A TÁRS-TEREMTŐ FELELŐSSÉGE

A Teilhard de Chardin XX. századi jezsuita filozófus gondolatait bemutató írással folytatjuk előző számunkban elkezdett sorozatunkat a vallás és az ökológiai gondolkodás kapcsolatáról. 

A teremtés

Egyszeri aktus, vagy folyamat?
Egy keresztyén ember világképét - és emberképét - illetően végső soron minden attól függ, hogy a Bibliát szó szerint kívánja-e értelmezni, vagy nem. 
A Biblia kétezer évvel ezelőtt élt emberek nyelvén, fogalmi és gondolkodási szintjén megfogalmazott üzenetét minden kor hívő emberének szent feladata küzdelmesen és újrafogalmazva megérteni. Egyáltalán nem új feladat ez. Ezt tette Pál is, amikor a leveleit írta, ezt Órigenész és a többi egyházatya; s ezt teszi ma is minden lelkipásztor, amikor prédikál.
Nyilván a biológiai evolúció XIX. századi fölfedezése és a kozmológia XX. századi eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy napjainkban a Világegyetemet sokan alakulóban, fejlődőben lévő valaminek tekintik. El kell fogadnunk, hogy a világ nem statikus, hanem változó. Nem tekinthetjük olyannak, mint amit az Isten egy "pillanat" alatt megalkotott, s azóta olyan. 
"Ezentúl a Világegyetem már nem Kozmoszként, hanem Kozmogenezisként mutatkozik. ... Amíg statikus Világ esetében a Teremtő (causa efficiens) - akármit mondjanak is egyesek - mégis strukturálisan elszakítva marad alkotásától és ezért meghatározható alap sem marad immanenciája számára, addig az evolutív természetű Világban ... Isten (összekavarodás nélkül) esik egybe a Kozmogenezis összpontosulási Központjával." - írja Teilhard de Chardin.
A hagyományos látásmód szerint a világ a Teremtéssel "kikerült" Istenből. Az evolutív látásmód szerint azonban "a Világ már nem kifelé helyezéssel és szétszóródással részesül a létből, hanem plérómával (beteljesítéssel) és összpontosulással. Már nem Okozás eredménye, hanem Egyesítésé".
Voltak már mások is - Teilhard de Chardin előtt is -, akik valamiféle egyesítésként határozták meg az isteni teremtés lényegét. Ilyen volt pl. Novalis, aki így fogalmaz: "Isten sem teremt más módon, mint mi. Csupán összeilleszt".
Ha tehát képesek vagyunk arra a látásmódra, amely a Bibliának nem szavait, hanem lényegi üzenetét keresi, akkor boldog szívvel elfogadhatjuk az evolutív világ gondolatát. Mai eszünk számára még szebb és lelkesítőbb az a látásmód, amely nem egyszer s mindenkorra változatlan világot gondol el, hanem olyant, amely a beteljesedés felé repül. Ebben a világképben természetesen a tökéletesség fogalma is másképp - dialektikusan és dinamikusan - értelmezendő.
Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit ért Teilhard de Chardin azon, hogy az evolutív világ lényege "a Sokféle egyesülése", meg "a szellem előrehaladó útja".
Anyag és tudat nem állítható egymással szembe. A merev logikai kategóriákhoz szokott európai filozófia téves kérdésfeltevése volt, hogy e kettő közül melyik az elsődleges. Komplementáris módon kellene szemlélnünk anyagot és tudatot, s rögtön rájönnénk, hogy mindig együtt járnak. S azt is észrevehetjük, hogy az evolúció (s itt nem csak a biológiai, de a fiziko-kémiai evolúcióra is gondolunk!) során anyagi szempontból egyre komplexebb rendszerek jönnek létre. A kvarkoktól és más szub-elemi részecskéktől az atomokon, molekulákon, szerves vegyületeken, egysejtűeken keresztül a társadalomban élő emberig óriási fejlődés rajzolható fel az anyagi komplexitás tekintetében.
Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy - az emberben nyilvánvalóan jelentkező tudatfogalmat általánosabb értelemben használva - ez a fejlődési sor egyúttal a tudat egyre magasabb szintjeit is jelenti. Anyagi komplexitás és tudati centráltság tehát komplementárisan összetartoznak. "Az anyag kezdettől fogva a 'komplexifikáció' nagy biológiai törvényének engedelmeskedik", ugyanakkor "egy tudat annál fejlettebb, minél gazdagabb és szervezettebb anyagi építményt bélel. Szellemi tökéletesség (vagy tudati centráltság) és anyagi szintézis (vagy komplexitás) csak két oldala vagy ikertünete egyazon jelenségnek".
Ha a Teremtés evolutív folyamat, s ennek az evolúciónak a "komplexitástudat-növekedés törvénye" a leglényege, akkor el kell fogadnunk azt a (kétségtelenül antropocentrikus) látásmódot, hogy - mint a komplexitástudat-fejlődés legmagasabb fokára jutott létező - az Ember az evolúció nyílhegye. Az Ember helyettesíthetetlen - és a Világegyetem sikere érdekében célhoz kell érnie, hiszen az evolúciós fa sudara. 
A komplexitás növekedése mindig rendszerek magasabb szintű rendszerbe egyesülését jelenti. Az atomok molekulákat alkotnak, a sejtmag és a színtestek (sok-sok más sejtszervecskével együtt) növényi sejtet, az emberek pedig családokat és társadalmat. Ezt mondtuk azzal is, hogy a Teremtés: egyesítés. 

