Czakó Gábor
A
cargo és a lepke
Léteznek folyamatok, amelyekkel
fölösleges dacolni. Ilyen például az, hogy estére éjszaka jön, arra hajnal.
Ilyesféle korunk nagy átalakulása, a globalizáció is.
A világhódítás ősi vágy.
A beavatottság kulcsszavai: a teljes tudás, a teljes élet a lét egészének
megélésére, birtokba vételére utalnak. Szent Ferenc az összes létezőt szinte
családjának tekintette: Nap fivérről és Hold nővérről énekelt, s prédikált
a madaraknak. A hinduizmus alapelve, hogy minden Egy. Ennek tudatosítása
az egész Mindenség urává teszi a bölcset. Az Isa upanisad írja: "Aki az
összes lényeket önmagában találja meg, / s minden lényben magát látja,
az többé semmitől sem fél. / Ha felismerte, hogy minden létező nem más:
ő maga, / nem gyötri bánat, kétség, ha az egységet ismeri."
A világhódításnak ez a módja
tökéletesen szellemi, mert nem külső. Nem országokat és népeket akar hatalma
alá vonni, hanem a lét mindannyiunkban amúgy is esedékes teljességére vágyik.
Véletlenül sincs semmiféle lénynek, de még az élettelen dolgoknak sem ártalmára.
Sőt, a bölcs, akinek testvérei az égitestek, az állatok, a növények, az
a teremtésnek gondját viseli, az anyagot szakadatlanul műveli, emeli.
A bűnbe esett ember hódításvágyáról
szólnak a történelemkönyvek. Nagy Sándor, Attila és Dzsingisz kán mérhetetlen
tömegű vér árán leigázott sok millió négyzetkilométert, sok száz népet.
Művük anélkül omlott össze, hogy hírüket hallották volna Madagaszkáron
vagy Peruban. A Gazdaságkor olyan technikai körülményeket teremtett, melyek
a hatásokat fizikailag is eljuttatják a világ összes sarkaiba. Ez az út
azonban lényegében egyirányú. A gazdag ipari-pénzügyi hatalmasságoktól
vezet a szegények felé; az Északon termelt széndioxid a Dél éghajlatát
is megváltoztatja, az Észak javai a Dél értékrendjét is átalakítják. Akárhova
tekintünk a bolygón, a legeldugottabb zugokban is hasonló célok, szempontok,
törekvések bukkannak föl. Isten háta mögötti országokban is géppisztollyal
lövöldöznek a kényurak testőrei, a gyerekek lehetőleg kólát isznak víz
helyett, népdalaikat, hazájukat röstellik. S ha tehetik, nekivágnak hetedhét
határnak. Példátlan méretű migráció zajlik a bolygón. Százmilliók nyomulnak
a jobb megélhetéssel kecsegtető városok és országok felé, miközben folyik
a benső migráció is: mind többen térnek ki hitükből, hűségükből, tagadják
meg kultúrájukat.
Egy magyar turista egyszer
a sivatagban díszarabot fényképezett, és közben dohogott: hú, de meleg
van! Szekszárdon sose volt ekkora hőség! - szólt le az arab a tevéről.
D.
Attenborourgh számol be a csendes-óceáni szigeteken hódító új vallásról,
a cargo-kultuszról: "A fehérek tömegével hozták a megdöbbentő, új tárgyakat,
amelyeket pidgin nyelven cargónak hívtak: petróleumlámpát, rádiót, acélkést
stb. A bennszülöttek biztosra vették, hogy a cargo nem származhat embertől.
Hogyan is tudna bárki pattintással, szövéssel, faragással létrehozni
olyan tárgyat, mint a hűtőszekrény? Látnivaló az is, hogy nem a fehér
népek gyártják a cargót, hiszen az hajókon és repülőgépeken érkezik.
Miért csak a fehér embernek?
Mert olyan titkos szertartásokat mutat be, melyek meggyőzik az isteneket,
hogy kizárólag neki küldjék a cargót."
Mit tehet szegény bennszülött?
Utánozza a fehérek szertartásait: egyenruhát, bambuszpuskát fabrikál magának,
karókat tűz le távírópóznaként, konzervdobozokon át rádiótelefonál, íróasztalt
állít a dzsungelbe, és várja a vallás prófétáját, John Frumot, Amerika
királyát, hogy megérkezzék a cargóval és elhalmozza őt olyan csudacuccokkal,
mint a fehéreket.
Tegyük szívünkre a kezünket,
miközben mosolygunk a csacsi polinézeken, vajon nem hittestvéreink-e? Mi
tán kevésbé vágyunk a cargóra őnáluk? Mi egyébért viselünk mindenféle reklámszövegeket
a ruhánkon, az autónkon? A csikágói kosárcsapat trikóját utánzó szerelés,
lám, szinte Amerikába röppenti gazdáját, vagy föl a gyűrűig, zsákolni.
