Endreffy Zoltán
Ökológiai és politikai spiritualitás

Az alábbi előadás a Védegylet Vallás és ökológia című konferenciáján hangzott el 2001 májusában, Dobogókőn. A konferencia azt kutatta, hogy a világvallások mit tanítanak a természetről, ember és természet viszonyáról, milyen megoldásokat kínálnak jelen korunkban az ökológiai válság megoldására. Endreffy Zoltán keresztény filozófus a vallásos ember mindennapi döntéseinek felelősségéről értekezett.

Ha a bűn Isten akaratának megszegése, akkor ma a fejlett, iparosodott országokban élő emberek sok bűnt követnek el anélkül, hogy tudatára ébrednének ezeknek, és lelkifurdalást éreznének miattuk. Nem feltűnő bűnökre gondolok, amilyen mondjuk a rablás, a házasságtörés vagy a gyilkosság, hanem arra, hogy magával a mai társadalomban való "normális" élettel mindenki óriási károkat okoz önmagának, embertársainak és a későbbi nemzedékeknek. Mert azzal, hogy becsületesen dolgozom, mondjuk, egy műtrágya-gyárban, hogy autóval közlekedem, mosógéppel mosok, 320 légköbméteres lakásomat rendesen fűtöm, síelni viszem télen a családomat stb., magam is hozzájárulok a Föld erőforrás-készletének kimerüléséhez és a bioszféra pusztításához. Ezzel pedig vétkezem a Ne ölj! parancsolata ellen, mert a városi autózás miatt, tehát miattam is, évente egyre többen halnak meg tüdőrákban; mert az északi félteke lakóinak jóléte miatt, tehát miattam is milliók halnak éhen minden évben a déli félteke nyomortelepein; és vétkezem a felebaráti szeretet parancsolata ellen, mert nem teszek semmit azért, hogy enyhítsem a nyomorúságot, amelyet a jómódú országok fenntarthatatlan életmódja miatt, tehát miattam is kénytelenek elviselni a világ nyomorultjai. 
Ez az előadás nem teszi lehetővé, hogy pontosan meghatározzam a strukturális bűn teológiai fogalmát. Ezért erős leegyszerűsítéssel azt mondom, hogy azok élnek a strukturális bűn állapotában, akik tevékenységükkel fenntartói és egyszersmind haszonélvezői egy olyan tárdadalmi-gazdasági-politikai rendnek, amely puszta létével és működésével súlyos szenvedéseket okoz emberek tömegeinek. Strukturális bűnben éltek például a rabszolgaság és a gyarmatosítás működtetői és haszonélvezői, és a világméretű ökológiai válság valamint az Észak és a Dél közti égbekiáltó igazságtalanságok miatt strukturális bűnben élnek ma a fejlett ipari országok jólétben élő polgárai is.
Az ökológiai válsággal és a mai égbekiáltó igazságtalanságokkal kapcsolatos problémákra - ha van egyáltalán -, csak politikai megoldás van. Ez a felismerés vezette egykor a szakszervezeti mozgalmakat az igazságosabb bérekért, a rövidebb munkaidőért, a betegbiztosításért és hasonlókért való küzdelmükben, és e felismerés következményei ma az egyes országok környezetvédelmi törvényei és a Föld klímáját védő egyezmények, melyek közül a kyotóit éppen mostanában utasította el az Egyesült Államok. Ami persze nem változtat azon, hogy politikai megoldásokra van szükség. 
Sajnos a legtöbb magyar keresztény "piszkos dolognak" tartja a politizálást, és azt gondolja, hogy a keresztényeknek távol kell tartaniuk magukat tőle. A politizálást és a közéletben való részvételt átengedik azoknak, akiket érdekel a hatalom megszerzése és megtartása. Ők ezt nem tartják keresztényhez méltó feladatnak. A közélet helyett inkább arra fordítják idejüket és szellemi energiáikat, hogy istentiszteleteken vegyenek részt, imádkozzanak, eleget tegyenek felebaráti kötelezettségeiknek és szép családi életet éljenek. 
Hogy miért nem lehet megfelelő és kielégítő a mi korunkban az a keresztény lelkiség vagy spiritualitás, amely a magánéletre és csak a személyes kapcsolatokra korlátozódik, azt rögtön belátjuk, ha összehasonlítjuk a modern és a premodern társadalmakat. A lelkiség szempontjából az egyik legfontosabb különbség közöttük az, hogy míg a premodern társadalmak statikus, addig a modern társadalmak gyorsan változó, dinamikus társadalmak. Az évszázadokon át nem, vagy csak alig változó társadalmakban elég pontosan meg lehetett mondani, hogy milyen életet kell élnie, és milyen feladatokat kell teljesítenie annak, aki királyként, lovagként, kereskedőként, kézművesként, parasztként vagy éppen feleségként jó keresztény akar lenni. Ezt fogalmazták meg a speciális "lelki tükrök", amelyek mára teljesen feledésbe merültek. De azért némi fogalmat alkothatunk például a királytükörről, ha István király intelmeire gondolunk, vagy a lovagtükörről, ha a Don Quijotéra gondolunk. A dinamikus modern társadalmakban nem lehet hosszú időre, több nemzedékre érvényes módon megmondani, hogy mikor jó keresztény például egy autógyáros, egy vegyipari szakmunkás, egy svájci bankár vagy egy magyar nő. Ötven éve egy autógyáros vagy egy vegyipari szakmunkás akkor is lehetett jó keresztény, ha nem foglalkozott az autóközlekedés vagy a vegyipar által okozott környezeti ártalmakkal, hiszen akkor ezekről senki sem tudott. Ma azonban egészen más a helyzet. Ötven éve egy svájci bankár jó keresztény lehetett akkor is, ha nem foglalkozott a harmadik világ szegény országait terhelő adósságszolgálat problémájával. Gyorsan változó korunkban egy keresztény embernek mindig újból és újból meg kell kérdeznie magától, milyen feladatok megoldását kívánja tőle az igazságosság és a felebaráti szeretet. Annál is inkább, mert ahogy globalizálódik a termelés és fogyasztás, úgy válnak felebarátainkká tőlünk több ezer kilométer távolságra élő embertársaink, akikkel kölcsönösen függünk egymástól, és akiknek életéről még tudunk is a televízió és az újságok révén. De ha csak érzéketlenül bámuljuk a tévét, nézzük távoli felebarátaink szenvedéseit, akkor olyanok vagyunk, mint a pap és a lévita az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben (Lk 10, 25-37). Az irgalmas szamaritánust pedig, akit Jézus jó példaként elénk állít, akkor követjük, ha szolidárisak vagyunk szerencsétlen embertársainkkal. Szolidárisak pedig úgy lehetünk velük, ha politikai eszközökkel küzdünk a strukturális igazságtalanságok és bűnök ellen. 
