Ki gondolná, hogy a Visegrádi-hegység, annak ellenére, hogy a Duna jobb partján van, keletkezésére nézve az Északi-középhegység részeként elterülő Börzsönnyel rokon. Öreg folyónk kanyarulatába belesimuló hegységünk 18-19 millió éve zajlott vulkáni működés eredményeként jött létre; andezit hegyei hozzátartoznak a Kárpátok felgyűrődését követően kialakult belső-kárpáti vonulathoz.
Budapestről a Szentendrei HÉV végállomásán leszállva a 11-es műútról leágazó Sztaravodai úton jutottunk el a Szabadtéri Néprajzi Múzeumig. A múzeum ma a Duna-
Ipoly Nemzeti Park része, természetvédelmi terület.
Magyarország különböző tájegységeit - Felső-Tisza-vidék, Nyugat-Dunántúl, Kisalföld, Balaton-felvidék - egy nap alatt körbejárhatja itt az utazó anélkül, hogy több száz kilométert megtenne. Időutazás is ez. A területet bejárva megismerkedhetünk a tájegységek hagyományos építészeti stílusaival. Hihetetlen érzés visszamenni a múltba, betekinteni egy kovácsműhelybe, a hajdani melléképületekbe, látni a különös alakú kukoricamorzsolót. A száz-százötven éves házak, templomok között járva arra gondoltam, hogy hasonló házban lakhatott az ükapám is.
Szentendre egyik érdekessége a szentendrei rózsa, mely kultúrmaradvány-fajunk ugyan, de ritkasága miatt védelmet élvez. Sajnos nem láthatjuk, mert a terület, ahol terem, magánkézben van, nem látogatható. 
A Sztaravodai úton elhagyva a várost, a hegység belseje felé haladva utunkat a Király-völgy aszfaltozott útján folytatjuk. A közelben fakad a Sztaravoda, az Öregvíz-patak forrása. 1730 és 1750 között foglalták Csernojevics Arzén pátriárka kezdeményezésére, aki sokat járt oda. Síremléke is a forrás mellett található.
Tovább haladva, a bal oldalon egy völgyaljban megpillantjuk a Mély-mocsarat, partján kéküstökű csormolya nyílik. Az elmocsarasodott kis tó vizét a környékből lefolyó csapadékvíz táplálja, ezért tavasszal mélyebb. Olyankor gyakran fürdenek benne szarvasok is. Jellemző itt a mocsári nőszirom, valamint a tavasszal virágzó, de jellegzetes leveleiről most is könnyen felismerhető védett boglárkaféle, a májvirág. Élnek itt az égerláposban jégkorszaki maradvány moha- és zuzmófajok is.
Következő állomásunk az Ilona-tó, melynek most rendkívül sekély a vize, tavasszal azonban nagyon jó békapetéző hely. Májusban virágzó bíboros kosbort is láthatunk a területen.
A hajdani erdészeti utak nagy része ma már aszfaltút, keresztül-kasul átszelik a vidéket. A Sztaravoda-patak medre mellett haladunk, majd a Pap-réti erdész- és vadászházat alig elhagyva, a terebélyes fák alatt kicsi tavakra találunk. A békalencsés tavacskák az erdei béka, a barna varangy, a mocsári béka és a gyepi béka békabúgató helyei, és a vadak is járnak ide dagonyázni. A parton őszi kikerics virít.
A hegyek között kanyargó útról csodás látvány nyílik a környező csúcsokra. Tökéletes fészkelőhelyek ragadozó madarak számára! Alig harminc esztendővel ezelőtt még parlagi sas is fészkelt itt.
Az Apát-kúti-völgyben fakad a Kaán Károlyról elnevezett forrás. A Visegrádi Füvészkerthez és Arborétumhoz érve megpihentünk egy kicsit, itt kiépített tűzrakóhelyeket, játszóteret találunk. A tizenhat hektárnyi akácos helyén kialakított Füvészkertet végigjárva megismerkedhettünk lombos fáinkkal és örökzöldjeinkkel.
Ha alacsony a vízállás, akár a patak medrében is eljuthatunk az Ördögmalom-vízesésig. A sziklákon szívesen rak fészket a hegyi billegető. Ilyenkor ősszel a fészek már üres. Az Ördögmalom-vízesés kisebb mélyedéseket váj a sziklába, majd egy óriási szikla alatti kis tavacskában kiszélesedik, és onnan csordogál tovább. A patakban néhány éve még pisztrángok éltek, mára elszaporodtak az őshonos halfajok: a domolykó, a fürge cselle, a fenékjáró küllő. A tiszta vízben kövi rákok is élnek.
A Pilisi Parkerdő Apát-kúti halastavát két éve a patak feltöltötte hordalékkal, így természetes jellegű kis tavacska lett belőle. Benőtte a gyékény, a fűzfélék, nő rajta réti füzény, a víz tele békalencsével, a partján virágzó fekete nadálytő. Láthatunk itt vízmérő poloskát és szitakötő lárvát is.
A kirándulás után társaságunk a szálláshelyünkön elköltött könnyed vacsora után immár sötétben indult útnak a szarvasbőgéssel is kecsegtető vadlesre. Az erdei úton először lámpával haladtunk, majd a lámpákat leoltva gyenge holdfénynél folytattuk az utat, majd egy megfelelő helyen letelepedtünk. Hamarosan közel és távol felhangzott a gímszarvasok mély torokhangú bőgése. Ezek az óriási vadak nyáron szinte rejtett életet élnek, ilyenkor, az üzekedés idején, szeptemberben és október elején azonban harsog tőlük az erdő.
És más hangok is járták az éjszakát: az éles, vékony hang valószínűleg mogyorós pele lehetett. Egyszer csak nagy csörtetést hallottunk, egyre közelebb. Mögöttünk néhány méterrel két vaddisznó vonult el. Valószínűleg szél alatt voltunk, ezért nem kaptak szagot.
A vadlesről hazaindulva elpusztult egeret találtunk az úton, oldalán friss vér. Talán egy macskabaglyot zavartunk meg éjszakai vadászatában.
Másnap "geológiai kalandtúrára" indultunk a Rám-szakadékba. A keményebb vulkáni kőzeteket a víz kevésbé tudja alakítani, mint a mészkövet, e szurdok azonban példa rá, hogy ez sem lehetetlen. Nem biztos, hogy "megússzuk szárazon" a szurdokban fölfelé mászást, ugyanis a patakmederben kell haladnunk. Egy-egy helyen a sziklába rögzített láncok segítik az előrejutást. A szurdok végéhez érve, az Árpád-vár 484 méteres csúcsát megkerülve, a Lukács-árokban ereszkedve fejezzük be utunkat.