Vitathatatlan, hogy korszakváltásban
élünk, nem holmi rendszerváltásban. A világhódítás eszköze immár a brahman
meditációja, Napóleon kardja helyett maga Gazdaságkor, mely éppen a globalizációban
éri el virágkorát, és alakítja a maga képére a társadalmakat.
Mi ez a kép? Egy gép. A
világgazdaság nevezetű szerkezet, mely a bolygón létező és üzletileg értékelhető
tevékenységeket a piacon keresztül összekapcsolja, és belőlük a hasznot
ügyesen kisajtolja. Ugyanakkor azokat a népeket és személyeket, műveket
és gondolatokat, melyek a masinába nem illenek, korszóval nem nyereségesek
- nos, azokat bizony kiselejtezi. Ők az elavult eszmék és az ún. túlnépesedettség.
Jeffrey Sachs harvardi professzor
így becsüli a globalizáció haszonélvezőinek és a kirekesztettjeinek arányát:
"a modern ismeretek befogadására és alkalmazására az emberiségnek kb. 15%-a
alkalmas. A népesség másik, a Föld lakosságának mintegy felére tehető része
képes az új technológiákat átvenni a termelésben és a fogyasztásban, míg
a fennmaradó rész gyakorlatilag nem is kerül kapcsolatba velük."
Hogy ezt a helyzetet az
ember demokratikusan megszavazza, szükséges az ő átalakítása is. Eléggé
közismert, hogy a világmédia miképpen bontja le a lelkekben a valóságot,
az évezredeken át érlelődött és bevált jogi és erkölcsi nézeteket, helyi
kultúrákat, s miképpen bűvöl a helyükbe egyenszabású, virtuális káprázatot.
Talán elég egy motívumot hangsúlyozni: a massmédia üzenetéből teljesen
hiányzik az a tény, hogy szellemi lények volnánk. A globalizáció ugyanis
materiális szintre törekszik leszorítani a világot, és úgy próbálja bekebelezni;
nem az Isten, nem az ember, hanem a gazdaság, a dolgok mértéke szerint
szabja ki rendjét. A történelem pedig arra emlékeztet bennünket, hogy pl.
Európa korábbi egyesítési kísérleteiben mekkora szerepet játszottak szellemi
tényezők: a Pax Romana, a római jog, a hit és mellette a vallási türelem,
majd később a kereszténység. A gazdaságkori Európa a Szén- és Acélközösségből,
meg a Közös Piacból ered.
A folyamatot a libertáriusok
és a menedzserek fejlődésnek nevezik, Vass Csaba negyedik, vagy puha világháborúnak,
amelyben nem seregek küzdenek csatatereken, hanem a demokrácia ellenőrzési
rendszereitől függetlenedett gazdasági szervezetek; egymással, de leginkább
az egyes államok ellen. A multik, a médiahatalmak, és az ő érdekeik védelmére
létrejött nemzetközi struktúrák (GATT, WHO stb.) visszaélnek erőfölényükkel.
Nem csupán a nemzetállamok, de az egész földi ökoszisztéma rovására. A
Szent Ferencek és a brahmanok, a szellemi világhódítók után a ksatriják,
a katonák következtek, majd a vaisják, a kereskedők. Jelenleg, minden valószínűség
szerint a sudrák, azaz a lélekben szolgák, pontosabban a csandalák, a kaszttalanok
lettek az urak. A világgazdaság óriásai mind csandala szervezetek. Platón
írta a rabszolga lélek ismérveként, hogy az "nem törődik a jövővel". Nos
ez a jövőtlenség nyomja rá bélyegét a mai, haszonelvű globalizmusra.
A tradicionalista gondolkodók
szerint a hatvanas években léptünk az új, kozmikus világhónapba, a Halak
csillagképből a Vízöntőbe. A Vízöntő neve is mutatja, hogy itt valami rendkívüli,
s talán többféle áradásra kell számítanunk - nem csupán arra, hogy a fölmelegedés
miatt a világtengerek kilépnek medrükből.
Hamvas Béla így vélekedik:
"Az, ami történik, nem külső, hanem belső természetű. A tudattalan, mint
a megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában
az özönvíz. Már nem fenyeget, már itt van, és az emberiség nagy részét
már el is borította. A tömegesedés jelei a primitívség jelei. Elsüllyedni
abban a sötétségben, melyben a primitívek élnek. A körülmények külső jellege
a tényt alig módosítja, hogy ezúttal civilizált primitívségről van szó,
gépesített barbárságról. A személyes tudat kialszik, az istenek helyét
a bálványok és fétisek foglalják el, mindaz, ami vad, szörnyű, izgató,
szemfényvesztő, tért hódít. A gondolat helyét a hiedelem foglalja el, az
ember azonosul valamivel, amihez semmi köze."
