A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI

7. levél
BALLADA

Jaj, jaj, Zsuzsika, árad az éj, elnyeli a tájat a fekete tenger. Roppant döbbenetén nincs enyhe sziget, félrevert szívekben jajgat az ember. Mondj mesét, mondj mesét és fogd a kezem!
- Egyszer a törpék mind összegyűlének, görénypofájú szörnyű sereg. De tigris a szívük és keselyű a karmuk. - Zsuzsika, a kezed miért remeg? Mondj mesét, mondj mesét és fogd a kezem!
- Felrikácsolnak kövér, teli szóval: - Építsünk várat, büszke-magost. Védje a gyilkost, védje a rablót! - Zsuzsika, a szemed mért harmatos? Mond mesét, mondj mesét és fogd a kezem!
- Ez lesz az otthonunk, ez lesz a hazánk, innen gúnyoljuk az életi harcot. Étvágyunk a törvény, jog, ideál. - Édes Zsuzsika, árnyékos az arcod. Mondj mesét, mondj mesét és fogd a kezem!
- Hemzsegő rajban indul a munka, ragad a tégla, kő kőre áll. Deréknyi magasra lendül a várfal, mikor az első este leszáll. - Zsuzsika, szomorú a hangod.
- Reggel ébrednek vídám diadallal. S íme: oda a várfal, puszta a tér. Omolva hevernek szét a kövek. - Zsuzsika, e mese messze ér: hallom lépdelni a gyermekimámat.
- Három egész éven, három havon át végzet-vívó dühvel építik a várat, ami nappal épül, éjjelre lehull. - Zsuzsika, szegény Dezső fáradt. Valamitől fél, valamit úgy sejt.
- Akkor egy reggel messzi keletről közeleg egy férfi, ajkán csoda-ének. Roppant termete árbóci sugár, lépteitől remegnek a bércek. - Zsuzsika, ne fordítsd el az orcád.
- És íme, az ének lesz csodavérré a törpe tagokban s lendül a vár, vídá, habokban szökken a munka s estére a fal félig készen áll. - Zsuzsika, úgy fázik a lelkem.
- Lobogó lángoknál vídám lakomát ülnek. És szólnak a hősnek: - Te csak dalolj! Az éhség adja színét a hangnak s így éjjel a várfal le nem omol. - Ó Zsuzsika, ez a mese régi.
- Másnap a munka győzelme kitart. És mondják: - Ontsuk ki a hős szemét. így messzi vidékek el nem hívogatják. S a fájás szebbé teszi énekét. Csak dalolj vak hős, csak dalolj!
- Harmadnap új víg diadalban tetőig készek már a falak. - Megöntjük füleid forró ólommal, hogy hívó hangok el ne csaljanak. Dalolj, süket hős, az éjjel halad.
- ím a tetőt vonják negyednapi reggel. - Szúrjuk át szívét, tépjük szerteszét. Tegyük a mészbe, sűrű vakolatba, örökre tartsa a vár tetemét. - Zsuzsika, sírás lesz a meséd.
- És készen a vár és urak a törpék. És aki félt, most védve zabál. Gyúlt orgiákon parázna daloktól s vad csemcsegéstől zajlik a vár. - Zsuzsika, hadd abba mesédet!
- De jaj, az éjjel messzibb suhanásán, ha elfetrengett a szörnyű csapat s piszkos álomba folytatja a lelkét: megmozdulnak a néma falak. Felsóhajt a bástya, sikolt a torony, hörögnek a kapuk, tégla, kő zokog, visszhangot verve az éj döbbenetében: a vártestben egy roppant szív dobog. Kőben, fában, templomban, palotában, mintha vak börtönét feszítené: jajgat, vádol, átkait szórja: a Géniusz, az örök Kőmíves Kelemenné.
Zsuzsika édes, fojtott zokogás a csókod.