"És megint messze szállnak"
Korszerűtlen levélváltások Tandori Dezsővel

"Szent a föld legparányibb része is, amit - pl. - egy mezei veréb lába, ha ép, ha csonka, megérint." 

Kedves TD!
Írásban "beszélgetünk", ahogy kérte. Ezt először nagyon tudtam utálni (és a tekintet? a kézmozdulatok? az egyidejűség varázsa?), aztán izgatni kezdett. Jó, legyenek csak a lecsupaszított betűk. A szelekció is jellemző az emberre, persze. Nos akkor - levelezzünk, amúgy régimódin. 

- A kiszakításokat az életünk hozza létre. Pilinszky a kavicsától megváló kisgyerek rettenetes szakításáról beszél; ahol a vízbe zuhanó kő hangot sem ad, a szakítás néma. Minden hangsúly szakítás a hangsúlytalannal. Ahogy magam a hetedik ikszbe léptem, merek ilyeneket mondani: három kiszakított kör elsődleges nekem. A madaraink, a feleségemmel 32. éve állandóan játszott, kétligás, kétszer húszklubos "Nagy és Kis Koala Kártyabajnokságunk", mely legalább olyan fontos (a világban, bár nem tudnak róla az emberek), mint az angol fociliga - és fontosak maradtak a lófogadások is. Persze itt sem pénzről van szó. A szaggatóval kivágott "fontosabbak" között van - persze - az összegyúrható tészta még lényegesebbje: az irodalom, a műfordítás, egy-egy városrész, egy ember szava, levele - és a sor folytatható. De hogy a Világegyetemet lemodelleztem volna, akár verébbel, poszátával - nem hiszem.

- Az emberi világ sebessége (életciklusok, életív és -tartam stb.) és az emberen túli világ sebessége (az állatok, növények ideje) nyilvánvalóan más. Ha két sebesség találkozik egy adott élettérben - mi történik ott? Hiszen emiatt (vagy éppen ennek ellenére?) vállaljuk, hogy halálokat élünk meg... A kis veréb a maga - jó esetben - 10-12 évével nem tud végigkísérni minket, csak egy szorongatóan kicsinyke életszakaszon. A "kedvesek" elvesztése időről időre szinte már kiszámítható fájdalmat okoz. Mégis vállaljuk. Lehet felkészülni az elmúlásra, vagy éppen újabb és újabb életek befogadására?

- Huszonöt éve vannak madaraim. Zöldikék, széncinegék, és elsősorban házi és mezei verebek. Csacskák a verebek, mert képesek kiverni szemünket, belerepülni a lángba stb. Nekünk kell rájuk vigyázni. Nálunk voltak Nagy Személyiségek, és voltak kalitkában maradó balgák. Három nagy háziveréb-tojó köré csoportosulnak éveim 1977 óta. Szpéró, a leghíresebb, élt 11 évet; életét átfedte Alíz, furdalásokat okozva nekem, hogy egyszerre szerettem mindkettőjüket. Alíz után 11 hónap telt el Igazi Nagy Veréb nélkül. Így is lehet élni. De az utánuk jövők is legalább olyan kophatatlanok és komplexek maradnak, mint a kiemeltek.

- Jár-e az örömérzet minőségi különbséggel, ha nem az emberi, hanem az állatvilág, a természet küldöttei okozzák? Más érzelmi pályákon mozog ez az öröm? 

- Minden csupa átfedés. Egyik Samu-versemet Tuniszban írtam, sőt, a tenger felett, holott a veréb nem vándormadár. Mégis, mint a régi nóta mondja, elment(em) a Samu (után) Afrikába. Egyszer Londonban (Szpéró halála után mentem először Angliába) láttam egy Paper Star nevű lovat; ráírtam a nevét egy labdára, a labdát a Kensington Gardens tavába vitte a szél. Mosolyogtam, és ott helyben, Charles-ék palotája előtt összefirkantottam 40 soros versemet: "...emlék ködnek, a padra / zöttyensz, messzi a nap rég, / Paper Star, sugaradba / tintát csorgat a vak vég." Remélem, ez a ló még él, sokat gondolok rá. És játék (játék?) medvéimről írtam még, hogy: "Barátaim, találkozunk a fűben".

