A versíró Szabó Dezső

írta: Libisch Győző

Amikor Szabó Dezső költészetére terelődik a szó, még munkásságának alapos ismerői is gyakorta legyintenek, és finoman figyelmeztetik a tájékozatlan rajongóit: ilyenről nem érdemes beszélni, ez méltatlan a nagy író és gondolkodó egész életművéhez, csak lejáratja azt. És ilyenkor szinte mindenki A bölcsőtől Budapestig (később: Életeim) című önéletírás kamaszkori zsengéire hivatkozik, amelyek valóban zöldecskék,vagy a regényeiben, tanulmányaiban itt-ott elhelyezett meghökkentő versparódiáira, - önállóan ezek tényleg nem sok szót érdemelnek. Van azonban az életműnek egy olyan, eddig nem túl sokra becsült, pedig attól elválaszthatatlan ütőere: a líra, a költészet, mely szépirodalmi műveit és még politikai esszéit is átszövi, - ritmikus prózában, vagy csak költői képek sorozatában, de ha kell, a kötött forma abroncsaiba szorítva, - és amely nélkül a szabódezsői mű éppen egyéni varázsát veszítené el, azt a jellegzetes hangot, aminek hiányában szépirodalmi munkássága az lenne, aminek a kortárs és mai ellenségei igyekeznek elhitetni: olvashatatlan. Önálló versei egybegyűjtve sohasem jelentek meg, szerzőjük nyilván nem tartotta azt fontosnak. Nekünk, amellett, hogy ezt a hiányt előbb-utóbb pótoljuk, meg kell kísérelnünk e költői életmű-epizód feltárását és elhelyezését az egészben, mégpedig nem az irodalmi boncnokok hűvös tárgyilagosságával, sem a tudománykodás unalmával, hanem a Mester iránt érzett szeretettel közelítve a témához. 
 
 

Fiatalkori versek, "zsengék"

A magyar írók többsége már gyermekkorában, többnyire az iskolában megcsillogtatta irodalmi "oroszlánkörmeit". Ezek a többnyire versek, elbeszélések, színdarabok műfajába tört körmök azonban általában méltán kihulltak az emlékezet rostáin és legföljebb szerzőjük halála után, a hagyatékot színesítették. 

Szabó Dezső ifjúkori versei sem érdemelnének különös odafigyelést, mint ahogyan a Mester se vette őket komolyan, és csak a harmincas évek közepén, Életeim című önéletrajzi regényfolyamába írta vissza őket, többségüket feltehetőleg emlékezetből. Bizonyos verselési készségen kívül, amely azonban nem haladta meg a kor diák önképzőköri színvonalát, elégedjünk meg e költemények címének említésével: Ilkához, Annuskához, Egy szerelmes poéta története, Lujzikához; Veszélyben a haza (1888), Gyere haza..., Szabó Dezsőhöz, Azt mondják..., Palikához, Gyászdalom, Édesanyámhoz. Gyakran foglalkozik az élet-halál kérdésével (Én, Bús felhő vagyok én..., Ha rágondolok..., Ábránd), egyik helyen mintha messiás-tudata lobogna föl:

(...) Az égből kiűzött 
Hullócsillag leszek: 
Mely fényével betölt 
Poklot, földet, eget, 
Mely örökké rohan 
A nagy űrben tova, 
De kihűlt meteor 
Nem lesz soha...soha! 

Ezeken kívül írt még verses levelet és -műbírálatot. Egyik diáktársa Ferruccio című beszélyéről például verses kritikát írt, melyben az idegen-majmolás divatja ellen kel ki, szembe állítva a magyar hagyományok ápolásával: 

(...)De hagyjuk mi a francia Párizst 
S a tengerentúli messziséget 
S énekeljük a rongyában is 
Becsületes jó magyar népet.
A nép lelke óriás tenger, 
Van benne drágagyöngy elég, 
Hozzuk fel a világ szemébe, 
Ismertessük meg jellemét: 
Hogy irodalmunk miénk legyen, 
Minden ízében mély s magyar, 
Ne más konyháján kolduló vak, 
Mert lehet azzá, ha akar. (...) 

Mintha itt fogalmazná meg először politikai elhívatottságát is:

Mostan pedig lantom letészem, 
Csendes élőhalott leszek, 
Lelkemnek megtiltom a dallást: 
De majd még egyszer felkelek: 
Majd: hogyha egyszer férfikarral 
Az idő elé állhatok 
S új korszakot teremtő lánggal 
A tengelyébe kaphatok: 
Új irányt adni kerekének, 
Tudom, lesz bajtársam elég: 
Behozni a rothadt világba 

Új korszak tisztább szellemét! E romantikus jóslat azonban, mint később látni fogjuk, csak félig teljesült: bajtársa bizony sohasem lett elég a tisztább szellem, az új korszakot teremtő láng elhintésében, Szabó Dezső magános farkasként járta útját az életben. 
 
 

Versparódiák

Szabó Dezső székesfehérvári tanár korában (1906-1908) lett íróvá: cikkeket, tanulmányokat írt, zömmel a Fejér Megyei Naplóba. Első szépirodalmi próbálkozásai csak később, 1912-13-ban látnak napvilágot a Nyugatban (Erdélyi földről, Miért?, Don Kisott penitencián, stb.), kötött formákba azonban - diákkori ígéretéhez híven - sokáig nem téved. Ennek talán a legfőbb oka a félelem az epigonizmustól, amely a tizenkilencedik század második felében elmosta az eredetiség legmélyebb alapjait is a költészet művelőiből. Ezt nagyon jól példázzák Szabó Dezső diákkori zsengéi is. 

Ez a helyzet azonban döntően megváltozott a nyugatosok és más modernek fellépésével. Ady stiláris és tematikai forradalma új távlatokat villantott fel a költők előtt, és az igazán tehetségesek éltek is vele. Ez persze nem változtatott azon, hogy Szabó Dezső a verset csak öncélú játéknak fogta föl, amihez neki semmi kedve és ideje nem volt. Ha mégis a lírát vette kezébe, abból személyes csacskaságokra futotta csak, mint például sümegi tartózkodása idején, amikor néhány versikét írt a házigazda Darnay Kálmán feleségéhez és leányához (Ida a zongoránál, A rózsaszínű Bonnkához, "Ó Kócika..."). E személyes írások csak az utóbbi években kerültek elő az örökösök jóvoltából, és csak ekkor derült ki, hogy írójuk közülük az elsőt - átigazítva - Karácsonyest a fehér asszonynál címmel befoglalta az 1914-ben megjelent Boldogság Budán című elbeszélésébe versparódiaként, mint Zuzury, a nagy formaművész társaság előtti rögtönzését. Ennyire tartotta tehát a saját korábbi versét. E társaságban azonban vaskosabb paródia is elhangzik, mégpedig Ady ürügyén. Erről így ír később az Életeim oldalain, amikor nagyváradi helyettes tanári korszakával (1908-9) foglalkozik: "Elkezdtem a helyettes tanári siralmakból Ady-verseket faragni, melyeknek nagy sikere volt, s kéziratban terjesztették őket...Azt hiszem, ez a tréfás költészetem tizenöt-húsz darabból állott. Egy rajztanár, ha jól emlékszem, Udvary vagy Udvardy nevű, művészi kéziratos kiadást készített belőle. Adynak is megmutatták, aki azt később nekem felemlítette. Nem mondhatom, hogy különösebb örömmel." 

Az Ady-paródiák zöme sajnos elveszett. Mindössze kettő maradt fenn belőlük, egyike éppen a fent említett novellában, mint Fataliónak a lakbérsegélyező egylet matinéjára írott költeménye: 

Halál-romok élet-városban, 
Halottan, élők laknak benne. 
Földszint ó ház, beteget rókáz
S kacag a kórház, mintha enne. 
És sírnak a halálra szültek. 

Kacag a kórház, mintha enne, 
Nyomorhústól telik a gyomra: 
Özvegy szívek s víg-bús legények 
Nincsen pénztől hullnak halomra 
S kacagni kezd a temető is. 

Megy levél ahhoz, ki felelget, 
Megy levél ahhoz, aki hallgat: 
Nyomorhús már kifolyt zsákjából, 
Nyomorhús merész lett, mert jajgat! 
Kajánul kacag, aki hallgat. 

S fekete-misés éjszakákon 
Találgatják víg-bús legények: 
Nyolcvan percent lesz? hatvan? hetven?
S reszketnek, akik holtan élnek, 
Reszketnek, akik holtan élnek. 

Önéletírásában megadja a vers megfejtésének a kulcsát is: "a tanárok lakbére kicsiny, ezért egészségtelen lakásokban laknak. Kérvényt írnak Apponyi miniszterhez, hogy emeljék fel a lakbért. A miniszter, ki néha felel, néha nem az interpellációkra, vidáman hallgat. A tanárok búsan találgatják, hogy a budapesti lakbérnek hány percentje lesz a nagyváradi. Szurkolnak." 

