A
LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI
22.
levél
ZSUZSIKÁNAK
A fák közt ültem.
Mellém ült az este. Rám simogatott szelíd bánatával. Szétoldódtam s
mint gyenge nyári köd: összevegyültem az egész világgal. S már nem tudtam,
bár még messzi hívásra életem mélyén két szárny remegett: Én álmodom
ezt a furcsa világot, vagy a világ álmodik engemet.
Ó, milyen jó: ha sajgó emberségünk szétzsibbad a dolgok ős áramába,
s mint kényszeringet széthullatva énünk: belepihenünk az egész világba.
Földbe, fába, csillagba, holdvilágba, madárba, mely úszik a messziségen,
s mint a világ szíve: kidobogunk az esti tücsök csendes énekében.
Leróttam már emberségem adóját: nem köt többé az emberekhez semmi. Földrengett
világ magános lakója: egy vágyam van csak: menni, menni, menni! Új tengerek
hullámain evezve találni távol puszta szigetet, s új Föld, új Tenger,
új Lég jóságában építeni meg egy új életet.
S ne maradjon itt az se, aki voltam, aki holtaknak hozott életet. És
kit a hullák orvul meggyilkoltak, hogy szolgálják a síri férgeket. A
feledésnek minden vitriolja marja szét a meggyilkolt hős nevét, művét,
hitét hordja szerte az orkán, ne tudja senki, hogy valaha élt.
Kis Zsuzsikám, esteli verőfényem, dűlt bástya tövén fakadó virág: íme
eloldja csónakom a hullám s messzi hívással hív egy új világ. Te vagy
e rögök vég-istenhozzádja,
végső csókja az elsüllyedt világnak. A vándor egy pillanatra megáll
és húrjain felsír a régi bánat.
Talán ha nincs a szörnyű küldetés: akkor találtam volna Zsuzsikára.
S most, jó tűzhelynél boldog nagyapa: mosolyganék játszó kis unokákra.
Most te vagy minden: kicsiny unokám, ős szeretőm, elkésett feleségem...
A szétriasztott irtózatos álom egyetlenegy sugára a vak éjben.
Köszönöm, hogy szemed kék tengerében el-elringattad megvert életem.
Köszönöm, hogy gyermeki kacagásod át-átpatakzott sziklás lelkemen. Köszönöm...
de a végtelen kitárul, mozdul a hullám, csónakom remeg. Messzi vulkánok
szelét érzi arcom s lelkemben zúgnak messzi tengerek...
|