- Az állatnak gazdája iránti elfogadása mindig meghatóan feltétel nélküli. Ez nagy-nagy biztonságérzetet ad. Karikás szemű, szellemileg üres napjainkon is ugyanolyan ragaszkodással fordulnak felénk. Isteni adomány ezt megélni. Semmivé válnak a faji, életkori korlátok - az egyedül létező együvé tartozás érzése. Vagyunk, egymásnak. Nem kiábrándító utána az emberi világ?

- Napjaink? Pilinszky Tornya és egyebek. Az emberi világ apró fokozatokban kiábrándít. A Tornyok és egyebek után nem ugyanaz. De az emberek annyira nem olvasnak ma! Van, aki azt mondja nekem: "Jaj, kedves Tandori, csodálom magukat a madaraikért, igaz, magától én egy sort se olvastam, nem is nagyon fogok...". És csodál a madarainkért. Feleségem viszont, aki a Fő Madáretető és Nagyon Fő Madárértő (itthon), azt mondja, ő már az embereknek nem beszél a madarainkról...

- Élet és halál mindig, minden oldalon. "Halálaim története - meghalásaim története" - áll össze fejemben önkéntelenül egy magán-alcím. Vannak kiemelt halálok, amelyek után nehéz talpra állni, leporolni magunkat és továbbmenni. Tovább kell menni, mindig? 

- Szpéró halála ismert történet. Agyontojta magát. Felébredtünk éji haláltusájára. Kezemben múlt ki. Még azt hittem, él. Ültem vele. Pipi Néni, Samu, Alíz... Megannyi történet. A magam halálát persze nem tudom még. És mindig tovább kell menni. Legkedvesebb filmemben a háború után fejsebbel "megvert" clochard (csavargó) mindent tud, csak visszaemlékezni nem, azokra, akik szerették, akik visszanyernék őt életüknek. És mégis: kelj fel, járj... Megy is, míg túlzott igyekezetek el nem riasztják. Ám az ember mindig visszatér. "Meg kell várni a telet...". Beveri a házba az embert az éhség, a fagy. Ezért nem mondhatom én, hogy pl. már csak műfordítások révén akarnék érintkezni "a közönséggel", s valójában nem akarnék semmit elmondani magamról. Mégis, gyakran érzem ezt. Hogy nem folytatnám "mindig"-ig. 

Minden életnek megvannak a maguk kikerülhetetlen útjelző táblái. Ezeket nevezhetjük akár küldésnek. Miért is ne? Bár mindegy is, milyen címkét ragasztunk rájuk - ott állnak az utunk mentén, és elfogadni okosabb talán őket, mint kikerülni. A verebezés is küldés volt? Mondják, meg kell jelölni a teret (vagy észre kell venni a tér kiemelt, megjelölt pontjait) ahhoz, hogy építsünk. És ki kell emelni, meg kell különböztetni valakit, akire a szentség kiterjed. Mindannyiunk életében megvannak ezek a kis "szentélyek". Ott verebeknek, zöldikéknek hívják őket. Lehet egyformán szeretni ennyit? Mindannyit? Hiszen a kedves mindig egy. Vagy legalábbis általában. Miért pont a madárkák?

- Lehet egyformán szeretni. Ez nem nagyképűség. Megjön. Ahogy az utcák "szakadékait" járom itt, látom istent. Istent, kis "i", nagy "I". Látom. Nem alaknak. Nem szellemnek. Látom. Egzisztencialista katolicizálódás történt velem, és ezen majdnem minden ismerősöm hahotázna. De tőlem nem múlik ez az állapot, és nem tudom, madaram azért ütött-e tegnap a szemembe, mert elbizakodott voltam "az én nagy látásomban", vagy azért maradt szerencsés kimenetelű a baleset, azért, mert... nem fejezem be. De mindent lehet, ami emberi. "Csak az van, ami lehet" - írtam még 1966 táján. Nem nagy mondás.

- Ez a fajta érzelmi elkötelezettség hogyan határozza meg (segíti elő, vagy éppen akadályozza meg) az emberekkel való kapcsolatfelvételt? Már ha a kapcsolat igénye egyáltalán fennáll...