A fölvilágosult országvezetők
világszerte arra törekszenek, hogy népüket megtanítsák úszni az árral.
Mondhatjuk úgy is, hogy a zsákmányszerzésre: mielőtt a világelfogyasztó
társadalom föléli a bolygó javait, fogjuk-vigyük mi is, amit érünk. Itt-ott
akad néhány ellenforradalmár, mint Khomeini ajatollah, aki olykor brutális
eszközökkel próbálta elérni, hogy hazája, Irán a saját hagyományai szerint
éljen. Úgy gondolta, nem tragédia, ha nincsenek hollywoodi filmek a mozikban
és angolszász jogrend a törvényszékeken. A globális média teli tüdőből
átkozza a hozzá hasonlókat. Több okból nem rokonszenvezem az iszlámmal,
elgondolkodtató azonban, hogy erről a másfél évezredes, és százmilliók
által elfogadott vallásról és társadalmáról soha egyetlen jó szó nincs
a világmédiában. Meglepő, hogy mindenki elmaradott, sőt, fundamentalista
és ellenség, aki hitét, hűségét többre tartja a velős csontnál, ünnepelni
akar ünnepnapon, elutasítja az istenkáromlást, a gyilkosságot. Ki ne látná,
hogy a Vízöntőben reakciós, ha valaki perzsa, vagy magyar. Az új, globális
azonosságtudat a cargóban gyökerezik: a legkorszerűbb a pepsi-érzés meg
a Sony-identitás.
A globalizáció hasonlít
a szocializmusra, amennyiben gigantikus erőfeszítés olyan problémák leküzdésére,
melyek nélküle nem merültek volna föl. És nélkülünk. No jó, mindannyian
berzenkedünk az ellen, hogy a nagy világgazdaság gép alkatrészeivé minősítsenek
bennünket, mégis, mi magunk vagyunk a globalizáció: mi vágyunk szétterjedni
az egész bolygón, mi fogyasztjuk a megasztárokat, mi cseréljük ki kultúránkat
a virtuális semmire. Aki zsigerből gyűlöli, az is részt vesz benne. A személyes
következmények egymondatos összefoglalása talán így hangozhat: boldogságunkat
boldogulásra próbáljuk cserélni.
A globalizáció nemcsak veszély,
de az ősi bölcsesség újra fölfedezése is. Minden, mindennel összefügg:
Szent Ferenc a madarakkal, a meditáló brahman a teremtés pillanatával.
Fehér Márta írja: "Bizonyára sokan ismerik a pillangó-effektust. Erről
szól a káoszelmélet, a nem lineáris folyamatok elmélete: léteznek olyan
struktúrák, amelyek nagyon sebezhetők, mert egy igen csekély beavatkozás
katasztrofálisan nagy hatást eredményezhet. A lepke meglebbenti szárnyát
Kínában, s hurrikán söpör végig Floridán. A meteorológiai jelenségek tipikusan
kaotikus rendszerként modellezhetők." Továbbá: "A gépi folyamatok rendkívül
gyorsak, működésük jóval sebesebb, mint az agyé. Nagyon lerövidültek a
döntési periódusok. Egy csekély jelentőségű ügyben hozott rossz, vagy késedelmes
döntés hurrikánt idézhet elő Floridában, összeomlaszthatja a tőzsdepiacot,
esetleg háborút robbanthat ki."
A remény a gondból fakad:
az emberiség ügyei egyetlen, közös gubanccá változtak, mely csak együttműködéssel
bogozható ki. A megoldáshoz egy Nagy Sándor-i kardcsapás már nem elég. |
Meggyesi Tamás
Az
égi Jeruzsálem
A mai ember elvesztette kapcsolatát
a földdel. Fölösleges ezoterizmusnak tartja, ha valaki a környezettel való
összhangról beszél. Talán még ennél is szokatlanabb az archaikus kultúráknak
az a meggyőződése, hogy az ember belső, pszichikus energiáit meg kell feleltetni
a természet külső erőinek. Ma már csak az ökológusok emlékeztetnek arra,
hogy a természet rendkívül összetett és érzékeny rendszer, de a fizikai
és biológiai jellegű kölcsönhatásokon túl már ők sem hisznek spirituális
energiák létezésében. Ma légüres térben élünk, de a történelem során ez
nem mindig volt így.
