Victor András
A
TÁRS-TEREMTŐ FELELŐSSÉGE
A Teilhard de Chardin
XX. századi jezsuita filozófus gondolatait bemutató írással folytatjuk
előző számunkban elkezdett sorozatunkat a vallás és az ökológiai gondolkodás
kapcsolatáról.
A teremtés
Egyszeri aktus, vagy
folyamat?
Egy keresztyén ember világképét
- és emberképét - illetően végső soron minden attól függ, hogy a Bibliát
szó szerint kívánja-e értelmezni, vagy nem.
A Biblia kétezer évvel ezelőtt
élt emberek nyelvén, fogalmi és gondolkodási szintjén megfogalmazott üzenetét
minden kor hívő emberének szent feladata küzdelmesen és újrafogalmazva
megérteni. Egyáltalán nem új feladat ez. Ezt tette Pál is, amikor a leveleit
írta, ezt Órigenész és a többi egyházatya; s ezt teszi ma is minden lelkipásztor,
amikor prédikál.
Nyilván a biológiai evolúció
XIX. századi fölfedezése és a kozmológia XX. századi eredményei is hozzájárultak
ahhoz, hogy napjainkban a Világegyetemet sokan alakulóban, fejlődőben lévő
valaminek tekintik. El kell fogadnunk, hogy a világ nem statikus, hanem
változó. Nem tekinthetjük olyannak, mint amit az Isten egy "pillanat" alatt
megalkotott, s azóta olyan.
"Ezentúl a Világegyetem
már nem Kozmoszként, hanem Kozmogenezisként mutatkozik. ... Amíg statikus
Világ esetében a Teremtő (causa efficiens) - akármit mondjanak is egyesek
- mégis strukturálisan elszakítva marad alkotásától és ezért meghatározható
alap sem marad immanenciája számára, addig az evolutív természetű Világban
... Isten (összekavarodás nélkül) esik egybe a Kozmogenezis összpontosulási
Központjával." - írja Teilhard de Chardin.
A hagyományos látásmód szerint
a világ a Teremtéssel "kikerült" Istenből. Az evolutív látásmód szerint
azonban "a Világ már nem kifelé helyezéssel és szétszóródással részesül
a létből, hanem plérómával (beteljesítéssel) és összpontosulással. Már
nem Okozás eredménye, hanem Egyesítésé".
Voltak már mások is - Teilhard
de Chardin előtt is -, akik valamiféle egyesítésként határozták meg az
isteni teremtés lényegét. Ilyen volt pl. Novalis, aki így fogalmaz: "Isten
sem teremt más módon, mint mi. Csupán összeilleszt".
Ha tehát képesek vagyunk
arra a látásmódra, amely a Bibliának nem szavait, hanem lényegi üzenetét
keresi, akkor boldog szívvel elfogadhatjuk az evolutív világ gondolatát.
Mai eszünk számára még szebb és lelkesítőbb az a látásmód, amely nem egyszer
s mindenkorra változatlan világot gondol el, hanem olyant, amely a beteljesedés
felé repül. Ebben a világképben természetesen a tökéletesség fogalma is
másképp - dialektikusan és dinamikusan - értelmezendő.
Nézzük meg egy kicsit részletesebben,
mit ért Teilhard de Chardin azon, hogy az evolutív világ lényege "a Sokféle
egyesülése", meg "a szellem előrehaladó útja".
Anyag és tudat nem állítható
egymással szembe. A merev logikai kategóriákhoz szokott európai filozófia
téves kérdésfeltevése volt, hogy e kettő közül melyik az elsődleges. Komplementáris
módon kellene szemlélnünk anyagot és tudatot, s rögtön rájönnénk, hogy
mindig együtt járnak. S azt is észrevehetjük, hogy az evolúció (s itt nem
csak a biológiai, de a fiziko-kémiai evolúcióra is gondolunk!) során anyagi
szempontból egyre komplexebb rendszerek jönnek létre. A kvarkoktól és más
szub-elemi részecskéktől az atomokon, molekulákon, szerves vegyületeken,
egysejtűeken keresztül a társadalomban élő emberig óriási fejlődés rajzolható
fel az anyagi komplexitás tekintetében.
Ugyanakkor azt is észre
kell vennünk, hogy - az emberben nyilvánvalóan jelentkező tudatfogalmat
általánosabb értelemben használva - ez a fejlődési sor egyúttal a tudat
egyre magasabb szintjeit is jelenti. Anyagi komplexitás és tudati centráltság
tehát komplementárisan összetartoznak. "Az anyag kezdettől fogva a 'komplexifikáció'
nagy biológiai törvényének engedelmeskedik", ugyanakkor "egy tudat annál
fejlettebb, minél gazdagabb és szervezettebb anyagi építményt bélel. Szellemi
tökéletesség (vagy tudati centráltság) és anyagi szintézis (vagy komplexitás)
csak két oldala vagy ikertünete egyazon jelenségnek".