- A madarakkal túlléptem talán a faji problémán. Ellenben manapság nagy a fajtaidegenség. Ezt én úgy mondtam már, mikor szót sem olvastam kultúrák állítólag várható háborújáról. Bizony, egy sor ember "fajtája" idegen tőlem. Az érzéketleneké... a túl nagyszabásúan és túl kisstílűen gyakorlatiasoké... nem merem konkretizálni. De nem a csarnoki elárusító idegen, nem az újságárus. Az, hogy a madarak fajának, fajtáinak szeretetéig a feleségemmel együtt eljutottunk, nem tesz minket "jobb-fajta" emberekké (sokak szemében). Kosztolányi csodásan fordította a természettudós Huxley versét, s ez arról szól, hogy a madár nem csupán tollas ének, nemcsak örömünk, nem is egyszerűen "mind külön egyének", hanem ők a hatalmas élet csonka része, mely tiszta fényt keresve lassan árad; nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat: az égbolt szárnyas érzelmei ők, örök jelenbe örök repülők. Nagyjából idéztem, persze.

- Életek egymásutánisága, sorozatos, nehezen feldolgozható (feldolgozható?) halálok. A lélek minden egyes elszakadáskor tiltakozik az új befogadása ellen - hogyan lehet egészségesen felfogni azt, hogy az elmenőt felváltja az új? Hiába a körforgás, hiába a természet rendje, hiába a ciklikus idő - a lélek az öröklétre rendezkedik be mindig, minden egyes kapcsolatteremtésnél.

- Weöres Sándor versét, melyet a szavak örök körforgásáról írt (hogy t.i. társukként megölelnek és megint messze szállnak, és így a sorsuk örökélet) mintha megérezte volna Christie nevű angol barátunk, aki már vagy 120 féle-fajta madarat mentett hosszú évtizedek során, s könyvének ezt a címet adta: "és megint messze szállnak..." Szpérót és Alízt, sőt, Totyit illetően még a "lélekvándorlásról" is van sejtésem. De hogy a csillagokban ott vannak - képzetesen akár - efféle életek, holtbizonyos. Az ilyesmit nevezem evidenciatörténetnek.

- A régiek is megőrzik az arcukat, így minden egyes nappal vastagabb lesz elvesztéseink történelemkönyve. Ahogy erősödik a hátrafelé nézegetés, egyre semlegesebbnek, érdektelenebbnek tűnik a jövő - nálam. És ott, a másik oldalon? 

- Még kocsmáros barátom is van olyan (miért "még", persze), akivel a Másik Oldalt, a holt költőkét így nézegetjük: ki fér az első ötbe a magyarországi XX. századból. Jó, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky mindenképp, aztán vitatkozunk. Odatúl: persze, hogy tudom Nagy Halálnapjaikat, a Szpéróét, az Alízét, Samuét, Éliásét... Mert tudtam nagy életeiket. Az elvesztések történelemkönyve: a miénk is. Nem tudom, "történelemből veszünk-e el", vagy egyszerűen a Szabó Lőrinc által megfogalmazott "minden halál fulladásos halál". Ha szerencsém van, hát annak ellenére, hogy túl gyakran "vágok pofát valamihez". Meg amit elmondtam már (akarok-e érintkezni vagy sem, mármint a bérmunkákon túl), igen, ennek ellenére remélem, hogy Magántörténelmem Legrosszabb Dolgait nem fogom megismételni. Ha a történelem ennyi lehetne... Félek, hogy magántörténelmünk sem ilyen. De - s talán ez az isten-kép az utcaszakadékaimban - a magam életében ebből az egy szempontból bízom. Hogy ha egy mód van rá (na ja, ha van egy mód!), nem fogom ismételgetni a legrosszabbakat. Ez már valami lenne - valamije az időfogalomnak.

Kedves TD!
Nem lesz ebből kerek, egész, lesimogatott írás. Meghagyom így, féloldalasan, töredékesen. Cserepeinkben. Így tetszik. Ilyen volt. 

- Nem állami feladatot vállalnak ezzel magukra?

