Czakó Gábor
A cargo és a lepke

Léteznek folyamatok, amelyekkel fölösleges dacolni. Ilyen például az, hogy estére éjszaka jön, arra hajnal. Ilyesféle korunk nagy átalakulása, a globalizáció is. 
A világhódítás ősi vágy. A beavatottság kulcsszavai: a teljes tudás, a teljes élet a lét egészének megélésére, birtokba vételére utalnak. Szent Ferenc az összes létezőt szinte családjának tekintette: Nap fivérről és Hold nővérről énekelt, s prédikált a madaraknak. A hinduizmus alapelve, hogy minden Egy. Ennek tudatosítása az egész Mindenség urává teszi a bölcset. Az Isa upanisad írja: "Aki az összes lényeket önmagában találja meg, / s minden lényben magát látja, az többé semmitől sem fél. / Ha felismerte, hogy minden létező nem más: ő maga, / nem gyötri bánat, kétség, ha az egységet ismeri."
A világhódításnak ez a módja tökéletesen szellemi, mert nem külső. Nem országokat és népeket akar hatalma alá vonni, hanem a lét mindannyiunkban amúgy is esedékes teljességére vágyik. Véletlenül sincs semmiféle lénynek, de még az élettelen dolgoknak sem ártalmára. Sőt, a bölcs, akinek testvérei az égitestek, az állatok, a növények, az a teremtésnek gondját viseli, az anyagot szakadatlanul műveli, emeli. 
A bűnbe esett ember hódításvágyáról szólnak a történelemkönyvek. Nagy Sándor, Attila és Dzsingisz kán mérhetetlen tömegű vér árán leigázott sok millió négyzetkilométert, sok száz népet. Művük anélkül omlott össze, hogy hírüket hallották volna Madagaszkáron vagy Peruban. A Gazdaságkor olyan technikai körülményeket teremtett, melyek a hatásokat fizikailag is eljuttatják a világ összes sarkaiba. Ez az út azonban lényegében egyirányú. A gazdag ipari-pénzügyi hatalmasságoktól vezet a szegények felé; az Északon termelt széndioxid a Dél éghajlatát is megváltoztatja, az Észak javai a Dél értékrendjét is átalakítják. Akárhova tekintünk a bolygón, a legeldugottabb zugokban is hasonló célok, szempontok, törekvések bukkannak föl. Isten háta mögötti országokban is géppisztollyal lövöldöznek a kényurak testőrei, a gyerekek lehetőleg kólát isznak víz helyett, népdalaikat, hazájukat röstellik. S ha tehetik, nekivágnak hetedhét határnak. Példátlan méretű migráció zajlik a bolygón. Százmilliók nyomulnak a jobb megélhetéssel kecsegtető városok és országok felé, miközben folyik a benső migráció is: mind többen térnek ki hitükből, hűségükből, tagadják meg kultúrájukat.
Egy magyar turista egyszer a sivatagban díszarabot fényképezett, és közben dohogott: hú, de meleg van! Szekszárdon sose volt ekkora hőség! - szólt le az arab a tevéről.
D. Attenborourgh számol be a csendes-óceáni szigeteken hódító új vallásról, a cargo-kultuszról: "A fehérek tömegével hozták a megdöbbentő, új tárgyakat, amelyeket pidgin nyelven cargónak hívtak: petróleumlámpát, rádiót, acélkést stb. A bennszülöttek biztosra vették, hogy a cargo nem származhat embertől. Hogyan is tudna bárki pattintással, szövéssel, faragással létrehozni olyan tárgyat, mint a hűtőszekrény? Látnivaló az is, hogy nem a fehér népek gyártják a cargót, hiszen az hajókon és repülőgépeken érkezik.
Miért csak a fehér embernek? Mert olyan titkos szertartásokat mutat be, melyek meggyőzik az isteneket, hogy kizárólag neki küldjék a cargót." 
Mit tehet szegény bennszülött? Utánozza a fehérek szertartásait: egyenruhát, bambuszpuskát fabrikál magának, karókat tűz le távírópóznaként, konzervdobozokon át rádiótelefonál, íróasztalt állít a dzsungelbe, és várja a vallás prófétáját, John Frumot, Amerika királyát, hogy megérkezzék a cargóval és elhalmozza őt olyan csudacuccokkal, mint a fehéreket.
Tegyük szívünkre a kezünket, miközben mosolygunk a csacsi polinézeken, vajon nem hittestvéreink-e? Mi tán kevésbé vágyunk a cargóra őnáluk? Mi egyébért viselünk mindenféle reklámszövegeket a ruhánkon, az autónkon? A csikágói kosárcsapat trikóját utánzó szerelés, lám, szinte Amerikába röppenti gazdáját, vagy föl a gyűrűig, zsákolni.
Vitathatatlan, hogy korszakváltásban élünk, nem holmi rendszerváltásban. A világhódítás eszköze immár a brahman meditációja, Napóleon kardja helyett maga Gazdaságkor, mely éppen a globalizációban éri el virágkorát, és alakítja a maga képére a társadalmakat. 
Mi ez a kép? Egy gép. A világgazdaság nevezetű szerkezet, mely a bolygón létező és üzletileg értékelhető tevékenységeket a piacon keresztül összekapcsolja, és belőlük a hasznot ügyesen kisajtolja. Ugyanakkor azokat a népeket és személyeket, műveket és gondolatokat, melyek a masinába nem illenek, korszóval nem nyereségesek - nos, azokat bizony kiselejtezi. Ők az elavult eszmék és az ún. túlnépesedettség. 
Jeffrey Sachs harvardi professzor így becsüli a globalizáció haszonélvezőinek és a kirekesztettjeinek arányát: "a modern ismeretek befogadására és alkalmazására az emberiségnek kb. 15%-a alkalmas. A népesség másik, a Föld lakosságának mintegy felére tehető része képes az új technológiákat átvenni a termelésben és a fogyasztásban, míg a fennmaradó rész gyakorlatilag nem is kerül kapcsolatba velük."
