AINÓHOZ

Kicsike Aino, szőke tündöklésed
Úgy hullt belém a mai reggelen:
Mint valamikor, sorsom egy nehéz
Hágóján, - és oly fázón egyedül, -
Hegynek lihegve őszben és viharban
Törtem előre vert kertek között:
A Pusztulás bomlott leányai,
Szél-vámpírok és zápor-Salomék
Őrült táncukba téptek s körmeik
Sajgó lélekké vágták testemet
S vad suhanásuk örvénylő szele
Kioltotta az élet lángjait
Testem-lelkem mélyebb tűzhelyein:
Már kívántam az elpihentető
Látástalan üres nagy éjszakát:
A végtelen, örök, alaktalan
Semmit: mely nem én, és nem akarat,
Nem szín, nem forma, nem hang s más dühe
Az Élet-hóhér torturáinak:
Csak semmi, semmi, végtelen, örök...

És akkor, mint szíven lőtt kis madár,
Arcomba hullt valamelyik ijedt
Kis kert kebléről letépett virág.

Arcomhoz kaptam. A virág lehullt
A sárba, és én kábult-reszketőn
Felvettem a bomlott Ősz-mostoha
Kitagadott kis sápadt gyermekét,
Zilált arcomhoz odaszorítottam
Mint ijedt lányka pillangó-kezét.

Hogy jött karomba ez a mozdulat?
Most sem tudom. Talán a szenvedés,
A farkasfogú kietlen napok
Mohó karokká oldták lelkemet:
Hogy várjak, óvjak, öleljek, szeressek,
Mert annak, akit letiport az élet,
Úgy kell a jóság, mint a végtelen
Levegő-ég a repülő madárnak.

Gyenge rózsa volt, fehér, olyan gyermek,
Bántott szépsége olyan panaszos,
S hogy kis teste érinté arcomat,
S hogy illata érinté lelkemet:
Ott őszben és viharban s életem
Vad zuhanású tört útja fölött:
Lelkem síkjain végtelen mezők
Terültek el, lágy májusi eső,
Olyan puha, szelíd, mint anyakéz
Az alvó gyermek homloka fölött,
Hullt a kalászok komoly derűjére
És úgy hallgattak a boldog rögök,
A fák s elámult nagy szemű virágok,
Hogy a szívedben ének lett e csend:
Szelíd kenyérről, boldog folytatásról,
Csendes tűzhelyről. - Ó, szent, szent család! -
És a szüremlő lágy pászták között,
Egy széles folyó messzi mozdulásán,
A keleti ég roppant kapujából:
Átragyogott egy óriás szivárvány.

Hogy életem rég az oromra ért:
Egyedül állok vad sziklák föéött:
Úgy fájtam ezt a sárba hullt világot,
És a Kainná visszazuhant embert,
Megölt nemzetek szörnyű látomását,
Égő tetőket a bölcsők fölött,
Vérbe hullt vetést, meggyilkolt anyát,
A gép s a tigris-ember kézfogását
S romokká tépett templomok fölött
A zsákmány-falkák farkas-ordítását.

Ma reggel is, hogy újból jött a nap
És vak dühében az őrült gépezet
Új szörnyűségek robotjára lódult,
Hogy legyen új bűn, új tragédia,
Szétdúlt tűzhelyek, meggyilkolt szívek:
Kérdeztem a lelkemtől: - minek élni,
Minek teremni? Szépség, gondolat
Kinek kell e vért őrjöngő világban?
Mi értelme van annak, aki lélek?
Hol lel társat az, ki ember maradt?

S akkor kis Aino, szőke fürtjeid
Szétpárázó fényében visszahulltál
A lelkembe, mint sötét tó vizébe
A parti fának hófehér virága.

Húsz éves voltam, te alig tizennégy,
Tudós jó édesapád elhozott,
Hogy lássad a legendás, "nagy rokont",
A dal és ritmus ősi arcú népét,
A vérben s könnyben újra nyílt magyart.

A hajó lassan úszott felfelé
A nyári estben álmodó Dunán,
Tündérországot és fényt álmodott,
Tovább álmodta azt a büszke álmot,
Mely ide hozta a nehéz magyart.
A vízrengeteg mély tisztásain
Aranyoszlopon ringó paloták
Ringtak tova s a roppant ölelésű
Hidakra, a Gellértre és az alvó
Partokra permetélt a holdvilág,
Mint szelíd áldás súgott szavai.