A lét szakralitása
Az ember legősibb meglátása
az, hogy létünk értelmes, de rejtelmes módon egy élő, eleven kozmikus rend
szövedékébe van beágyazva. Az ember nem kész lény, mert úton van, aminek
során egyre távolabb kerül a természettől és a kozmosz szívétől, amiből
kiszakadt. Ez volt eredendő bűne - és ma is az. Azóta csökkenő intenzitással
ugyan, de él benne a remény, hogy van szabadulás: az Édenkert mindenek
előtt az imaginációban (az ember nembeliségének belső megtisztításával),
de az is lehet, hogy a valóságban is újra felépíthető. Ehhez azonban ismét
föl kell fedezni a valóság szakralitását. Szakrális minden olyan felismerés
és gyakorlat, ami a kozmosz, a Föld, a természet, valamint az ember biológiai,
lelki és szellemi valóságának kölcsönhatásával számol - és ebből egyik
létréteget sem felejti ki.
A püthagoreusok azt állították,
hogy az ember mikrokozmosz, vagyis a világmindenség tükörképe. A tradicionális
kultúrák szerint a környezetnek, a jelenségeknek és az eseményeknek ezért
nem-csak pragmatikus, hanem szakrális jelentésük is van, aminek megfejtése
és realizálása nélkül a világ értelmetlen és szenvtelen véletlenek halmazára
esne szét: a kozmoszt ugyanis állandóan a káoszba való visszasüllyedés
fenyegeti. A csillagos égbolt különösen alkalmasnak látszott arra, hogy
az ember megfelelést találjon belső, intuitív meglátásai és a kozmosz mindenkori
állapota között. Az állócsillagokra és a köztük mozgó égitestekre fantasztikus,
mély értelmű alakokat és történeteket vetített ki, amiknek hősei ember-
és állatszabású halandó és halhatatlan istenek voltak, a külső, és egyidejűleg
saját belső természetünket befolyásoló erők és törvények dramatizált megszemélyesítői.
A tér szakralitása
A tér szakralitása a lét
szakralitására épül. Ahogy az archaikus ember számára a csillagórában
mért idő sem absztrakt fogalom, hanem a természet és az ember közös
sorsának drámai ideje, úgy a tér sem homogén jellegű. A tér inhomogenitását
a természetben immanens, de láthatatlan erők és szellemek jelenléte
hozta létre, amit a rómaiak genius locinak neveztek. A táj spirituális
erőtereinek felismerése különleges tudást igényelt; ezt képviseli mind
a mai napig például az ősi kínai feng shui, ami az építmény - vagy város
- helyét és elrendezését az adott terület spirituális adottságaival
hangolja össze. Ennek során biztosítani kellett a pozitív csi
erők jelenlétét, és menedéket kellett nyújtani a negatív sa erők ellen.
A teret azonban az ember maga is megszentelhette azáltal, hogy vándorlásai
során az ősök sírját - később prófétáinak és szentjeinek tartózkodási
helyét - megjelölte. A tér megszentelt helyei, a későbbi szakrális építmények
csírái így egy szikla, üreg, barlang, különleges, esetleg égi eredetű
kő vagy kőhalom, domb, hegycsúcs, tisztás, forrás vagy rendkívüli fa
is lehettek. A megszentelt és megjelölt helyek fontos szerepet játszhattak
az emberré válásban, hiszen a biztonság és az önazonosság, egyben a
természettel való egység megtestesítői is voltak: a folyamatosságot
képviselték az emberi lét térben és időben zajló változásaival szemben.
A Biblia számos helyen tudósít
ilyen jeles helyekről. Amikor Jákob - miután csellel elnyerte apja, Izsák
áldását - elindult "kelet fiainak országába", útközben álmában az Úr megígérte,
hogy a földet, amin pihen, neki és utódainak adja. "Milyen félelmetes ez
a hely, valóban itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja" (Gen. 28,
17) - mondja Jákob. Amikor másnap felébredt, "vette a követ, amelyen a
fejét nyugtatta, felállította emlékül és olajat öntött rá" (Gen. 28, 18),
majd Bételnek nevezte el a helyet. Az Egyiptom felé vonuló Ábrahám ugyanitt
emelt oltárt Jahvének. A Bétel szó azt jelenti, hogy "Isten háza", és megfelel
a görög omphalosznak, amit Delphoiban a világ köldökének tekintettek. A
szent kövek - különösen az "égi származású" meteoritok - igen alkalmasnak
bizonyultak az állandóság, a centrum, a pólus, a "világ közepe" képzetek
társítására és ezzel egy hely megszentelésére.
A legősibb városok égi előképpel
bírtak. Az archaikus ember sajátos lételmélete szerint a valóság égi archetípusok
mása; ezért egy általa létrehozott tárgy vagy cselekedet csak akkor válik
valóságossá, ha az égben, vagyis a természetfölötti világban gyökerezik.