A. G.: - Régi beidegződés, hogy úgy gondolkodunk a bennünket körülvevő problémákról: majd az állam megoldja, nekem ezekhez semmi közöm. Az állam azonban mi vagyunk, a problémákat civil kezdeményezésekkel saját magunknak kell megoldanunk. A történeti kertekben egyébként is annyi emlék halmozódott fel, hogy megmentésüket lehetetlen állami, központi költségvetésből fedezni. Ma a helyreállítás nagyon lassan és nehezen oldható meg, mert a pályázati út hosszadalmas, és résztámogatást is csak nagyon kevés kert kaphat, amelyből persze nem jut komplex helyreállításra, jobb esetben is csak állagmegőrzésre. Az államnak csak valamiféle keretet kell(ene) nyújtania a tevékenység megszervezéséhez, rendszeresen bővített adatbázist kell(ene) fenntartania, és az információáramlást biztosítania. Ezenkívül új eszközökre lenne szükség ahhoz, hogy a társadalom megismerje és megszeresse ezeket a kerteket, felelősséget érezzen irántuk, felfogja jelentőségüket és értéküket. Ez aztán végképp nem állami feladat, hanem társadalmi, például pedagógiai. Tehát a kertek helyreállításával párhuzamosan fel kellene nevelnünk egy olyan nemzedéket, amely majd felelősséget érez a parkokért, és tesz is értük: vagyis a történeti kerteket mint oktatási helyszínt be kellene vonni az oktatásba (l. 6. old.). Ez egy hosszú folyamat, s már régen el kellett volna kezdeni. Jelenleg a kertek egy szűk körét tartják csak nyilván védettként, kiadványok, tematikus ismertetők, útikalauzok pedig szinte egyáltalán nincsenek, amelyek beszámolnának arról, mennyi érték van az országban. Hiányzik a pénz, a topográfiai felmérés a kertek történetéről, értékeiről; hiányzik ez a téma mindennapjainkból, a közéletből. A létező ismeretterjesztő és szakirodalom a téma fontosságához képest elenyészően kevés.

- Mit tudnak tenni ketten a történeti kertek helyreállításáért?

A. G.: - A legégetőbb feladat az állami nyilvántartás adatbázisának kiépítése, a meglévő kertek mennyiségének, minőségének és hovatartozásának számbavétele. A naponta változó helyzetről nincs valós képünk, azt sehol sem tartják nyilván. Mert hiába mérték fel húsz-harminc éve a kertek állapotát, ha ma elmegyünk a helyszínre, teljesen más kép fogad. Munkánk éppen ezért rendszeres kutatáson és helyszíni szemlén alapul: nemcsak az irodalmi adatokkal és egyéb történeti forrásokkal foglalkozunk, de rögzítjük a jelenlegi állapotot és a csak helyben megtudható információkat is. 

H. K.: - Megtörtént például Keszthelyen vagy Hatvanban, hogy olyan kertészekkel találkoztunk, akik 1945 óta dolgoznak a parkban. Ezért is kell sietni. Amíg még élnek szemtanúk, szólaljanak meg, gazdagítsák a kastélykertekről kialakított képet. 

A. G.: - Ezeket a kerteket a második világháború óta szakértelem nélkül vagy egyáltalán nem gondozták, de - hacsak nem parcellázták fel - megmaradt eredeti területük, struktúrájuk, értékes növényeik. Elsődleges feladatunk mindent dokumentálni, hogy amikor majd lesz szellemi és anyagi tőke hozzá, legyen mihez visszanyúlni, legyen miből rekonstruálni az eredeti állapotot. Addig az állagmegőrzésre kell koncentrálni. De a kutatásban, az adatgyűjtésben, a fényképezésben laikus csoportok, például iskolák is sokat tudnának segíteni.

- És a felújításban?

A. G.: - A történeti kertek helyreállításához szakértőre van szükség, laikusok ne ültessenek, ne vágjanak ki fát! Sok helyen szomorúan tapasztaljuk a jó szándékú, de hozzá nem értő emberek munkájának eredményét: rossz helyre ültetett fákat, oda nem illő virágágyakat, tujasorokat, sőt, helyenként egész gipsz szoborcsoportokat is! A helyreállításhoz speciálisan képzett szakemberre van szükség, amely tudást még a Szent István Egyetem (volt Kertészeti és Élelmiszer-ipari Egyetem) Tájépítészeti Karán végzett, kerttervezéssel foglalkozó tájépítészmérnökök is csak külföldön szerezhetik meg. 

- Kik ma a történeti kertek tulajdonosai?

