Pataki György
Ha már mérjük magunkat

A közvélemény és a politikusok többsége, sőt számos kutatóintézet mindmáig a bruttó hazai, illetve nemzeti terméket (a GDP-t és a GNP-t) tartja a társadalmi fejlettség, a jólét fő mutatójának. Így van ez annak ellenére, hogy a közgazdaság-tudományban mára többségben van az a nézet, mely szerint a GDP alkalmatlan a társadalom jólétének tükrözésére, sőt még csak a gazdasági jólétről sem árulkodik. 

Az utóbbi évtizedekben alternatív makromutatók garmadája született, melyek közül kettő - az úgynevezett ISEW és a HDI - különösen érdekes. Ezek sem tudnak azonban igazán "személyes" képet festeni egy adott közösség, társadalom hogylétéről, életminőségéről. Erre alkalmas eszközt - indikátorhalmazt - gyűjtenek viszont azok a régiók, városok, amelyek az utóbbi évtizedben olyan közösségi folyamatot indítottak be, amelyek a fenntartható fejlődés útját keresik.

Az új mutatószámokról

A GDP alakulását követő politika egyértelműen tévúton jár, ha ebből a mutatóból próbál iránymutatást és igazolást találni közösségi politikája folytatásához vagy sikerességének megítéléséhez. Mi a baj a GDP-vel? Figyelmen kívül hagyja a piaci termeléssel járó társadalmi költségeket (az ún. negatív externáliákat). Ezek között a legfontosabbak a környezetszennyezés okozta többletköltségek. A jelenlegi GDP- számítások például pozitív hozzájárulásként veszik figyelembe a különböző környezetszennyezések miatt bekövetkező egészségkárosodások csökkentésére költött egészségügyi kiadásokat. Ezek a költségek (!) növelik a GDP értékét, vagyis minél több például a rákkeltő anyagok miatti megbetegedés, annál több lesz az egészségügyi kiadás, és annál nagyobbnak tűnik föl a GDP-ben mért jólét. Súlyos hiányossága az is, hogy a társadalom rendelkezésére álló természeti tőkében (például a folyókban, erdőkben) bekövetkező értékcsökkenést egyáltalában nem veszi számításba, ezzel nem csökkenti a jólét mutatójának értékét. Mindezek miatt a GDP nemhogy a jólét, de szigorúan még csak a társadalom rendelkezésére álló elkölthető jövedelem helyes indikátorának sem tekinthető. 

Az ISEW

A GDP-hez hasonló komplex mutató a Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatója (ISEW - Index of Sustainable Economic Welfare). Kiinduló tétele a személyi fogyasztás, illetve annak az adott társadalom jövedelmi egyenlőtlenségeivel kiigazított változata. Ehhez aztán olyan értékeket adnak hozzá, amelyek növelik a társadalom jólétét (ilyen többek között a háztartási munka értéke) és levonják azokat, melyek jelzik, hogy a jelen tevékenységei milyen mértékben aknázzák alá a jövőben elérhető és hasznosítható természeti erőforrásokat (a természeti tőkét). Ezek között szerepelnek például az országos reklámok, az ingázás, a környezetszennyezés költségei, a közlekedési balesetekből származó károk értéke, illetve a nem-megújuló erőforrások kimerülésének vagy a jövő generációkra hárított egyéb környezeti károknak a költsége. 
Ahány ország esetében kiszámították az ISEW-et, és értékének időbeli alakulását a GDP mutatójával összevetették, kivétel nélkül a kettő jellegzetes eltérésére jutottak. Az Egyesült Államokban és Angliában a második világháborútól 1970-ig az egy főre jutó GDP és ISEW együtt halad, míg azonban 1970-től a GDP továbbra is töretlen javulást mutat, addig az ISEW a társadalmi jólét folyamatos romlását regisztrálja. A skandináv országokban, Hollandiában, Németországban és Ausztriában eltérésük a 80-as évektől hasonló. Mindezekből a gazdaságkutatók jelentős része azt a következtetést vonja le, hogy a GDP (gyakorlatilag a piaci termelés) növekedése olyan költségeket produkál a jelenleg fejlettnek mondott gazdaságokban, amelyek már túlszárnyalják a termelésnövelésből származó hasznokat.