Az Ady paródia-ciklus másik fennmaradt darabját az Életeimben közli, A halálorgona címmel, amely nyilvánvaló utalás a Fekete zongora című Ady-versre. Hadd álljon itt csak az első versszaka: 

Én vagyok a halál-orgona, 
Bennem ingyen dalol az élet. 
Jól fizetett úri zongorán 
Víg dala szól a jóllevésnek. 
Én vagyok a halál-orgona... 

Ennek a versnek is van megfejtése: "Én helyettes tanár vagyok és ingyen dolgozom. A rendes tanárok vidámak lehetnek. Apponyi táncol, a lányok a jó fizetésű tanárok felé vonzódnak, és elhúzódnak a szegény helyettes tanártól. A szegény helyettes tanárra nagyon ráért a tavasz és a csók, de mert nincs pénze, a lepedője bánja meg éjjel. A csóksöntések lányai szomorúak, mert ez nem üzlet nekik. A helyettes tanár a hosszú várakozásban tönkremegy elvénül, elbocsátják a szolgálatból, s más ifjabbakkal újból és újból kezdődik a komédia." 

A két gyilkosan találó hangú, de talán nem megérdemelt paródia ismeretében kevésbé csodálkozhatunk Ady szemrehányásán. Mégis, e két vers méltó darabja lehetne Karinthy így írtok ti című magyar irodalmi görbe tükrének. 

Ezekhez hasonló gyilkos paródiák át-meg átszövik Szabó Dezső prózai írásait. Talán a legmarkánsabbak Az elsodort faluban (ÉPOSZ) és a Segítség!-ben (Kurt Schwitters agymenése, a Cigarren) olvashatók, - az előbbi a naturalizmus, utóbbi az avantgard Szabó Dezső-i torzképe, amit természetesen - Lubinszky nevű írócskája bőréből - bővebben meg is magyaráz: "Micsoda zseniális köpés tízezer év rothadt kultúrájára! Nem érzelemverkli, nem giccs-kirakat többé a művészet. Kurrogok, kukorékolok, dadogok, ciripelek, amint a kozmosz szexualitása kitermeli azt belőlem, mint a madárból, az üzekedő kutyából, a szélrázott fából. Az új művészet az emberben közvetlenül megszólaló kozmosz lesz, és nem hazafias programbeszéd, nem szívlimonádé, nem lelki havifolyam..." Ez Szabó Dezső véleménye az ún. modern költészetről. Vajon csak az ő szeme volt túl elfogult? De későbbi írásaiban is, mint pl. a Feltámadás Makucskánban fontos szerepet kap a gúnyvers. Itt, miután visszabeszélték a földbe a felelőtlenül feltámadt ősöket, hazánk koszorús eöschmoger költője, Etelközi Pischinger Taks mondja el saját, germanizmusoktól hemzsegő hazafias költeményét a tisztelt egybegyűltek előtt: 

Testvér, élesítsd fogadat, 
Harapjad át a torkukat! 
Nem magyar az, ki feltámad, 
Elárulja szent hazánkat. 
Tépjed ki a füleiket, 
Kapard ki a szemeiket! 
S míg a föld vérüket issza, 
Taposd őket földbe vissza!!! 
Vágjad agyon, ha feltámad, 
Az apádat, az anyádat! 
írmag ne maradjon itten, 
Ezt mondja a magyar Isten. 
Véres legyen minden agyar, 
Agyarban magyar a magyar!" 

Valójában ezek a torzképek a pamflé-író eszközei, melyeket alárendel a célnak: egyes személyek vagy típusok vitriolban mosdatásának. Szabó Dezső lírai költészetének olyan mellékvágányai, amelyek már egy másik mérce szerint mérhetők. E nagy prózai felbuzdulások közepette azonban egyre-másra merülnek föl olyan kérdések, mint az Élet értelme és a Halál, amelyre Szabó Dezsőnek a saját szavaival kell a választ keresnie. Ez a keresés szabadítja föl benne a leláncolt Prométheuszt: a költészetet, amely A csodálatos élet (1920) című regényében már meg-megcsillog. 
 
 

ÉLET ÉS HALÁL KÖLTÉSZETE
(Minden kapa nekem kapál...) (1920)

A Csodálatos élet (1920) negyedik fejezetében meghal egy öreg székely, András bá', de még a halála előtti pillanatban jót tesz: bevallja, hogy korábban ő lopta el Szűcs Mózesné udvarából a libákat, amivel Szabó Áronnét vádolták. Mindenki megbékül mindenkivel, a jóság szele fúj az emberi szívekbe szeretetet. Azután hazamennek és lefekszenek, és kitárt karral várja őket a pihenés. "És íme, ezen az estén nagy mozdulás történt...megmozdultak a dolgok...A mezőn a meghajlott kalászokból s az ételt adó jó növényekből, a virágokból, a falvakból...minden teremtettből halvány lelkek szálltak ki...És a nyúlánk lelkek egy óriási körbe fogóztak, megúszva csendes vizeit a zuhogó holdnak és halkan-halkan énekelni kezdtek és táncba indultak....Egy óriási daloló körtánc volt az egész bevilágított horizont. És szólt az ének..." A dolgok lelke sodró expresszionista szabadversben mutatkozik be ebben az álomszerű (valójában a főhős, Szabó Pista álmában látott) vízióban: "Mi vagyunk a kenyér, szelíd kalászai a fakadó földnek. Hálót vet a bűn és vár a halál, de eke van a szegény ember kezében és a barázda erős vár. Nehezek a mák, kétes a holnap. Ezer baj veri vad nótáját a szegény ember szívén: mi halkan növünk a ránk boruló földben, mi vagyunk a remény..." A kenyér után a hús, az erdő, a mező füvei, a bor végül az ember bűnei és erényei vonulnak, vagyis maga az ember lelke. 

A nyolcszakaszos ének ritmikus próza, verssorokba tördelve is olvasható. Mondanivalója: ebben az életben minden az anyagban fejeződik ki, még az embert a dolgok adják össze, mint hangok a dalt. "Az ének fellobogott az égig, mintha az úszó föld vitorlája volna. A körtánc alatt nem hajoltak meg a füvek. Egyszerre a nagy árnyékok felől egy vándor jött...Vállára kasza volt vetve, pengéje meg-megcsillogott...Odaszólt a táncolókhoz...: Ma aratás napja van, ma vígabb nóta kell és gyorsabb tánc...Elővett egy vén harmonikát. Elkezdte:

Minden kapa nekem kapál, 
Én vagyok az öreg halál. 
Minden asszony feleségem 
S mindig tart az özvegységem...stb. 

Mondani sem kell, hogy az öreg vándor harmonikás a Halál. A Minden kapa nekem kapál kezdetű vers mintegy nyitánya Szabó Dezső életfilozófikus költeményeinek, tanulsága elég lehangoló: az Élet értelme a Halál. De e komorság egyben szépség is. 

Néhány oldallal hátrább egy szép siratódal is olvasható, öt versszakban ("A Szűcs Kelemenné meghót...").

Az elsodort faluhoz hasonlóan, A csodálatos élet sem lehet meg szabódezsői gúnyképek, versparódiák nélkül. Szabó Pista gazdag ember lesz, palotája csakhamar a költők és a művészek állandó tanyája. Közöttük a legnépszerűbb Noszo volt, "kinek egész költészete abból az egy szóból állott, hogy: én. Ezt a szót énekelte el ezer hangon, vékonyan, vastagon, kérlelőn, fenyegetőn, sírva és kérdezve...Barátai ezért nagy költőnek tartották s verseit merített papíron is saját kézírásával ellátva árulták..."/ "Jó barátja volt Babarov, a b-vel kezdődő szavak költője..." Noszo modellje talán Kosztolányi, Babarové biztosan Babits volt. Az utóbbitól három rövid mutatványverset is beilleszt, mint például az ilyen, egyébként bravúrosan összeszerkesztett semmiséget:

bimbó,
bamba,
bingyó,
banda, 
bárka, 
bolond, 
bálna, 
bolyong. 

Úgy gondolom azonban, e paródiák inkább Szabó Dezső gúnyiratai, nem pedig versei között tárgyalandók. 

9. Vasárnapi levél
"Melyért bocsánatot kérek" (1921)

Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső viszonya a húszas évek legelején köztudottan rossz volt, ami a regény megírása után tovább mérgesedett. 1920-ban napilapok körkérdést intéztek az írókhoz, hogy miben látják a magyar irodalom pangásának okát. A vitához Szabó Dezső is hozzászólt, és bár, Kosztolányiról is beszélve elismeri, hogy az ő költészete a legfinomabb, de Rilkéhez hasonlítva: "rilkissimus". Irodalmi helyét is a Kunosok, Sulyánszkyk és Vachottok között jelöli ki. Kifogásolja Kosztolányi gerincét is, nevezetesen: hogy másképp nyilatkozik keresztény és másképp zsidó társaságban. A megtámadott költő természetesen válaszolt az epés megjegyzésekre, minek következményeként az épp Nagyvisnyón lévő Szabó Dezső egy hosszabb, versbe szedett "9. Vasárnapi levelet" ír és jelentet meg "Melyért bocsánatot kérek" címmel. A hosszú, négyütemű tizenkettesekbe, és páros rímekbe fogalmazott, több szakaszra tördelt írás az első önállóan megjelent Szabó Dezső-költemény. A bevezető részben azt is megtudhatjuk, hogy mindez csak játék: utolsó rímes próbálkozásának szánja. Mindjárt utána név szerint szól némely író és kritikus tevékenységéről, és baráti kezet nyújt Kosztolányinak: 

...Nem látom jegyezni a jó Anka mestert 
Ki toronyba mászni a közért nem restelt 
S Kosztolányi Dezső telt arcának szépjét, 
Oh, Dezső, Dezsőddel mikor kötsz már békét? 
Egy kis karcolásért sírig hadakozzon, 
Magyar a magyarnak meg ne pardonozzon? 

