A PHILADELPHIA ABLAKÁBAN

Mint gyermek, aki esténként, ha jönnek
Az Árnyék furcsa kőművesei
S ha jön a Titok és a Félelem,
Kis zsámolykát húz anyja térdihez
S mint két könyörgő, meleg kis tenyért,
Két nagy meleg szemét elébe tárja s kér:
- Mesélj, Anyám! -
            Úgy húzom én ide
Vert életemet minden délután
Hű menedékem, bús Szentilonám.
A nagy ablakhoz tátva két szemem,
Örök gyermek, könyörgőn szepegem:
- Mesélj, Világ! -
            És a Világ mesél.

Ó, az anyag mindig jól bánt velem!
Ha fojtogatott lélek-börtönöm:
Átáradott örök hullámaival
Szétlökte énem szűk korlátait
És habjaiban voltam végtelen,
Mint a világűr, melyet bezuhog.
Fájdalmaim mint elementumok
Zúgták be az idő térségeit
S tragédián és minden romokon
S ha mélybe süllyedt megvert ármádám,
Mérhetetlen trónt emelt a szenvedés.
Mint elrendelt örök fejedelem:
- Véres szívemmel, véres trónomon -
Roppant palástom volt a fájdalom,
Az egyedülség súlyos koronám:
Hívott, hívott a parttalan anyag,
Átöltöztem ős változásaiba,
Tengerbe, hegybe szétfeszengtem és
Kitajtékzottam erdők lombjain,
Omló virágok torlott viharán.
Szétnyargaltam az orkán-tigrisek
Rohanásában és végigpihentem
Lágy omlásodban föld-áldó eső.
S hogy így testem lett az egész világ
És mozdulásom minden mozdulat:
Nem volt már fájás semmi fájdalom:
Az örök múlás halk ritmusa volt.
Az átszálló dolgok árnyéka volt
Az idő folyón. Vagy tán a Halál
Merengő álmú szelíd éneke,
Mely mint az este kék párázata
Beszáll az élet tenger ablakában
Könyöklő dolgok lelke mélyire,
Hogy dalától az élet szebb legyen
S mélyebb a csók.

                             És a világ mesél.
A Horváth-kert dús lombjai alatt
Csendben lépdelnek a kis Bánatok,
Az ősz nevendék szép leányai.
Tágult szemük rám kérdez. Kis kezük
Oly illanóan könnyű, oly fehér,
Mint fehér szirmon alvó kis sugár.
S mégis: ha megérintik szívedet:
Olyan nehéz lesz tőlük s felszepeg
Legrégibb sírásod az ajkaidra.
Az uccán át arcok patakzanak;
Arcok, szemek, ajkak, lelkek, szívek,
És mindenik szem egy sorsot mesél,
És egy titkot zár mindenik ajak.
Két szememen át belém ömlenek
S már továbbmozduló habjuk vagyok
Már én vagyok a sorsuk, életük:
Omló mese az élet ajakán.
Már bennem könny a fájdalmuk és éltük,
Jóságai már bennem kacagás.
Már én nézek ki mindenik szemen:
Ó, jaj, milyen sok arcú a világ,
És minden arca az én életem,
És minden sebe az én vert csatám!
És ezer lelken: ezer paripán,
Ezerként, s mégis oly egyedül:
Népvándorlásos özönben futok
A fel-feltűnő koporsó után.
És ezer habban, fájón - jólesőn:
Vagyok mindenki, vagyok a világ.

Ó, hogy elzsongít ez az alakos,
Játékos, furcsa, elomló mese.
Ez a bújósdi, hol a Végzet-Úr
Előtt, mint riadt gyermek tagadom:
Én nem vagyok én! Nincs Szabó Dezső!
Nincs, nincs nekem szabott külön szívem!
Csak összegyűlt embervisszhang vagyok.
Ne bánts! Hiszen nincsen kit bántani!

Tizenöt éve, hogy Szentilonám
Lett ez az ablak: minden ablakom
Sorsra, világra. Jaj, tizenöt éve,
Hogy megvert sorsomat itt altatom
S más életekbe bújva, futok attól,
Akivé elküldött a Végzetem.

Nem azért gyűltem a századok mélyén,
Magyar fájdalmak titkos méhiben,
Hogy tintát ontsak s papiros-hisztrióként,
Betűt kacagjak és betűt zokogjak,
Legyek kis csipás szemek ámulása:
"Gyönyörű stílis", "szépirodalom";
Tétlen lelkek beteg maszturbálása,
Szépség-ótvar mosdatlan lelkeken.