A HDI

Az ENSZ Fejlődési Programjának égisze alatt született meg az Emberi Fejlődés Mutatója (HDI - Human Development Index). A mögötte meghúzódó elképzelés a Nobel-díjas indiai közgazdász, Amartya Sen nevéhez kötődik. Eszerint a fejlődés nem más, mint az emberi képességek kiterjesztésének folyamata. A fejlődés célja az, hogy megteremtse az emberek lehetőségét a lehető legteljesebb emberi életre. A jólétnek e megfogalmazása nem pusztán a végkimenetekre irányul (azaz mekkora a jövedelem, milyen gazdag a fogyasztói kosár), hanem figyelembe veszi a választási szabadság növekedését (milyen mértékben képesek az emberek megválasztani életmódjukat és teljessé tenni életüket). Vagyis ahhoz, hogy jólétről beszélhessünk, a fejlődésnek 
- az emberek fejlődését (mindenkinek megfelelő jövedelmet kell tudni szereznie munkavállalásából), 
- az emberekért fejlődést (a közösségi szolgáltatásoknak segíteniük kell, szükség szerint másodlagos jövedelemmel kell kiegészíteniük a munkából szerzett elsődleges jövedelmet),
- és az emberek általi fejlődést (ez a széles körű részvételen, politikai egyenjogúsításon keresztül valósul meg) egyaránt magába kell foglalnia.
Ugyanakkor a közösség egyik részének a lehetőségeit nem lehet mások rovására növelni. E társadalmi igazságosságnak időben is érvényesülnie kell, azaz a jelen nemzedékek nem növelhetik jóléti lehetőségeiket jövőfelélő döntésekkel, mert ezzel leszármazottaik lehetőségeit szűkítik be. 
A HDI-rangsor, összevetve a GDP alapján kialakuló országrangsorral, ugyancsak sok meglepetést hordoz. Az egy főre jutó GDP alapján olyan jelentős mértékben eltérő országok, mint Luxemburg, Portugália, illetve Belize és Fiji, a HDI 1992-es rangsorában valamennyien azonos, viszonylag magas értéket kaptak. Ha a nemek szerint kiigazítjuk a HDI-ket, akkor például Japán a rangsor 3. helyéről a 19.-re zuhan vissza, Kanada az elsőről a kilencedik helyre, Svájc a másodikról a tizenhetedikre kerül. 
A mutatók értékítéletet testesítenek meg, kifejezik az adott közösség elképzelését az emberi jólétről. Más következtetéseket fog levonni a politika és a közvélemény a társadalom fejlettségi szintjéről, illetve fejlődési problémáiról attól függően, hogy milyen jóléti mutatót alkalmaz. 

