A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

44. levél
VENDÉGLÁTÁS

Ne hidd szívem, hogy elhagyott vagyok. A tegnap is, hogy a nap estre fáradt, s én néztem, amint az omló sötétség: a világ lelke éjszakává árad. Mert a sötétség lelke a világnak és lényegében holt-fekete minden. Hajnal és fáklya mindhiába támad: az éjszakát akarja itt az Isten.
S éppen szóltam: csináljunk valamit, hogy az éjszaka lelke le ne verjen. Valamit, ami biztat és hitet: hogy van értelmünk innen ama vermen. S íme: mintha fázó madárka hívna, ajtómon választ halk kopogás kérdez. - Szabad, - szólok és besereglenek a régi, kedves megszokott vendégek.
Jön Pázmány úr, szomorúan és zordan, jön Szenczi Molnár szelíd mosolygással, György testvér, aki végzetén elégett s Kupa vezér szemén néma sírással. Jön Katona, Berzsenyi, Cseri János, Zrínyi Miklós, s mind, az örök testvérek. Körülülik magános asztalom. Szegény Dezső családot érez.
Óbort teszek a népesült asztalra. Beszélünk mélyült, nehéz hallgatással: hogy magános volt mindenki, ki itt próbálkozott a hajnali világgal, aki nagyot és jót akart, ki az örök időben szeretett...S hogy nincs remény: elvérzik mindenik, de meg nem törheti a végzetet.
És néztük a tömör nagy éjszakát, nem várva már csillagjelre az égen. Az Éjszaka a törvény és az úr, s hiába támad bárki ellenében. Egymásra nézünk...kicsurran a könny szemünkbe és poharunk összekoccan. S érezzük, hogy most minden temető s minden harangnak szíve idedobban.
S ím: felkelnek az örök zokogások, tábort járnak az örök szenvedések, halott idézőn felsereglenek a tört szívek és meggyilkolt remények. S mi érezzük: ez a mi rokonságunk, egységünk, hitünk: ez a fájdalom, ez a halálunk s halhatatlanságunk...Künn zúg a szél, mint egy őrült malom.
Már felvacog bennünk az őszi reggel. Utolsó pohár...mennek a vendégek. Kezet rázunk...és már üres szobám. Árvult szemmel a messziségbe nézek s gondolok arra, kinek öt seben emberekért hullott el drága vére s döbbenve látom: minden ablakom rányílok az Olajfák hegyére...