Mezopotámiában például a Tigris-folyó mintaképe az Anuit, az Eufráteszé
pedig a Fecske csillagában van. Szippur városának archetípusa a Rák, Ninivéé
a Nagymedve, Asszúré a Medveőrző csillagképe. Gudea felirata a lagasi templomról
a legrégibb írásos emlékünk egy szentély archetípusáról. A királlyal álmában
egy istennő közli a jóindulatú csillagok nevét, majd megjelöli azt az istent,
aki majd feltárja neki az épülő templom helyét és terveit. Ugyanez játszódik
le akkor is, amikor a Képes Krónika szerint a váci monostort Szent László
királyunk egy csodálatos szarvaslátomás helyén építteti fel. A tér megszentelésére
tehát megjelölt helyen kerül sor, ami ezáltal a világ közepének számít.
A világnak eszerint egyidejűleg több közepe is lehet - ami arra utal, hogy
a képzetet spirituálisan, és nem a mi fizikai tér-idő fogalmaink keretei
közt kell értelmezni. Ez a tér inhomogenitásának - és egyben szakralitásának
- egyik meghatározó tényezője.
A letelepedés és a földművelés
sok szempontból megváltoztatta az embernek a környezethez való viszonyát.
Az ember nemcsak a természet része, hanem aktív partnere, alakítója is
lett. A kerített hely és a kerítés azonban - úgy érezte - gátat szab a
földszellemek szabad áramlásának. Az erdőirtást, a földfelszín életének
szántással történő megbolygatását és termésének elsajátítását, építmények
emelését vagy kutak ásását olyan beavatkozásnak érezte, amit a Földanyának
hozandó engesztelő áldozatokkal kell ellensúlyoznia. Erről, valamint az
építmények égi megfeleltetéséről szól a geomantia, ami a feng shui-hoz
hasonlóan a természettel való együttműködés ősi tudományát képviselte.
A szakrális tér hiánya
A felületes szemlélőnek úgy
tűnhet, hogy a tér napjaink fejlett civilizációjában végleg elvesztette
szakrális jellegét. A gazdasági jólét és a műszaki haladás fölöslegessé
teszi a természet vélt vagy valós spirituális energiáinak tételezését.
Egyébként is, városainkban a földet már csaknem teljesen beépítettük: nincs
mihez alkalmazkodni. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy az "elfelejtett",
fölöslegesnek ítélt, az ablakon kidobott vagy az építészettörténet biztonságos
süllyesztőjébe utalt (értsd: a tudat alá söpört) szakrális dimenziók -
a tudattalan szerepének elhanyagolásáról szóló mélylélektani iskolapéldákat
szaporítva - bohócsipkában, eltorzítva, sőt destruktív formában törnek
maguknak utat a megvalósulás felé. Úgy tűnik, hogy olyan szükségletről
van szó, amit büntetlenül nem lehet elnyomni. A megtévesztő az, hogy ezek
a formák rendkívül vonzóak, és azonnali megváltást és boldogságot ígérnek
("Tschibo kávé: a legtöbb, mi adható"). Mert ha jól meggondoljuk, elkápráztató
bevásárlóközpontjaink napjaink égi Jeruzsálemei: aranytól, (mű)drágakövektől
és (mesterséges) fényektől csillogó új Édenkertek, ahol szirénhangon hirdetik
a termelés, a fogyasztás és az ürítés szentháromságát. Miként egykor a
mandalák, most ők hozzák létre a káosz kellős közepén a kozmosz szigeteit.
Ráadásul még dolgozni sem kell érte: csak ott kell eltölteni "szabad" időnket,
"el kell hagyni" városaink történelmi központjait és "át kell adni magunkat"
az áruk virtuális káprázatának. A fogyasztás templomai a valódi szakrális
élmények silány, félrevezető pótlékai, ahol a megvilágosodást a káprázat
bűvölete helyettesíti.
De igazságtalan lenne az
ideák elfojtásának következményeit a bevásárlóközpontokra kenni. Ez utóbbi
ugyanis már csak természetes végkifejlete egy kétezer éves civilizációnak,
amely köztudottan a végnapjait (végévtizedeit, végévszázadait) éli. Miután
alapvetően parazita jellegű, továbbfejlődése - éppen a globalizáció jegyében
- már csak önmaga felfalása révén képzelhető el. A tudományos és technikai
civilizáció káprázatos sikertörténete nemcsak a (racionális) tudás exponenciális
növekedéséről, a természet leigázásáról és a világ meghódításáról, hanem
az emberi élet meghosszabbításáról is szól (gondoljunk csak bele a klónozás
jövőjébe!), vagyis látszólag a legjobb úton halad a divinizáció felé, ahol
végre a mindentudás mellett az örök élet titka is a birtokunkba kerül.