A. G.: - A tulajdonosi szerkezet jelenleg nagyon tarka: általában önkormányzatok vagy más állami szervek a tulajdonosok (a kiemelt jelentőségű kastélyok nagy részét például a Műemlékek Állami Gondnoksága kezeli és újítja fel). A privatizáció miatt azonban egyre több kastély és kúria kerül magánkézbe vagy külföldi állampolgár tulajdonába, aki tapasztalataink szerint sok esetben azt sem tudja, mit vett meg.

H. K.: - Borzasztóan lehangoló, amikor azt kell látnunk, hogy a közösségi kincs úgy került magántulajdonba, hogy többé nem látogatható. A parkok többsége kétszáz évvel ezelőtt nyitva állt a lakosság előtt. Ma a privatizáció és a "tulajdonosi szemlélet" miatt gyökeresen megváltozott a helyzet. A régi nemes szokást ma már nem lehet visszaállítani, de a tulajdonosok nyitottabbak lehetnének. Évente legalább néhány alkalommal megnyithatnák parkjaikat - Nyugat-Európában például így történik.

- E kertek vonzereje turisztikai szempontból sem elhanyagolható.

A. G.: - Kastély és kertje szervesen összetartozik. Magyarországon a legtöbb épület - környezetével együtt - rettentően elhanyagolt, de ahol a kastélyt még helyre is állították, a kert ott sem szakszerűen rendezett. Pedig volna turisztikai haszna: ha a kastélyoknak megfelelő funkciót találnának, és kertjeik úgy néznének ki, mint régen, abból idegenforgalmi bevétel lehetne. Természetesen ez sosem lehet profittermelő ág, de legalább önfenntartói szintre fel lehetne fejleszteni úgy, ahogy azt a második világháború előtt a parkokhoz kapcsolódó kertészetekben megoldották. 

- Miért pótolhatatlan érték egy romos kert?

A. G.: - A kertek is műemlékek, ugyanúgy egy kornak a lenyomatai, mint az épületek. Értéküket nem vesztik el akkor sem, ha éppen gazosak, ha benőtte őket az erdő, vagy éppen egy részüket kiirtották. A száz-kétszáz éve kialakított kert eszmei értéke megmarad, elhanyagolt állapota legfeljebb a helyreállítás költségeit növelheti. A tehetősebb emberek régen igen fontosnak tartották, hogy maguk körül ideális tájat hozzanak létre. A kert mindig is luxuscikk volt, így minden korban legjobban mutatta a birtokos anyagi helyzetét, természethez való viszonyát, gondolkodásmódját.

H. K.: - És a kúria kertje ma is "beszél", például a Berzsenyi-család életéről. Hogyne lenne érték, hogy azt a bizonyos fát még nagy költőnk lánya ültette a niklai birtokon! Ennek értékelése - úgy gondolom - nem feltétlenül veszett ki az emberekből, csak beszélni kell róla, fel kell hívni rá a figyelmüket.

A. G.: - Ha a téma a köztudatban méltó helyet kap, már félig megnyertük a csatát. A kertekről - a községek hírleveleitől kezdve a megyei és az országos hírlapokig - minél többet kellene írni, kiállításokat szervezni, s ez nem egyértelműen anyagi kérdés. Világnézeti változásra van szükség, és ha ez bekövetkezik, ha egyszer majd értéknek érezzük a ránk maradt történeti kerteket, akkor meglesz az alapja annak, hogy a parkok sorsa egyszer jobbra forduljon.

- Hogyan jutott eszükbe ketten nekivágni az országnak?

A. G.: - Inkább az a furcsa, hogy senki másnak nem jutott eszébe. Ha autózik az országúton, és gyönyörű fákat, kastélyokat látva nem áll meg, nem száll ki, nem néz körül, az szerintem furcsa ember. Ha valamiért, akkor ezért érdemes autót venni. Klári csak ezért tanult meg vezetni. Hogy mindenhová eljusson, élvezhesse a szépséget, hiszen feltérképezendő kertjeink gyakran nagyon "eldugott" helyeken vannak. Körülbelül ezer történeti kertről van tudomásunk, s már többszázat felkerestünk, bejártunk, adatokat gyűjtöttünk, írásos összeállításaink vannak róluk. Célunk, hogy minél több helyről minél több információt gyűjtsünk. Még csak ketten vagyunk, de szeretnénk másokat is arra buzdítani, hogy legalább szűkebb környezetükben mérjék fel ezeket az értékeket, ahogy mi tesszük. Nekünk ez a hivatásunk és a hobbink.