Ezután mintegy ellentétbe állítja a falu (Nagyvisnyó) és Pest világát. A faluban nincsen zajos honmegváltás, kétcentis honmegváltók, nem robognak nyerítő elv-kancák; nem magyarkodik polyák, zsidó, burkus, nem volt kommün és nincs keresztény "kurzus"; a kereszténység gomblyukban nem bömböl. Egyedül van itt, de nem úgy, mint Pesten: ellenségeit legyőzve, de a saját híveitől megverten, itt lelke ablakához mindennap eljárnak. 

De mégis egyedül van ő, s mert magyar, hát magános. Messze hangzó szavára nincs fül, messzelátó arcát senki se látja meg. Mint egy Hadúr által küldött Toldi Miklós, szörnyű vendégoldalt tart ki előre, s mutatja a jövőbe vivő utat, - de senki se látja, senki nem megy arra: nem hallgat a magyar az erős magyarra. Hanem követi beszédét inkább gebbedt bunyevácnak, giliszta zsidónak, ótvaros sokácnak, sőt mindenét a zsidónak, szlováknak adja, aki minden jóságában üti, de a himnuszt a sírján könnyezve dalolja. De jaj, ha majd fölnyílik a magyar sírok szája, és Istenhez mennek perelni e vádak: lesz-e felmentése a magyarságnak? 

A költemény az első Szabó Dezső programverseinek sorában, szerkesztetlensége, kidolgozatlansága miatt inkább csak egy vázlat: előzménye későbbi nagy verseknek. Nem véletlen, hogy egy levélsorozat keretében, verses levélként adta közre. Világosan kiolvasható belőle, hogy ekkor (1921. június) már szembefordult a keresztény "kurzus" felszínes ricsajával, amely kurzustól korábban igen sokat várt. Disszonánsak viszont az egyes nemzetiségekre akasztott sértő jelzők, melyek talán a Trianon feletti elkeseredésének tudhatók be, - a későbbiekben az ilyenektől tartózkodott. 
 
 

Versek, álruhában (1927-1928)

Ha egyszer egy író valamit megígér, azt be is kell tartania. Ha a "Melyért bocsánatot kérek" az utolsó rímes próbálkozás, akkor a továbbiak csak rímtelenek lehetnek. Mit tehet tehát a feltörő lírával? Álruhába bújtatja, miként A csodálatos életben a dolgok lelkének énekét. 

Az 1927-1928-as esztendő Szabó Dezső prózai lírájának kétségtelenül nagy korszaka: egymás után születnek meg nagy búcsú-"versei", mint az Anyám (1927), Búcsú Budagyöngyétől (1928. május 31.), az Ének Budapesthez (1928. szeptember 21.) és a Halottak napja (1928. október 26.) 

Az Anyám a Zugligeti levelek kilencedikeként jelent meg az Esti Kurír 1927. november 6-i számában, majd újraközölte a Ludas Mátyás füzetek 10. számában, 1936-ban. Gyönyörű vallomás édesanyjairól, a szülőanyjáról és a befogadóról: a temetőről. A szülőről, aki testébe testesítette egész faja életét: hogy minden magyar seb neki fájjon s minden magyar vágy benne legyen akarat. Most, hogy visszatűnt Erdély rögeibe a csodálatos arc, hívja édesanyja, hívja a temető. Megtér hozzá, és jön az esti számadás: - Kis hadvezérem, hol a sereged? kérdi keserű szájjal. És ő feleli:

"Veretlen hadvezér, száműzött király, tisztán térek meg hozzád. Voltam légió, mindig egyedül, voltam győzelem, még megverten is. Ahol én voltam: ott fajtám volt az úr. Ő volt a szépség s az egyetlen eposz. Ahol én voltam: feléje fordult minden arc. De ő nem ismert meg engem, elzárta szívét." Az írás utolsó bekezdései már-már versformába kristályosodnak: "Mint nagy jóságú védő ölelés: / elborítanak majd az anyai rögök. / Zúgni fog ágyú, öreg zsoltár. / Zokogni fognak régi dalok. / Haragos Erdély nagy szíve felmozdul, / hogy visszaölelje hősi fiát. / És tele lesz a föld szeretettel..." 

A temető mint édesanya motívum végigvonul Szabó Dezső későbbi írásaiban, hogy azután Az Út című utolsó versében betetőzze a szomorú költői számadást. 

A Búcsú Budagyöngyétől egy külföldi utazás előtti lírai búcsúvétel a hangulatos budai kisvendéglőtől. "Most elmegyek. Hogy az anyag máshol felfakadó álmában újból új világ legyek" - írja, mintha végleg el akarná hagyni Budapestet. Ebben az írásában bukkan föl a későbbi "Levelek Kolozsvárra" ciklus múzsája, Zsuzsika, aki "húga, hitvese, anyja, fakadó új hite, újult életének édes íze, nőtt szárnyainak roppant lendülése", - s aki épp májusban töltötte be a tizenhatodik évét. E légies tündérhez később gyönyörű valódi verseket is ír. Zsuzsikát a Budagyöngye adta Szabó Dezsőnek, s őáltala nekünk. 

Az Ének Budapesthez már Franciaországban keletkezett. Az előzőtől eltérően program- és számvető írás. Párizsból fogalmazza meg Budapest elképzelt jövőjét: 

"Te leszel a népek nagy ölelkezése: Ha teljessé nyílik a nagy magyar álom: itt fognak megbékélni a temetők. A magyar kenyér tűzhelye előtt, a magyar gyermek bölcsője előtt, a magyar dal minden szívnek érthető nyelve előtt fog örök testvériségre kezet nyújtani a rokontalan magyarnak a szláv, a román, a török. És a germán tigris nem lesz többé mumus a Duna gyermekeinek." 

Azután a "falu Budapest" vízióját vázolja föl, amikor megindul majd a magyar falu és dús erejével elárasztja, elsöpör minden szemetet és lelke szerinti otthonává szépíti a fővárost. 

Az írás utolsó bekezdése már leveti a rímtelenség álruháját és igazi vers: 

Akkor majd meglátsz engem is egészen
és tudni fogod az egész szívemet. 
És jó leszel ahhoz örök jósággal, 
akinek élete életed lett. 
Ott fogok állni majd őrhegyed ormán, 
a vén Gellért keleti peremén: 
örök vigyázásban örök szerelemmel 
örök pásztorként úgy nézlek én. 
És minden évben május havában, 
mikor fakadnak a csókok s a virágok, 
hozzám jönnek a magyar gyermekek, 
az ifjak és a zsenge lányok. 
Virágot hoznak, táncolnak, dalolnak 
s forró szívükön áthúzzák nevemet. 
Mondják: apánknál apánkabb ő. 
Mondják: - Nem hal meg, mert szeretett. 
Végtelenül-nagyon szeretett. 
          
(a verssorokba tördelés tőlem - LGY!)

E verssorokban fogalmazódik meg először Szabó Dezső végrendelete, hogy a Gellérthegy keleti oldalában temessék majd el. Ez sajnos a történelem kedvezőtlen fordulata miatt nem teljesülhetett, hamvai a Kerepesi-temetőben nyugszanak, de monumentális emlékműve megépült és azóta itt tiszteleghetnek hívei Mesterük emléke előtt. A másik látomás: a magyar gyermekek gyermeknapi tisztelgése emlék(műv)e előtt, még a jövő feladatai közé tartozik. Reméljük, hamarosan lesz majd egy bátor tanár, nevelő, cserkész-vezető vagy más, aki az úttörés szépségét és veszélyeit is vállalva, megteremti ennek a gyermekfesztiválnak új hagyományát. 

Az Ének Budapesthez jelentős állomás az író pályáját: a kötött formához való visszatérés kezdete. Már repedezik a fogadalom alapzata, de még hat évet kell várni, amíg Szabó Dezső igazi verssel jelentkezik. 

A Halottak napja ismét szabadvers, de a rövid mondatokba tördelt szövegből kihallatszik a vers lüktetése. Párizsból üzeni haza: vagyok, vagyok. Hogy írni fog még ötven regényt, meg egy dráma is rég vívódik benne. Meg kell csinálnia a magyar forradalmat, nincs ideje meghalni. A "vers" mintegy előképe a mintegy hat évvel később közreadott igazi, kötött formába öntött versének, melynek címe: (Koporsómban kedvre kapok...)