Hogy ezt a helyzetet az ember demokratikusan megszavazza, szükséges az ő átalakítása is. Eléggé közismert, hogy a világmédia miképpen bontja le a lelkekben a valóságot, az évezredeken át érlelődött és bevált jogi és erkölcsi nézeteket, helyi kultúrákat, s miképpen bűvöl a helyükbe egyenszabású, virtuális káprázatot. Talán elég egy motívumot hangsúlyozni: a massmédia üzenetéből teljesen hiányzik az a tény, hogy szellemi lények volnánk. A globalizáció ugyanis materiális szintre törekszik leszorítani a világot, és úgy próbálja bekebelezni; nem az Isten, nem az ember, hanem a gazdaság, a dolgok mértéke szerint szabja ki rendjét. A történelem pedig arra emlékeztet bennünket, hogy pl. Európa korábbi egyesítési kísérleteiben mekkora szerepet játszottak szellemi tényezők: a Pax Romana, a római jog, a hit és mellette a vallási türelem, majd később a kereszténység. A gazdaságkori Európa a Szén- és Acélközösségből, meg a Közös Piacból ered.
A folyamatot a libertáriusok és a menedzserek fejlődésnek nevezik, Vass Csaba negyedik, vagy puha világháborúnak, amelyben nem seregek küzdenek csatatereken, hanem a demokrácia ellenőrzési rendszereitől függetlenedett gazdasági szervezetek; egymással, de leginkább az egyes államok ellen. A multik, a médiahatalmak, és az ő érdekeik védelmére létrejött nemzetközi struktúrák (GATT, WHO stb.) visszaélnek erőfölényükkel. Nem csupán a nemzetállamok, de az egész földi ökoszisztéma rovására. A Szent Ferencek és a brahmanok, a szellemi világhódítók után a ksatriják, a katonák következtek, majd a vaisják, a kereskedők. Jelenleg, minden valószínűség szerint a sudrák, azaz a lélekben szolgák, pontosabban a csandalák, a kaszttalanok lettek az urak. A világgazdaság óriásai mind csandala szervezetek. Platón írta a rabszolga lélek ismérveként, hogy az "nem törődik a jövővel". Nos ez a jövőtlenség nyomja rá bélyegét a mai, haszonelvű globalizmusra. 
A tradicionalista gondolkodók szerint a hatvanas években léptünk az új, kozmikus világhónapba, a Halak csillagképből a Vízöntőbe. A Vízöntő neve is mutatja, hogy itt valami rendkívüli, s talán többféle áradásra kell számítanunk - nem csupán arra, hogy a fölmelegedés miatt a világtengerek kilépnek medrükből.
Hamvas Béla így vélekedik: "Az, ami történik, nem külső, hanem belső természetű. A tudattalan, mint a megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz. Már nem fenyeget, már itt van, és az emberiség nagy részét már el is borította. A tömegesedés jelei a primitívség jelei. Elsüllyedni abban a sötétségben, melyben a primitívek élnek. A körülmények külső jellege a tényt alig módosítja, hogy ezúttal civilizált primitívségről van szó, gépesített barbárságról. A személyes tudat kialszik, az istenek helyét a bálványok és fétisek foglalják el, mindaz, ami vad, szörnyű, izgató, szemfényvesztő, tért hódít. A gondolat helyét a hiedelem foglalja el, az ember azonosul valamivel, amihez semmi köze." 
A fölvilágosult országvezetők világszerte arra törekszenek, hogy népüket megtanítsák úszni az árral. Mondhatjuk úgy is, hogy a zsákmányszerzésre: mielőtt a világelfogyasztó társadalom föléli a bolygó javait, fogjuk-vigyük mi is, amit érünk. Itt-ott akad néhány ellenforradalmár, mint Khomeini ajatollah, aki olykor brutális eszközökkel próbálta elérni, hogy hazája, Irán a saját hagyományai szerint éljen. Úgy gondolta, nem tragédia, ha nincsenek hollywoodi filmek a mozikban és angolszász jogrend a törvényszékeken. A globális média teli tüdőből átkozza a hozzá hasonlókat. Több okból nem rokonszenvezem az iszlámmal, elgondolkodtató azonban, hogy erről a másfél évezredes, és százmilliók által elfogadott vallásról és társadalmáról soha egyetlen jó szó nincs a világmédiában. Meglepő, hogy mindenki elmaradott, sőt, fundamentalista és ellenség, aki hitét, hűségét többre tartja a velős csontnál, ünnepelni akar ünnepnapon, elutasítja az istenkáromlást, a gyilkosságot. Ki ne látná, hogy a Vízöntőben reakciós, ha valaki perzsa, vagy magyar. Az új, globális azonosságtudat a cargóban gyökerezik: a legkorszerűbb a pepsi-érzés meg a Sony-identitás.
A globalizáció hasonlít a szocializmusra, amennyiben gigantikus erőfeszítés olyan problémák leküzdésére, melyek nélküle nem merültek volna föl. És nélkülünk. No jó, mindannyian berzenkedünk az ellen, hogy a nagy világgazdaság gép alkatrészeivé minősítsenek bennünket, mégis, mi magunk vagyunk a globalizáció: mi vágyunk szétterjedni az egész bolygón, mi fogyasztjuk a megasztárokat, mi cseréljük ki kultúránkat a virtuális semmire. Aki zsigerből gyűlöli, az is részt vesz benne. A személyes következmények egymondatos összefoglalása talán így hangozhat: boldogságunkat boldogulásra próbáljuk cserélni. 
A globalizáció nemcsak veszély, de az ősi bölcsesség újra fölfedezése is. Minden, mindennel összefügg: Szent Ferenc a madarakkal, a meditáló brahman a teremtés pillanatával. Fehér Márta írja: "Bizonyára sokan ismerik a pillangó-effektust. Erről szól a káoszelmélet, a nem lineáris folyamatok elmélete: léteznek olyan struktúrák, amelyek nagyon sebezhetők, mert egy igen csekély beavatkozás katasztrofálisan nagy hatást eredményezhet. A lepke meglebbenti szárnyát Kínában, s hurrikán söpör végig Floridán. A meteorológiai jelenségek tipikusan kaotikus rendszerként modellezhetők." Továbbá: "A gépi folyamatok rendkívül gyorsak, működésük jóval sebesebb, mint az agyé. Nagyon lerövidültek a döntési periódusok. Egy csekély jelentőségű ügyben hozott rossz, vagy késedelmes döntés hurrikánt idézhet elő Floridában, összeomlaszthatja a tőzsdepiacot, esetleg háborút robbanthat ki."
A remény a gondból fakad: az emberiség ügyei egyetlen, közös gubanccá változtak, mely csak együttműködéssel bogozható ki. A megoldáshoz egy Nagy Sándor-i kardcsapás már nem elég.