Egy ennyire széttagolt településszerkezetű térségben, mint amilyen a Nyugat-Dunántúl, a szennyvíztisztítás sajátos problémákat is felvet. A települések nagy száma és a kistelepülések magas aránya miatt a nagyipari tisztítók létrehozása nehéz, sok esetben megoldhatatlan feladat. A kétszáz-ötszáz fős kisfalvaknak közös szennyvíztisztítót építeniük - a nagy távolságok és a domborzati adottságok miatt - sok esetben gazdaságtalan.

-  A kistelepüléseket kiszolgáló, kényszerűségből "leegyszerűsített"  kivitelezésű szennyvíztisztítók többnyire nem is teljesítik a környezetvédelmi határértéket. Milyen szennyvíztisztítási módot javasolnak önök a kistelepüléseknek? 

- Ebben a térségben az lenne a társadalmilag, környezetileg és gazdaságilag is kívánatos megoldás, hogy természetközeli eljárásokat alkalmazzunk, akár minden egyes faluban külön. A túl hosszú bekötővezetékben az alacsony lélekszám miatt kevés szennyvíz megreked és nemkívánatos bomlási folyamaton megy át, majd ez a közös a tisztítóba jut. Ezeket a csőszakaszokat gyakorta kell drágán átmosatni, illetve fertőtlenítő szereket alkalmazni. Fentiek miatt az ipari tisztítók a lakosság számára kifizethetetlenül költségesek, hiszen ezeken a településeken a szennyvízdíj a városi díj többszöröse is lehet.

A Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság területén kísérletképpen két helyen is megvalósult ún. gyökérzónás vagy nádágyas szennyvíztisztító. Ez a "hagyományos" beruházásának 25-30%-ából megvalósítható és működtetése is az előbbinek csupán harmada. Emellett ez nem egy beton műtárgy, amit nagy energiabevitellel kell működtetni, hanem természetközeli rendszer. Átszűrődve a nád gyökérzetén, az azon megtelepedő mikroorganizmusok végzik el a lebontást, hasonlóan a természetes rendszerekhez.

A Vas megyei Kám községben működik egy ilyen nádágyas rendszer, melynek fenntartási költsége olyan csekély, hogy az önkormányzat átvállalta a szennyvízdíjat a lakosságtól. Ezért csak vízdíjat kell fizetni, csatornadíj nincs! A rákötési hajlandóság itt ma is 65%-os, messze meghaladva a régió hasonló kistelepüléseinek átlagát. A közeli jövőben tervezik a 90-95%-os rákötés elérését, ami - tekintettel az átvállalt fenntartási költségre - reális célnak tűnik. A gyökérzónás tisztító a 3-500 fős kistelepülések méretéhez teljesen megfelelőnek látszik. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy ezen technológia az ammónia magyar kibocsátási határértékét kis mértékben meghaladja, ám megfelel az Európai Unióban alkalmazott határértéknek.

- A határértékek megszabásában különféle lobbiérdekek is érvényesülhetnek...

- Sajnos a határértékeket differenciálatlanul adják meg: ha mondjuk százezer ember szennyvizével számolunk, akkor teljesen indokolt a szigorú határérték, de egy ötszáz fős településen még ha ötször ekkora mértékű is a kibocsátás, tekintettel az alacsony abszolút értékű terhelésre, még az is feldolgozható a természetes környezet számára. Egy százezer lakosú település esetén mégoly szigorú határértékek megszabása mellett is jóval komolyabb terhelés éri a környezetet, mint amit egy ötszáz fős település produkálhat. 

A kámi tisztítónál a mai magyar határértéket ugyan meghaladja az ammónia kibocsátási értéke, ám ez a kétéves rendszer még fiatal, idővel még növekedhet tisztítóképessége, ahogy erősödik, dúsul a nád gyökérzete. 

- Úgy tűnik, egy kicsit elavult módon még ma is legtöbbször ipari választ akarunk adni arra is, ami pedig kevesebb betonnal is megoldható lenne. Miért nem terjednek jobban a gyökérzónás tisztítók?