A jövő: a helyi fenntarthatósági mutató

Bár e mutatók és társaik nagy lépést tesznek a társadalmak összetettebb, valósághűbb mérése felé, mindnek megvan a maga korlátja. Mindenekelőtt az, hogy meglehetősen általánosak, egy-egy közösség, az adott társadalom, vagy annak egy jól körülhatárolható szelete nem tud megmutatkozni általuk a maga teljességében. Kifejezetten testre szabott, úgymond személyes mérőszámokat - pontosabban azoknak jól megválogatott halmazát - eredményezi mindazonáltal az a folyamat, amelynek keretében egy-egy régió, illetve város tesz a fenntartható fejlődés irányába a közösséggel egyeztetett, közösen vállalt lépéseket. Az elmúlt tíz esztendő ilyen fejleményeinek kiemelkedő példája az azóta az Egyesült Államok több államában is követett oregoni folyamat, illetve Seattle városának esete. 
Ahhoz, hogy bármely régió, város, ország vagy akár egy szervezet elindulhasson "a fenntartható fejlődés" útján, jövőképpel kell rendelkeznie arról, hogy mit jelent számára a fenntarthatóság. Ezt a víziót pedig nyilvánvalóan az ott élő embereknek kell megalkotniuk (az ott élő emberekkel együtt kell megalkotni), nem pedig a szakértőknek vagy köztisztviselőknek, de nem is egyszerűen csak az éppen hatalmon lévő eliteknek. A fenntarthatóság fogalma ugyanis maga után vonja azt, hogy csak akkor valósul meg, ha azt az érintettek mind elfogadják, kívánatosnak, egyszóval magukénak vallják - ezért hajlandók eléréséért tenni, akár áldozatokat is hozni, hisz saját vágyaikat testesíti meg, saját és leszármazottaik szebb jövőjét ígéri. Mindennek további folyománya, hogy a vízió nem lezárt, változatlan képét hordozza a jövőnek, hanem kijelölve az irányt, maga is állandó újragondolásra, értelmezésre és akár változtatásra szorul, ahogy együtt tanulja az adott közösség, mi az, ami megvalósítható, ami valóban úgy működik, ahogy azt elképzelték, és mi az, ami nem. Újra hangsúlyozva tehát a lényeget: minden fenntarthatóság felé tett lépés csak egy közösen megalkotott és folyamatosan együtt formált vízió alapján képzelhető el. 
Ahhoz azonban, hogy egy közösség bármiféle víziót megalapozhasson, helyzetértékelést kell tartania: föl kell mérnie erősségeit és gyengeségeit, életminőségét. Ebben iránymutatóul szolgál, ha különválasztjuk az életminőség négy dimenzióját. A gazdasági dimenzió (például az egy főre eső GDP vagy elkölthető jövedelem, a társasági és vállalkozói tevékenység különböző mutatói stb.) nagyon fontos, de önmagában nem elégséges. Az egészségügyre költött összeg például nem mutatja meg a közösség tényleges egészségi állapotának (és így jól-létének) időbeli alakulását. Emiatt szükség van az életminőség társadalmi dimenziójának önálló nyomon követésére. Itt figyeljük az olyan mutatók alakulását, mint az egészségi állapot különböző indikátorai, vagy a várható élettartam alakulása, ide tartoznak a különféle iskolázottsági, műveltségi és kulturális aktivitást jellemző mutatók is. Fontosak továbbá az (épített és természeti) környezetünk állapotát jellemző mutatók. Nagyon tömören azt mondhatnánk, hogy csak az olyan közösség fenntartható, amelyiknek gazdasága kielégíti tagjainak alapvető szükségleteit, társadalmilag (szociálisan) igazságos, és sem társadalmi/kulturális infrastruktúráját (épített környezetét), sem természeti környezetét nem éli föl. 
A gyengeségekhez és erősségekhez a következő lépésben jelzőszámokat kell rendelni. Egy olyan indikátorhalmaz létrehozása a cél, amelynek minden egyes eleme egyszerre védhető szakmailag és érthető a legszélesebb laikus közönség számára is. Ennek kimunkálása iteratív lépések sorozatában képzelhető el. Vagyis egy széles bevonáson alapuló folyamatban először a lehetséges mutatók igen széles körét határozzák meg, majd ezekeket szűkítik fokozatosan egy kezelhető méretű halmazra. Ennek gyakorlati alkalmazása és intézményi biztosítékainak megteremtése a következő feladat. Nemcsak megfelelő fórumot kell biztosítani a módszertan széles körű bemutatásának, hanem azt ki kell tenni a gyakorlat bírálatának is. Emellett be kell építeni az intézményekbe a folyamatos változtatás lehetőségét is. El kell készíteni és a széles nyilvánosságnak bemutatni a kidolgozott mutatóhalmaz alapján az első helyzetértékelő jelentést, amiből levezethetőek a szükséges tennivalók, lépések, azok sürgősségi sorrendje. 
A fenntarthatósági vízió és az abból és ahhoz levezetett mutatóhalmaz lehetőséget kínál arra is, hogy a konkrét fejlesztési program- és projektjavaslatok "fenntarthatósági hatása" egyértelműen megmérettessék. A döntési kritériumok nyilván összetettebbek lesznek, és ebben az értelemben a döntéshozatal akár nehezedik is (többszempontossá válik), amíg hozzá nem szoknak a résztvevők a feladat minőségi kihívásához. Ugyanakkor éppen az a folyamat, amelynek révén a mutatók kidolgozásra és alkalmazásra kerültek, olyan tanulást tesz lehetővé minden résztvevője számára, amely "hozzáedzi" őket az ésszerű és nyilvánosan vállalható döntések meghozatalához.
 