A vér s a Sors új Michelangelója:
Egy roppant Dóm álmával jöttem én.
Embersorsokkal és emberszívekkel
Beépítni a jövő századokba,
Hogy lásson Európa új csodát:
Az új magyarság roppant templomát.
Hoztam új látást, hoztam új hitet,
És mint új Szent György, a volt századok
Mocsarait feltépte haragom
S a felfakadt csúfságok mélyein
Halomra öltem a hazug csodák,
Hazug legendák torz sárkányait.

Voltam új lélek és új levegő,
Új hajnalokra konduló harang
S mint új Tamerlán: zúduló erők
Élén vágtattam a szívek elé:
Hogy rohanásom viharos szele
Magával tépje a zúzott magyart
Új hit, új egység, új termés felé.

Csatát vesztettem: nem az ellenségtől.
Erőm nem érte szégyen sohasem:
Hol voltam: győztem. A hadseregem vert meg.
Fajom dezertált. Nem volt tüdeje
Vágtatásomhoz. És nem volt szíve:
Hogy élje, mint egyetlen életét,
Az új eposz roppant ígéretét.

Azóta itt van a siralomházam,
Szentilonám, egyetlen ablakom.
És hallgatom az életi mesét,
És zsongítom az egyetlen sebet:
Hiában lenni kard: nem védni senkit,
Hiában látó szem, zsúfolt erő,
Hiában új Út és új Akarat:
A fáradt magyar nem akar csodát.
Öszvért követ, nem Táltos-paripát.

Havas fejem és futnak a napok,
Tarló felől fúj már az őszi szél.
Kitett elítélt a siralomházban:
A magyar Végzet arcát mutatom.
Nincsen Hazám, és jaj, nincs otthonom
S a felelőtlenül orgyilkolók,
Akik gyávák a kés merésire:
Megvonták mindennapi kenyerem
És betaposták minden utamat,
Amely az élet felé vezetett,
Hogy eldőljek s legyek szörnyű ijesztés:
így döglesz, magyar, ha riadni mersz.

Én maradok. Szemeim kék sátrában
Még gyermek bújkál s vígan mosolyog
A nagy móka-könyv furcsa képein.
Színek, illatok, hangok, tapintások
Bozótjaiban vígan csörtetek.
Csatát vesztve: bevonulva magamba,
Mint barlangba, ahová Dárius
Titkos kincsei gyűltek egykor össze:
Ős naptól gyűlt öngazdagságomon,
Megfosztva, kitaszítva, megtagadva,
Királyi dúsan élek és vagyok!
És itt ülök, mint óriás Memento.

És egyre többen, többen fognak látni,
Egyszer majd látni fog minden magyar.
Ó, már keresnek ifjú szemek
És jövőt váró nagyálmú anyák
Már idehozzák gyermekeiket,
Hogy megmutassák örök arcomat.

Közeledik a nagy Honfoglalás:
Ha netovábbot mond a szenvedés
S új lehü napok támadó szele
Széttépi e beteg kor ködeit:
Bedobbanok majd minden magyar szembe,
Bedobbanok majd minden magyar szívbe,
Mint az Élet roppant hívó szava.
Leszek tüdejük újult levegője,
Erükben a keringő vér leszek,
Megnyílt horizont leszek a szemükben,
Leszek új dogma tőlem hitt hitükben,
Megtörhetetlen egységük leszek:
Egyetlen roppant életakarat.

A magyar Anyák majd boldog hívással
Várják a gyermek előfakadását,
Mert lesz Hazája minden kis magyarnak.

A nap legurult a Jánoshegyen,
Árnyék zuhant a kis kert fáira,
Szétrebbentek az Ősz kis lányai,
Elbújtak a fázó virágkelyhekbe,
A csüggő lombok bíbor bánatába.
Sebek nyílnak a bántott dolgokon
S folyik belőlük a fekete vér,
Hogy egybezuhogja az éjszakát.
Dobbent szorongás az egész világ:
A fák, a dolgok, házak, emberek
Majdnem sikoltják némult ajkukon:
Jaj, jaj, merülünk el az éjszakába! -

Ülök tovább elrendelt ablakomnál:
Nézem, nézem a keleti eget
S várom, hogy mint új titok betűi,
Mint forró csók, ígérő üzenet:
Feltűnjenek az örök csillagok.