Ha a Teremtés evolutív folyamat,
s ennek az evolúciónak a "komplexitástudat-növekedés törvénye" a leglényege,
akkor el kell fogadnunk azt a (kétségtelenül antropocentrikus) látásmódot,
hogy - mint a komplexitástudat-fejlődés legmagasabb fokára jutott létező
- az Ember az evolúció nyílhegye. Az Ember helyettesíthetetlen - és a Világegyetem
sikere érdekében célhoz kell érnie, hiszen az evolúciós fa sudara.
A komplexitás növekedése
mindig rendszerek magasabb szintű rendszerbe egyesülését jelenti. Az atomok
molekulákat alkotnak, a sejtmag és a színtestek (sok-sok más sejtszervecskével
együtt) növényi sejtet, az emberek pedig családokat és társadalmat. Ezt
mondtuk azzal is, hogy a Teremtés: egyesítés.
A Teremtő
A "teremtő fejlődés" (ez
egyébként Henri Bergson fogalma és kifejezése, s egyben könyvének címe)
világképe alapján - s a fentiek szellemében - azt kell mondanunk, hogy
túlhaladott az Első Mozgatónak az a fajta felfogása, hogy valamikor "meglökte"
volna a Világot, s az azóta "gurulna" a törvényei szerint. Ez nagyon statikus
világkép, s főleg lefokozza a Teremtő szerepét. Ez az Istenből kihelyezett
világ képe, amelyben ma csak a múltján keresztül van (áttételes) szerepe
a Teremtőnek a dolgok alakulásában.
A folyamatos Teremtés látásmódjának
sokkal jobban megfelel a világot húzó Teremtő, aki vonzza a világot, s
ezzel egyre teljesebbé teszi a plérómát.
"Arisztotelész óta folyton
valami külsődlegesen, hátulról, a Világ eredetétől ható Első Mozgató formájában
alkották meg az Isten-'modelleket'. De amióta szellemünkben előbukkant
az 'evolutív érzék', azóta fizikailag csakis olyan valakit lehet felfognunk
és imádnunk, aki előrehúzó szerves Első Mozgatóként Isten".
Ha a Teremtő "elöl lévő
mozgató", amely fokozatosan magába egyesíti az "evolutíve teremtődő" világot,
akkor maga Isten gazdagodik e folyamat által. Sőt: "maga Isten is - szigorúan
valós értelemben véve - csak önmagát egyesítve létezik". A Teremtő nem
lehet független a világtól. Ha tehát a világ - a komplexitástudat-növekedés
törvénye szerint - gazdagodik, gyarapszik, fejlődik, akkor a világot magával
egyesítő Isten is gazdagodik. Világos, hogy ebben a látásmódban végképp
felül kell írnunk eddigi statikus tökéletesség-fogalmunkat. Hiszen joggal
kérdezhetnénk, hogy ha egyszer Isten tökéletes, akkor ugyan hova fejlődik.
A társteremtő
A lét nagy drámájának
nézői vagy szereplői vagyunk?
Azt mondják, az ember harmincéves
kora után már az arcáért is felelős. S ez így is van, tükröződik a lelkünk
arcunkon. Aki élete folyamán szépre formálta lelkét, annak arca is kedves
lesz. És fordítva. Nagy - és örök - kérdés persze, hogy milyen mértékben
van lehetőségünk formálni lelkünket, s milyen mértékben vagyunk kiszolgáltatva
örökletes sajátságainknak és a bennünket ért hatásoknak.
Teilhard de Chardin szerint
minden ember maga alakítja ki lelkét, földi napjainak során. És ez még
óvatos megfogalmazás néhány elődjéhez képest. Pl. a már fentebb említett
Novalisnak egyik központi gondolata volt az ember öntökéletesítése. Az
Ember önmaga fölé emeléséről beszélt, meg arról, hogy "a tudás gyarapszik,
ha egyre inkább Isten leszünk".
Az ember öntökéletesítésének
gondolata napjainkban különös jelentőséget és speciális jelentést nyert
a gén-manipuláció és a klónozás technikai megvalósításával kapcsolatban.
Ide tartozik az egész eugenika-problémakör is, annak minden etikai vonzatával.
Mindenesetre a hagyományos
értelemben vett lelki-tudati öntökéletesítés - mondjuk közérthetőbben:
önnevelés - klasszikus és örök lehetőségünk, s egyben feladatunk. A dolog
azonban nem áll meg itt. Hiszen ha elfogadjuk az evolutív világképet és
benne az embert mint az evolúció nyílvesszejét, akkor logikai szükségszerűséggel
adódik, hogy az ember tökéletesedése egyben a világ tökéletesedése is.
Chardin szerint a saját lelkét építő ember ezzel a tevékenységével "közreműködik
egy másik munkában, egy másik 'opusban' is, amely - bár szorosan irányítja,
de végtelenül túl is szárnyalja egyéni sikerének távlatait; s ez a mű a
Világ beteljesítése".
