Múlt havi számunkban az ökoiskola-hálózat rendszeréről beszélgettünk az Országos Közoktatási Intézet szakembereivel. Most, javaslatuk alapján, egy budapesti és egy vidéki iskolába látogattunk el.

Az Újpest peremén működő Szűcs Sándor Általános Iskola egy lakótelep szélén áll, egy kis erdő és patak közelében. Hangulatán is érezni a természet közelségéből áradó nyugalmat. Az iskola a fenntarthatóság útját keresi, s hatása az egész lakótelepre kiterjed. Az itt folyó munkáról Lévay András igazgatóval beszélgettünk. 

1994-ben részesei lettünk egy hároméves kísérletnek, amelynek célja a dán Sören Breinting professzor hulladékhasznosítással foglalkozó tankönyvcsaládjának magyarországi kipróbálása volt. A három év után rájöttünk, hogy sok hasznos gyakorlati dolog megvalósítható az iskola mindennapjaiban. A környezeti nevelés mint központi gondolat így ívódott be az iskola életébe.
Kialakítottunk egy rendszert, ami által környezeti nevelési témáink beilleszkednek a tanrendbe: évfolyamokra lebontva határoztunk meg feladatokat. Mindez a dán tankönyvön alapult, de saját lehetőségeinkhez igazítva tovább is fejlesztettük a feladatokat.
Projekt módszerrel dolgozzuk fel témanapok és témahetek keretében a feladatokat: megtervezzük, lebonyolítjuk, majd visszacsatolunk. Környezeti nevelési munkaközösségünk a tanévnyitó értekezleten terjeszti a testület elé megvitatásra az előttünk álló tanév feladatait, havi bontásban.
Ősszel, a főváros adta lehetőségeket kihasználva, minden korosztálynak van egy múzeumi napja. Tavasszal valamilyen környezetvédelmi vonatkozású helytörténeti, helyismereti programot szervezünk. Ilyen volt például az Ismerjük meg Újpest összes játszóterét! c. programunk. A kicsik a tanító nénivel, a nagyobbak kisebb csoportokban, térkép segítségével fedezték fel lakóhelyük szabadidőparkjait, tereit. Máskor környezetünk szépségeit és problémáit kutatják fel: a kisebbek színeket, hangokat, hangulatokat gyűjtenek, és közben felfedeznek egy egész világot -- ugyanazon a környéken, ahol mindennap járnak. A nagyobbak a patakon vízvizsgálatot végeznek, felkutatják azokat az ipari üzemeket, ahol tesznek valamit a környezet védelmében.
Tavasszal Téltemető -- Tavaszváró hetet tartunk. Tevékenységeink ekkor a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódnak. Gyakran hívunk a témahetekre külső előadókat, például hegymászót, búvárt, kertészt, vagy más érdekes foglalkozású felnőttet. Ilyenkor a szülők kiselőadások formájában osztják meg tapasztalataikat egymással olyan témákban, mint az egészséges táplálkozás, a környezettudatos vásárlás vagy a szabadidős családi programlehetőségek.
Egyes anyukák alkalmanként tojásfestést, üvegfestést, virágkötészetet tanítanak a gyerekeknek. Kiderül, milyen csodák készíthetők a hulladéknak gondolt természetes anyagokból.
-- Mennyiben vesz részt az iskola a lakótelep egészét érintő környezeti ügyekben? Milyen visszhangra találnak próbálkozásaik?
-- A hőskorszakban még akcióztunk, de rájöttünk, hogy a történet igazából nem arról szól, hogy körbeálljuk a kiserdőt, nehogy oda hordják a szemetet. Inkább a szemlélet fejlődését szeretnénk elősegíteni. Először iskolai szinten próbálkoztunk szelektív hulladékgyűjtéssel: háromrekeszes hulladéktárolókat vettünk. Ám a kísérlet egy év alatt megbukott, mivel kiderült, hogy a három tartály tartalmát egy konténerbe összeöntve szállítják el. De nem adtuk fel, lakossági szelektív hulladékgyűjtő udvart kezdtünk működtetni a lakónegyedben. A hulladékudvarhoz az önkormányzat területet adott, és biztosította a jogi feltételeket. Ötleteink kivitelezésében a polgármester támogatására mindig számíthatunk.
Szerettünk volna kialakítani egy iskolakertet, hogy a városi gyerekektől oly távoli kerti munkát becsempésszük az életükbe. A terület azonban elgazosodott, gondozásával kudarcot vallottunk. Most azon gondolkodunk, hogy ugyanezen a területen kialakítunk egy kellemes kis parkot, szabad tűzhellyel, ahol közösségi élet fejlődhet majd. A lakótelepi szomszédok, akik előtt megnyitjuk kapuinkat, talán eztán majd könnyebben megbocsátanak a zajongó kosárlabdázó gyerekeknek is.
-- A szülők értékelik, hogy gyerekük egy ökologikusabb utat járó iskolában tanul?
-- Van rá példa, hogy fontosnak tartják, de tény, hogy a többségük elsődlegesen a teljesítményközpontúságot várja el az iskolától. 
A miénk nem kifejezetten teljesítmény centrikus, hanem olyan intézmény, ahol jól érzik magukat a gyerekek.
-- Hogyan jelenik meg az iskola üzemeltetésében a környezetvédő magatartás?
-- Próbálunk oda hatni, hogy az iskolabüfé egészségesebb élelmiszert kínáljon a gyerekeknek. Ám ebben a kérdésben a vállalkozó anyagi érdekeltsége szembekerült az iskolavezetés törekvéseivel. A gyerekek most már megszokták, hogy nem lehet kólát kapni...
Hosszú távon szeretnénk csökkenteni az energiafogyasztást, az épületet pedig kívülről és belülről is esztétikusabbá tenni, többek közt élősarkot szeretnénk kialakítani.
Zaj, por, betonjárdák közé szorult iskolaépület. A zárt ajtók mögé kényszerült iskolás mindennapokban néhány pedagógus keresi a fenntarthatóság felé vezető út itt is megvalósítható lépéseit.
Gayer Ildikóval az ökoiskolai arculat kialakításáról beszélgettem a nagykanizsai Zrínyi Miklós Általános Iskolában. Bekapcsolódott Faller Zoltán igazgató is, aki nyitott az ez irányú újításokra. 
 

-- Már az előtérben felállított galéria is a másságot sejteti: a természet visszatükröződése az iskola tanulóinak festményein. Mintha különösen bizalmas kapcsolat lenne a fák, bokrok, füvek és a tanulók között. Hogyan sikerülhet ez ebben a csupa-beton környezetben?
-- Talán az 1992-ben nagy népszerűségnek örvendő, országos visszhangú "Hangya túrán" kezdődött minden. Ezek voltak az első igazán jól sikerült, hangyányi, de biztos lépések. A bekapcsolódó iskolák, csoportok a környék bebarangolására vállalkoztak. A szervezők minden kilométerért "sikerpontokat" ajánlottak, mely az elismerésen túl életre szóló élményt jelentett. Az iskolának csak parányi betonudvara van, így törekvéseink zöld területek kialakítására irányultak. Intézményünk kisebb szabad területtel rendelkezik, melyet parkosítottuk, s ma a biológia, földrajz és a minden tantárgyba beleolvadó egészségnevelés színterét biztosítja. Terveink között szerepel ugyanebben a parkban egy természetes anyagokból készülő játszótér felépítése is. A játszótér szárnyalni hagyja a gyerekek képzeletét. 
Az önkormányzat a rendelkezésünkre bocsátott egy nagyobb zöldterületet is, ahol sportrendezvényeket és házi bajnokságokat rendezünk majd. A családok fokozatos bevonását is tervezzük. Tereprendezési táborunk során megtisztítottuk ezt a területet, és számba vettük értékeit. Ehhez szakembereket is bevontunk. Tanulmányoztuk a madárvilágot, a növénytársulásokat, a táj jellegzetességeit. A diákok átérezték, hogy mindannyiunk felelőssége visszaadni a táj eredeti arcát. 
A környezeti nevelés terén, úgy érezzük, legfontosabb az egyéniség és a megszállottság, mely egy idő után visszhangra lel, és így még merészebb tervek születhetnek. Fokozatosan szép kis környezeti nevelői csapat fejlődött nálunk. A munka több, mint kezdetben volt, de a lehetőségeket is egyre jobban átlátjuk. 
-- Csatlakoztunk például a Comenius-programhoz, amelyben norvég és osztrák iskolákkal működünk együtt. A 2001/2002-es tanévet a "víz" témája köré szervezzük, minden korosztály számára. Minden tantárgyba beépítjük a vízzel kapcsolatos ismereteket. A kémiához kapcsolódóan környezetünk vizeinek állapotát felmérő vizsgálatokat végzünk, a biológia keretében a vízi élőhelyek kapnak nagyobb hangsúlyt.
Rendszeres résztvevői vagyunk a szőcei Fej-Kéz-Láb tábornak. Itt a gyerekeink kismesterségekkel ismerkedhetnek, úgy, hogy közben maguk is alkotnak. Ilyen jellegű rendszeres foglalkozásokat szeretnénk becsempészni az iskolába is, mert a saját készítésű tárgyakból felépíthető világ egy emberibb életmódba és értékrendszerbe enged bepillantást.
-- Milyen életmód-javaslatokat közvetít az iskola a lakóközösségnek?
-- A veszélyes hulladékot külön gyűjtjük, és papírgyűjtési akciókat is szervezünk. Mindkettő hátterében az önkormányzat áll. A komposztálást is szeretnénk bevezetni. Próbálkozunk a szelektív hulladékgyűjtéssel, de eléggé szűkösek a lehetőségeink.
Részt vettünk egy országos egészségmegőrző programban, melynek keretében a gyerekek utánajártak, milyen egészséges és milyen egészségtelen termékek vannak forgalomban, majd felhívták a nagykanizsai vásárlóközönség figyelmét a jobb választásra. Sok üzlet megengedte, hogy a gyerekek rajzos felhívó cédulákat helyezzenek ki a polcokra, a termékek mellé.
Szeretnénk, ha korszerűbb, egészségesebb módon táplálkozhatnának a gyermekek, és a konyhában is kevesebb hulladék keletkezne. Ehhez azonban még sok vitát meg kell vívnunk és sok számítást el kell végeznünk. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy amíg a több hulladékot jelentő, nem környezetbarát termékek az olcsóbbak, addig szélmalomharc, amit csinálunk.

Megjelent a KAGYLÓKÜRT 29. száma! A Kagylókürt jellegzetes keleti hangszer, melyet a régi időkben sok nép használt, így eleink is. Az óind hagyomány szerint a kagylókürt a Hangot, illetve a szellemi bőségszarut jelképezi, valamint a lélek győzelmét az anyag felett.
Lapunk több mint másfél évtizede szellemi fóruma a Földért és az emberiség sorsáért aggódó gondolkodó embereknek, akik tudni akarják a világ jelenségeinek hátterét, s kutatják az anyagon túli valóságot. Célunk a pozitív, spirituális életszemlélet terjesztése, és a megbízható, humánus hátterű tájékoztatás. Lapunk arra vállalkozik, hogy bemutassa a szemléletváltás lehetőségét, és az önző, kihasználó mentalitás helyett harmóniát kereső megoldásra serkentsen.

Mayerleb iskolagondnok úr úgy általában egészen kedves ember, különösen ha már megette a szalámis zsömléjét. De azon a délelőttön, az iskola befejezése előtt három nappal...
-- Igen, számomra teljesen egyértelmű, hogy a gödröt betemetik. Jövő héten jönnek a kotrógéppel, és akkor villámgyorsan vége lesz a szunyogtócsának.
-- De Mayerleb úr -- kifogásolta Phillipp --, dehát ez az iskolai tó.
-- Az iskolai tó a régi biológiatanár ötlete volt, aki már két éve nyugdíjban van. A hatóság nem akarja a tavat, tehát betemetjük. Punktum.
Ellentmondást nem tűrő kézlegyintéssel hagyta magára a kis diákcsapatot Mayerleb úr, a Vogelberg Általános Iskola gondnoka.
-- Akkor az összes béka odalesz -- húzta fel tehetetlenül a vállát Phillipp, egy nyurga fiú a 3/b-ből.
-- Azok nem odalesznek, hanem elpusztulnak és a többiek is velük együtt -- javítja ki halkan Gabi, amint könnyes szemmel a tavacska szélén térdel.
-- Kérlek, el ne kezdj most bőgni -- kapcsolódik be határozottan Poldi, a legidősebb.
-- Egyáltalán nem fogják betemetni -- ordítja az iskolaépület felé, amely előtt az iskolagondok éppen a zsemléjét csomagolja ki -- különben...
-- Különben mi lesz ? -- közeledik fenyegetőn Mayerleb, aki a szalámis zsemléjét még nem ette meg -- különben mi lesz, te taknyos? Szemtelenkedünk, mi? Holnap reggel azonnal velem jössz az igazgatóhoz, most pedig tűnés, még mielőtt megfeledkezem magamról.

Nos, a biológiatanár valóban nyugdíjba ment, amellyel megnyitotta számomra az utat ebbe az iskolába, és néhány hátrahagyott emlék, mint például az iskolai tó, örökösévé tett. A sportpályáról magam is átéltem a Mayerleb úrral folytatott kis jelenetet.
-- Nem, nem tartom helyesnek -- ezekkel a szavakkal léptem a tótól visszatérő csoporthoz --, egyik fél részéről sem, ahogyan egymással beszéltek. Ezzel az iskolagondnok úrra és rátok is gondolok. Ha a tavat valóban akarjátok, akkor érvekre van szükségetek, amelyeket fel tudtok hozni a védelmében.

Rosa, az angoltanárnő, és az osztályfőnök -- aki nagyon szigorú matematikus, de igazságos vitapartner -- támogattak. Rosa a következő angolóra elején felelevenítette a vitát.
-- Ma egy jelenettel fogunk foglalkozni. Ehhez az osztály néhány diákja és az iskolagondnok közötti vitában elhangzott pár állítás pontos szövegére lesz szükségünk.
A diákok némi izgatott fecsegés és rövid gondolkodás után megegyeztek a szövegben, amely feltehetően megfelelt a valóságnak. Mayerleb úr szavait a táblán pontosan rögzítették:
-- Az iskolai tó az öreg biológiatanáré, aki már két éve nyugdíjban van. A hatóság nem akarja fenntartani a tavat, tehát betemetjük. Punktum.
-- Vajon mire gondolt ezzel valójában? -- vájkált tovább Rosa, miközben a tábla négy sarkába négy betűt rajzolt. Ezzel ő több dolgot is állított, például, hogy mit gondol rólatok, mit tud valójában az iskolai tóról, és mit szeretne kifejezni az álláspontjával kapcsolatosan. Az osztály négy kisebb csoportban kidolgozott mind a négy állításhoz egy-egy mondatban egy esetleges rejtett feltevést.
Phillip meg is határozott egy ilyen elrejtett mondanivalót:
-- Ti fiatalok eddig frászt sem törődtetek a tóval.
Egy másik csoport szerint: -- Az iskolai tó az idős tanár úr kezdeményezése volt, miután visszatért egy környezeti szemináriumról. Ez igaz is volt.
-- Saját magáról talán azt akarta mondani Mayerleb úr, nem helyes, hogy az összes munkát ő végezze, ráadásul éppen most, amikor megkezdődik a szünet, és senki sem segít neki -- vélekedett Gabi.

A harmadik órában biológiát tartottam az osztálynak. Két nappal tanévzárás előtt semmi indokot nem találtam arra, hogy a sejtről tartsak órát nekik. Inkább átgondoltuk a táblán található, az angolóra óta kissé elmosódott, de még olvasható mondatok alapján, hogy az előző napi beszélgetés miképpen végződhetett volna még. Kivonultunk egy ív csomagolópapírral az iskolai tó melletti rétre. A papírt megfeleztem egy vonallal, bal oldalára összefoglaltuk, hogy mi hangzott el és milyen gesztusok kíséretében. A jobb oldalra a diákok írhatták fel saját elképzelésük alapján, hogy mit lehetett volna mondani. Ennek az oldalnak a "pozitív alternatíva" elnevezést adtuk. Poldi, aki előző nap úgy felforrósította a hangulatot, most higgadtan és konstruktívan közölte:
-- Egyszerűen meg kellett volna kérdeznünk tőle, miért beszél nekünk a hivatalról, amikor tudjuk, hogy az iskola épületére, így persze a tóra is neki kell felügyelnie a szünidőben, és ehhez nincs kedve.

Amikor a diákokkal visszaértünk az osztályba, ugyancsak elcsodálkoztunk. -- Mayerleb úr és én már beszélgettünk egy keveset -- fogadott bennünket az osztályfőnök, mellette pedig ott ült az iskolagondnok. Kissé még komoly volt, de szemmel láthatóan a szalámis zsömléjét már megette. Valószínűleg már hosszabb beszélgetést folytattak az osztályfőnökkel.
-- Bár nem tudom, zavarjuk-e most a tanóráját, kolléga úr -- fordult hozzám az osztályfőnök -- de jó lenne, ha a diákok és Mayerleb úr egy kicsit többet is megtudhatnának egymásról. 
Semmi kifogásom nem volt a kezdeményezés ellen. Mayerleb úr és a diákcsoport csupa fül volt, amikor olyan rendkívüli dologról esett szó, mint a két tábor jellemző vonásainak tisztázása.
Nézőpontjuk egyértelműen ott tért el, amikor a piszokkal kapcsolatos témára került sor. Ugyanis a diákok számára a folyosón a sár "láthatatlannak" bizonyult, míg Mayerleb úr számára olyan, mint hajszál a fogkrémen, legalábbis ő ezt így érzékeltette. Abban viszont egyetértettek, hogy a tanárok közül többen is méltatlannak tartják, ha olyan "alsórendű" dolgot kell végezniük, mint a fű locsolása.
Következő lépésként az osztályfőnök kérte, hogy állapodjanak meg egymással. Tehát írásban rögzítették, hogy a diákok a főbejáraton és annak fontos lábtörlőjén keresztül közlekednek, ha a tóról vagy a sportpályáról érkeznek, és nem a kis melléklépcsőn, aminek nincs előtere. Abban is megegyeztek, hogy az iskolagondnok a diákokkal közösen "öntözési tervet" dolgoz ki az egész udvarra.

Az utolsó előtti tanítási nap ismét angolórával és Rosával kezdődött.
-- Bár Rosának hívnak, mégsem rózsaszínben látom a világot -- kezdte mondani a körülötte körben álló diákoknak --, viszont házi feladatot fel tudok adni a szünidőre.
Rémület ütötte fel a fejét a diákok között. Feladat a nyári szünetre?
-- A feladat: hallgassátok figyelmesen az embereket társalgás közben. Mindegy, hogy futballpályán, rave-buliban vagy utazás közben. De, hogy világos legyen, hogy mire gondolok, még játsszunk együtt két gyors játékot.

A játékok, amelyeket Rosa tanárnő kipróbál a diákokkal, magukba foglalnak két módszert a beszélgetőpartnerekkel folytatott nyílt és figyelmes érintkezésre. Fontos, hogy minden játékos egyformán akarjon részt venni ezekben a játékokban.
 

1. Visszacsatolás
A visszacsatolást az interaktív pedagógia információként határozza meg. Információ a személy számára, hogy miként érzékelik és értelmezik viselkedését a többiek.

Hogyan adhatunk visszajelzést másoknak? Miként kerülhetjük el annak a veszélyét, hogy a tartalmi információ a személyes ellenállás falain keresztül nem jut el az érintett személyhez?

Készíts egy háromoszlopos listát:
A "Megfigyelem" oszlopba írj címszavakat arra, ténylegesen miként láttad és hallottad a másik személy viselkedését. A második, "Úgy értelmezem ezt, hogy..." oszlopba írd le, mit jelent neked ez a viselkedésminta. Itt olyan dolgokat jegyezhetsz fel, melyeket egyáltalán nem láthatsz vagy hallhatsz, hanem csak sejthetsz. Az utolsó oszlopban térj vissza saját érzéseidhez. Az "Úgy érzem, hogy..." oszlopba jegyezd le, mit váltottak ki belőled a különböző megfigyelések.

A három terület: 
1. észlelés, (Úgy látom, T. csak a helyét keresi, és nem veszi észre, hogy...)
2. vélekedés, (Úgy vélem, provokálja a többieket...)
3. érzelmi hatás (Úgy érzem, legszívesebben belerúgnék, bosszant, hogy ilyen bunkó...)

Ezek osztályozásán keresztül tisztázottabbá válik a visszacsatolás kérdésköre. A visszajelzést adó így könnyebben különbözteti meg egymástól érzékelését, észlelését és vélekedését. 

2. Látom, amit te nem látsz...
Tudjuk, hogy kommunikációnk legnagyobb része a testbeszéden keresztül történik. A következő észlelési gyakorlat javítja a figyelmünket, és akár metrón utazás közben is gyakorolható.

Két ember ül egymással szemben. Nézhetik és megfigyelhetik a másik testét. A következőkben kérdéseket tesznek fel, amelyekre felváltva felelnek rövid mondattal vagy csak egy szóval. Egyszer egyik, majd a másik, aztán ismét váltanak.
Mindig olyan hosszan válaszoljanak egymást váltva egy kérdésre, amíg azt szórakoztatónak találják. A játék szabályai hasonlóak a "Látom, látom, amit Te nem látsz!" elnevezésű gyerekjátékhoz.

Első kérdés: Mit érzékel a környezetéből?
Meséljétek el felváltva, mi tűnik fel nektek a színekkel, zajokkal, illatokkal és egyéb mással kapcsolatban.
Második kérdés: Mit észleltek a szemben ülővel kapcsolatosan?
Mondjátok el egymásnak, amit szemben láttok. "Idegesen lóbálja a lábát" vagy "Piros pulóver van rajta."
Tilos az olyan jellegű értelmezés, mint "Fáradt". Csak látható magatartásmódokat nevezhettek meg, "Te ásítasz".
Harmadik kérdés: Mit észlelsz önmagadon? Figyeld meg saját magadat. Talán korog a gyomrod, vagy cipőd szorítja a jobb nagylábujjadat. Olyasmit sem mondhatunk: "Fáradt vagyok", hanem csak "Olyan nehéz a fejem".
Negyedik kérdés: Mit észlelsz a másikon, és ez milyen lelki állapotot közvetít neked és társadnak?
Most szabad a pálya minden magyarázat és értelmezés előtt. Mégis, próbálj meg két részben válaszolni: "A jobb lábadat lóbálod már jó ideje, úgy gondolom, türelmetlenkedsz."

Csodálkozni fogtok, hogy ezután hirtelen mennyi mindent láttok majd, és mekkora a különbség a valamit valóban látni és a belemagyarázni között.
Érdekelni fog benneteket, hogy észrevételetek igaz-e, és kérdéseket tesztek majd fel: "Piros pulóver van rajtad. Harcos kedvedben vagy?" Az ilyen kérdések esélyt adnak arra, hogy szabaddá tegyük magunkat a hamis értelmezésektől és előítéletektől.

Az oktatásban ott rejlik a világ megváltoztatásának lehetősége

Ma az emberiség számára a világ fenntarthatóvá tétele jelenti a legnagyobb kihívást. Felmerül a kérdés: hogyan tanítsuk a fiatalokat a megfelelő hozzáállásra, hogyan alakítsuk ki bennük azokat a képességeket, és hogyan adjuk át nekik azt a tudást, amely ehhez szükséges lehet?
Az Emberléptékű Oktatás Hálózatának (Human Scale Education) álláspontja szerint az oktatásban kulcsszerep jut a megfelelő léptéknek: csak kis létszámú -- vagy kisebb egységekre osztott -- iskolában, kis létszámú osztályban van arra lehetőség, hogy a tanár elég figyelmet szentelhessen a gyerekek egyedi igényeinek. Nagyon fontos, hogy a gyerekek olyan közegben legyenek, ahol személy szerint odafigyelnek rájuk. A világhoz való viszonyuk csak úgy lehet kiegyensúlyozott, ha egy közösség kebelén, ismerős, biztonságot adó környezetben fedezhetik fel azt.
A formális ismeretanyag-átadást fel kellene hogy váltsa a teljes személyiség fejlesztése. A gyermek érzelmi, erkölcsi és lelki fejlődése, kreativitásának kibontakozása, praktikus készségeinek alakulása mind egyaránt fontosak. Könyvekből és a világhálóról gyakorlatilag minden információ megszerezhető, de hogy mit kezdjünk ezekkel az információkkal, hogyan tegyük őket a "helyükre", ahhoz a pedagógus személyes törődése kell. 
Az Emberléptékű Oktatás nevelői azt ajánlják: a gyerekek kérdezzenek, vitatkozzanak és tapasztaljanak. Adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy döntéseket hozhassanak, és felelősséget vállaljanak. Nem elég tanulni az állampolgári jogokról és kötelességekről, a demokráciáról; próbálják ki az iskola mindennapi életében! Nyilván elkövetnek majd hibákat, de hát mindenki a hibáiból tanul.
Fontos, hogy a gyerekek sok időt töltsenek a szabadban, és hogy bevonjuk őket a helyi környezeti és közösségi feladatok megvalósításába. Hiszen a Földhöz való viszonyunk határozza meg annak érzését, kik és mik vagyunk, így ennek kell lennie az oktatás kiindulópontjának is. Cselekedve és tetteink gyümölcsét látva tanulunk a legeredményesebben. A szociális érzékenység, a környezeti tudatosság, az érzelmi intelligencia, a demokratikus részvételre való képesség és a kreatív önkifejezés egyaránt súlyt kell hogy kapjon a közoktatásban.
Az Emberléptékű Oktatás azt szorgalmazza, hogy az iskolák minél többet valósítsanak meg a fenti elvekből. Tapasztalataink szerint ennek feltétele az, hogy az iskola kisebb, emberies, odafigyelő, rugalmas szervezetté alakuljon. A szervezet ennek érdekében támogatja és tanácsokkal látja el azokat a szülői és tanári csoportokat, akik felvállalják ezeket az értékeket. Nagy-Britanniában jelenleg tizenöt intézmény működik a hálózat keretein belül. Sajnos ez a törekvés semmiféle állami támogatást nem élvez, így a szülőknek és tanároknak rengeteg munkát kell fektetniük a pénzügyi feltételek megteremtésébe, ami természetesen időt és energiát von el a nevelői munkától. A brit gyakorlattól eltérően több európai országban -- így Dániában, Hollandiában, Németországban, Magyarországon és Csehországban is -- az állam párhuzamosan többféle iskolatípusnak nyújt támogatást, abban a hitben, hogy a szülőknek valódi választási lehetőséget kell biztosítani, milyen iskolába vigyék a gyermeküket.
Azt valljuk, hogy a jó irányba tartó változások mindig alulról indulnak el, nem fölülről érkező utasítások nyomán. Minden iskola maga kell, hogy kidolgozza a kihívásokra adható válaszait, úgy, hogy közben a többiek jó példáiból is tanul.

A paraszti élet játékkultúrájáról

Anyai nagyanyám nem volt tanult ember. Mindössze két-három osztályt végzett el az elemi iskolából. Mégsem gondoltam róla soha, hogy keveset tud a világról, vagy hogy buta lenne. Arra például hihetetlen büszke voltam kislány koromban, amikor a piaci bevásárlás végeztével a hatalmas batyut egy mozdulattal a fejére tette, és egyenes derékkal vitte hazáig. Leszámítva a természeti népekről szóló ismeretterjesztő filmeket, senki mást nem láttam, aki ezt meg tudta volna csinálni.
Csak felnőtt fejjel, választott mesterségem, a néprajzkutatás tükrében gondolkoztam el azon, honnan és hogyan szerezte tudását, műveltségét, hogyan alakultak ki készségei intézményes nevelés híján. Tudása a maga közegében föltétlenül érvényes volt és igen megbízható. Amit egyszer megtanult, azt tudta egy életen keresztül.

A paraszti kultúra viszonya a természethez

A parasztság tudása a természetről alkalmazott ismeret volt, gyakorlatias, a mindennapokban használható elemekből állt. Ez a tudás (a paraszti természetismeret) egyaránt tartalmazott valós, a tudomány által igazolható ismereteket és olyan sztereotípiákat, vélt ismereteket, hiedelmeket, amelyek a modern, racionális gondolkodás számára elfogadhatatlanok.
Nélkülözhetetlenek voltak azok az ismeretek, amelyek segítik a gazdálkodáshoz (földművelés, állattartás, gyűjtögetés), az önfenntartáshoz szükséges munkák, tevékenységek elvégzését.
A paraszti lét rendkívül szoros kapcsolatban volt a természettel. A paraszti kultúra egésze, a táplálkozástól az öltözködésig és építkezésig, a gazdálkodástól az ünnepek rendjéig természetközeli volt. 
Az idealizálás bűnébe esnék, ha azt állítanám, tökéletes, hiba nélküli volt a paraszti életforma kapcsolata a természeti környezettel. Inkább úgy mondanám: ez a viszony lényegesen harmonikusabb volt a mainál. Voltak károkozások, de pl. alig termeltek szemetet, hulladékot. 
Miért? Mert rendszerben gondolkoztak, többféle szinten is. Az esztendő rendjébe illeszkedett a munka és pihenés aránya, a naponta elfogyasztott ételek sora stb. Egy család teljes gazdálkodási rendszert alkotott, amelyben átlátható volt a munkafázisok sorrendje, az alapanyagok, késztermékek, hulladékok egymásutánja. A kenderből kötél, zsák, vászonnemű készült. Az elhasznált textilanyagból rongyszőnyeg, rongybaba. Azt a gyümölcsöt, zöldséget, amit a család nem fogyasztott el, megehette a jószág, vagy a földbe visszakerülve növelhette a talaj tápértékét.

Gyermekjátékok

Természetközeli volt a gyermekek játékkultúrája is. Ez is követte az esztendő menetét. Minden időszakban azt az anyagot és természeti lehetőséget használták, ami kéznél volt, ami épp adódott. Ennek oka nem egyszerűen a szegénység. A természetben élő ember a természettel játszik, ezáltal tanul. Megtudja, mikor mi terem, az a dolog hogyan hasznosítható.
A gyermek nem elsősorban a tanulás útján sajátította el ismereteit a természetről, hanem a szocializáció, a belenevelődés segítségével. A sokszori ismétlés, a korlátlan gyakorlási lehetőség szintén fontos része ennek a folyamatnak. Egy-egy tevékenységet (mozdulatot, szöveget stb.) annyiszor ismételtek meg, ahányszor csak jólesett, ahányszor szükségét érezték, míg urává nem váltak a dallamnak, a táncnak, az eszköznek. Az eszközök, anyagok korlátozott mennyisége nem jelentett gondot. Ki-ki a maga egyéni tempójában haladhatott. 
A játékban egyszerre volt jelen a szöveg, a mozgás, a szabály, az eszközkészítés vagy -használat. Több csatornán keresztül érkezik ugyanaz az üzenet a játszó gyermek felé. Így a célba érése biztosabb, az üzenet beépülése hatékonyabb.
A paraszti játékok mindig szituációhoz kötöttek voltak: csigát, tücsköt akkor csalogattak, ha kint a mezőn ráleltek, majd kézbe fogták. A növényt vagy állatot az élőhelyén látták, érintették, megnevezték -- játszottak és tanultak egyszerre.

A hagyományos modell alkalmazásának lehetőségei és korlátai 

A hagyományos paraszti kultúrára én mindig úgy tekintettem, mint egyfajta kulturális génbankra. Távol áll tőlem, hogy ezt a letűnt életformát visszasírjam: jó és rossz egyaránt volt benne. Átalakulása nem elsősorban az emberi akarat és szándék, hanem a társadalmi-történeti folyamatok szükségszerű velejárója.
Ez a kulturális génbank azért lehet fontos a számunkra, mert olyan kipróbált, generációk megfigyelésein, tapasztalatain nyugvó megoldásokat, stratégiákat, modelleket tartalmaz, amelyeket kár volna elfelejteni. Márpedig e módszerek a paraszti kultúrával együtt megsemmisültek.
 

A mi feladatunk elsősorban az, hogy ne felejtsük el ezeket a kulturális mintákat. A paraszti kultúrát szájhagyomány útján adták tovább egymásnak a nemzedékek. Ha megszakad a hagyományozódás folyamata, utolsó letéteményeseivel, hordozóival együtt száll sírba ez a felbecsülhetetlen értékű, ám annál sérülékenyebb, illékony tudás.
A legfontosabb feladatunk, hogy megvédjük a pusztulástól a hagyományos kultúra által felhalmozott szellemi értékeket.
De tennivalóink sora itt nem szakad meg. Nem elégedehetünk meg annyival, hogy az utolsó gyógyítóktól, pásztoroktól, kétkezi földművesektől egy archívum számára összegyűjtjük tudásuk, ismereteik legapróbb morzsáit. Tovább kell lépnünk.
Az archív anyag, a gyűjtemények életre kelthetők, ha tudatosan keressük a bennük lévő elemek helyét, kapcsolódási pontjait mai világunkhoz.
Az alkalmazás, az adaptáció sosem jelenthet mechanikus átvételt. Akkor számíthatunk sikerre, ha egy mai problémához találunk hagyományos megoldást, s ez a mai életvitelhez, a mai kor emberéhez hozzáigazítható. A hagyomány elemei ebben az új, mai funkcióban hitelesen, bárki számára elfogadható módon éleszthetők újjá.
Tudomásul kell vennünk, hogy a világ megváltozott. Leltárt kell készítenünk. Így kereshetünk korábbi megoldásokat mai kérdésekre, így találhatjuk meg egy elsüllyedőben lévő életforma és kultúra értékeinek helyét világunkban.

Illa berek, nádak, erek...

Kiskoromban Sárbogárdon, a katonai laktanya melletti szolgálati lakótelepen laktunk. A betonkerítésen túlról áthallatszott a kiskatonák menetelése, a réseken kukucskáltunk, mert a magas betonfalat nem tudtuk megmászni. Sok fiatal család volt, sokan voltunk gyerekek. Néha hoztak nekünk egy nagy teherautóval homokot. Óriási hegy volt, ahogy leborították. Onnan bámészkodtunk, míg szét nem túrtuk az egészet. Volt egy rozsdás rakéta mászóka meg egy rossz mérleghinta is a telepen, de inkább csapatokba verődve bújócskáztunk az árokban, fűvel, fával játszottunk. Fogdostunk bodobácsot, csigát. A telep mellett volt egy elmocsarasodott tó, zöldellt a víz a békalencsétől. Kiszedtük belőle a kisbékákat, téptünk buzogányt, azzal kardoztunk. A réten virágokat szedtünk, orvosságnak kamillát. Lándzsás útifűvel lövöldöztünk, eső után gyűjtöttük a csiperkét.
Szabó néniék udvara igazi falusi udvar volt, sok állattal, kukoricagóréval, szekérrel. Tőlük vettünk tejet, friss zöldséget, tojást, mézet. A biciklin az öcsém ült elöl, én meg hátul, anyu a kormányra tette a tejeskannákat, így közlekedtünk. A telepen délutánonként mindenki kiült a ház elé, beszélgetés közben pucolták a zöldséget, fejtették a borsót, magozták a gyümölcsöt.
Így éltünk a falu mellett. Nem voltunk falusiak, nem voltak hagyományaink, a gyerekek élete mégis sokban hasonlított a falusi gyerekekéhez. Mi is mezítláb szaladgáltunk, teli voltunk sebekkel, karcolásokkal. Sokszor olyan koszosan keveredtünk haza, hogy a lakásba be se mehettünk, míg az udvaron egy lavórban állva le nem mostuk a nagyját. Kisebbek és nagyobbak együtt játszottunk, játékszerünk volt minden, amit magunk körül találtunk. Tudtuk, mikor jön az eső, és mikor kell hazamenni. Nem jártunk szép ruhában, mert játék közben nem lehet rá vigyázni. Megtanultunk viszont vigyázni egymásra és saját magunkra.

Sző, fon, nem takács. Mi az?

Ma a legtöbb ember városban él, vagy legalábbis városiasan. A mai falusi gyerekek is keveset mozognak a szabadban, bolti játékszerekkel játszanak, tévét néznek. Ám valamikor a falusi gyermekek életének természetes környezete volt a füves rét, a legelő. Míg a szüleik a földeken vagy az állatok körül dolgoztak, a nagyszülők nevelték őket. Tőlük hallották a meséket, mondókákat, ők készítették egyszerű játékszereiket, kicsi munkaeszközeiket. A testvérek, játszótársak tanították őket fogócskázni, körjátékozni, sót törni, bakot ugrani. Mindennel játszottak, amit az udvaron, réten találtak: lúdtollból, fűzfaágból sípot vágtak, virágokból koszorút fontak, csutkából babát kötöztek.
Segítettek a ház körül és a házban, és közben ellesték a hagyományos mesterségek fortélyait is. A megmaradt rongyokkal, fonaldarabokkal és más nyersanyagokkal is játszottak, ötletes játékszereket találtak ki. A kukoricafosztás, gyékénymunka, szalmafonás, vesszőfonás, fazekasság, szövés, varrás során keletkezett hulladékokból -- amíg ezek élő mesterségek voltak -- a gyerekek sokféle játékot készítettek.
A gyári portékák megjelenésével azonban e mindennapi játékszerek lassan eltünedeztek. 

Bogáncsbútor, sárpogácsa

Kézműves tudáshoz úgy juthat valaki, ha beleszületik, vagy ha tanfolyamon tanulja. A népi játszóház-vezetői szakképzéseken az egyes mesterségek alapfogásait lehet elsajátítani, általában olyan tárgyak készítése közben, amelyek a mai ember számára legfeljebb dísztárgyként használhatók. A faragott mosósulyoknak, a gyékényből font kaptárnak, a szőttes törülközőnek, a tejeskorsónak nincs a mai ember számára használati értéke.
Véleményem szerint a népi játszóházban nem szabad a hagyományos falu használati tárgyainak vagy azok leegyszerűsített formáinak elkészítését célul kitűzni. Azért nem, mert ezek elkészítése sohasem volt játék. A játékszerek ezzel szemben mindig is a ráérő időben, játékos kedvből születtek.
A játszóházban megismertetem a gyerekeket a népi játékok egyszerű, tiszta formáival, a hagyományos kézműves nyersanyagokkal, és az ezek megmunkálásához szükséges szerszámokkal. Megtanuljuk a különböző fonásokat, sodrásokat, kötözéseket, a szövést, varrást. Használunk szövőkeretet, kötélsodrót, árat, kést, ollót, tűt, metszőollót, kézifúrót. Ezek legtöbbjével nálunk találkoznak először a számítógépes egér nyomogatásához szokott gyerekek! 
A falusi gyermek az őt körülvevő világot jelenítette meg játékaiban: a csutkából ökröt, a kukoricaszárból apró gémeskutat fabrikált. A mai városi gyermekek ehhez hasonlóan az őket körülvevő világot formálják meg: kisszekér helyett repülőt, kendős-kötényes baba helyett mai figurát. Miért ne készíthetnénk a kukoricaszárból repülőmodelleket? Nemezelünk malomjátékot, formázunk dobókockát, sakkfigurákat agyagból, készítünk dobot papírhengerből, maszkot papírmaséból, szélforgót papírból.

Hüvelykujjam almafa

A játszóház lehetőség nyújt a szabad játékra, az anyagok tulajdonságainak megismerésére, a kísérletezésre és az önálló alkotásra. Nincs elkészítendő "mintadarab", nincs "tökéletes" játékszer. A készítés játékossága és megismételhetősége legalább olyan fontos, mint a végeredmény. 
Nem tartom jónak az olyan programokat, ahol a gyerekek egyik helyszínről a másikra futnak, egy kicsit énekelnek, egy kicsit táncolnak, egy kicsit kézműveskednek, mert így egyikben sem tudnak elmélyülni. Mi egyszerre mindig csak egyfélét csinálunk.
A különféle anyagoknak más a tapintása, szaga, más tulajdonságai vannak szárazon vagy vizesen. A szalma a vízben megpuhul, a gyékény ragadóssá válik, a gyapjú nemezelődik, az agyagból sár lesz. Minden anyag más mozdulatot kíván, rá kell érezni a megfelelőre. A gyerekek is különbözőek: egyik türelmes, a másik még ahhoz is türelmetlen, hogy egy csomót megkössön.
A gyerekek a játékokon keresztül ismerik meg a külvilágot, gyakorolnak bizonyos tevékenységeket. Megtapasztalják saját erejüket, ügyességüket, érzékelik határaikat, cselekedeteik súlyát, megtanulnak kapcsolatokat kialakítani. A különféle körjátékok, labdajátékok, fogócskák, vonulós játékok és ügyességi játékok során a gyerekek olyan mozgásokat végeznek, amelyek segítik e képességek kibontakozását. A ma tapasztalható tanulási rendellenességek (pl. dyslexia, hiperaktivitás) szoros kapcsolatban vannak a gyerekek mozgásszegény életmódjával. Ha ezen segíteni akarunk, hagyni is kell őket játszani.

Áspis kerekes, útifüves leveles

Az év során sokféle anyagból készítünk játékot: vesszőből, gyékényből, szalmából, csuhéból, nádból, fából, papírból, gyapjúból, textilből, agyagból stb. Az anyagokat eredeti állapotában kapják a gyerekek. Például egész kukoricaszárat hozok nekik, a növényt így jobban felismerik, mintha csak az edényben beáztatott csuhét mutogatnám. A növényt együtt szedjük darabokra: használható a szár, a cső, a csuhé. Miután a szemeket lemorzsolták, a csutkával is játszhatnak.
A játszóházba sokszor a kistestvéreket is elhozzák. Míg az iskolás korúakkal játékszereket készítünk, a kisebbek sem unatkoznak: a földön ülve játszhatnak: morzsolhatják a kukoricaszemeket, a csutkából várat építhetnek, rongybabát kötözgethetnek, vagy egyszerűen kedvükre tépkedhetik az anyagokat. Ha mesélünk nekik, az asztaloknál tevékenykedő nagyobbak is hallgatják.
A szülők ugyanúgy részt vesznek a foglalkozáson, mint a gyerekek. Kicsik és nagyok egyaránt belemerülnek a munkába, tevékenységbe. Ha nem így lenne, a szülők unalmukban egy idő után haza akarnának sietni, vagy segítés címén kivennék a gyerekük kezéből a félkész darabot, és befejeznék, hogy "szép" legyen. Így viszont mindenkinek megvan a maga öröme, a maga játéka.

Az alábbi írás hirtelen felindulásból, tollemelés nélkül született. Mégsem finomítottunk rajta, mert úgy gondoljuk, sarkos állításai mögött megfontolásra illetve vitára érdemes értékítélet rejlik. A szerző megállapításaival a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet, ezért szívesen helyt adunk ellenvéleményeknek is.
Egyúttal az olvasó figyelmébe ajánljuk 2000 februári számunk két zoopedagógiai témájú cikkét, ellenpontként.
 

Nem tehetek róla, hogy kertes házba születtem, és egyszer az életben sikerült meglesnem két farkaspók násztáncát, amely felfedezésnél kevés megindítóbb és örömtelibb történt velem eddig. 

Az állatkertek állatai önérzetes vadságuktól megcsonkított, illedelmesen mosolygó torzók, az ember őrizte kert öregellátásban részesülő, megalázott, természetes viselkedésükből kinevelt pszeudo-állatai. Kőkockák belsejében felbutult gyermekeink, akik égig emelt ingerküszöbükkel rácsodálkozhatnak pusztán a színesebbekre, itt tanulhatják meg, hogy hol is (hát a Városligetben) élnek az állatok és milyenek is azok valójában. Ki hinné, hogy az ott (nem) azonos szabad önmagával?
Ahogy az állatkertek "vadjai" is csak úgy elvannak tereikben, úgy a macskák sem viszkászt vennének, de az ő sorsukról is a félisten dönt, aki kertjében jószágaként mutatja be utódjának a teljes faunát. Álmainkban az állatok mind dorombolásra születtek, a Mennyországban szelíd lesz majd az oroszlán is. 
Mi élőben mutatjuk be őt és derék társait az állatkertek vastag falai között. "Az állatok nem bántanak és nem undorítóak" -- tényleg csak magukból őket kivetkőztetve lehet ezt bizonyítani? Ez csak annyit jelent így, hogy az általam szelídített állat, amely a Te számodra biztonságossá van téve, látod, nem veszélyes. Nem nehéz ennek ellenpontjaként elképzelni a továbbra is kiirtandó területként számon tartott vadon lakóit. Mi ennek a tanulásnak az érvényessége? Milyen keretek között értelmes azt gondolni, hogy ha a málnajoghurt ízlik, akkor tudom, hogyan kell szúrós bokorból szedret szüretelni? Amellett, hogy gyönyörűek távoli testvéreim, mennyi közöm van nekem a világ túlsó felén élő lényekhez? Vajon mit nyerne azon az én kölyköm, hogy megsimogatja a maláj gilisztát? Egy hatalmas élményt, az biztos; csakhogy mihez köti és mire tudja felhasználni aztán? De igazán, az állatokkal az állatkertben kell találkoznunk? Valóban elfogyott már minden más lehetőség, s elhagyhatatlan űrhajó a város? Hát persze, a kígyót ott neveljük olyanná, hogy elfogadható legyen a látogatónak. Nem megismerni akarunk, hanem egy kedvünkre manipuláltat, magunk képére szelídített valamit, tulajdonképpen önmagunkat akarjuk ott látni, azt akarjuk bizonygatni magunknak, hogy igazából ők is oly szelídek, mint amennyire mi letagadtuk magunkról az agressziót. A jó és rossz egyetemessé tételének eredménye ez -- a fajunkon kívülieknek is meg kell felelniük az etikettnek. 
"És vad vidrát láttatok-e már? A vidrát nem lehet ám megsimogatni, gyerekek, mert a vidra félénk állat. A vidra csoda, vagy pedig már halott, és akkor nem puha és meleg. Gyerekek, tudjátok, hol él a vidra? Alig pár helyen. Meg akarjátok védeni?"
Így talán hatékonyabbak lennénk. Nehogy azt higgyük, hogy bármit megtudtunk, csak mert egy kivert fogú, agyonnyugtatózott, félhülyére nevelt kígyót egy percig kezünkben tartottunk! Milyen állatok ezek, hogy kerülnek ide? Hány fajtárs halála árán történt elrablásuk és száműzetésbe szállításuk? "Mégis milyen szelídek! De buták, ezek meg is érdemlik, hogy bármit tegyünk velük!" -- gondolhatja a gyermek a nyomorékot látva az állatkertben. 
"Hogy ezeknek milyen jó dolguk van itt!"
Az erdőben sajnos nem ígérhetjük biztosra az állattal való találkozást, de mindent a fogyasztóért, hát beidéztetjük azt a bujkáló fajtáját! Majd mi meglessük Kuroszava rókáinak táncát itt a biztonságos melegben, és a végén nem kell (rögtön) öngyilkosnak lenni. Nehogy véletlen rájöjjön az a gyerek, hogy annak a szerencsétlen őznek lényege a titka is -- hogy ritkán látszik, még akkor is, ha lenne belőle elég. Az őz megpillantása nem áru kellene, hogy legyen, hanem olyan jutalom, amelyért zarándoklatot kell tenni, megtanulni csendben lenni és figyelni, ahogy szarvasbőgést mennek ki hallgatni egész éjszakákra némelyek. Ők onnan távolról sokkal többet tudnak meg valami igaziról, mint az állatkerti látogatók, akik bárha gumiállatokkal próbálkoznának. Értem én a jó szándékot és a szelídséget, a tenni akarást, de ha narancslekváron növök fel, hogy mászom fel az almafára? 
A világ túlsó felén élő erdő védelmének önnemesítő gondolatával játszani, és közben furcsa állatokat fogdosni -- megéri a végén azt a pár garast. Elégtétellel mehetünk haza festeni a füvet és irtani a gyomot, mert az állatok a kertben laknak, ez meg az én kertem. Mi közöm nekem a gorillához, ha a medvét, vidrát, hódot, farkast, hiúzt nem tudom megtűrni magam körül? Semmit sem tudunk környezetünkről, a világ túlsó végéről elráncigált műállatokon óvodai környezetben csak a szégyen és a szánalom tanulható, illetve az, hogy az ember a világ ura és berendezője.
Az állatkert mindezekkel együtt nem rosszabb, mint minden más emberi intézmény, de nem is jobb. Lehet zoopedagógiával próbálkozni, csak nem szabad büszkének lenni rá. Ha nem a legújabb kori vadász, hanem a megismerő és szemével nézzük -- akkor az állat az egészhez való viszonyában létezik igazán, nem pedig pusztán egyedként, hisz lényege a többivel való helyes kapcsolata, a természet testébe való belésimulása, eltűnése. Ha egy állatot meg akarunk érteni, valójában évmilliókig kellene figyelnünk: vele egyszerre látnunk faját, rokonait, táplálékát, üldözőit, kiszorítottjait és kiszorítóit, rejtekét és halálában más lényekbe bomlását, éledését és épülését, világba illeszkedését, kihullását.