A Teremtő

A "teremtő fejlődés" (ez egyébként Henri Bergson fogalma és kifejezése, s egyben könyvének címe) világképe alapján - s a fentiek szellemében - azt kell mondanunk, hogy túlhaladott az Első Mozgatónak az a fajta felfogása, hogy valamikor "meglökte" volna a Világot, s az azóta "gurulna" a törvényei szerint. Ez nagyon statikus világkép, s főleg lefokozza a Teremtő szerepét. Ez az Istenből kihelyezett világ képe, amelyben ma csak a múltján keresztül van (áttételes) szerepe a Teremtőnek a dolgok alakulásában.
A folyamatos Teremtés látásmódjának sokkal jobban megfelel a világot húzó Teremtő, aki vonzza a világot, s ezzel egyre teljesebbé teszi a plérómát.
"Arisztotelész óta folyton valami külsődlegesen, hátulról, a Világ eredetétől ható Első Mozgató formájában alkották meg az Isten-'modelleket'. De amióta szellemünkben előbukkant az 'evolutív érzék', azóta fizikailag csakis olyan valakit lehet felfognunk és imádnunk, aki előrehúzó szerves Első Mozgatóként Isten".
Ha a Teremtő "elöl lévő mozgató", amely fokozatosan magába egyesíti az "evolutíve teremtődő" világot, akkor maga Isten gazdagodik e folyamat által. Sőt: "maga Isten is - szigorúan valós értelemben véve - csak önmagát egyesítve létezik". A Teremtő nem lehet független a világtól. Ha tehát a világ - a komplexitástudat-növekedés törvénye szerint - gazdagodik, gyarapszik, fejlődik, akkor a világot magával egyesítő Isten is gazdagodik. Világos, hogy ebben a látásmódban végképp felül kell írnunk eddigi statikus tökéletesség-fogalmunkat. Hiszen joggal kérdezhetnénk, hogy ha egyszer Isten tökéletes, akkor ugyan hova fejlődik.

A társteremtő

A lét nagy drámájának nézői vagy szereplői vagyunk?
Azt mondják, az ember harmincéves kora után már az arcáért is felelős. S ez így is van, tükröződik a lelkünk arcunkon. Aki élete folyamán szépre formálta lelkét, annak arca is kedves lesz. És fordítva. Nagy - és örök - kérdés persze, hogy milyen mértékben van lehetőségünk formálni lelkünket, s milyen mértékben vagyunk kiszolgáltatva örökletes sajátságainknak és a bennünket ért hatásoknak. 
Teilhard de Chardin szerint minden ember maga alakítja ki lelkét, földi napjainak során. És ez még óvatos megfogalmazás néhány elődjéhez képest. Pl. a már fentebb említett Novalisnak egyik központi gondolata volt az ember öntökéletesítése. Az Ember önmaga fölé emeléséről beszélt, meg arról, hogy "a tudás gyarapszik, ha egyre inkább Isten leszünk".
Az ember öntökéletesítésének gondolata napjainkban különös jelentőséget és speciális jelentést nyert a gén-manipuláció és a klónozás technikai megvalósításával kapcsolatban. Ide tartozik az egész eugenika-problémakör is, annak minden etikai vonzatával.
Mindenesetre a hagyományos értelemben vett lelki-tudati öntökéletesítés - mondjuk közérthetőbben: önnevelés - klasszikus és örök lehetőségünk, s egyben feladatunk. A dolog azonban nem áll meg itt. Hiszen ha elfogadjuk az evolutív világképet és benne az embert mint az evolúció nyílvesszejét, akkor logikai szükségszerűséggel adódik, hogy az ember tökéletesedése egyben a világ tökéletesedése is. Chardin szerint a saját lelkét építő ember ezzel a tevékenységével "közreműködik egy másik munkában, egy másik 'opusban' is, amely - bár szorosan irányítja, de végtelenül túl is szárnyalja egyéni sikerének távlatait; s ez a mű a Világ beteljesítése".
A világ ma különösen az emberben fejlődik. Az ember közreműködésével folyik a világ plérómizációja. "Munkánk főleg a mindennapi kenyér megszerzési eszközének látszik. De végleges hatása jóval messzebbre ér el: a munka által fejlesztjük ki önmagunkat, akik egyesülünk Istennel; és ugyancsak a munkával valamiképp növeljük ennek az egyesülésnek isteni célját ..." 
A fentiekből következik, hogy a Világ nem hívság, nem holt és értéktelen anyag, amelytől minél jobban el kellene határolódnunk. Az anyag szent, hiszen rajta keresztül, vele együtt vezet az út a plérómához. Chardin, a jezsuita páter egy egész fejezet címéül adta: "Himnusz az Anyaghoz". De más írásaiban is nyomatékosan kifejtette azt az elképzelését, hogy az anyag nem elválaszt minket a szellemtől, hanem összeköt vele. "Bűvölő és erős Anyag! Anyag, te simogatsz és férfiassá érlelsz, Anyag, te gazdagítasz és lerontasz. Bízva az égi erőkben, amelyek megtisztították és illattal telítették vizeidet, átadom magamat hatalmas árjaidnak. Krisztus ereje ömlött beléd. Vonzó karoddal húzz magaddal engem, éltető nedűddel táplálj engem, ellenállásoddal eddz meg engem, kiszakító karjaiddal szabadíts fel engem, s végül egész tenmagaddal segíts istenivé lennem."
Az Ember tehát a Teremtő társa a (folyamatos) teremtésben. Társ-teremtő. Nem az egyenrangú, hanem a közreműködő, segítő társ értelmében. 