Közben azonban, még a Budagyöngyében megírja Ének a révben című regény(töredék)ét (1928), melynek előszavának végén ismét a ritmikus próza eszközéhez nyúl: "Hé, piszkos fekete szolgálók, táncoljatok össze regénnyé! Bőgjétek ott ki magatokat, zúzzátok jól meg a mások szívét. És én romokon és múlt évek máglyája fölött, elzuhant csókok és csonkká tört eposz után, királyi gőgös derültséggel nézem: hogyan bokázzák idegen szívek az én tragédiám vonaglásait. Óh, csak a föld alá is sütne a nap! Csak ott is volna csók és gyermekkacagás!" 

1931-ben keletkezett regénye, a Karácsony Kolozsvárt elé három kis mottóverset illesztett. Mindhárom gyermekvers jellegzetes Szabó Dezső-alkotás, közülük az első a legmarkánsabb: 

Ez a regény nem regény: csak regényke. 
Aki írta, nem legény: csak legényke. 
Jaj, ne legyen kritikátok keményke, 
Mert belehal az írója, szegényke. 

A regény oldalain néhány kitűnő versparódia is helyet kapott, így Tárogató Vince (Mécs László?), a nagy hatású kálvinista (katolikus?) egyházi szónok az Irgalom kavatinái című kötetének bevezető költeménye: 

Halló szívek! Itt zúg az élet!! 
Itt egy gyermek van, aki éhez, 
Szegény nem kapott kenyeret!!! 
Hi-hi! - Visítanak szörnyű rémek- 
Hullnak az ifjak, fáznak a vének... 
Ezért sír bennem minden ének 
És vérző Lantot pengetek!!!! 

 

(Koporsómban kedvre kapok...) (1934)

Az 1934-ben napvilágot látott cím nélküli vers, (amely itt első sorától kapta a címét), hat versszaknyi hosszú, azon belül hat-hat sorból áll, melyek a, a, b, b, c, c rímelésűek. Az utolsó két-két sor refrén. A kurucosan hetyke, tréfás hangulatú költemény A Ludas Mátyás Füzetek 3. számának mintegy program-adó írása, amely Szabó Dezső töretlen derűlátását fejezi ki, azt, hogy hiába hal meg tízszer, százszor is, mindig feltámad, és újrakezdi: 

(...)Meghalok én tízszer, százszor, 
Nem félek én a haláltól. 
De rakhatsz rám hegyet: hatot: 
Míg magyar van: feltámadok. 
Ihajja, itt a régi kedvem! 
Csuhajja, újból legény lettem! 

Ez a verse optimizmusával mintegy ikertestvére a "Minden kapa nekem kapál" (1920) kezdetű betétversnek, egy tőről fakad a "Melyért bocsánatot kérek" (1921) című "Vasárnapi levél"-lel, a Halottak napja (1928) című párizsi levelével, valamint egy csak 1943-ban, szintén "levél"-ként közölt költeményével (Szabó Dezső éneke), hangulatában lényegesen különbözik viszont a Mester később megjelent költeményeinek zömétől, némelyiknek tökéletes ellenpárja 
 
 

A Philadelphia ablakában (1935)

A vers címe ma már talán magyarázatra szorul, de 1935-ben mindenki tudta, hogy egy Krisztina-városi kávéházra utal, amely ekkor Szabó Dezső törzshelye volt; itt szokott ülni az ablakhoz közel, belemerengve a külső világba, szívni elmaradhatatlan szivarját, és írni, írni, írni. A világháborúban lebombázták, ma új ház áll a helyén, emléktáblával. (Oly Tamás híressé vált fényképén egy felsőbbrendű, szinte fejedelmi pózban trónoló érett férfiként láttatja, amint az ablakon át a világba mereng; az ablak nem látszik, az író arcát csak a beszűrődő fény világítja meg.) 

A vers szép indítása nagy költőre vall. És mint ilyenkor mindig, szinte természetes, hogy a költészet hajszálerein át is hallik más tájakra. Talán sokan ismerik József Attila két évvel később, l937-ben írt híres versét, a Thomas Mann üdvözlése címűt, melynek kezdő sorai szinte szóról szóra megegyeznek Szabó Dezsőével: 

Szabó Dezső: 

Mint gyermek, aki esténként, ha jönnek 
Az Árnyék furcsa kőművesei 
S ha jön a Titok és a Félelem, 
Kis zsámolykát húz anyja térdihez 
S mint két könyörgő, meleg kis tenyért, 
Két nagy meleg szemét elébe tárja s kér: 
- Mesélj, Anyám! - 
Úgy húzom én ide 
Vert életemet minden délután
Hű menedékem, bús Szentilonám.
A nagy ablakhoz tárva két szemem,
Örök gyermek, könyörgőn szepegem:
Mesélj, Világ! (…) 
 
 

József Attila: 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy "Ne menj el, mesélj" -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: 
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. (…)

  Azt, hogy József Attila ismerte-e A Philadelphia ablakában-t, nem tudjuk, de mindenesetre ismerhette. Mégsem vádolható plágiummal, mert az első néhány sor után a két költemény mondanivalója szétválik: Szabó Dezső a saját addigi életéről, a magyarságért folytatott harcáról készít keserű számadást, míg a "proletárköltő" a magyarság és Európa eljövendő kapcsolatát fürkészi, a reá leselkedő "ordas eszmék" fölötti aggodalommal. 

És Szabó Dezsőnek a Világ mesél... Azt meséli, amit egyébként is hallani akar: A szemben lévő (azóta lebontott) Horváth-kert dús lombjai alatt bánatok lépkednek, az utcán át arcok patakzanak felé, - mindenik egy-egy sorsról mesél, melyek ő belé patakzanak, és ő lesz már a sorsuk, életük. A sokarcú világ minden arca az ő élete és az ő vesztett csatája. A Végzet Úr előtt tagadja, hogy ő: ő, - nincs Szabó Dezső, csak összejött embervisszhang. 

Tizenöt éve, hogy Szentilonája ez az ablak; tizenöt éve fut - más életekbe bújva - a Végzet által kijelölt sorsától. Ő nem azért gyűlt a századok mélyén, hogy "gyönyörű stílus", "szépirodalom" legyen: "szépség-ótvar mosdatlan lelkeken", hanem mint a vér és a Sors új Michelangelója, egy roppant dóm álmával jött: beépíteni a jövő századokba az új magyarság roppant templomát. Új látást, új hitet hozott, halomra ölte - mint új Szent György -, a hazug csodák, hazug legendák torz sárkányait. Mint új Tamerlán vágtatott a szívek elé, hogy a rohanása viharos szele új hit, új egység, új termés felé tépje a zúzott magyart. De csatát vesztett, nem az ellenség, a saját hadserege verte meg:

(...)Fajom dezertált. Nem volt tüdeje 
Vágtatásomhoz. És nem volt szíve: 
Hogy élje, mint egyetlen életét, 
Az új eposz roppant igéretét 

Mert: 

A fáradt magyar nem akar csodát. 
Öszvért követ, nem Táltos-paripát. 

Tizenöt éve ez az ablak az ő siralomháza...
Ha levonjuk a megírás keltéből a tizenöt évet, 1920-at kapunk, a "keresztény-nemzeti" kurzus kezdő évét, amikor Szabó Dezső még abban reményked(het)ett, hogy az ő útmutatási alapján megvalósulhat végre a régóta esedékes új magyar honfoglalás. Sokat várt az ellenforradalomtól, azt hitte - Az elsodort falu viharos sikere alapján, - hogy végre elérkezett az ő ideje, de - mint az már néhány hónap múlva kiderült - hiába. Gondolataiból csak néhány, az is szélsőségesen eltorzított formában került be a keresztény-, vagy "görény-kurzus" (ahogy később maga Szabó Dezső nevezte) jelszavai közé. Maga a "keresztény" szó is egy torz álarca volt a valóságnak: azt a látszatot akarta kelteni, mintha lenne egy egységes keresztény vallás, - nem csak katolikus, református, evangélikus, unitárius,...stb., amelyek egymással is olykor kíméletlen harcot vívtak. A "keresztény" szó ekkoriban valójában nem jelentett mást, mint hogy: nem zsidó, és mögötte germán, szláv és egyéb jövevények forgatták ki újfent a magyarságot a saját országából. A szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus is valójában ezeknek az érdekét szolgálta. Ezektől pedig ő távol állott. A társadalmi igazságtalanságok konzerválása, a magyar forradalom elsikkasztása, a régi rend helyreállítása csillagnyi távolságba lökte az új magyar honfoglalás lehetőségét, ezért Szabó Dezső olyan gyorsan szakított az ellenforradalmi kurzussal, amilyen hamar csak tudott. Hatalmas kudarc volt ez számára, melyért saját faját okolta, a magyarságot, amely ekkor is épp úgy ki volt rekesztve a politika-csinálás lehetőségéből, mint korábban is. Olyan fájdalmas tény volt e kudarc, olyan sebet hagyott a Mester lelkében, amit soha többé nem tudott kiheverni. 