Ennek a folyamatnak vonta le végső konzekvenciáit látnoki erővel Nietzsche,
amikor kijelentette: Isten meghalt. Ennek a kijelentésnek a gyökere és
gyümölcse annak az Übermensch-ideálnak a megjelenése, amit bűnös rövidlátás
lenne a náci ideológia relikviái közé utalni. Mert Istennek valójában azért
kellett meghalnia, hogy az ember a helyére léphessen. Már nemcsak a természet
erőinek, hanem magának Istennek a trónfosztásáról és a felsőbbrendű ember
diabolikus istenítéséről van szó. Ha viszont Isten tényleg halott, akkor
nincs többé értelme az "igazság", "erkölcs", "értelem", "szeretet" szavaknak.
A lét törvényét innentől kezdve ugyanis a szabad emberi akarat határozza
meg: az ember végre revánsot vehet a paradicsomi megaláztatáson. Hogy ez
a "felszabadult" életérzés mihez vezetett, azt nemcsak a fasizmus és a
kommunizmus, hanem korunk minden természeti erőforrást és emberi értéket
felfaló siker- és fogyasztáscentrikus életmódja és elvakult materializmusa
is kellőképpen illusztrálja.
Szerencsére - egyben paradox
módon - a kiút ugyanattól a (természettudományos) világképtől remélhető,
amely annak idején elbitorolta a valódi, spirituális tudás szerepét. Amilyen
mértékben haladt ugyanis a fizika a szubatomáris világ mélységeinek feltárásában,
olyan mértékben foszlott szerte az anyagról, az okság elvéről, valamint
a tér és idő természetéről alkotott - a XIX. században fogant - mechanisztikus
világkép. Kiderült, hogy nem az anyag a valóság legalapvetőbb sajátossága,
hanem az energia, a tömeg pedig az energiában fürdő univerzum folyamatos
mezőinek múló összesűrűsödése. Az anyag nem részecskékből, hanem eseményekből
áll. A tudományágak konvergáló meglátása, hogy a világegyetem olyan, mint
egy suttogó energiatenger, amiben folyamatos interkommunikáció zajlik -
és ezt a kommunikációt nem lehet az okság elvével megmagyarázni. Bármilyen
kísérteties is, de a kozmosz inkább úgy viselkedik, mint az emberi agy.
Lehet, hogy a "teremtő szellem" annak a térnek a tulajdonsága, amit eddig
üresnek véltünk, és amiről kiderült, hogy virtuális energia, sőt: a folyton
születő és elhaló világegyetem méhe.
A szerző
"Urbanisztika 2000" című kötetben
(MUT-MTA, Bp., 1999)
megjelent
hasonló című írása nyomán.
|
Vida Gábor
A
tudomány
és
a közlegelők tragédiája
1968-ban az amerikai Science
nevű rangos tudományos hetilapban egy azóta fogalommá vált cikk jelent
meg "The Tragedy of the Commons" címmel (A közlegelők tragédiája - a magyar
olvasó erről először 1979-ben olvashatott Hankiss Elemér Társadalmi csapdák
c. könyvében, melyben a "commons" szót a konkrét példa nyomán "közlegelők"-re
fordította le.). Szerzője, Garrett Hardin biológus, logikus érveléssel,
meggyőzően mutatta be a senki által nem birtokolt javak tragikus sorsát.
Röviden a példa a következő: Ha egy falu közös legelőjére minden gazda
1-1 tehenet hajt ki, fenntartható gazdálkodás valósul meg. Ám egy gazda
úgy is gondolkodhat, hogy amennyiben két tehenet legeltet, a haszna kétszeres
lesz. Ha viszont egyre többen követik e példát, a legelő zsúfolttá válik,
és a túllegeltetéssel tönkremegy.
Környezetünk számos eleme,
így a légkör, a tengerek és az óceánok egésze, az édesvizek zöme és a szárazföldi
ökoszisztémák jelentős része is ilyen közlegelő, csúnyább szóval közpréda.
Amit ebből az egyén kivesz, az a sajátja lesz, ezzel a közösséget egy főre
számítva látszólag alig károsítja. Hasonlóan, ha szennyező anyagait a "közlegelőn"
helyezi el, a kellemetlen tehertől való szabadulás saját magának nagy előnyt
jelent, míg a közösségben a negatív hatás megoszlik. A pillanatnyi érdekük
által vezérelt egyének így előbb-utóbb tönkreteszik környezetüket, s végül
saját magukat is.
