A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

20. levél
EGY ESTE VISSZHANGJAI

Egyedül ültem az esti szobában, mentek a fellegek szürkésen-lilán. S ím bejött hozzám, térdemre fektette fejét s rám nézett a gyermekimám. Egy vakszemű sírás keresett egy lelket.
Nagy kék szeme nézte, nézte szememet s télviharos fejem havas koronáját. Két gyermeki karja puhán átölelt. Hallottam templomunk öreg orgonáját. Künn zúgtak a fák az alkonyi téren.
Már csendes bánatba olvadtak a dolgok, hogy összezuhogják a kietlen éjet. Régi zsoltárok keresték szívemet. Mozdultak, felültek az elfeküdt évek és néztek merően, mintha idéznének.
Mint élet-halálos ítélet előtt: jegesült csend nyomta a döbbent szobákat. Jött, hogy elfussak keresni hívón s kérni, hogy védjen, az édesanyámat. Jaj, de örök ágyán nem bánthatom én.
ítéleti szóval kérdeztek az Évek: hágóra ért ember, hol a számadásod? Milyen asztagokká élted az életed? Kinek élet s jövő felgyűlt aratásod? Milyen élet zsendül utad nyoma mentén?
Mint részeg egyházfi, ha tivornyáról jön: vadul félreverték e szavak szívemet. Felgyúlt városokra kongott a harang; - mit terem az, ki csak temetett? - Magam temettem minden harc után.
Jaj, mit feleljek, mentőt, igazat? Voltam sivatagon átrohanó zápor. Elitta a szik s homok életem. Mi lett az Anyám hős fiából? Szík maradt a szík, homok a homok.
Ó, mi legyen a hű számadás: Voltam láp fölött ezerkezű orkán. Szaggattam a halál vak gőzeit s tiportam a mocsárt száz halálos tornán. Én múltam s mocsár maradt a mocsár.
Voltam áldó nap ívár Karszt fölött, szerelmes csókom zuhogott a kőre; hívtam a magot, csírát és kalászt. S nem mozdult a kő temetője. Hiába harcoltam, hiába szerettem.
Végtelen félelem fogta el a lelkem, magasba öleltem a gyermekimámat: - Nézzétek, bírák, ez a gyermekem, ez mindenem, érte hagyjátok a vádat! Ő megmondja, hogy mindig jót akartam.
Eltűntek az arcok...sötét a szoba. Egy gyermeksírás suhan át az éjen. Ó, Zsuzsika, esténként ha lefekszel: tedd össze két kis kezed értem. Valahol egy ács kivág egy fenyőt...