Czakó Gábor: Szótárkönyv.

Benne: 
1. Hamvas Szótár - Kézikönyv Hamvas Béla életművéhez. Hamvas Béla eddig megjelent életművének szótárszerű feldolgozása. Kb. 1270 szócikk, fogalom, vélemény, ezek meghatározásai, árnyalatai, összefüggései, esetleges ellentmondásai, előfordulási helyükkel, könyvészeti adataikkal.
2. Éva Szótár - az író szerelme szótára feleségéhez; a szerelem és a házasság misztériumáról, 2 szócikk.
3. Magyar-Magyar Nagyszótár - a magyar köznyelv titkos jelentéseit föltáró, hat éve nagy sikert aratott szatirikus mű bővített és átdolgozott kiadása, 622 szócikk. Kb. 310 oldal, kemény kötésben, Banga Ferenc iniciáléival, ára 2400 forint.

Megjelenés időpontja: 2001. december 1. 
Könyvesbolti hálózatba csak korlátozott példányszámban kerül.
Megrendelhető utánvéttel, kívánságra dedikálva, 
ugyanott a szerző "Mi a helyzet? Gazdaságkor" c. alapvető művének 
frissen megjelent negyedik kiadása: ára 1200,- Ft.
czakogcs@axelero.hu
Tel.: (06-1) 243-4842, Salamon Kör, 1038 Bp; Templom u. 38.


Meggyesi Tamás
Az égi Jeruzsálem

A mai ember elvesztette kapcsolatát a földdel. Fölösleges ezoterizmusnak tartja, ha valaki a környezettel való összhangról beszél. Talán még ennél is szokatlanabb az archaikus kultúráknak az a meggyőződése, hogy az ember belső, pszichikus energiáit meg kell feleltetni a természet külső erőinek. Ma már csak az ökológusok emlékeztetnek arra, hogy a természet rendkívül összetett és érzékeny rendszer, de a fizikai és biológiai jellegű kölcsönhatásokon túl már ők sem hisznek spirituális energiák létezésében. Ma légüres térben élünk, de a történelem során ez nem mindig volt így. 
 