A
közlegelő tragédiája nem következik be, amíg a "legelő" elég nagy. De
egy véges világban, folytonosan növekvő populációval ez előbb-utóbb
elkerülhetetlen. A közös javak ésszerű, fenntartható gazdálkodása csak
kb. 150 főnél kisebb közösségekben valósítható meg, ahol az emberek
képesek felismerni és visszatartani a közös forrást túlhasználó egyéneket.
Urbanizálódó hatmilliárdos világunkban erre már nincs mód. A közlegelő
minden fajtáját (pl. a levegőt) pedig nem lehet privatizálni! Mi hát
a megoldás?
A 19-20. század folyamán
az emberiség a jog- kötelesség párból a szabadságjogokra fordította a nagyobb
figyelmet. Hardin cikkeinek megírása idején a világ népessége még gyorsuló
ütemben növekedett. A földi bioszféra, a nagy közös legelő, a degradálódás
nyomait azonban már ekkor is jócskán mutatta. Jogos volt tehát az aggodalma
amiatt, hogy semmi sem szabályozza a közlegelőt egyre jobban terhelő emberiség
létszámát. Súlyos hibának tartotta az ENSZ 1967-es Emberi Jogok Egyetemes
Nyilatkozatának azt a kitételét, miszerint "... a család méretével kapcsolatos
minden választás és döntés megfellebbezhetetlenül magára a családra tartozik,
és azt senki más nem hozhatja meg."
Földünk lakóinak száma a
Nyilatkozat óta megkétszereződött, s több afrikai országban helyi konfliktusokat
és éhínséget eredményezett a továbbra is átlagosan hatgyerekes családméret.
Kínában viszont drasztikus intézkedésekkel, az "Egyetemes Emberi Jogokat"
megszegve talán 20-30 év múlva sikerül leállítani a népsűrűség növekedését.
Mindannyian elítéljük a kínai módszert, mint a szabadságjog megengedhetetlen
korlátozását, ám érdemes a másik oldalról, a kötelesség és felelősség oldaláról
is megvizsgálni a problémát...
De ne ragadjunk le a népesedésnél.
Minden közösbe juttatott szennyezés vagy globális problémát kiváltó tevékenység
szabályozottságot kíván. Ezt persze még országon belül is nehéz megvalósítani,
globálisan pedig szinte lehetetlen. Jó példa erre az a rengeteg vita, huzakodás
és visszalépés, ami a légkörbe kibocsátott CO2 mennyiségét igyekezett mérsékelni.
Az Egyesült Államok elnöke, amikor a CO2-kibocsátás korlátozását szabályozó
Kyotói Egyezmény felmondását elhatározta, úgy vélte, hogy a Föld népességének
5%-át kitevő US-állampolgároknak joguk van a CO2-kibocsátásból rájuk eső
5% helyett a jelenlegi 30%-ot tartani, sőt növelni. A közlegelő tragédiájának
tipikus esete. Hogyan lehetséges az, hogy a világ legfejlettebb országában,
ahol a legjobb, legmagasabb szintű tudományos kutatás folyik, az elnök
nem vesz tudomást a veszélyről? Vagy talán nincs is veszély, és ezt mondják
tudós tanácsadói?
E kérdéscsokor megválaszolására
külön könyvet lehetne írni. Politika, gazdasági érdek, rövidlátás, és még
számos más tényező játszhat közre egy ilyen döntés meghozatalában. Az érdekeltség
miatt bizonyos körök olyan kutatásokat támogatnak, melyek célja az üvegházhatás
tagadása vagy elbagatellizálása, esetleg pozitív aspektusainak hangsúlyozása.
Egészen az ezredfordulóig sokan a globális klímaváltozás bizonyításához,
igazolásához is ragaszkodtak. Mindez alapul szolgált a cselekvés halogatására.
A tudomány mára teljesen
szétforgácsolódott. Olyan, korábban egységes terület, mint pl. a biológia,
ma már számos, egymással szinte sohasem érintkező részterületre hasadt.
A környezettudomány, mely hivatott lenne pl. a CO2 -kérdés megválaszolására,
valójában számos rész-szakértő munkájára alapoz. Igen kevés a kivételes
képességű szintetizáló tudós, aki ezek alapján eligazodik, s meri vállalni
a döntéshozók felé adandó érthető és egyértelmű válasz kockázatát. Kinek
higgyen ezek után a kérdésben többnyire járatlan döntéshozó?
A túlspecializálódás, és
az ezzel gyakran együtt járó csőlátás veszélyeire már az 1920-as évek végén
a filozófus Ortega is felfigyelt "A tömegek lázadása" című, magyarul is
megjelent könyvében. Érdemes idézni ebből egy részletet:
"Roppant érdekes és főleg
hasznosabb lenne, mint amennyire első látásra tűnik, ha valaki úgy írná
meg a fizika és a biológia történetét, hogy feltárná, hogyan specializálódott
egyre nagyobb mértékben a kutatómunka. Jól látnánk belőle, hogy a tudós
nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült visszavonulni.