Az alapvető probléma részben a fent már említett határértékkel, részben a támogatások hiányával van. A támogatási rendszerben a kétezer főt jóval meghaladó csoportok élveznek előnyt - pontosabban kizárólagosságot. Ekkora létszámhoz ebben a térségben nyolc-tíz, egymástól sokszor több kilométerre fekvő és dombokkal elválasztott falu összefogására lenne szükség, hiszen nálunk a települések közel 80%-a ezer fő alatti, fele ötszáz fő alatti lakost számlál. Tehát egy háromszáz fős falu hiába ad be kérelmet egy saját tisztító építésére, az nem részesülhet támogatásban. 

- Nem kizárt, hogy a hibás szabályozás a most alkalmazott tisztítók tervezőinek, létesítőinek és fenntartóinak érdekei miatt nem változik?

- A mai szabályozás valóban a nagy, "ipari méretű" tisztítók építőit hozza lépéselőnybe, hiszen a támogatás az alapján osztódik szét, hogy melyik terv ígér nagyobb tisztítási kapacitást, tehát melyik foglal magában több lakost, annak figyelembe vétele mellett, hogy mely terület mennyire érzékeny vízbázist terhel szennyvizével. Az is igaz, hogy a mai, meghatározott normatívák, amelyek alapján a beruházások elszámolhatók, a piaci árak felett vannak, ami extra profitot jelent a beruházóknak, egyúttal a "szükséges" beruházási méret növelésében teszi őket érdekeltté. Ehhez már csak plusz, hogy az érintett önkormányzatok a beruházásuk értékének egy százalékát saját belső útjaik felújítására költhetik (ami ugye "szükséges", hiszen a csatornázás útfelbontással is jár - persze jut belőle más szakaszokra is). Az önkormányzatok és az építők igyekeznek tehát elkötelezni minél több és nagyobbá növesztett agglomerációt. Így magas állami támogatással kényszerberuházások jönnek létre, ami ugyan jó a település vezetésének, mert viszonylag kicsi saját ráfordítással eredményeket tud felmutatni, jó az építőnek, tervezőnek, mert komoly árbevétele keletkezik, csak épp a lakosság nagy része nem tudja megfizetni a létrejött szolgáltatást, ehelyett szennyvizét továbbra is tisztítatlanul engedi a talajba. 

- Milyen változásokra számíthatunk?

-  Az Európai Unió több régiója is differenciáltan kezeli a határértékek kérdését: ötszáz - ezer lakos esetén magasabb kibocsátást enged meg, ezer - kétezer lakosnál már egy szigorúbb kibocsátási értéket, afölött még szigorúbb kibocsátási határértéket határoz meg. Ez a megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy ahol a kimenő szennyvíz mennyisége kicsi, ott alkalmazhatóak a természetközeli megoldások. Utóbbiak nem érik el a nagy ipari tisztítók hatékonyságát, de kis méretüknél fogva ez összességében mégsem okoz feldolgozhatatlan terhelést a természet számára. Egyébként az EU sem törekszik százszázalékos csatornázásra - ott az elvárt csatornázási szint közel 75%-os. A fennmaradó területen már ma is természetközeli technológiákat alkalmaznak. 

Az EU-ban a régiók súlya növekszik, ezért egy-egy régió nagyobb súllyal tudja a számára fontos ügyek előmozdítását felvállalni. A Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség kezdeményezésére a dunántúli régiók összefogásával igyekszünk lobbitevékenységet folytatni ez ügyben. A Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács e téren gyakorlati példával is szolgált, hiszen legutóbbi pályázati kiírásában támogatási lehetőséget biztosított a természetközeli szennyvíztisztítók tervezési költségeinek, illetve meglévő tervek esetén megvalósításuk támogatására. Reméljük, a Tanács jó példája másutt is követésre talál.