A társ-teremtő felelőssége

Néhány évszázaddal ezelőtt még talán volt létjogosultsága annak a filozófiai vagy teológiai kérdésnek, hogy vajon az ember kiemelt lény-e vagy sem. Mára ez a kérdés gyakorlatilag okafogyottá vált, hiszen - függetlenül attól, hogy a fönti eszmefuttatást valaki elfogadja-e vagy sem - a tények világosan mutatják, hogy az ember ma egészen egyedülálló helyet foglal el a Földön. Akár szeretjük, akár nem, az ember kiemelt lény. Olyan léptékű tevékenységet folytat, amely minőségileg kiemeli a többi élőlény közül. És ez idáig nem értékelés, hanem egyszerű ténymegállapítás.
A fentiekből azonban filozófiai szinten is egyértelműen következik az a látásmód, hogy az embernek kitüntetett helye - és szerepe - van a világban. A Teilhard de Chardin által megfogalmazott evolúciós látásmód letagadhatatlanul antropocentrikus. Ha biblikusan fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy az ember azért nem csak egy a többi teremtmény között, mert Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Ha a teremtő evolúció fogalomtárát használjuk, azt mondhatjuk, hogy azért nem, mert a komplexitás-tudat/növekedés az emberben érte el legmagasabb szintjét, s benne lépett át egy másik, magasabb dimenzióba. Az ember nem egy a sok lény között, benne és általa halad a világ a beteljesedés felé.
A kiemelt helyzetből elméletileg kétféle következmény származhat: kiemelt jogok és kiemelt kötelességek. El kell ismernünk, hogy - legalábbis az utóbbi évszázadokban - az ember a maga kitüntetett helyzetét a gyakorlatban úgy élte meg, hogy kiemelt jogokat követelt magának. Itt az ideje, hogy belássuk: csak az a viselkedés etikus, amely a kiemelt helyzetet nem előjogok megszerzésére használja, hanem fokozott kötelességként éli meg.
Az európai ember hosszú időn keresztül a teremtett világ urának képzelte magát. Ebben szerepe lehetett a Biblia huzamos félreértelmezésének is. Az utóbbi egy-két évtizedben - a természetvédő mozgalmak által hangoztatott kritika hatására - az "úr" szerep helyett az ember "sáfár" szerepe fogalmazódott meg. Ő a Föld sáfára, akinek az a feladata, hogy gondját viselje annak, amit rábíztak. Az ember mint "társ-teremtő" azonban még ennél is nagyobb felelősséget hordoz. Annak felelősségét, hogy a világ tökéletesedése ezután is folytatódik-e. Nem egyszerűen a világ megmaradása vagy megőrzése a felelősségünk, hanem a fejlődése. Nélkülünk nem megy.

Az idézetek Pierre Teilhard de Chardin 
Út az Ómega felé (Szent István Társulat, Bp., 1980)
és Az emberi jelenség (Gondolat, Bp., 1973)
című műveiből származnak.