1935. szeptember 15.

És akkor, mint szíven lőtt kis madár,
Arcomba hullt valamelyik ijedt
Kis kert kebléről letépett virág.

Arcomhoz kaptam. A virág lehullt
A sárba, és én kábult-reszketőn
Felvettem a bomlott Ősz-mostoha
Kitagadott kis sápadt gyermekét,
Zilált arcomhoz odaszorítottam
Mint ijedt lányka pillangó-kezét.

Hogy jött karomba ez a mozdulat?
Most sem tudom. Talán a szenvedés,
A farkasfogú kietlen napok
Mohó karokká oldták lelkemet:
Hogy várjak, óvjak, öleljek, szeressek,
Mert annak, akit letiport az élet,
Úgy kell a jóság, mint a végtelen
Levegő-ég a repülő madárnak.

Gyenge rózsa volt, fehér, olyan gyermek,
Bántott szépsége olyan panaszos,
S hogy kis teste érinté arcomat,
S hogy illata érinté lelkemet:
Ott őszben és viharban s életem
Vad zuhanású tört útja fölött:
Lelkem síkjain végtelen mezők
Terültek el, lágy májusi eső,
Olyan puha, szelíd, mint anyakéz
Az alvó gyermek homloka fölött,
Hullt a kalászok komoly derűjére
És úgy hallgattak a boldog rögök,
A fák s elámult nagy szemű virágok,
Hogy a szívedben ének lett e csend:
Szelíd kenyérről, boldog folytatásról,
Csendes tűzhelyről. - Ó, szent, szent család! -
És a szüremlő lágy pászták között,
Egy széles folyó messzi mozdulásán,
A keleti ég roppant kapujából:
Átragyogott egy óriás szivárvány.

Hogy életem rég az oromra ért:
Egyedül állok vad sziklák föéött:
Úgy fájtam ezt a sárba hullt világot,
És a Kainná visszazuhant embert,
Megölt nemzetek szörnyű látomását,
Égő tetőket a bölcsők fölött,
Vérbe hullt vetést, meggyilkolt anyát,
A gép s a tigris-ember kézfogását
S romokká tépett templomok fölött
A zsákmány-falkák farkas-ordítását.

Ma reggel is, hogy újból jött a nap
És vak dühében az őrült gépezet
Új szörnyűségek robotjára lódult,
Hogy legyen új bűn, új tragédia,
Szétdúlt tűzhelyek, meggyilkolt szívek:
Kérdeztem a lelkemtől: - minek élni,
Minek teremni? Szépség, gondolat
Kinek kell e vért őrjöngő világban?
Mi értelme van annak, aki lélek?
Hol lel társat az, ki ember maradt?

S akkor kis Aino, szőke fürtjeid
Szétpárázó fényében visszahulltál
A lelkembe, mint sötét tó vizébe
A parti fának hófehér virága.

Húsz éves voltam, te alig tizennégy,
Tudós jó édesapád elhozott,
Hogy lássad a legendás, "nagy rokont",
A dal és ritmus ősi arcú népét,
A vérben s könnyben újra nyílt magyart.

A hajó lassan úszott felfelé
A nyári estben álmodó Dunán,
Tündérországot és fényt álmodott,
Tovább álmodta azt a büszke álmot,
Mely ide hozta a nehéz magyart.
A vízrengeteg mély tisztásain
Aranyoszlopon ringó paloták
Ringtak tova s a roppant ölelésű
Hidakra, a Gellértre és az alvó
Partokra permetélt a holdvilág,
Mint szelíd áldás súgott szavai.

Mohón hajoltunk a megtáruló
Csodálatos kincsekkel megrakott
Lelket tágító roppant éjszakába.
S amint a szépség és a gondolat,
A béke és a munka mérhetetlen
Városa, mint királyi szép ara,
Titkos hívású nászra öltözött,
A vízben és lelkünkben visszafénylett
S hogy szőke fejünk fürtje egybefolyt:
Te átöleltél s boldog-gyermekül
Kiáltottad meg habzó szívedet
A hívó éj boldog hallgatásába:
Úgy örülök, hogy rokonod vagyok,
A finn nem más, mint északi magyar!