De még így, megverve is reménykedik, hogy közeleg a nagy Honfoglalás: 

(...) Ha netovábbot mond a szenvedés 
S új lehű napok támadó szele 
Széttépi e beteg kor ködeit: 
Belobbanok majd minden magyar szembe, 
Belobbanok majd minden magyar szívbe (...) 

Megnyílt horizont leszek a szemükben, 
Leszek új dogma tőlem hitt hitükben, 
Megtörhetetlen egységük leszek: 
Egy roppant életakarat. 

De most még merülünk az éjszakába. Ő azonban ül tovább elrendelt ablakánál és nézi a keleti eget: várja, hogy feltűnjenek rajta az örök csillagok... 

A hosszú, kétszáz soros vers Szabó Dezső legfontosabb költeménye, de egész életművének is kiemelkedő darabja. Jelentőségét még a Mester "nagy" átmázolója, Nagy Péter is fölismerte, amikor monográfiájában egysoros lábjegyzetre méltatja. (Szabó Dezső, Bp. 1964, 504. o., 114. jegyzet).

A Philadelphia ablakában Szabó Dezső életművének egyik kulcs-darabja, méltó arra, hogy - Az elsodort falu mellett - az iskolai tananyagban szerepeljen. Sajnos, erre valószínűleg még sokat kell várnunk, - a világ más irányba halad. 
 
 

Miért? (korábbi címén: Előhang) (1936)

Szabó Dezső állandó témái között szerepelt az élet értelme. Több írásában is felvetette a Miért? kérdését: miért is vagyunk a világban? 1926-ban nagyszabású regény írásába kezdett ezen a címen (melyet egy némafilmtől kölcsönzött, amelynek tartalmát részletesen olvashatjuk lapjain.), a cselekmény színhelye a román megszállás alatti erdélyi kisváros, Kézdivásárhely, valamint az akkori világ fővárosa, Párizs. Sajnos a választ itt nem találta meg, mert a regényfolyam elapadt, elkészült részeit csak a Ludas Mátyás Füzetekben közölte később. Ugyanitt adta ki korábban Szilágyi Márta című regényének néhány elkészült első lapját, melyek elé egy verset illesztett: Előhang címmel. Miután azonban a regény még novellának is rövidre sikeredett, a gazdátlanná vált előhangot - lényegtelen változtatásokkal - a Kolozsvári Levelek 58. darabjaként, Miért? címmel újra kiadta. 

Az ötvensoros, zömmel rímtelen, de sorokba tördelt vers egyetlen kérdés körül örvénylik: miért kell élni, azaz: miért kell Szabó Dezsőnek élni? Hiszen ő már nem egyéb, mint egy nagy temető, amelyben ott fekszik minden meghalt énje (minden nagy terve) Miért az egész, hiszen "tőr az élet s a világteremtés / Előre megfontolt gyilkos akarat..."? Ő már nem tehet mást: kinyújtja fáradt, roppant karjait, és ringatja ezer halottait halott dajkaként, holt sírásóként. A vers alapgondolata rokon A Philadelphia ablakában-éval: a kudarc beismerése, de hiányzik belőle annak hősi optimizmusa. De hogy a komor hangulatot valamiképpen oldja, egy játékos altatódallal zárja: "Tente, tente szépen, /Kicsi kutya tarka, / Jó gyermek elalszik, / Jó gyermek nem kérdez, / Mert könnyes lesz édes / Holt anyámnak arca."

E sorok a Karácsony Kolozsvárt (1932) című regényének játékos mottó-versikéivel rokoníthatók, mint ahogy az egész költemény temető-filozófiája is. Minden bizonnyal egy tőről is fakad a két mű, keletkezésük pedig időben is egybeesik. Mindamellett a vers önállóan nem állja meg a helyét, nem véletlen, hogy később írója egy irodalmi levélciklusába illesztve adta ki, nem jelölve korábbi megjelenését, - ami egyébként Szabó Dezsőnél szokatlan. 
 
 

("Szabó Dezső azt izente...") (1936)

Ebben az évben még egy "Szabó Dezső-vers" is napvilágot lát, a Füzetek 14. számában, melyet azzal közöl teljes egészében, hogy bár neki tulajdonítják, valójában nem az ő szerzeménye. A Kossuth-nóta mintájára írt dalszöveg azonban igazi programvers, bárki is a szerzője, mindenképpen figyelemre méltó: 

Szabó Dezső azt izente, 
Győzni fog a regimentje: 
Elpusztul a német kórság, 
magyar lesz még Magyarország! 
Éljen a haza stb. 

Ne sírj magyar, örvendj paraszt, 
Szabó Dezső hoz rád tavaszt; 
Elűz grófot, zsidót, svábot, 
Teremt egy új magyarságot, 
Éljen a haza... 

Nekem személy szerint ez a kis versecske igen Szabó Dezső-gyanús, mert a Mesternek nem volt szokása más költőktől idézni, hacsak nem kritikusként. Azt is megtehette volna, hogy elhatárolódjék tőle: hogy csak az első sorát említi meg azzal, hogy nincs hozzá köze. Ő azonban ehelyett az egész verset közreadta, figyelmébe ajánlva azon olvasóinak is, akik addig nem hallottak róla. Ha tehát a szerzősége nem is bizonyítható, mindenesetre annak tartalmával teljes egészében egyetérthetett. Tematikailag a ("Koporsómban kedvre kapok") köré csoportosítható versekkel mutat kapcsolatot. 

A "gyanús" mellett talán itt kell megemlíteni egy állítólagos Szabó Dezső-verset, melyet a Mester a lakása ajtajára függesztett ki, vendégei elriasztása céljából: ű 

Ó vendég, ki e ház küszöbét át lépni igyekszel, 
Tudd: terhemre leszel, menj a fenébe tehát! 

 

Ainohoz (1940)

A Miért? (Előhang) után Szabó Dezső mintegy négy évig nem ad közre verset. Közben 1939-ben kitör a második világháború, amit ő is mélységesen ellenez, mert a germán terjeszkedés most már nyíltan fenyegeti Magyarországot. De humanistaként is mindenféle háborút gyűlöl. Nagy aggodalommal figyeli a hadijelentéseket, mégis csak 1940-ben emeli fel a tollát az értelmetlen pusztítás ellen. Ennek személyes indíttatása van: az egykori finnugor nyelvész-jelölt tiltakozik a rokon nép, a finnek szovjet megtámadása ellen. 

A Füzetek 57. számában közreadott Ainóhoz című ódája formai szempontból tulajdonképpen A Philadelphia ablakában ikertestvére. Aino, a tizennégy éves szőke kislány egy húszéves kori ismeretség emléke: egy finn professzor leánya, akit apja egyszer magával hozott rokont látni. Szabó Dezső életműve tele van hozzá hasonló, szőke gyermeklányokkal: "Zsuzsikákkal", a Farczády Juditok, a romlásba hullott és romlásba taszított női démonok szűzi ellenpárjaival, akikhez verseket, levelet, "szerelmi vallomásokat" költ. De talán közülük Aino az egyetlen, akihez nem mint férfi, mint atya, hanem a történelem ürügyén szóló ember fordul. A háború hírei felidézik benne a fiatalkori emlékképet, vágyát a szelíd kenyérre, boldog folytatásra, csendes tűzhelyre, szent családra, - mely nemcsak hogy néki nem teljesült be, de most a többi ember ilyen vágya is veszélybe került. Elborzadva látta a Káinná visszazuhant embert, megölt nemzeteket, égő tetőket a bölcső felett, vérbefúlt vetést, meggyilkolt anyát, a gép s a tigris-ember kézfogását, és aggódva tette föl ismét - most egy konkrét helyzetben - a miért? a kérdését a lelkének: "- minek élni, / Minek teremni? Szépség, gondolat / Kinek kell e vért őrjöngő világban?" De most, finnek hősi helytállásának hírére visszanyerte hitét az emberiség győzelmében az erőszak felett. Nemcsak ő, szinte egész Magyarország örül a finnek átmeneti helytállásának, mert "A finn nem más, mint északi magyar"; ma finnül hiszünk az Istenben és finnül hiszünk az Emberben is, mert a finnek legyőzték a Gépet, a Számot és egyéb borzalmakat. És ezzel fölsejlik egy szebb jövendő képe, amikor elmúlik az orkán..., lesz még szenvedés, de lesz fizetés is: "Szent, sérthetetlen lesz majd minden nemzet (...) / Bármily kicsiny..."