De nem ez lenne a legfőbb tanulsága egy ilyen tudománytörténetnek, hanem
ennek épp az ellenkezője: az, hogy mivel a tudományos munka hatósugara
beszűkült, a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a
tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag
ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. És az a helyzet,
hogy ez a szűk látótérbe zárt tudós mégis fölfedez új jelenségeket, előbbre
viszi a tudományát, bár azt alig ismeri, és a gondolkodás enciklopédiáját
is bővíti, bár azt lelkiismeretesen ignorálja. Hogy történhetett és hogyan
történhet ez meg? Mert hát e cáfolhatatlan tény azért roppant különös:
a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek
sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere
és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert,
és lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.
(José Ortega y Gasset:
A tömegek lázadása, 1929)
A tudomány a degradálódás
jeleit kezdi mutatni. Beszűkült tudósok versengenek a saját szűk szakterületük
nagyobb támogatásáért, miközben a többit negligálják. A közgazdászok legtöbbje
pl. nem veszi eléggé komolyan a bioszféra túlterhelésének kérdését. Arra
számítanak, hogy a világ "fejlődő" államai az északi, "fejlett" világot
fogják követni. Véleményük szerint a gazdasági fellendüléssel leáll a népesedés
növekedése, növekszik az anyagi jólét, s ezzel a környezetre is majd több
figyelem fordítható. Közben persze a "fejlett" világ is tovább növekszik.
Néhány kisebb ázsiai ország ("kis tigrisek"), úgy tűnik, tényleg erre halad,
de óriási környezetpusztítással. A "fejlett" világ az akkor még elfogadhatóan
működő bioszféra segítségével jöhetett létre. A "globális fejlettség" elérése
mai fogyasztói értelmezésben több mint hatmilliárd emberrel lehetetlen.
Ennek belátása csak több tudományterület mai ismeretanyagainak integrálásával
lehetséges.
Egyre fokozódik a kommunikációs
nehézség a szakterületek között, s a tudomány kezd Bábel tornyához hasonlítani.
A közvéleményben erősödik a tudománytalanság és tudományellenesség. Nincs
idő szintetizálásra, ismeretterjesztésre, népszerűsítésre, s így az emberek
nem értik, mire költik az adófizetők pénzét. Az ipar egyre inkább a maga
szolgálatába állítja a tudományt. Megrendeli a kutatásokat, és az eredmények
a fizetőképes keresletnek megfelelően születnek, s ezzel a gazdag-szegény
szakadékot növelik. Első hallásra magam is megdöbbentem a híres polihisztor
J. B. S. Haldane és a populációgenetika atyjának tekintett matematikus
G. H. Hardy egybecsengő minősítéseit olvasva:
"A tudományt akkor nevezik
hasznosnak, ha a javak megoszlásának nagyobb egyenlőtlenségéhez vezet,
vagy közvetlenebbül elősegíti az emberi élet elpusztítását. (G. H. Hardy)"
"Az alkalmazott tudomány
az igazságtalanság felerősítését szolgálja az elviselhetőség határáig (J.
B. S. Haldane)"
Micsoda keserű tapasztalat
lehet a két tudós szavai mögött! S bár e megállapítások még a XX. század
első felében születtek, mennyire aktuális figyelmeztetésük! Gondoljunk
csak a legalább egymilliárdnyi éhezőre, s az ugyanennyi túltápláltra, vagy
akár az ünnepelt humán genom program alapján készült csodaszerekre, melyekkel
ritka örökletes betegségeket remélünk gyógyíthatóvá vagy megelőzhetővé
tenni, miközben százmillióknak a legalapvetőbb egészségügyi ellátása is
megoldatlan. Megtaláljuk az elhízás génjét, csak az "éhezés génjeit" nem
tudjuk kiiktatni.
A tudomány és a gazdaság
egyre közelebb kerül egymáshoz, mert a profit motivációja nem esik egybe
az emberiség érdekével egy telített világban. Az Adam Smith-féle láthatatlan
kéz napjainkban hatásában is egyre láthatatlanabbá válik. Amiben inkább
reménykedhetünk, az ezzel pontosan ellentétes: egy másféle láthatatlan
kéz, mely a verseny helyett az együttműködés és önzetlenség felé terel!
Az összeállítás
Vida Gábor Helyünk a bioszférában
(Typotex Kiadó, Bp.,
2001) című kötete alapján
készült.
|