Kicsinke Aino, népek és világok
Zuhantak el azóta. Mennyi vér,
Mennyi szenvedés, megfojtott ima,
És a világ szétszórt térségein
Mennyi sírgödör! Fürtjeimre is
Rázuzmarázta haragját a tél:
De te nem múlsz. Nem, nem engedhetem,
Hogy a rossz évek hozzád nyúljanak,
Eloltsák szőke fürtid lángocskáit,
Meghervasszák elámuló szemed
Tág kelyheinek kék örömeit:
Gyermek vagy most is és tizennégyéves
S míg nézlek: én is húszéves vagyok.

És most már nincs sötétség a szívemben,
Te vagy a hajnali nagy üzenet
S fajtád csodáját sugárzod felém,
Hogy megint merjünk hinni és szeretni:
Ma finnül hiszünk az Istenben, Aino,
És finnül hiszünk az Emberben is.

A fajtád szíve legyőzte a Gépet,
A Számot és minden borzalmakat.
Oly végtelenül tudtatok szeretni:
Hogy nagy szívetek lobogásinál
Újból Emberré melegült az ember
S a véres-sáros szégyenek után
Van Emberiség újból, s van remény.

Kicsike Aino, Észak rögein,
Jég-szörnyek s köd-bozótok titkain
Felragyogott a finn Északi Fény
S besütötte a messzi szíveket.
Ma ez melegít mindenkit, ki ember,
Ki lélek, becsület és szeretet.
Ó, ez a napja ma a szenvedőknek,
A bántottaknak, az elcsüggedőknek
S egy új tavasz roppant ígérete.

Kicsike Aino, elmúlik az orkán
S mint egy nyavalyatörős Góliát
Elvágódik majd a világ dühe.
Kain dorongja önfejére hull majd...
Lesz még szenvedés, de lesz fizetés.

Szent, sérthetetlen lesz majd minden nemzet,
Bármily kicsiny s a századok szerelme:
Annyi vér, szív, agyvelő, szenvedés,
Annyi szorongás és szent áldozat:
Biztonság lesz s nyugodt, termő jövő.
Minden nemzet Isten egy gondolatja,
Különös dal, sajátos Istenarc:
Istent s az emberi termést rabolja meg,
Az egyetemes szent hármóniát,
Ki bármelyiknek életére tör.
Mindenik nemzet zsúfolt ős talaj,
Melyből sajátos Géniusz fakad,
Az alkotó legszebb igazolása.

Lesz Béke, Jog: az eke és a gyár,
Az üzlet és alkotó gondolat
Új hitű szent munkában összefog:
Az életért és nem a gyilkolásért.
Csendes, munkás, termő mindennapok,
Szelíd barázdák, szépség, gondolat,
Dúsan fakadó nevető család
Lesz újra az élet értelme. És
Ha nagy jóságú nyári alkonyon,
Mikor kalászba ért már a vetés
S a közös Anya nagy ígérete
Közeledik az aratás felé,
Az estébe nyúló földek fölött,
A megtöretett test szent asztalán
Zsoltáros kéken leng az ahítat
S a barna tűzhely egybeölelő
Biztonságába hazatért család
Elmondta már az estéli imát:
Az anyag felfogja a kenyeret,
Mely test és ige, hit és szeretet
S feléje nyúló drága kis kezek
Mint madárcsőrök repkedik körül,
Az apa pedig mondja csendesen,
Mint emlékeztetést s szent fogadást:

- Emlékezzünk most a Finnekre is,
Isten után a hála az övék:
Hogy ember lett az ember és megint
Megérti egymás szíve dobogását,
Biztonságunk, hitünk, a hősi vágy
S minden kis élet szent életjoga
Onnan van: hogy a Finnek végtelen
Hősi szerelme megváltó csodát
A dott a sárba s vérbe hullt világnak.
Ó, gyermekek, mindenki, ki szeret,
Hős összefog, jogot véd, gáton áll:
Tagja a halhatatlan finn Hazának
És honfitársunk mindeni, ha arcán
Az Isten arca kiteljesedett.

Ó, Aino, tűnékeny virága
Az északi rög csoda-erdejének,
Kicsike Aino, sugározz felém:
Hogy tudjak tovább barázdát hasítni,
Vetni, gyomlálni, védeni, hogy tudjak:
Hinni magyarul, hinni emberül.

Rákóczi-tér, 1940. februárius hava 2.