A Szabó Dezső életművét átmázoló rosszhiszemű párt-cenzor Szabó Dezső e lelkesedését sommásan így intézte el: "...a finnek adták vissza a hitét az emberben, - mondja, - amit nehéz másként érteni, mint hogy a Szovjetunió elleni háború gondolatán gyulladt lírai tűzre". (NP. 454. o.) Valójában éppen így értelmezni nehéz, mert tény, hogy Szabó Dezső azon lelkesült fel, hogy végre akadt egy nép a világban, amely kicsi ugyan, mint a magyar, de mégis: sikeresen szembeszegült a Gép (barbárság) és a Szám (túlerő) hatalmával, - ilyesmi a háború eddigi folyamán nem fordult elő, - és ez reményt ad az emberiségnek a győzelemre. Ez az Ainohoz mának szóló üzenete. 
 
 

A LEVELEK KOLOZSVÁRRA versei

Szabó Dezső 1943. januárjában Egyed Zoltán lapjában, a Film, Színház, Irodalomban újraindítja 1919-ben a Vörös Lobogóban megkezdett, de abbamaradt Levelek Kolozsvárra című levélciklusát. Persze ekkorra az író és a címzett is megváltozott; az utóbbi neve Zsuzsika lett. Mindegy, hogy ki rejtőzik e név mögött, ő a Búcsú Budapesttől Zsuzsikája, a Bölcsőtől Budapestig Katicája, - Szabó Dezső korán meghalt kishúga - és más írásainak szőke tündére. Ainóhoz hasonlóan a valóság és a képzelet szülötte, a gyermek és az ideális: még tiszta nő ötvözete, akihez egyszerre tud apaként, nagyapaként, lovagként és pajtásként szólni. De legfőképpen: tanácsokat adni. Mikes Kelemenként írja Törökországába (Kolozsvárra) e nekünk, olvasóknak szánt nyílt leveleket, már a halálra készülve. A hatvanöt levélből az addig elkészült harmincötöt Egyed Zoltán még 1943-ban, külön kötetben közzéteszi, köztük több verset is. (Az egész ciklus máig is kiadatlan). Ezeket az írásokat az író így vezeti be: "Drága olvasó, ezen apróságok a halálszületés vonaglásában szakadtak le rólam, amint az erdőbe tévedt bárány gyapjából itt is, ott is maradt egy-egy tincs a bokrok tövisein." Csak azt felejti el leírni, hogy ez a bárány maga az Aranygyapjú... 

E "levélversek" közül talán a legelső a legsúlyosabb, - önmagában is költemény, a 
 
 

Ballada (1943)

A tizenhat szakaszból álló, de verssorokra nem tördelt írás valódi rímes költészet. Az egyes szakaszok rímképlete: a, b, c, b, d, az ötödik sor refrén, A Philadelphia ablakában-ból már ismert "Mesélj, Anyám!" megismétlése: "Mondj mesét, mondj mesét és fogd a kezem!" És most nem az édesanyja, nem is a világ, hanem Zsuzsika kezd mesélni: a törpékről, akik várat akarnak építeni, hogy védje a gyilkost és a rablót, de három éven át minden reggel arra ébrednek, hogy a vár falai leomoltak. E mai Déva-vára története is tragikus fordulatot vesz: messzi keletről egy roppant termetű, sudár férfi (Szabó Dezső) közeleg, akinek ajkán csoda-ének zeng, és ettől a falak megerősödnek, és íme, a vár nem omlik le többé. Ez nem tetszik a törpéknek, kiszúrják a hős szemét, fülébe forró ólmot öntenek, majd a testét beépítik a falba. "És készen áll a vár és urak a törpék". De minden vad orgián át jajgat, vádol, átkait szórja a Géniusz. 

Alighanem a Ballada Szabó Dezső legszebb verse. Szabó Dezső, a saját sorsát belevetítve ez ősi balladába megállapítja ugyan, hogy fölösleges volt őt elnyomni, mert az általa életre dalolt falak már soha le nem omolhatnak, de az egyéni tragédiát egyetemes tanulsággal oldja föl: az emberi Géniuszt sohasem győzheti le a törpeség. Ebből pedig ismét az Ainóhoz derűlátása cseng ki. 

A 9. sz. levél, a   

Március vigasztalása

a próza és a szabadvers sajátos ötvöződése: "(...) Ó, emberek, emberek, tántorgó, vakszívű emberek: trombitál a nap, könyörög a tűhely, ring a bölcső és hív a barázda. Engedjetek hívásának és boldog úrvacsora lesz a megterített asztal lakomája. / Egy nap árnyékpallós sújtott át a levegőn. A nap legurult az elkomorodott hegyek mögé. A csend úgy állott az elsápadt égbolt alatt, mint halálra rémült gyermek a kirabolt házban. / Imádkozz, Zsuzsika, te még tudsz imádkozni."

Nem sokat kellett azonban várni, hogy az előadás ismét kötött formákba kristályosodjon. A 12. levél ugyanis a szabályos négyütemű tizenkettesekbe és párosrímbe tördelt 
   

Ars poetica,

melynek első versszakában mintegy bocsánatot két az olvasótól (Zsuzsikától) a tőle szokatlan formáért. A tréfás indítás ugyan azt mutatja, hogy maga sem veszi komolyan, amit csinál ("Lásd, édes Zsuzsikám, zöldül már a sóska, / I-álnak a csacsik, élharcos a Jóska..." - nyilvánvaló a célzás Erdélyi József szélsőjobboldali serénykedésére? - LGy.), mégis kötött formába menekül a sok szabadon járó kötnivaló ember elől, hogy távol legyen tőlük; a második versszakban azonban dícséri a vers zárt végtelenségét, megkötöttségét a prózával szemben. De egyben megállapítja, hogy az ilyen kötött vers nem az ő mestersége, az ő kezében a próza lett verssé: a magyar mondatot a kezébe vette, és lett a kezében világ orgonája. (Nagyszerű önértékelése a Szabó Dezső-i stiláris forradalomnak!). A harmadik versszak a korszak siralmas irodalmi állapotát taglalja, ahol a piszkos Ponyva zabál a ma részeg konyháján, - de nem a régi pórruhában, hanem szmokingban, frakkban, atillában, és nemcsak az asztalon, hanem a moziban, a színpadon, a tribünön...és máshol. A negyedik versszakban a versírásról vallott nézetét (ars poeticáját) fogalmazza meg: "Nekem a rím nem út, hanem puszta játék", és később írt verseiben is gyakran él a rím játékos eldugásának eszközével, - de ettől azok mégis többek lesznek szabadversnél, vagy prózánál. 

Az ezt követő versszakokban hasznos tanácsokat ad Zsuzsikának, hogyan találja meg testi és lelki egyensúlyát, élvezze az élet anyagi javait: menjen ki a természetbe és gyönyörködjön benne. De ne csak a fák, a könyvek erdejében is barangoljon! Legvégül pedig legyen nő, barát; kard és eke, vér és zászló, - de legyen egész férfi is, és közben sohase gondoljon az irodalomra, ne az esztétikára; köpjön az esztétákra, a cizellált szonettekre és a műhelytitkokra, a betű-ötvösségre, elefántcsont-toronyra, Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra és más ripacsságokra: "Változó, ugyanaz s végtelen mint tenger: / Legyél barátocskám: ember, ember, ember!" Ez az üzenet már nyilvánvalóan nemcsak a képzeletbeli Zsuzsikának, hanem a háborúban önmagát pusztító emberiségnek szól. Ekképp lett a vers Szabó Dezső humanizmusának mementója az embertelenség éveiben. 

Néhány lírai szabadvers (A temető, Könyörgés az élethez) után a 20. levél, az 
   

Egy este visszhangjai

ismét szabályos rímes vers (a, b, c, b, d), melyet azonban nem tördelt verssorokra, csak versszakokra. Indításából látszik, hogy az előző levél hangulati folytatása, a meghasonlott ember visszatekintése pályájára. Hasonló formában született a 22. sz. levél, a     

Zsuzsikának,

melynek rímelése: a, b, c, b, d, e f, e. A hangsúlyos verselésű költemény indítása is igen költői: "A fák közt ültem. Mellém ült az este. Rám simogatott szelíd bánatával. Szétoldódtam s mint gyenge nyári köd: összevegyültem az egész világgal. S már nem tudtam, bár még messzi hívásra életem mélyén két szárny remegett: Én álmodom ezt a furcsa világot, vagy a világ álmodik engemet." Ez utóbbi mondatban mintha Szabó Lőrinc Dzsuang Dszi álma (1935) című versét hallanánk visszacsengeni, de a folytatás már Szabó Dezsőé: a megfáradt, meghasonlott ember búcsúja Zsuzsikától, - és az olvasótól. 
   

Csuhaj!