A világ ma különösen az
emberben fejlődik. Az ember közreműködésével folyik a világ plérómizációja.
"Munkánk főleg a mindennapi kenyér megszerzési eszközének látszik. De végleges
hatása jóval messzebbre ér el: a munka által fejlesztjük ki önmagunkat,
akik egyesülünk Istennel; és ugyancsak a munkával valamiképp növeljük ennek
az egyesülésnek isteni célját ..."
A fentiekből következik,
hogy a Világ nem hívság, nem holt és értéktelen anyag, amelytől minél jobban
el kellene határolódnunk. Az anyag szent, hiszen rajta keresztül, vele
együtt vezet az út a plérómához. Chardin, a jezsuita páter egy egész fejezet
címéül adta: "Himnusz az Anyaghoz". De más írásaiban is nyomatékosan kifejtette
azt az elképzelését, hogy az anyag nem elválaszt minket a szellemtől, hanem
összeköt vele. "Bűvölő és erős Anyag! Anyag, te simogatsz és férfiassá
érlelsz, Anyag, te gazdagítasz és lerontasz. Bízva az égi erőkben, amelyek
megtisztították és illattal telítették vizeidet, átadom magamat hatalmas
árjaidnak. Krisztus ereje ömlött beléd. Vonzó karoddal húzz magaddal engem,
éltető nedűddel táplálj engem, ellenállásoddal eddz meg engem, kiszakító
karjaiddal szabadíts fel engem, s végül egész tenmagaddal segíts istenivé
lennem."
Az Ember tehát a Teremtő
társa a (folyamatos) teremtésben. Társ-teremtő. Nem az egyenrangú, hanem
a közreműködő, segítő társ értelmében.
A társ-teremtő felelőssége
Néhány évszázaddal ezelőtt
még talán volt létjogosultsága annak a filozófiai vagy teológiai kérdésnek,
hogy vajon az ember kiemelt lény-e vagy sem. Mára ez a kérdés gyakorlatilag
okafogyottá vált, hiszen - függetlenül attól, hogy a fönti eszmefuttatást
valaki elfogadja-e vagy sem - a tények világosan mutatják, hogy az ember
ma egészen egyedülálló helyet foglal el a Földön. Akár szeretjük, akár
nem, az ember kiemelt lény. Olyan léptékű tevékenységet folytat, amely
minőségileg kiemeli a többi élőlény közül. És ez idáig nem értékelés, hanem
egyszerű ténymegállapítás.
A fentiekből azonban filozófiai
szinten is egyértelműen következik az a látásmód, hogy az embernek kitüntetett
helye - és szerepe - van a világban. A Teilhard de Chardin által megfogalmazott
evolúciós látásmód letagadhatatlanul antropocentrikus. Ha biblikusan fogalmazunk,
azt mondhatjuk, hogy az ember azért nem csak egy a többi teremtmény között,
mert Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Ha a teremtő evolúció
fogalomtárát használjuk, azt mondhatjuk, hogy azért nem, mert a komplexitás-tudat/növekedés
az emberben érte el legmagasabb szintjét, s benne lépett át egy másik,
magasabb dimenzióba. Az ember nem egy a sok lény között, benne és általa
halad a világ a beteljesedés felé.
A kiemelt helyzetből elméletileg
kétféle következmény származhat: kiemelt jogok és kiemelt kötelességek.
El kell ismernünk, hogy - legalábbis az utóbbi évszázadokban - az ember
a maga kitüntetett helyzetét a gyakorlatban úgy élte meg, hogy kiemelt
jogokat követelt magának. Itt az ideje, hogy belássuk: csak az a viselkedés
etikus, amely a kiemelt helyzetet nem előjogok megszerzésére használja,
hanem fokozott kötelességként éli meg.
Az európai ember hosszú
időn keresztül a teremtett világ urának képzelte magát. Ebben szerepe lehetett
a Biblia huzamos félreértelmezésének is. Az utóbbi egy-két évtizedben -
a természetvédő mozgalmak által hangoztatott kritika hatására - az "úr"
szerep helyett az ember "sáfár" szerepe fogalmazódott meg. Ő a Föld sáfára,
akinek az a feladata, hogy gondját viselje annak, amit rábíztak. Az ember
mint "társ-teremtő" azonban még ennél is nagyobb felelősséget hordoz. Annak
felelősségét, hogy a világ tökéletesedése ezután is folytatódik-e. Nem
egyszerűen a világ megmaradása vagy megőrzése a felelősségünk, hanem a
fejlődése. Nélkülünk nem megy.
Az idézetek Pierre
Teilhard de Chardin
Út az Ómega felé (Szent
István Társulat, Bp., 1980)
és Az
emberi jelenség (Gondolat, Bp., 1973)
című műveiből származnak.
|