A természet Pesten visszahúzódott a házfalak közé, s napfény-aliglátta udvarkutak mélyén él tovább. Fák, gyomok, bokrok, futónövények néhány anarchista, a tömegízléshez nem alkalmazkodó példánya zöldell hátsó udvarok szoba-konyháinak ajtajai előtt, árnyékba borítja a nyűgös, jogcím nélküli házmesterlakást.
Úgy tűnik, hogy nem szeretjük a fákat, falun se, városban sem. Ahol lehet, nekiesünk, kivágjuk. Ürügy, magyarázat akad elég. A kőrengetegben barangoló magunkfajta azonban mindig felfedezhet valami csodát is. Hogy a budai hegyekben mintakertek vannak, hogy operettcsillagok milyen virágok illatára érzékenyek, tudjuk a lakberendezési lapokból. Rendezett birtokok, kövezett utakkal, valóságos botanikai csodák, még a gereblye is nyugatnémet, a madár is Whiskast eszik, sőt követel. Lent, a lapályon más a helyzet. A prolikerületek mélyen benyúló maradék házai között dzsungeli gaz nő, ritkán látott virágok élesztik a reményt. Megmaradt ecetfák alá ül ki a munkanélküli, műanyag kötélen nehéz, színes ruhák száradnak a fák között. Itt ritkán észlelhető a növényekkel való tudatos törődés, csak néhol jelzik a virágágyások, autógumikba ültetett fácskák az odafigyelést.
Menjünk végig a még álló Ferencváros belső utcácskáin, de siessünk, mert jön a rendezés, jön a kertészmérnök az öntöttvas padjaival, a sohanemvolt növényzetével. Hátsó udvarokban talán még lovak és tehenek élnek illegalitásban. Öreg kocsisok bőrkötényeiben gyűlik a dió, amíg a diófát ki nem vágja a maffia. Innen tűntek el a fák árnyalta vendéglői kertek, az Angyal utcai Csíki a golyószaggatta téglafalra felkúszó vadszőlővel, az állami vendéglátóipart oly zavaró, vendég fejére pottyanó vadgesztenyével. A Józsefvárosban is vannak még erkélyről erkélyre kapaszkodó indák, káeftés faházak közötti füves mezők, szélfútta bokrokkal, szolidan bűzlő városi műanyaghulladék-kupacokkal. De voltak itt is kertvendéglők, mint a józsefvárosi Halászkert, s talán a Papgödör mögött még megvan a lugasos kis mediterrán udvar, az élénkzöld, élénkkék etnikai falakkal és a billegő zöld fémasztalokkal.
A Teréz- és Erzsébetváros csak zöld foltokat tud felmutatni, egy-egy magányos fát, kivétel talán a Dembinszky utca, homályba boruló lombtengerével, a gondosan bezárt és ezért örömtelien elvaduló franciakerttel, hátul a mindenki elől rejtve maradó rózsabokrok, melyek októberben is virítanak. Vagy az Izabella utcai olasz reneszánsz csoda, a sebhelyes falak ölelte keskeny udvar közepén a mérgeszöld virággrupp, csak úgy váratlanul - talán feledtetni akarja a szagokat és a ház szürkeségét. A színesre festett autógumik a zárt udvarok óvodakertjeiben, mint örök szimbolikus tárgyak az Elbától Kamcsatkáig, félig a földbe ásva. Tudományos emberek állandóan ismétlik, hogy zöldet a házak közé, futónövényeket a gangokra, klorofillt a dolgozóknak. Felvilágosító munkájuknak nem sok foganatja van Pesten. A harmincas években kialakított nagy, körfolyosó nélküli háztömbök határolta egykori parkok is salakkal fedve, drótkerítéssel elválasztva, kicsi kis sufnikkal telerakva. A valamikori szökőkút medencéjében tejeszacskó és kerületi újság. Vajon mi maradna a városi zöldből, ha eltűnnének a házak, s csak az elnyomott zöldek maradnának mindenütt? Pest mint a dzsungel borította Angkor romjai. 

Az összeállítás Bodor Ferenc összegyűjtött írásait tartalmazó Városkapu című kötet alapján készült (Magyar Iparművészeti Egyetem, Bp. 2001)

Esszó-presszó - énekli valahogy hasonlóképpen talán Katerina Valente, a hab a söröspohárban e vérpezsdítő dallam hatására kemény marad, régi hasonlatok ezek, kopott kora hatvanas évekbeli nyelvtani szerkezetek, prédájául esvén a felejtésnek. Megy a néni, húzza a kutya, egyik kezében punga, másikban cigaretta, adidas-szerkója nem is bújtatott reklám. Süvölt erősen az Expo-szél, kifúj minket, le, alakuló ipartelepeknek, ott a falnál nagyot koppanunk és elhallgatunk.