú megkérdezte tőlem: "A kisbabák fejét is így kell simogatni?" A többiek nem nevették ki, sőt, egészen belefeledkeztek a simogatható dolgok megbeszélésébe. Közben a munkába is belemerültek, és szép labdákat készítettek. 
Az erősebb gyúrás akkor kezdődhet el, ha a labda felülete összeállt, és a minta már nem mozdul el rajta. Most már lehet nyomkodni, gyúrni a labdát, kicsavarhatjuk belőle a vizet. Mozdulataink egyre erőteljesebbek lesznek, tenyereink lassan kiegyenesednek, ahogy tömörítjük a gyapjút. Kisebb és nagyobb, puhább és keményebb labda egyaránt készül, éppen annyiféle, ahányan vagyunk. A gyerekek örömükben úgy vizesen is feldobálják, egymásét elkapdossák.

A játszóház címét és időpontját lásd a szerző Szak-másként c. rovatunkban olvasható cikke után.

A múlt havi, kissé lehangoló középiskolás-interjúk után örömmel vettük hírét, hogy két középiskolás fogta magát, és fát ültetett egy forgalmas budapesti útkereszteződés járdaszigetén. Egyszerű dolog ez, amit bárki megtehetne. Mégsem teszi meg senki. Vajon mi járt a fejükben, amikor ezt kitalálták? Tizenhét éves riporterünk Kurcz Ádámmal beszélgetett.

Amikor a barátnőmet, Ágit hazakísérem, mindig a Déli pályaudvar előtt sétálunk el. A villamossínek mellett már régen kinéztünk egy járdaszigetet. Fát szerettünk volna ültetni ide. Nem szeretjük a kopár helyeket, azt szeretjük, ha fák vetnek árnyékot.
Amikor eljött a Föld Napja, elérkezettnek láttuk az időt, hogy végrehajtsuk tervünket. Gondoltuk, ha ezen a napon ültetünk, talán majd azt hiszik, valami akcióról van szó, és nem szólnak bele.
Ági akkor konfirmált, és ezt nemcsak barátságunk emlékfájának szántuk, hanem ennek az alkalomnak az emlékére is.
-- Volt-e, aki csodálkozott az ötleten, illetve furcsállta a dolgot?
-- Úgy gondoltuk, majd hülyének néznek a járókelők. Azt hittük, ránk szólnak, kötekedni kezdenek, hogy kivetetik velünk a fát, mondván, ne ültessünk közterületre, mert ahhoz engedély kell, ami persze nekünk nem volt. De elejétől a végéig semmiféle ellenállásba sem ütköztünk. Faültetés közben nézegettek bennünket az emberek, de elég közönyösnek tűntek. A több száz mellettünk elhaladó autós közül is szerintem csak kevesen vettek rólunk tudomást. Végül is minden, amit elképzeltünk, megvalósult: viszonylag közel találtunk faiskolát, a pénzt a szüleim szinte kérés nélkül odaadták. Valahogy minden körülmény segített, hogy ez így történjen. Mindennek ellenére édesapám segítségére volt szükség, mert ez egy három méter magas fa, földlabdával. Egyedül nem tudtuk volna odatalicskázni a faiskolából.
-- Miért éppen berkenyét választottatok?
-- Áginak régóta tetszik a berkenyefa, és ahogy jártuk a várost, egyre több helyen láttunk ilyet. Tudtuk, hogy aránylag igénytelen, és hogy bírni fogja a mostoha körülményeket. Amikor a faiskolába elmentünk, elsőként egy berkenyefát pillantottunk meg.
-- Gondolkoztatok-e azon, hogy ki viseli majd gondját?
-- A pályaudvaron lévő csapokból öntözzük hetente egyszer. Általában ketten, de ha valamelyikünk nem ér rá, akkor egyedül.
-- Szerinted másoknak eszébe jutott-e már hasonló? 
-- Szerintem nem jut eszébe senkinek, és amikor én próbáltam másnak eszébe juttatni, mindig heves ellenállásba ütköztem. Most már nem próbálkozom. Úgy látom, hogy az ember rábeszéléssel nem tud a környezetére hatni, csak agyára megy a többieknek. Ha látják, hogy mit csinálok, akkor esetleg követni fognak.
-- Mit terveztek a jövőben?
-- Azt hiszem, most hosszú időre programot fog adni ez a kis fa! Az öntözése komoly elfoglaltság. Persze találkozási alkalmat is jelent: miközben visszük a vizet, beszélgetünk.
-- Azzal, hogy ezt a fácskát elültettétek, többnek érzitek magatokat?
-- Azt hiszem, nem. Vannak emberek, akiknek életük értelme, hogy környezetvédők. Én nem ilyen ember vagyok. Ez nagyon szép és nemes dolog, de úgy érzem, hogy az életnek sokkal magasabb rendű értelme van. Az életnek nagyon fontos része, hogy az ember védje a közvetlen vagy tágabb környezetét, a világot, amelyben él, ez azonban ne az élete középpontja legyen, csak egy része a teljes egésznek.

"Valamikor régen az emberek még értették a fák nyelvét, a patakok moraját, a madarak énekét. A hegyek messze visszhangozták a fák hangos kacagását. Vidámak voltak bizony az erdők fái, mert bármikor kedvük kerekedett vándorolni, megtehették. Hozzánk, emberekhez hasonlóan éltek: arcuk, kezük, lábuk volt. 
Azt már nem lehet tudni, mit követtek el, de az erdők szelleme megbüntette őket. Lábaik helyett gyökerek nőttek, amelyek mélyen szerteágaztak a földben. Ezután már nem változtathatták szabadon a helyüket. A kezeik helyén nőtt ágak esdekelve nyúltak az ég és a nap felé. A fák nagyon elszégyellték magukat, és arcukat elrejtették a világ elől, hogy ne láthassa senki könnyeiket.
Ha valaki visszaadja egy fának az arcát, jó tett helyébe nagyon jót várhat! Sosem kell eztán félnie az erdők rejtelmeitől, mert a fák tündére megvédi őt mindentől."

Nem tudom pontosan, honnan eredhet ez a mese, én is hallottam valakitől, aki hallotta valakitől... Ezt szoktam mesélni a gyerekeknek. A történet nyomán felkerekedünk és visszavarázsoljuk a fák arcát -- termésekből, kavicsokból, levelekből, mohából. Máskor a patakkal ismerkedünk, életéről beszélgetünk. Ilyen alkalmakkor születtek az alábbi versek.

Egyszer meghallottam  a feketerigó hangját és  nagyon tetszett és olyan, de olyan egyedül voltam,  hogy odarepült hozzám.  És így nézett ki: