AZ ÚT

Nem, nem lehet futni az anyacsóktól!
Törvény és végzet: indít s kötelez.
Hiába futsz és lázadsz idegenné:
Egyszer csak megfog és sírva érezed,
Hogy ősi végzet hajtja véredet,
Hogy fáj az, ami fáj a millióknak.

Az anyacsók, melyből életre kelsz,
A temetőktől kapja életét:
Ős akaratok, régi szenvedések,
Messzi vágyak és százados remények
Adják meg tested-lelked végzetét
S nem menekülhetsz ősi önmagadtól.

Mert higyjétek: a temető az élet:
Ő a parancs és ő az akarat.
A századoknak makacs építői,
Boldogjai, hősei, szenvedői
Nem haltak meg a barna hant alatt:
Ők álmodják tovább az életet.

És mi, akik itt akarunk, teszünk,
Félünk, szeretünk teljes életünkkel,
Dühödünk, vágyunk, harcolunk, vetünk:
Bábok vagyunk s láthatlan fonalak
Húzódnak a zsarnoki föld alatt
S hiába küzdünk ősi végzetünkkel:
Rángnunk kell a temetők álmait.

Ó, most vad lázú a temetők álma.
A vér borától tántorog a részeg
Föld és őrült a benne alvók láza.
Gyilkos dühök, gigászi szenvedések,
Vad étvágyak mind a szívünkbe tépnek,
Örjöngenek bennünk a temetők.

Tőled vettem én is énem parancsát,
Okát, tartalmát, célját, vágyait:
Ó temető, Kolozsvár temetője.
Te szabtad meg a gyermek álmait,
Az ifju útját, férfi harcait,
Minden halálom, minden életem.

És szolgáltam a temető szerelmét,
Híven, hősileg, minden életemmel,
Nem ismertem félelmet számítást.
Erődből voltam légió és fegyver,
Gondolat éjjel, és ha jött a reggel,
Mindig kész harcos minden halál elle.

Egy oldott népnek voltam öntudatja,
A sivatagban voltam termő élet,
Akarat ott, hol nem tudtak akarni,
Jövő-látó, hol csak a máért féltek,
Merészség ott, hol a legfőbb vitézek
Ötven percentben mertek csupán élni.

És voltam árva, voltam egyedül,
Hamis visszhang igémet szerte hordta,
És lett szennyes tolvaj-lebúj cégére,
Kalóz-hajók tévesztő lobogója.
És jaj, a harcom nem védte, nem óvta,
Azt ki dolgozik, azt aki terem.

így lettem aztán idegen azokhoz,
Akikért éltem , akiket szerettem.
így lettem idegen önmagamhoz.
A temetők parancsát levetettem,
Anyám csókjától messze, messze mentem:
Lettem csak én: két szem, mely lát s már nem fáj.

De most, hogy a halál s minden szenvedés
Támad azokra, akik miatt lettem:
Eláraszt megint az a temető.
Nem, nem lehet többé idegen lennem,
Velük kell fájnom, velük kell szenvednem.
Kolozsvár földje jajgat, kiált bennem,
Bennem sikoltnak századok és holtak:

Nem lehet a halál egy nemzet célja,
Az Időből roppant reménység árad:
Elmúl vereség, rabság és gyalázat,
Új tavaszok jönnek és új vetések,
Új, győző lelkek és új nemzedékek:
A nemzet célja mindig: jövő s élet.

Dezső-szállás, 1944. szeptember 29-ikén.