A lét szakralitása

Az ember legősibb meglátása az, hogy létünk értelmes, de rejtelmes módon egy élő, eleven kozmikus rend szövedékébe van beágyazva. Az ember nem kész lény, mert úton van, aminek során egyre távolabb kerül a természettől és a kozmosz szívétől, amiből kiszakadt. Ez volt eredendő bűne - és ma is az. Azóta csökkenő intenzitással ugyan, de él benne a remény, hogy van szabadulás: az Édenkert mindenek előtt az imaginációban (az ember nembeliségének belső megtisztításával), de az is lehet, hogy a valóságban is újra felépíthető. Ehhez azonban ismét föl kell fedezni a valóság szakralitását. Szakrális minden olyan felismerés és gyakorlat, ami a kozmosz, a Föld, a természet, valamint az ember biológiai, lelki és szellemi valóságának kölcsönhatásával számol - és ebből egyik létréteget sem felejti ki. 
A püthagoreusok azt állították, hogy az ember mikrokozmosz, vagyis a világmindenség tükörképe. A tradicionális kultúrák szerint a környezetnek, a jelenségeknek és az eseményeknek ezért nem-csak pragmatikus, hanem szakrális jelentésük is van, aminek megfejtése és realizálása nélkül a világ értelmetlen és szenvtelen véletlenek halmazára esne szét: a kozmoszt ugyanis állandóan a káoszba való visszasüllyedés fenyegeti. A csillagos égbolt különösen alkalmasnak látszott arra, hogy az ember megfelelést találjon belső, intuitív meglátásai és a kozmosz mindenkori állapota között. Az állócsillagokra és a köztük mozgó égitestekre fantasztikus, mély értelmű alakokat és történeteket vetített ki, amiknek hősei ember- és állatszabású halandó és halhatatlan istenek voltak, a külső, és egyidejűleg saját belső természetünket befolyásoló erők és törvények dramatizált megszemélyesítői.
 

A tér szakralitása 

A tér szakralitása a lét szakralitására épül. Ahogy az archaikus ember számára a csillagórában mért idő sem absztrakt fogalom, hanem a természet és az ember közös sorsának drámai ideje, úgy a tér sem homogén jellegű. A tér inhomogenitását a természetben immanens, de láthatatlan erők és szellemek jelenléte hozta létre, amit a rómaiak genius locinak neveztek. A táj spirituális erőtereinek felismerése különleges tudást igényelt; ezt képviseli mind a mai napig például az ősi kínai feng shui, ami az építmény - vagy város - helyét és elrendezését az adott terület spirituális adottságaival hangolja össze. Ennek során biztosítani kellett a pozitív csi erők jelenlétét, és menedéket kellett nyújtani a negatív sa erők ellen. A teret azonban az ember maga is megszentelhette azáltal, hogy vándorlásai során az ősök sírját - később prófétáinak és szentjeinek tartózkodási helyét - megjelölte. A tér megszentelt helyei, a későbbi szakrális építmények csírái így egy szikla, üreg, barlang, különleges, esetleg égi eredetű kő vagy kőhalom, domb, hegycsúcs, tisztás, forrás vagy rendkívüli fa is lehettek. A megszentelt és megjelölt helyek fontos szerepet játszhattak az emberré válásban, hiszen a biztonság és az önazonosság, egyben a természettel való egység megtestesítői is voltak: a folyamatosságot képviselték az emberi lét térben és időben zajló változásaival szemben.
A Biblia számos helyen tudósít ilyen jeles helyekről. Amikor Jákob - miután csellel elnyerte apja, Izsák áldását - elindult "kelet fiainak országába", útközben álmában az Úr megígérte, hogy a földet, amin pihen, neki és utódainak adja. "Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja" (Gen. 28, 17) - mondja Jákob. Amikor másnap felébredt, "vette a követ, amelyen a fejét nyugtatta, felállította emlékül és olajat öntött rá" (Gen. 28, 18), majd Bételnek nevezte el a helyet. Az Egyiptom felé vonuló Ábrahám ugyanitt emelt oltárt Jahvének. A Bétel szó azt jelenti, hogy "Isten háza", és megfelel a görög omphalosznak, amit Delphoiban a világ köldökének tekintettek. A szent kövek - különösen az "égi származású" meteoritok - igen alkalmasnak bizonyultak az állandóság, a centrum, a pólus, a "világ közepe" képzetek társítására és ezzel egy hely megszentelésére.
A legősibb városok égi előképpel bírtak. Az archaikus ember sajátos lételmélete szerint a valóság égi archetípusok mása; ezért egy általa létrehozott tárgy vagy cselekedet csak akkor válik valóságossá, ha az égben, vagyis a természetfölötti világban gyökerezik. Mezopotámiában például a Tigris-folyó mintaképe az Anuit, az Eufráteszé pedig a Fecske csillagában van. Szippur városának archetípusa a Rák, Ninivéé a Nagymedve, Asszúré a Medveőrző csillagképe. Gudea felirata a lagasi templomról a legrégibb írásos emlékünk egy szentély archetípusáról. A királlyal álmában egy istennő közli a jóindulatú csillagok nevét, majd megjelöli azt az istent, aki majd feltárja neki az épülő templom helyét és terveit. Ugyanez játszódik le akkor is, amikor a Képes Krónika szerint a váci monostort Szent László királyunk egy csodálatos szarvaslátomás helyén építteti fel. A tér megszentelésére tehát megjelölt helyen kerül sor, ami ezáltal a világ közepének számít. A világnak eszerint egyidejűleg több közepe is lehet - ami arra utal, hogy a képzetet spirituálisan, és nem a mi fizikai tér-idő fogalmaink keretei közt kell értelmezni. Ez a tér inhomogenitásának - és egyben szakralitásának - egyik meghatározó tényezője.
A letelepedés és a földművelés sok szempontból megváltoztatta az embernek a környezethez való viszonyát. Az ember nemcsak a természet része, hanem aktív partnere, alakítója is lett. A kerített hely és a kerítés azonban - úgy érezte - gátat szab a földszellemek szabad áramlásának. Az erdőirtást, a földfelszín életének szántással történő megbolygatását és termésének elsajátítását, építmények emelését vagy kutak ásását olyan beavatkozásnak érezte, amit a Földanyának hozandó engesztelő áldozatokkal kell ellensúlyoznia. Erről, valamint az építmények égi megfeleltetéséről szól a geomantia, ami a feng shui-hoz hasonlóan a természettel való együttműködés ősi tudományát képviselte.
 