A 24. sz. levél újabb búcsúzás Zsuzsikától: most a férfié, - ennek megfelelően a forma is férfiasabb: hangsúlyos verselés, 13-as szótagszámú sorokkal, páros rímekkel, általában a verssorokon belüli belső rímeléssel: a, a, b, / c, c, b, / d, d, e, / f, f, e / ... stb.. A verssorokba tördelés itt is hiányzik, csak a versszakok különülnek el. Gondolatilag az Ainohoz verséhez áll a legközelebb, itt is a háború elmúlásban, a békében reménykedik: "...lesz még szép világ. / És a béke, Isten éke: szent harangvirág / ráborítja roppant kelyhét a szívekre még / s új szivárványt fog mutatni s új hitet az ég. /" A befejező versszak Vörösmarty A vén cigánya nyomán mondja: 

Húzzad cigány, húzd szilajon, húzd szerelmesen, / míg e szörnyű véres éjjel nyom a szíveken. / Isten meghal, hogyha a dal s a tánc elakad. / Táncoljunk hát, míg meghalunk, vagy: míg megvirrad!"
   

Szabó Dezső éneke

"Szabályos" vers a 29. levél, melynek alcíme: Ének a 17. század elejéről a Törökbársony süvegem nótájára. A Thaly-gyűjteményből hiányzik. A kuruc versek mintájára írt, négysoros versszakokba szedett, 7-7 szótagszámú hangsúlyos vers azt a ma is aktuális kérdést taglalja: a magyar történelem sorsfordulójához közeledő időkben milyen pártállású: kuruc, vagy labanc legyen az ország? A választ mindjárt meg is adja: egyik se és mindkettő, mert minden, az országot kettéosztó pártoskodás csak pusztulással járhat. Kuruc-labanc, -. mindkettő magyar, mondja Szabó Dezső. Az iskolai tananyagba, antológiákba is kívánkozó költemény mondanivalója a magyar út megfogalmazása, és minden tanulmányánál, röpiratánál tömörebben fejezi ki a Mester üzenetét: elég a pártoskodásból, kövessük Szabó Dezsőt! 

E kiváló költemény méltó lezárása a Karácsony Kolozsvárt című kötet versfolyamának, de nem az utolsó e sorozatban, a kötetbe nem szedett későbbi darabok között is találhatunk még szép verseket. Ilyen a Film, Színház, Irodalom 1943. évi 42. számában közreadott 
   

Búcsú

Az ismét "álruhás" vers a búcsúzásokat folytatja, először önmagától: "Isten veled!...Jaj, nem folytathatom, / Eötvös korában olcsóbb volt a szó. / Ma már a szem látja a valóságot, / és: lehetetlen az illúzió. / így hát magamtól búcsúzom csupán, / Attól, ki voltam, ki hitt, szeretett, / S attól: kiket-miket magammá éltem, / S hittem: hozok nekik új életet." Ezután édesanyjától, Kolozsvártól, Erdélytől, a néptől, - amely életének célja, létének szövete volt, - majd elköszön az Élettől, mert várja a titokzatos új élet. Végül az utolsó versszak a háború miatt tehetetlen ember gyönyörű panasza: "Ég a világ! Felgyúlt fáklya az erdő, / vulkán a város... a harang temet. / S bennem mesékre tágult nagy szemekkel / utat keres egy kékszemű gyerek. / S míg a Halál vad táncait bokázza, / marcangolva az ötsebű világot: / odamegy hozzá és szelíden szól: / - Bácsi, hol lehet szedni sok virágot?"

Természetesen ez a vers is elkerülte az egyébként elfogultan aprólékos Nagy Péter Szabó Dezső-kutató figyelmét. 
   

Vendéglátás

Jobban járt ennél a 44. levélként közzétett Vendéglátás című költemény (FSzI 1943. november 19.), mert ezt legalább - ha csak egy mondatban is - megemlíti a "kritikus", nagyvonalúan egy lábjegyzetben, a Ballada, az Egy este visszhangjai, a Csuhaj! és a Zsuzsikának verseivel együtt. A prózaként, hét versszakba tördelt költemény nyilvánvaló rímképlete: a, b, c, b, / d, e, f, e, /, g, h, i, h, / j k, l, k //. Komor hangulatú képpel kezdődik: "Ne hidd szívem, hogy elhagyott vagyok. / A tegnap is, hogy a nap estre fáradt / s én néztem, amint az omló sötétség: / a világ lelke éjszakává árad. / Mert a sötétség lelke a világnak / és lényegében holt-fekete minden. / Hajnal és fáklya mindhiába támad: / az éjszakát akarja itt az Isten.// Mert ha nem akarná, nem engedné meg azt a sok szennyet, vérontást, amit a korszak emberének el kell szenvednie. Az író már éppen szól, hogy csináljanak végre valamit, nehogy az éjszaka lelke leverje őt, amikor halk kopogást hall az ajtaján, majd hívó szavára sorra belépnek a magyar történelem és irodalom nagyjai: Pázmány, Szenczi Molnár, György testvér és Kupa vezér, Katona, Berzsenyi, Cseri János, Zrínyi Miklós és mások. Most végre családot érez maga körül. Megvendégeli őket: óbort iszogatnak s mélyült hallgatással beszélgetnek arról, hogy "magányos volt mindenki, aki itt próbálkozott a hajnali világgal, aki nagyot és jót akart,...- elvérzik minden, de meg nem törheti a végzetet." Mert: "Az Éjszaka a törvény és az úr, és hiába támad bárki ellenében."..."Halott idézőn felsereglenek a tört szívek és meggyilkolt remények", és ők mindnyájan érzik: ez az ő rokonságuk, egységük, hitük: ez a fájdalom.

Azután reggel van, mennek a vendégek, csak ő marad a szobában; Krisztusra gondol, és döbbenve látja: minden ablaka rányílik az Olajfák hegyére. 

E pesszimizmus szöges ellentéte az Ainohoz derűlátásának, amely úgy látszik csak múló fellobbanás volt. 
   

Numen adest

A 46. levél ismét "szabályos" költemény. A gunyoros hangú, páros rímes, négyütemű tizenkettesekbe tördelt vers egyfajta görbe tükör a korszak tipikus közéleti szereplőjéről, Totális Kurt Zsoltról (beszélő név: a német származású, de ősmagyarkodó kisnáciról, a magát Cézárnak gondoló törpe diktátorról), akinek nagy teóriája van, amivel a világot még estig megváltja; aki szerint a tudás hülyeség, elavult vacak; a morál: kis lelkek gyáva félénksége; a szánalom: pulyák asszonygyengesége; ez új utat meglátó vezérek előtt nincsen korlát, sem határ; akinek az öntudat a pusztítás, a halál, s akinek a cél minden eszközt szentesít. 

Ezzel a káros emberfajtával állítja szembe saját magát, aki emberi világot álmodott, ahol az erő jogba van rendezve, ahol a kicsiny sorsa nem a hatalmastól függ, ahol a jog és törvény, és az "emberi gyengeség" köt minden lelket egyenlő sorba; hol az út: a tudás és a kötelesség; hol ösztön a morál és minden tehetség meghozhatja részét a nagy aratásba; ahol minden bölcsőt védve: kitárt szárnyaival ott lebeg a Béke. Úgy látja azonban, hogy mindez csak gyermekálom, ezért nincs is maradása a világon. Végül is szép volt az élet, amit itt kell hagynia, de hiszi, hogy nem hull majd vak verembe; mint emberköd szétoszlik a nagyvilágba; ő lesz a kenyér jó íze; minden ő lesz ami élet, ami jókedv..., minden emberszívben ő lesz az ember. 
   

Az én osztályrészem

A következő vers az 1944. január 13-i számban közreadott Az én osztályrészem című 52. sz. levél. A tíz versszakra tagolt, de verssorokra nem bontott költemény rímképlete: a, b, b, b, a. A nem titkoltan Berzsenyi ihlette életfilozófiai összegezés klasszicista költőnket tekinti példaképének: "Hogy irígylem sokszor a jó Berzsenyit, / ki partra szállt, bevonva vitorláját / s nem kísértve a tenger dagályát: / szelíd otthonban lelte meg világát, / hol mély a béke és erős a hit. // S ha felmozdultak a nehéz kérdések: / nyugtot adott a föld örök kalásza, / a venyige áldott vigasztalása, / egy jó paripa, jó könyv, és estre válva: / a csillagoknál hosszú tűnődések"...

De az ő élete célja nem lehetett "csendes tűzhely, jó feleség, gyermek" se", se "csodás percekben megszületett versek, melyekben vagy élet és örök forrás"; nem lehetett "az évszakok táncát velelejtve / vénülni lassan, bölcsen, örök megadással", mert ő "vihar-lélekkel" jött a világra, ő, akit "a végtelen kergető szomjúsága / űz időn, sorson át mindig továbbra" Mert folyton újulva mindig tisztább új világot akar; de hiába szórta szét magát, mert "vak falaiban éj maradt az éjjel." Ő azonban mégsem hal meg halálában, mert újjászületik majd új harcosok lelkében. "És lesz még egyszer ünnep a világon."- mondja Vörösmartyval. 