Kapcsolódó irodalom:
Boda Zs., Gulyás Á., Matolay R. (1993) A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW). ÖKO, IV. évf., 2-3. sz., 2-7.
Daly, H. E., Cobb, J. B., Jr. (1989) For the Common Good: Redirecting the Economy toward Community, the Environment, and a Sustainable Future. Beacon Press, Boston
Görbe A., Nemcsicsné Zsóka Á. (1998) A jólét mérése, avagy merre halad Magyarország. Kovász, II. évf., 1. sz., 61-75.
Hardi, P., Barg, S. (1997) Measuring Sustainable Development: Review of Current Practice. Occasional Paper No. 17, International Institute for Sustainable Development, Ottawa
Meadows, D. (1998) Indicators and Information Systems for Sustainable Development. Report to the Balaton Group

Környezet
a régió biodiverzitása; a jó levegőminőségű napok száma egy évben; a "járókelőbarát" utcák aránya
Lakosság és erőforrások
egy főre jutó szilárdhulladék-kibocsátás és újrahasznosítás aránya egy év alatt; egy főre megújuló és nem-megújuló energia- fogyasztás
Gazdaság
megújuló és helyi erőforrásokon alapuló gazdasági tevékenységek; szegénységben élő gyermekek aránya
Kultúra és társadalom
a művészeti oktatás heti óraszáma; hány szomszédját tudja nevén nevezni egy állampolgár; a kertészkedő lakosság aránya; közkönyvtárak használatának aránya

A Nemzetközi Valutaalap gazdasági programcsomagjainak - amilyen a Strukturális Alkalmazkodási Program (SAP) is - alkalmazása az esetek kínosan nagy hányadában a helyi kultúra és a természeti környezet degradációjával jár. Az alábbi írás az okokat elemzi. 
 

Azok az irányelvek, melyeket a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank a Strukturális Alkalmazkodási Programok alkalmazása során a pénzügyi segítséget váró célországokra nézve kötelezőnek tekint, nagyban befolyásolják ezen országok gazdaságát: egész társadalmak élték már át gazdaságuk gyökeres átalakítását, felbomlasztását, sőt teljes felszámolását azért, hogy azok a "strukturális változások" létrejöjjenek, amelyek szegénységük leküzdéséhez elengedhetetlenek - legalábbis e nemzetközi szervezetek szerint.
De mi is ebből az igazság? Valóban segítették ezek a programok a kérdéses országok fejlődését? Milyen valódi érdekek, ideológiák, elméletek húzódnak meg az irányelvek mögött?

Mi a Strukturális Alkalmazkodási Program valójában?

A SAP egy politikai gazdasági "javaslatcsomag", melyet a Valutaalap a pénzügyi támogatáshoz csatol, amikor kölcsönt nyújt egy országnak. Ezeket az irányelveket ráerőltetik a kölcsönt igénylő országra, hiszen csak ezek teljesítésének fejében folyósítják az ország számára a kért összeget. Az ún. fejlődő országok esetében, melyeknek igen nehéz gazdasági helyzetük (óriási adósságok, az exporttermékek árának csökkenése, jelentős költségvetési gondok) miatt legtöbbször rendkívül nagy szükségük van a pénzügyi támogatásra, a Valutaalap számottevő befolyásra tehet szert az ország gazdasági életében, és még azt is elérheti, hogy az illető kormány akaratával ellenkező, önmaga számára kívánatos intézkedéseket foganatosítson.

A Valutaalap intézkedései

Ezek a szabályok minden egyes állam esetében azonosak. Ugyanazt a csomagot kapják - legfeljebb minimális változtatások lehetségesek - függetlenül sajátos gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai jellemzőiktől.
Rendszerint egy küldöttség érkezik a Valutaalap részéről a kérdéses országba, mielőtt a kölcsönt megítélnék. Ebben a csapatban soha sincs helyi szakértő, kizárólag a szervezet közgazdászai alkotják, akiknek pedig vajmi kevés fogalmuk van a helyi gazdaság valós állapotáról. Pár nap alatt elkészítik beszámolójukat egy bizonyos adatsor alapján, anélkül, hogy mélyebb betekintést nyernének az ország társadalmi berendezkedésébe, vagy korábban ilyen ismereteket szereztek volna. Ahogy Joseph Stiglitz, a Világbank 1977-1999 között poszton lévő elnökhelyettese írta visszavonulása után: "ezek a küldöttségi tagok több benyomást szereznek az illető ország ötcsillagos szállodáiról, mint a falvaiban folyó életről".
Az intézmény számára mindez lényegtelen, mivel a foganatosítandó intézkedések mindig ugyanazok maradnak:
-  A kiadások csökkentése,
-  az adók növelése a költségvetés egyensúlyba hozásának érdekében.
-  Az állam pénzének devalválása, hogy fizetési mérlege stabilizálódjon.
-  A kereskedelmi és pénzügyi folyamatok liberalizálása.
-  A külföldi befektetők érdekeltté tétele.