A szakrális tér hiánya

A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a tér napjaink fejlett civilizációjában végleg elvesztette szakrális jellegét. A gazdasági jólét és a műszaki haladás fölöslegessé teszi a természet vélt vagy valós spirituális energiáinak tételezését. Egyébként is, városainkban a földet már csaknem teljesen beépítettük: nincs mihez alkalmazkodni. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy az "elfelejtett", fölöslegesnek ítélt, az ablakon kidobott vagy az építészettörténet biztonságos süllyesztőjébe utalt (értsd: a tudat alá söpört) szakrális dimenziók - a tudattalan szerepének elhanyagolásáról szóló mélylélektani iskolapéldákat szaporítva - bohócsipkában, eltorzítva, sőt destruktív formában törnek maguknak utat a megvalósulás felé. Úgy tűnik, hogy olyan szükségletről van szó, amit büntetlenül nem lehet elnyomni. A megtévesztő az, hogy ezek a formák rendkívül vonzóak, és azonnali megváltást és boldogságot ígérnek ("Tschibo kávé: a legtöbb, mi adható"). Mert ha jól meggondoljuk, elkápráztató bevásárlóközpontjaink napjaink égi Jeruzsálemei: aranytól, (mű)drágakövektől és (mesterséges) fényektől csillogó új Édenkertek, ahol szirénhangon hirdetik a termelés, a fogyasztás és az ürítés szentháromságát. Miként egykor a mandalák, most ők hozzák létre a káosz kellős közepén a kozmosz szigeteit. Ráadásul még dolgozni sem kell érte: csak ott kell eltölteni "szabad" időnket, "el kell hagyni" városaink történelmi központjait és "át kell adni magunkat" az áruk virtuális káprázatának. A fogyasztás templomai a valódi szakrális élmények silány, félrevezető pótlékai, ahol a megvilágosodást a káprázat bűvölete helyettesíti.
De igazságtalan lenne az ideák elfojtásának következményeit a bevásárlóközpontokra kenni. Ez utóbbi ugyanis már csak természetes végkifejlete egy kétezer éves civilizációnak, amely köztudottan a végnapjait (végévtizedeit, végévszázadait) éli. Miután alapvetően parazita jellegű, továbbfejlődése - éppen a globalizáció jegyében - már csak önmaga felfalása révén képzelhető el. A tudományos és technikai civilizáció káprázatos sikertörténete nemcsak a (racionális) tudás exponenciális növekedéséről, a természet leigázásáról és a világ meghódításáról, hanem az emberi élet meghosszabbításáról is szól (gondoljunk csak bele a klónozás jövőjébe!), vagyis látszólag a legjobb úton halad a divinizáció felé, ahol végre a mindentudás mellett az örök élet titka is a birtokunkba kerül. Ennek a folyamatnak vonta le végső konzekvenciáit látnoki erővel Nietzsche, amikor kijelentette: Isten meghalt. Ennek a kijelentésnek a gyökere és gyümölcse annak az Übermensch-ideálnak a megjelenése, amit bűnös rövidlátás lenne a náci ideológia relikviái közé utalni. Mert Istennek valójában azért kellett meghalnia, hogy az ember a helyére léphessen. Már nemcsak a természet erőinek, hanem magának Istennek a trónfosztásáról és a felsőbbrendű ember diabolikus istenítéséről van szó. Ha viszont Isten tényleg halott, akkor nincs többé értelme az "igazság", "erkölcs", "értelem", "szeretet" szavaknak. A lét törvényét innentől kezdve ugyanis a szabad emberi akarat határozza meg: az ember végre revánsot vehet a paradicsomi megaláztatáson. Hogy ez a "felszabadult" életérzés mihez vezetett, azt nemcsak a fasizmus és a kommunizmus, hanem korunk minden természeti erőforrást és emberi értéket felfaló siker- és fogyasztáscentrikus életmódja és elvakult materializmusa is kellőképpen illusztrálja.
Szerencsére - egyben paradox módon - a kiút ugyanattól a (természettudományos) világképtől remélhető, amely annak idején elbitorolta a valódi, spirituális tudás szerepét. Amilyen mértékben haladt ugyanis a fizika a szubatomáris világ mélységeinek feltárásában, olyan mértékben foszlott szerte az anyagról, az okság elvéről, valamint a tér és idő természetéről alkotott - a XIX. században fogant - mechanisztikus világkép. Kiderült, hogy nem az anyag a valóság legalapvetőbb sajátossága, hanem az energia, a tömeg pedig az energiában fürdő univerzum folyamatos mezőinek múló összesűrűsödése. Az anyag nem részecskékből, hanem eseményekből áll. A tudományágak konvergáló meglátása, hogy a világegyetem olyan, mint egy suttogó energiatenger, amiben folyamatos interkommunikáció zajlik - és ezt a kommunikációt nem lehet az okság elvével megmagyarázni. Bármilyen kísérteties is, de a kozmosz inkább úgy viselkedik, mint az emberi agy. Lehet, hogy a "teremtő szellem" annak a térnek a tulajdonsága, amit eddig üresnek véltünk, és amiről kiderült, hogy virtuális energia, sőt: a folyton születő és elhaló világegyetem méhe. 