A vers a Vendéglátás gondolatának a folytatása, Szabó Dezső őszikéinek egyik legszebb darabja 
 
 

Este felé

A levélciklus utolsó verse a 65. szám alatt látott napvilágot (FSzI. 1944. április 13.). A legeslegutolsó összegezés leginkább a Búcsú hangjával cseng össze. Nyolc versszakos költemény, rímképlete a, b, b, c, c, a. A költő elmondja benne, hogy szeretne ismét gyermek lenni, akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek. Úgy érzi, nagyon sokáig tévelygett: "Berontva millióknak életébe, / Akartam lenni akarat, hit, béke, / S formálni a végzetes emberarcot. / Fizettem érte irtózatos sarcot. / Tán a felejtést megérdemlem." E versszak utolsó sora iszonyatosan beteljesült prófécia: valóban nemzedékek felejtették el, vagy mások felejttették el velük azt a Szabó Dezsőt, akit "nem mozdított s szerzés vágya", s aki azért tévedett, mert nagyon szeretett. És akinek a tragédiájából mégse volt senkinek se kára. Immár nincs hely számára az embervilágban, már itt senkivel sincs rokonságban: az emberek léptei immár sárba és vérbe merülnek. Csak a falu, a csendes otthon, a nagy szemű virágok moshatják már meg a lelkét, hogy elfelejtsen mindent, amit hitt, mert és szeretett. Már csak pihenni vágyik a bölcsőben, melyet Világ-Anyja ringat énekével; lehunyni két megijesztett szemét és álomba hajló szóval rebegni: "Járjatok halkan...hagyjatok pihenni!"

Az az ország, amelyet annyira szeretett, ekkor már idegen csizmák talpa alatt remegett. 
   

Síriratai

Nem tartozik szorosan a Levelek Kolozsvárra levélciklusba, de mégis ide kell számolnunk azt a három rövid "alkalmi" versikét, amit a megjelent azonos című könyv után olvasható kisregényének, A megfojtott kakasnak a végére illesztett "utóhattyúdal"-ként. A gyilkos nyilasellenes szatírának is felfogható íráshoz csatolt keserű humorú függelékben a Mester áttekinti addigi életét, - ami szerinte hiábavaló volt, és ismét megfogalmazza végrendeletét: hogy a Gellért-hegy délkeleti ormán temessék el. A tragikus, melankólikus és kesernyés hangú sírfelirat-javaslatokból kitűnik, hogy Szabó Dezső talán maga se gondolta volna, hogy nemsokára meg fog halni, mert "végrendelkezését" ezzel zárja: "Vare, care lector et carissima lectrix.. Koszorú helyett küldjetek egy kiló Meinl-kávét."

Ma már tudjuk, hogy az író kétszeresen is tévedett: alig egy év és egy-két hónap múlva, - a régi világgal együtt - ő is befejezte e földi pályafutását, ami pedig Gellért-hegyi (újra)temetését illeti, azt máig keményen megakadályozták szocdem és KÖJÁL-os városatyáink. Ma ugyan legalább a szobra ott áll, de annak talapzatára természetesen egyik sírirat sem illik. Volt barátai és mai tisztelői - alig százan - minden évben tisztelegnek a szobor előtt. Ha végrendeletét teljesítik, nekik szólhatna a kesernyés versike: "Szabó Dezső itt nyugodna, / Hogyha meg volna nyugodva. / De most is csüng egy kérdésen: / Mi a fittyfenének éltem?" Földi maradványai ma is a Kerepesi-temetőben - alig látogatva - várják a feltámadás harsonáit. Talán nekik szól a melankólikus sírirat?: 

Vándor állj meg itt e sírnál 
És tegyél úgy, mintha sírnál.
Higyje lenn az alvó gazda, 
Hogy valaki megsiratja. 
   

Az út

A levélciklus befejeződött, de Szabó Dezső számára az élet még új lehetőségeket kínált, a Magyar Ünnep hasábjain. Itt "beszélgetés" ürügyén mondhatta el, amit még fontosnak tartott elmondani. Ekkorra már szinte csak az Életeim önéletrajzi áradásában ússza ki minden erejét, versenyben az idővel. 

A Dezső-szálláson 1944. szeptember 29-ére keltezett "csendes szavak" nyolcadik beszélgetése, amely Az út címet viseli, egyben az utolsó ismert Szabó Dezső-vers. Tíz, egyenként 6-6 és két 7-7 sorból álló versszakból áll, a hatsorosak rímképlete leggyakrabban a, b, c, b, b, d. 

A komor hangulatú költemény az anyacsók és a temető végzetes összekapcsolódásáról elmélkedik. Nem lehet futni az anyacsóktól - mondja, mert egyszer csak megfog, és sírva érzed, hogy ősi végzet hajtja véredet. Az anyacsók a temetőtől kapja életét, ős akaratok, szenvedések, messzi vágyak és százados remények adják meg tested-lelked végzetét, hogy fáj az, ami fája a millióknak. Az anyacsók a temetőktől kapja életét, régi századok álmodói nem haltak meg a barna rög alatt, és nekünk rángnunk kell a temetők álmait. 

Ő, Szabó Dezső a kolozsvári temetőtől vette énje parancsát, és híven szolgálta a temető szerelmét: egy oldott népnek volt az öntudatja, jövő-látó akarat, merészség, - és mindenek előtt árva. Idegen lett azokhoz, akik szerették, mert harca hiába volt, igéi szennyes tolvaj-lebújok cégére lett, kalóz-hajók tévesztő lobogója. Idegen lett önmagához is: levetette a temetők parancsát, az anyacsóktól messzi került és csak egy érzéketlen ember lett. De most a halál és a szenvedés közepette nem maradhat idegen többé, Kolozsvár földje jajgat, kiáltja benne:

Nem lehet a halál egy nemzet célja. 
Az Időből roppant reménység árad: 
Elmúl vereség, rabság és gyalázat, 
Új tavaszok jönnek és új vetések, 
Új, győző lelkek és új nemzedékek: 
A nemzet célja mindig: jövő s élet. 

A költő Szabó Dezső méltó búcsúszavai ezek a sorok: minden halálban van újjászületés, csak akarni kell. Az a nép pedig, amely nem a jövő, nem az új nemzedékek kezébe teszi le sorsát: elpusztul!

  Végigtekintvén Szabó Dezső versein azt kell megállapítanunk, hogy írójuk a szó "szakmai" értelmében nem volt költő, - mint ahogyan nem volt novellista, regényíró, esszéíró, politikus vagy bármi más, hanem így együtt valamennyi. Írásai sajátos, csak Szabó Dezsőre jellemző módon, keverékei a lírának, prózának, esszének, - és a görbe tükörnek. Szinte nincs írása, amiben más is tudna lenni, mint önmaga: Szabó Dezső. Na mármost képzeljünk el egy átlag-, vagy azon felüli műveltségű olvasót, akibe gyermekkorától kezdve belesulykolták a skatulyázást, mint egyetlen szemléleti módot, hogy mit tud tenni olyan esetben, amikor valaki vagy valami nem fér bele egyetlen dobozba se. Írásaiban a műfajoknak olyan keveredése látható, hogy a tisztelt olvasó összezavarodik, és ezt vagy bevallja, vagy fölényes, tudálékoskodó elutasítással próbálja leplezni zavarát. Ez fokozatosan áll verseire, melyeket ő maga se akart komolyan venni, de végül is "halálosan" komolyra sikeredtek. A kötött formákban volt csak lehetősége elmondani újra és újra a hattyúdalait, amelyek egyébként ásítmányos önsajnálatnak tűnnének, - holott itt egész másról kerül szó: Szabó Dezső nem Szabó Dezsőt, hanem mindig a magyarságot sajnálja e soraiban azért, amit meg kellett volna, de nem tudott megtenni érte. Úgyhogy e költeményeket rajta kívül senki másnak nem lett volna erkölcsi alapja megírni. Ezért nem egy öntelt ember csalódásának a dokumentumai, - mint ahogyan ellenségei állíthatnák -, hanem ma is elevenen sajgó sebek. E nem egészen két tucatnyi versben egyetlen szó sem fölösleges, mindnek van mondanivalója, még a hamisan csengőknek is. E költeményekben temeti el az író azt a hajdani diákot, aki még az Idő elé akart állni, hogy új irányt szabjon kerekének, és új korszak tisztább szellemét hozza e "rothadt" világba. Tulajdonképpen bármelyiküket felírhatnánk Szabó Dezső sírkövére is, - ha lenne, aki elolvasná. Mert amióta a fejszobra előtt minden évben tiszteleghetünk a Gellért-hegyen, haló porait talán csak az elfáradt madarak tisztelik meg, egy-egy pihenésnyi időig, a Kerepesi-temetőben. 

Költeményeinek ismeretében tudjuk, hogy írójuk miért halt meg olyan fájdalmasan korán, ereje teljében, egy korszakfordulón. Ő a lelkében régen halott volt már, - különben hogy' szakadhatott volna ki belőle ennyi keserűség? Költeményei csak a saját értékrendjük szerint élnek tovább, - de ez a mérce olyan magas, hogy föltétlenül megérdemelnének egy önálló kötetet, mint Szabó Dezső életművének - a többivel egyenrangú - szerves része. 

VÉGE 

Megjelent a Havi Magyar Fórum 2003. évi
1. és 2. számában.