Az elsőnek jelentős hatása van az ország társadalmára. A kiadások csökkentésének szükségessége - főként azokban az országokban, melyeknek nagy az adósságállományuk, és a kamatok visszafizetése hatalmas megterhelést jelent nekik - azt jelenti, hogy a gazdaság számára "meg nem térülő" kiadásokat száműzni kell: ide tartozik mindenféle jóléti célra fordított kiadás, mint a nyugdíjak és a munkanélküli segélyek, melyek csökkentése még nagyobb megpróbáltatásokat jelent a társadalom alsóbb rétegeinek, de kihat a közegészségügyre is, valamint a társadalom más fontos tényezőire, pl. az oktatásügyre, ami nemcsak az ország jelenlegi, de jövőbeli helyzetét is igen megnehezíti (hisz minden társadalomtudós tudja, hogy jórészt a népesség iskolázottsági fokán, a "humán tőke" minőségén múlik az ország boldogulása). 
Az utolsó pont, mely szintén tetemes változásokat hozhat a társadalom életében, számtalan különböző intézkedést foglalhat magában, a munkaerőpiacok liberalizációjától a rugalmasabb munkaügyi szabályozásig, ami a minimálbérek csökkentését, illetve eltörlését, valamint a munkaerő-elbocsátás megkönnyítését jelentheti. Ide tartozik az exportorientált termelés fejlesztése is, hiszen a vállalkozói réteg ezekben a szektorokban támogatást kap a kiviteli cikkekre érvényes adócsökkentések és kedvezmények formájában, míg más termékektől megvonják a támogatást az egyéb, fentebb vázolt intézkedések folyományaként.

A következmények

A felsorolt intézkedéseknek rendkívül súlyos következményei lehetnek az érintett országokra nézve, melyeknek egymásra gyakorolt hatása tovább rontja a helyzetet. A pénz - az ország kiviteli termékeinek versenyképesebbé tétele (a világpiaci árcsökkenés) céljából történő - leértékelése a helyi termeléshez szükséges importcikkek árát is növeli. A hazai cégek így sorvadásnak indulhatnak, megszűnhetnek. Ezt a munkanélküliség szükségszerű emelkedése követi. Más esetekben az ország kisgazdálkodói képtelenek lesznek hozzájutni az importált műtrágyához és gépekhez. Az ő munkaerejük a kiviteli szektorba vagy a bérmunkási rétegbe áramlik át, ami újabb munkanélkülieket jelent.
A kereskedelem liberalizálása ugyanezt eredményezheti, hiszen a helyi termelők aligha kelhetnek versenyre a náluk sokkal fejlettebb külföldi cégekkel, melyek nemzetközi jelenlétüknek köszönhetően további előnyöket élveznek.
Még az állami szektor leépítése nyomán elbocsátott dolgozók is a munkanélküliek hadát növelik, az exportágazat és a külföldi cégek pedig olcsó munkaerőhöz juthatnak, személyükben csökkentve kiadásaikat.
Az ország élelmiszerellátása is veszélyben forog, mert a föld, melyet a lakosság önmaga számára művelt meg, most majd exportra termel, így a korábban önellátó országok gabona-behozatalra (és más alapvető termények importjára) szorulnak, miközben az árak a pénz leértékelése folytán egyre nőnek. Például amikor Etiópia az 1984-85-ös nagy éhínség leküzdése után 1997-ben fölösleget termelt gabonából, arra kényszerítették, hogy adja el azt az egyezményben foglalt kölcsön-visszatérítési kötelezettségei értelmében, így gabona-vésztartalékaitól fosztották meg. Az 1998-2000-es ínséges időszak alatt kénytelen volt behozni azt a gabonát, melyet korábban eladattak vele; közben természetesen az ország pénze már kevesebbet ért.
Mindeközben emberek arra kényszerülnek, hogy elhagyják földjeiket, elveszítsék/feladják állásaikat, egyre kevesebb pénzből kelljen megélniük, ültetvényeken vagy multinacionális cégeknél dolgozzanak embertelen körülmények közt; élelmiszerhiány van és infláció, míg az egészségügy és a társadalombiztosítási rendszer romokban hever; számos ország ugyanazon termékekből - a Nemzetközi Valutaalap ösztönzésének eredményeképp - felesleget állít elő. E termékek (kávé, kakaó, cukornád, ásványok) ára így folyamatosan csökken, a termelő országok gazdasági helyzete pedig folyvást romlik.