A szerző "Urbanisztika 2000" című kötetben 
(MUT-MTA, Bp., 1999) megjelent 
hasonló című írása nyomán.


Vida Gábor
A tudomány 
és a közlegelők tragédiája

1968-ban az amerikai Science nevű rangos tudományos hetilapban egy azóta fogalommá vált cikk jelent meg "The Tragedy of the Commons" címmel (A közlegelők tragédiája - a magyar olvasó erről először 1979-ben olvashatott Hankiss Elemér Társadalmi csapdák c. könyvében, melyben a "commons" szót a konkrét példa nyomán "közlegelők"-re fordította le.). Szerzője, Garrett Hardin biológus, logikus érveléssel, meggyőzően mutatta be a senki által nem birtokolt javak tragikus sorsát. Röviden a példa a következő: Ha egy falu közös legelőjére minden gazda 1-1 tehenet hajt ki, fenntartható gazdálkodás valósul meg. Ám egy gazda úgy is gondolkodhat, hogy amennyiben két tehenet legeltet, a haszna kétszeres lesz. Ha viszont egyre többen követik e példát, a legelő zsúfolttá válik, és a túllegeltetéssel tönkremegy.
Környezetünk számos eleme, így a légkör, a tengerek és az óceánok egésze, az édesvizek zöme és a szárazföldi ökoszisztémák jelentős része is ilyen közlegelő, csúnyább szóval közpréda. Amit ebből az egyén kivesz, az a sajátja lesz, ezzel a közösséget egy főre számítva látszólag alig károsítja. Hasonlóan, ha szennyező anyagait a "közlegelőn" helyezi el, a kellemetlen tehertől való szabadulás saját magának nagy előnyt jelent, míg a közösségben a negatív hatás megoszlik. A pillanatnyi érdekük által vezérelt egyének így előbb-utóbb tönkreteszik környezetüket, s végül saját magukat is. 
A közlegelő tragédiája nem következik be, amíg a "legelő" elég nagy. De egy véges világban, folytonosan növekvő populációval ez előbb-utóbb elkerülhetetlen. A közös javak ésszerű, fenntartható gazdálkodása csak kb. 150 főnél kisebb közösségekben valósítható meg, ahol az emberek képesek felismerni és visszatartani a közös forrást túlhasználó egyéneket. Urbanizálódó hatmilliárdos világunkban erre már nincs mód. A közlegelő minden fajtáját (pl. a levegőt) pedig nem lehet privatizálni! Mi hát a megoldás?
A 19-20. század folyamán az emberiség a jog- kötelesség párból a szabadságjogokra fordította a nagyobb figyelmet. Hardin cikkeinek megírása idején a világ népessége még gyorsuló ütemben növekedett. A földi bioszféra, a nagy közös legelő, a degradálódás nyomait azonban már ekkor is jócskán mutatta. Jogos volt tehát az aggodalma amiatt, hogy semmi sem szabályozza a közlegelőt egyre jobban terhelő emberiség létszámát. Súlyos hibának tartotta az ENSZ 1967-es Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának azt a kitételét, miszerint "... a család méretével kapcsolatos minden választás és döntés megfellebbezhetetlenül magára a családra tartozik, és azt senki más nem hozhatja meg."
Földünk lakóinak száma a Nyilatkozat óta megkétszereződött, s több afrikai országban helyi konfliktusokat és éhínséget eredményezett a továbbra is átlagosan hatgyerekes családméret. Kínában viszont drasztikus intézkedésekkel, az "Egyetemes Emberi Jogokat" megszegve talán 20-30 év múlva sikerül leállítani a népsűrűség növekedését. Mindannyian elítéljük a kínai módszert, mint a szabadságjog megengedhetetlen korlátozását, ám érdemes a másik oldalról, a kötelesség és felelősség oldaláról is megvizsgálni a problémát...
De ne ragadjunk le a népesedésnél. Minden közösbe juttatott szennyezés vagy globális problémát kiváltó tevékenység szabályozottságot kíván. Ezt persze még országon belül is nehéz megvalósítani, globálisan pedig szinte lehetetlen. Jó példa erre az a rengeteg vita, huzakodás és visszalépés, ami a légkörbe kibocsátott CO2 mennyiségét igyekezett mérsékelni. Az Egyesült Államok elnöke, amikor a CO2-kibocsátás korlátozását szabályozó Kyotói Egyezmény felmondását elhatározta, úgy vélte, hogy a Föld népességének 5%-át kitevő US-állampolgároknak joguk van a CO2-kibocsátásból rájuk eső 5% helyett a jelenlegi 30%-ot tartani, sőt növelni. A közlegelő tragédiájának tipikus esete. Hogyan lehetséges az, hogy a világ legfejlettebb országában, ahol a legjobb, legmagasabb szintű tudományos kutatás folyik, az elnök nem vesz tudomást a veszélyről? Vagy talán nincs is veszély, és ezt mondják tudós tanácsadói? 
E kérdéscsokor megválaszolására külön könyvet lehetne írni. Politika, gazdasági érdek, rövidlátás, és még számos más tényező játszhat közre egy ilyen döntés meghozatalában. Az érdekeltség miatt bizonyos körök olyan kutatásokat támogatnak, melyek célja az üvegházhatás tagadása vagy elbagatellizálása, esetleg pozitív aspektusainak hangsúlyozása. Egészen az ezredfordulóig sokan a globális klímaváltozás bizonyításához, igazolásához is ragaszkodtak. Mindez alapul szolgált a cselekvés halogatására. 
A tudomány mára teljesen szétforgácsolódott. Olyan, korábban egységes terület, mint pl. a biológia, ma már számos, egymással szinte sohasem érintkező részterületre hasadt. A környezettudomány, mely hivatott lenne pl. a CO2 -kérdés megválaszolására, valójában számos rész-szakértő munkájára alapoz. Igen kevés a kivételes képességű szintetizáló tudós, aki ezek alapján eligazodik, s meri vállalni a döntéshozók felé adandó érthető és egyértelmű válasz kockázatát. Kinek higgyen ezek után a kérdésben többnyire járatlan döntéshozó?
A túlspecializálódás, és az ezzel gyakran együtt járó csőlátás veszélyeire már az 1920-as évek végén a filozófus Ortega is felfigyelt "A tömegek lázadása" című, magyarul is megjelent könyvében. Érdemes idézni ebből egy részletet:

"Roppant érdekes és főleg hasznosabb lenne, mint amennyire első látásra tűnik, ha valaki úgy írná meg a fizika és a biológia történetét, hogy feltárná, hogyan specializálódott egyre nagyobb mértékben a kutatómunka. Jól látnánk belőle, hogy a tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült visszavonulni. De nem ez lenne a legfőbb tanulsága egy ilyen tudománytörténetnek, hanem ennek épp az ellenkezője: az, hogy mivel a tudományos munka hatósugara beszűkült, a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. És az a helyzet, hogy ez a szűk látótérbe zárt tudós mégis fölfedez új jelenségeket, előbbre viszi a tudományát, bár azt alig ismeri, és a gondolkodás enciklopédiáját is bővíti, bár azt lelkiismeretesen ignorálja. Hogy történhetett és hogyan történhet ez meg? Mert hát e cáfolhatatlan tény azért roppant különös: a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert, és lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.
 (José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, 1929)

A tudomány a degradálódás jeleit kezdi mutatni. Beszűkült tudósok versengenek a saját szűk szakterületük nagyobb támogatásáért, miközben a többit negligálják. A közgazdászok legtöbbje pl. nem veszi eléggé komolyan a bioszféra túlterhelésének kérdését. Arra számítanak, hogy a világ "fejlődő" államai az északi, "fejlett" világot fogják követni. Véleményük szerint a gazdasági fellendüléssel leáll a népesedés növekedése, növekszik az anyagi jólét, s ezzel a környezetre is majd több figyelem fordítható. Közben persze a "fejlett" világ is tovább növekszik. Néhány kisebb ázsiai ország ("kis tigrisek"), úgy tűnik, tényleg erre halad, de óriási környezetpusztítással. A "fejlett" világ az akkor még elfogadhatóan működő bioszféra segítségével jöhetett létre. A "globális fejlettség" elérése mai fogyasztói értelmezésben több mint hatmilliárd emberrel lehetetlen. Ennek belátása csak több tudományterület mai ismeretanyagainak integrálásával lehetséges.
Egyre fokozódik a kommunikációs nehézség a szakterületek között, s a tudomány kezd Bábel tornyához hasonlítani. A közvéleményben erősödik a tudománytalanság és tudományellenesség. Nincs idő szintetizálásra, ismeretterjesztésre, népszerűsítésre, s így az emberek nem értik, mire költik az adófizetők pénzét. Az ipar egyre inkább a maga szolgálatába állítja a tudományt. Megrendeli a kutatásokat, és az eredmények a fizetőképes keresletnek megfelelően születnek, s ezzel a gazdag-szegény szakadékot növelik. Első hallásra magam is megdöbbentem a híres polihisztor J. B. S. Haldane és a populációgenetika atyjának tekintett matematikus G. H. Hardy egybecsengő minősítéseit olvasva:
"A tudományt akkor nevezik hasznosnak, ha a javak megoszlásának nagyobb egyenlőtlenségéhez vezet, vagy közvetlenebbül elősegíti az emberi élet elpusztítását. (G. H. Hardy)"
"Az alkalmazott tudomány az igazságtalanság felerősítését szolgálja az elviselhetőség határáig (J. B. S. Haldane)"
Micsoda keserű tapasztalat lehet a két tudós szavai mögött! S bár e megállapítások még a XX. század első felében születtek, mennyire aktuális figyelmeztetésük! Gondoljunk csak a legalább egymilliárdnyi éhezőre, s az ugyanennyi túltápláltra, vagy akár az ünnepelt humán genom program alapján készült csodaszerekre, melyekkel ritka örökletes betegségeket remélünk gyógyíthatóvá vagy megelőzhetővé tenni, miközben százmillióknak a legalapvetőbb egészségügyi ellátása is megoldatlan. Megtaláljuk az elhízás génjét, csak az "éhezés génjeit" nem tudjuk kiiktatni.
A tudomány és a gazdaság egyre közelebb kerül egymáshoz, mert a profit motivációja nem esik egybe az emberiség érdekével egy telített világban. Az Adam Smith-féle láthatatlan kéz napjainkban hatásában is egyre láthatatlanabbá válik. Amiben inkább reménykedhetünk, az ezzel pontosan ellentétes: egy másféle láthatatlan kéz, mely a verseny helyett az együttműködés és önzetlenség felé terel!

