A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

12. levél
ARS POETICA

Lásd, édes Zsuzsika, zöldül már a sóska,
I-álnak a csacsik, élharcos a Jóska,
S lévén rohanása tavaszi rügyeknek,
Bennem is a vágyak szárnyakat eresztnek.
Annyi kötnivaló jár most szabadjára,
Ezért kívánkozom én kötött formába.
Rímekbe futok, hogy legyek tőlük távol,
Mert elég volt már a pimaszából.

Ó, be szép a versnek z á r t végtelensége!
Szabad szárnynál szárnyabb a m e g k ö t ö t t s é g e .
Csodás madár a vers, röptein a végzet
Szörnyű ölelése: halhatatlan ének.
S ha az emberszívet felveszi szárnyára,
Örök szépséggé lesz minden zokogása.
Jaj, de az ilyen vers nem a mesterségem,
A próza lett verssé a bátyás kezében.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Emlőjükön nőtt fel a kékszemű gyermek.
Lelkeknek ezreit szívta a lelkébe,
Magyari lelkeknek ott sincs békessége. -
És hogy e sok lökő lélek szét ne vessen:
A magyar mondatot a kezembe vettem,
És lett a kezemben világ orgonája,
Dolgoknak, szíveknek megtalált zsoltára,
A világzápornak egybecsapzó árja,
Tíz vérző századnak nagy jajkiáltása.

De ne szóljunk erről: a ma részeg konyha,
Piszkos tálaiból ott zabál a Ponyva.
Nem a régi Ponyva, szegény pórruhában,
Hanem: szmokingban, vagy frakkban, Attilában.
Ponyva a moziban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a tribünön...jaj, de abbahagyom,
Mert ha felsorolom az egész sereggel:
A Markó-utcában ébredek fel reggel.

Nekem a rím nem út, hanem puszta játék.
S kicsi Zsuzsikával miért is ne játsznék?
Hogyha felcsilingel édes nevetése:
Enyhül a jó Isten régi szenvedése,
Hogy megteremtette az embervilágot.
Hozzáfogok hát egy ars poeticához.
író-csibe, igém mohó begybe töltsed,
Hogyha íróbb nem is: lehetsz tőle bölcsebb.

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Millió patakban folyjon át az élet.
Gazdagodj az anyag minden jóságával:
Szeresd a szalonnát jó vereshagymával,
Igyad nehéz tejét a komor bivalynak
S a bort: forró szárnyát a születő dalnak.
Lobogó lángoknál báránycombot süssél,
Megfojtott gondokon kacagó tort üljél.
Az anyagban küld rád jó záport az élet
S megfrissült testedben kinyílik a lélek,
Mint májusi eső szőke suhanásán
A nagykelyhű virág az erdő tisztásán.

Járjad az erdőket és járjad a rétet,
Kutasd a völgyeket és vívjad a bércet.
Vegyülj el az egész teremtett világgal,
Barátkozz a széllel, esővel, villámmal.
Értsd a tölgyfa csendjét, pipehúr beszédét,
Napsütött bogárkák boldog zümmögését
S nehéz hallgatását magános bikának.
Nézd a csillagokat. És ha a hold árad,
Hasson át a dolgok szomorú szépsége.

Légy Shakespeare-óceén merész tengerésze,
Égesse lelkedet Ödiposz sírása,
Nyargalj Rosszinánton és ne riadj hátra,
Hogyha Dante hív át az örökös éjen:
Barangolj a könyvek roppant erdejében.

Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljem, lehúzzon: éld meg ezerképpen
És millió arcban légy millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, csók és méreg.
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen.
A nőtest deltázzék az ölelésedben
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig az erős csóknak mámorába
Szeretőd lelkévé parancsold a lelked.
Egész éned élni legyen mindig merszed:
Légy megvédő barát, félelmes ellenség,
Ostromló akarat, győző kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egész férfi, minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe széjjelzáporozva:
S o h a s e m g o n d o l v a a z i r o d a l o m r a.

Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flauberti kínokra, stílus-vajudásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.

V á l t o z ó, u g y a n a z s v é g t e l e n m i n t t e n g e r:
L e g y é l, b a r á t o c s k á m: e m b e r, e m b e r, e m b e r !

Most már elhallgatok, mint a kilőtt puska,
Ennyi rímért csók jár, szívem Csücske, Zsuzska.