A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

22. levél
ZSUZSIKÁNAK

A fák közt ültem. Mellém ült az este. Rám simogatott szelíd bánatával. Szétoldódtam s mint gyenge nyári köd: összevegyültem az egész világgal. S már nem tudtam, bár még messzi hívásra életem mélyén két szárny remegett: Én álmodom ezt a furcsa világot, vagy a világ álmodik engemet.
Ó, milyen jó: ha sajgó emberségünk szétzsibbad a dolgok ős áramába, s mint kényszeringet széthullatva énünk: belepihenünk az egész világba. Földbe, fába, csillagba, holdvilágba, madárba, mely úszik a messziségen, s mint a világ szíve: kidobogunk az esti tücsök csendes énekében.
Leróttam már emberségem adóját: nem köt többé az emberekhez semmi. Földrengett világ magános lakója: egy vágyam van csak: menni, menni, menni! Új tengerek hullámain evezve találni távol puszta szigetet, s új Föld, új Tenger, új Lég jóságában építeni meg egy új életet.
S ne maradjon itt az se, aki voltam, aki holtaknak hozott életet. És kit a hullák orvul meggyilkoltak, hogy szolgálják a síri férgeket. A feledésnek minden vitriolja marja szét a meggyilkolt hős nevét, művét, hitét hordja szerte az orkán, ne tudja senki, hogy valaha élt.

Kis Zsuzsikám, esteli verőfényem, dűlt bástya tövén fakadó virág: íme eloldja csónakom a hullám s messzi hívással hív egy új világ. Te vagy e rögök
vég-istenhozzádja, végső csókja az elsüllyedt világnak. A vándor egy pillanatra megáll és húrjain felsír a régi bánat.
Talán ha nincs a szörnyű küldetés: akkor találtam volna Zsuzsikára. S most, jó tűzhelynél boldog nagyapa: mosolyganék játszó kis unokákra. Most te vagy minden: kicsiny unokám, ős szeretőm, elkésett feleségem... A szétriasztott irtózatos álom egyetlenegy sugára a vak éjben.
Köszönöm, hogy szemed kék tengerében el-elringattad megvert életem. Köszönöm, hogy gyermeki kacagásod át-átpatakzott sziklás lelkemen. Köszönöm... de a végtelen kitárul, mozdul a hullám, csónakom remeg. Messzi vulkánok szelét érzi arcom s lelkemben zúgnak messzi tengerek...