Ezt a gondolatot fogalmazta meg a legmarkánsabban a felszabadítás teológiája Latin-Amerikában, és ma is érvényes e teológia üzenete: a keresztényeknek mindenütt szolidárisnak kell lenniük a szegényekkel és a peremre szorultakkal. 
Eltekintve a katolikus Bokor-mozgalomtól, Magyarországon eddig szinte semmilyen hatása nem volt a felszabadítás teológiájának. Sőt, a Bokor-mozgalom alapítóját, Bulányi György piarista atyát és a Bokor-közösség más tagjait a magyar katolikus püspöki kar még büntette is: Bulányinak például sokáig megtiltotta, hogy templomban szentmisét mutasson be. Annál is sajnálatosabb ez, mert a Bokor-közösség volt tudomásom szerint az egyetlen katolikus közösség, amely már a rendszerváltás előtt is érzékeny volt a nagy világproblémákra, köztük az ökológiai problémákra is, és amely tudatosan és szervezetten foglalkozott is e problémákkal a Bokor Ökocsoport, a BOCS keretein belül. 
A német teológiai nyelvben "Heisindividualismus"-nak nevezik a lelkiségnek azt a napjainkban gyakori, de torz változatát, amikor egy hívőt csak a saját üdvözülése érdekel. Az önzés kísértésének az ember a bűnbeesés óta állandóan ki van téve, de a modern individualizmus csak fokozza a kísértést. Pál apostol azonban azt mondja, hogy amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem. Napjainkban is felbukkantak több országban olyan keresztények, akik felelősségük és hivatásuk részének tekintik, hogy szembenézzenek a nagy világproblémákkal, köztük az ökológiaiakkal is.
Rövid előadásomban ezzel kapcsolatban csak az ún. zsinati folyamatról szólnék néhány szót. C. F. von Weizsäcker, a neves német evangélikus fizikus és filozófus kezdeményezte még a nyolcvanas években az összes keresztények zsinatának összehívását az emberiséget fenyegető veszélyekkel kapcsolatban. Weizsäcker abból indult ki, hogy világproblémákra csak világméretű válasz adható, és csak a keresztények alkotják azt a csoportot, amelytől - hiszen felekezeti megosztottságuk dacára mégis ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek és a világon mindenütt jelen vannak remélhetjük, hogy világpolitikai akciókkal képesek egységesen fellépni a pusztító modern háborúk (atom, vegyi, biológiai stb.), az öko-katasztrófák veszélye és más égbekiáltó igazságtalanságok ellen. S hogy csak egy zsinat hozhat a béke, az igazságosság és a teremtett világ megóvása érdekében olyan döntéseket, amelyek kötelezőek minden keresztényre nézve. 
Gondolom, nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, hogy ez a zsinat a mai napig nem ült össze, s ezért nem is hozhatott olyan döntéseket, hogy keresztény ember csak életveszély estén üljön autóba, vagy hogy havonta csak egyszer egyen húst. 
A világ keresztényei között azonban a nyolcvanas évek óta megindult az úgynevezett zsinati folyamat: Kanadától Koreáig, Svédországtól Dél-Afrikáig számtalan keresztény kezdeményezés indult az igazságosságért, a békéért és a teremtett világ megóvásáért. Ezek közé tartozik például az összes európai ország keresztény egyházának "Béke és igazságosság" című, 1989-es baseli és az egész világ egyházainak 1991-es szöuli konferenciája. Több ország katolikus püspöki kara körlevelet adott ki gazdasági és ökológiai kérdésekről, az egyszerű hívek pedig nagyon sok országban létrehoztak csoportokat, amelyek az életforma egyszerűsítésével, a fogyasztás csökkentésével, a harmadik világ támogatásával, a háborúban álló ellenfelek kiengesztelésével foglalkoznak. 
Sajnálatosnak tartom, hogy magyar keresztények körében alig működnek ezekhez hasonló kezdeményezések. De bízom benne, hogy előbb-utóbb Magyarországon is lesznek majd követői a XX. század olyan nagy egyéniségeinek - Gandhinak, Martin Luther Kingnek vagy Romero érseknek -, akiknek életében elválaszthatatlanul összekapcsolódott spiritualitás és politika.