Az összeállítás Vida Gábor Helyünk a bioszférában 
(Typotex Kiadó, Bp., 2001) című kötete alapján 
készült.
Van-e helyünk a bioszférában?
Az 1980-as évek második felében az egyesült államokbeli Arizona sivatagos területén különös építkezés folyt. 13 000 m2 alapterületen 204 ezer köbméternyi teret gondosan elzártak a külvilágtól, s itt hozták létre a némi túlzással Bioszféra II-nek elnevezett rendszert 200 millió dollár beruházással. 
Az üveggel lefedett területen 80%-ot "természetesnek", 16%-ot agrár-ökoszisztémának, 4%-ot pedig lakóterületnek (urbán-ökoszisztémának) rendeztek be. A "természetes" ökoszisztémákat a vízi, félsivatagi, füves és erdős rendszerek képviselték, arányaik nagyjából megfeleltek az Egyesült Államok viszonyainak. Mindez rengeteg növény, állat és talajlakó mikroszervezet betelepítését jelentette.
Nyolc önként vállalkozó ember is csatlakozott a két évre teljesen hermetikusan lezártra tervezett "bioszférához". Anyag se be, se ki. Csupán energia és információ számára volt átjárható a rendszer. A "kicsinyített Amerika" rendszerből kimaradt a légszennyező autóforgalom és az ipar. A fenntartási költség így is tetemes lett. A nyolc ember "bioszférájának" működőképességét havi 150 ezer dollárral biztosították. Elég magas lakbér!
A nyolc ember két év elteltével, 1993-ban, jó egészségben hagyta el a rendszert. A bezártság alatt ébrenléti idejük jelentős része kemény munkával telt el az alábbi bontásban:
élelemtermelés
45%
javítás. fenntartás
25%
kommunikálás
20%
tudományos kutatás
5%
pihenés
5%
A "bioszféra" működése azonban korántsem volt problémamentes. A bevitt 25 féle gerinces állatfajból rövid idő alatt 19 kipusztult. Ugyancsak kipusztult az összes beporzó rovar, így kézi erővel kellett ezt a fontos funkciót az agrár-rendszerben pótolni. Ugyanakkor egyes hangyafajok, csótányok és sáskák robbanásszerűen elszaporodtak. Hasonló volt a helyzet a növényekkel is, ahol liánszerű fajok mindent belepve vették el a fényt a többi növénytől. A víztestek is bezöldültek, eutrofizálódtak, nehezítve az emberek vízellátását.
A legkomolyabb probléma (ami lehet, hogy összefügg az előzőekkel) az volt, hogy a bezárt rendszerben nem működött megfelelően az oxigén-ciklus. A levegő O2- koncentrációja a dús növényzet ellenére fokozatosan csökkent, 1,4 év elteltével már a normális 21% helyett csak 14% volt. Ugyanakkor a dinitrogén-oxid veszélyesen magas szintre (79 ppm) emelkedett, mely már-már agykárosodást is okozhat. E két ok miatt a kísérletet módosítani kellett, a légkör összetételét az utolsó fél évre fel kellett kívülről javítani, így a teljes anyagi zártságot nem sikerült fenntartani.

A "Bioszféra II." kísérlet fontos tanulságokkal szolgált:
1. Eddig nem sikerült embert tartósan fenntartó ökoszisztémát konstruálnunk.
2. Nem tudjuk, hogy a "Bioszféra I." (a nagy földi rendszer) ezt hogyan csinálja.
3. A földi bioszféra működőképessége számunkra nélkülözhetetlen.

Van tehát egy hatalmas "Bioszféra I-ünk", melynek működését nem igazán értjük. Egyelőre úgy-ahogy működik.