Az adósságok

Az országok kereskedelmi egyensúlyának felbomlása, amit kiviteli termékeik árának zuhanása okoz, valamint az egyre nagyobb behozatal növekvő pénzügyi "segítséget" tesz szükségessé, melyet a már jól ismert multinacionális szervezetek nyújtanak. Természetesen mindezeket a kölcsönöket vissza kell fizetni, csakhogy miként lehetséges ez, ha az alkalmazkodási program valójában egyre ront az ország helyzetén? A szegény államok adósságállománya az utóbbi évek alatt megsokszorozódott. Míg a 41 leginkább eladósodott ország 1980-ban még 55 milliárd dollárral tartozott, addig ez az összeg 1995-ben már 215 milliárd dollár volt. Ez az adósságteher "multilaterális", vagyis nemcsak a Valutaalap és a Világbank követeléseit tartalmazza (más intézmények mellett), hanem számos privát hitelezőét és külföldi befektetőét is, akik a Valutaalap támogatásával megvalósuló gazdasági liberalizáció ösztönzésére vesznek részt a folyamatokban.
Hogy mekkora kiszolgáltatottságot jelent mindez az eladósodott országok számára, az látható a Valutaalap és a Világbank ún. HIPC kezdeményezéséből. Ez a program 1996-ban indult, hogy a "Súlyosan Eladósodott Szegény Országok" (Highly Indebted Poor Countries) terheit enyhítse. A programot számos kritikával illették: alacsony támogatási összegek (így szinte üres az ígéret), túlságosan nehéz feltételek (5 év elteltével mindössze 5 ország volt képes teljesíteni a program feltételeit), és ami kiváltképp érdekes: ezzel újabb 3 évig egy Alkalmazkodási Programban kell részt vennie az országnak, ami azt jelenti, hogy ismét ugyanazok a kötelezettségek sújtják. Ez annak köszönhető, hogy a HIPC programot összekapcsolták a Szegénységcsökkentő és Fejlesztési Segély programmal, melynek szabályrendszere a legszigorúbb a Valutaalap összes programja közül.

Rejtett érdekek

Ahogy az már sejthető volt, ezeknek a folyamatoknak vannak haszonélvezőik. Megfigyelhettük, hogy húznak hasznot a nemzetközi cégek a fejlődő országok gazdaságának liberalizációjából, az olcsó munkaerőből és a munkaerőpiac szabályozatlanságából, abból, hogy nem léteznek környezetvédelmi törvények, melyek szabályoznák ezeknek a cégeknek a működését, vagy nincs, aki betartassa őket, miközben a fejlett országok a délről érkező importcikkek olcsóságát, a déli árupiacok nyitottságát élvezik.
Mivel a Nemzetközi Valutaalap választási rendszere alapján - mely az egyes országok anyagi részesedése szerint határozza meg a szavazatok számát -, a heteket (az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság), valamint néhány további EU-tagállamot illet a szavazatok 57%-a, így nem nehéz kitalálni, miért is alkalmazhatják az igazi erőt nem képviselő országok esetében ezeket a számukra rendkívül káros szabályokat.
E szabályok többsége a '70-es évek válsága után kialakult neoliberalizmus globalizáció-elméletéből származik. Azonban a fejlett országokban sikerült olyan jóléti törvényeket kieszközölni, melyek a társadalmi szerződés (a Keynes-i irányelvek) alapján ellensúlyozták azokat. A Valutaalap szakemberei szerint ezeket a szabályokat a későbbiekben kiterjesztették a világ más országaira is. Az igazság azonban az, hogy a liberalizációs irányelveket alkalmazó fejlett országok számára maradtak meg azok a nemzetközi szintű támogató rendelkezések, melyek a kereskedelmet és a termelést elősegítették (nem beszélve arról, hogy ott nem volt jellemző az országok közti munkaerő-áramlás, hacsak nem az északon jelentkező munkaerőhiányt enyhítendő).
Tehát, ha nem is szerencsés a Nemzetközi Valutaalapot valamilyen elvetemült intézményként felfognunk, eszköznek kell tekintenünk azon nemzetközi erők kezében, melyek nemcsak a gazdaságot, hanem az emberek életének egyéb tényezőit is irányítják.