Mohón hajoltunk a megtáruló
Csodálatos kincsekkel megrakott
Lelket tágító roppant éjszakába.
S amint a szépség és a gondolat,
A béke és a munka mérhetetlen
Városa, mint királyi szép ara,
Titkos hívású nászra öltözött,
A vízben és lelkünkben visszafénylett
S hogy szőke fejünk fürtje egybefolyt:
Te átöleltél s boldog-gyermekül
Kiáltottad meg habzó szívedet
A hívó éj boldog hallgatásába:
Úgy örülök, hogy rokonod vagyok,
A finn nem más, mint északi magyar!

Kicsinke Aino, népek és világok
Zuhantak el azóta. Mennyi vér,
Mennyi szenvedés, megfojtott ima,
És a világ szétszórt térségein
Mennyi sírgödör! Fürtjeimre is
Rázuzmarázta haragját a tél:
De te nem múlsz. Nem, nem engedhetem,
Hogy a rossz évek hozzád nyúljanak,
Eloltsák szőke fürtid lángocskáit,
Meghervasszák elámuló szemed
Tág kelyheinek kék örömeit:
Gyermek vagy most is és tizennégyéves
S míg nézlek: én is húszéves vagyok.

És most már nincs sötétség a szívemben,
Te vagy a hajnali nagy üzenet
S fajtád csodáját sugárzod felém,
Hogy megint merjünk hinni és szeretni:
Ma finnül hiszünk az Istenben, Aino,
És finnül hiszünk az Emberben is.

A fajtád szíve legyőzte a Gépet,
A Számot és minden borzalmakat.
Oly végtelenül tudtatok szeretni:
Hogy nagy szívetek lobogásinál
Újból Emberré melegült az ember
S a véres-sáros szégyenek után
Van Emberiség újból, s van remény.

Kicsike Aino, Észak rögein,
Jég-szörnyek s köd-bozótok titkain
Felragyogott a finn Északi Fény
S besütötte a messzi szíveket.
Ma ez melegít mindenkit, ki ember,
Ki lélek, becsület és szeretet.
Ó, ez a napja ma a szenvedőknek,
A bántottaknak, az elcsüggedőknek
S egy új tavasz roppant ígérete.

Kicsike Aino, elmúlik az orkán
S mint egy nyavalyatörős Góliát
Elvágódik majd a világ dühe.
Kain dorongja önfejére hull majd...
Lesz még szenvedés, de lesz fizetés.

Szent, sérthetetlen lesz majd minden nemzet,
Bármily kicsiny s a századok szerelme:
Annyi vér, szív, agyvelő, szenvedés,
Annyi szorongás és szent áldozat:
Biztonság lesz s nyugodt, termő jövő.
Minden nemzet Isten egy gondolatja,
Különös dal, sajátos Istenarc:
Istent s az emberi termést rabolja meg,
Az egyetemes szent hármóniát,
Ki bármelyiknek életére tör.
Mindenik nemzet zsúfolt ős talaj,
Melyből sajátos Géniusz fakad,
Az alkotó legszebb igazolása.

Lesz Béke, Jog: az eke és a gyár,
Az üzlet és alkotó gondolat
Új hitű szent munkában összefog:
Az életért és nem a gyilkolásért.
Csendes, munkás, termő mindennapok,
Szelíd barázdák, szépség, gondolat,
Dúsan fakadó nevető család
Lesz újra az élet értelme. És
Ha nagy jóságú nyári alkonyon,
Mikor kalászba ért már a vetés
S a közös Anya nagy ígérete
Közeledik az aratás felé,
Az estébe nyúló földek fölött,
A megtöretett test szent asztalán
Zsoltáros kéken leng az ahítat
S a barna tűzhely egybeölelő
Biztonságába hazatért család
Elmondta már az estéli imát:
Az anyag felfogja a kenyeret,
Mely test és ige, hit és szeretet
S feléje nyúló drága kis kezek
Mint madárcsőrök repkedik körül,
Az apa pedig mondja csendesen,
Mint emlékeztetést s szent fogadást:

- Emlékezzünk most a Finnekre is,
Isten után a hála az övék:
Hogy ember lett az ember és megint
Megérti egymás szíve dobogását,
Biztonságunk, hitünk, a hősi vágy
S minden kis élet szent életjoga
Onnan van: hogy a Finnek végtelen
Hősi szerelme megváltó csodát
A dott a sárba s vérbe hullt világnak.
Ó, gyermekek, mindenki, ki szeret,
Hős összefog, jogot véd, gáton áll:
Tagja a halhatatlan finn Hazának
És honfitársunk mindeni, ha arcán
Az Isten arca kiteljesedett.

Ó, Aino, tűnékeny virága
Az északi rög csoda-erdejének,
Kicsike Aino, sugározz felém:
Hogy tudjak tovább barázdát hasítni,
Vetni, gyomlálni, védeni, hogy tudjak:
Hinni magyarul, hinni emberül.

Rákóczi-tér, 1940. februárius hava 2.