A Rogers-iskolásokkal a Diáksziget "zöld-udvarában" találkoztam a nyáron, amint éppen napkemencében párolt zöldségeket kínáltak az arra járó érdeklődőknek. Hogy kerül a Rogers Iskola a zöld udvarba? - erről beszélgettünk Csata István tanárral, és Stodulka Gáborral, aki az ökológiai tárgyakat oktatja.

- Az alternatív pedagógiai módszerek körében a Rogers komoly helyet foglal el. A budapesti Rogers-iskola honnan indult?

Cs. I.: - Az iskola pedagógiai programját azok a tanítók és szülők alakították ki, akik 1989-90-ben elkezdték az előkészítő munkát. Összekapcsolódott mindez a rendszerváltás eufóriájával, amikor reális lehetőség nyílt magániskolák alapítására. Két és fél, három évig tulajdonképpen közösen, egy műhelyben kezdtek el dolgozni a különböző irányzatok képviselői. Abban az időben elsősorban a magyar és az európai reformpedagógiákhoz nyúltak. Nagy átjárás volt az iskolák között, kölcsönösen merítettünk egymás rendszereiből. Például a Waldorf-iskolákból ismert "epocha" rendszer nálunk is valamilyen szinten megjelenik, de a Montessori-módszerből ismert attitűd, a test és a lélek harmonizálása a kézműves, manuális dolgokon keresztül, ugyancsak jelen van a mi iskolánkban is. Egyik alap-célkitűzésünk, hogy a gyerekekkel együttműködve, folyamatosan, hitelesen kommunikáljunk. Ha valaki nem hiteles, akkor azt a gyerek hamar megérzi.
A Rogers-módszer a személyközi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt: hogyan viszonyulunk egymáshoz mi, felnőttek, és hogyan viszonyulunk a gyerekhez? Rogers pszichológus volt, azt vizsgálta, hogy melyek azok a kommunikációs formák, amelyek segítik a személyközi kapcsolatokat. Az is érdekelte, hogy ezek a formák az oktatásban is hasznosak lehetnek-e, és úgy találta, hogy igen. Később tanítványai lettek a világon mindenfelé.  Magyarországon is járt kétszer, a nyolcvanas években Szegeden tartott tréningeket, melyekről filmfelvétel is készült. Sajnos sem ezek a felvételek, sem a lefordított munkái nem jelentek meg. Rogers ilyen értelemben nem érkezett meg Magyarországra.

- A Rogers-módszer, melynek lényege az egymás feltétlen elfogadásán alapuló személyiségközpontú fejlődés, mennyiben segít a gyerekeknek abban, hogy a környezetre érzékennyé váljanak? 

S. G.: - Nálunk alapvetően az emberi kapcsolatok határozzák meg a tanár-diák viszonyt. Azt gondolom, hogy akkor lehetünk sikeresek a környezeti nevelésben, ha sikerül valamilyen kapcsolatot létrehoznunk a gyerekek és a környezet között, és ebben a másik személyiség elfogadásának attitűdje sokat segíthet. Mi nemcsak természeti környezetben gondolkozunk, hanem épített és társadalmi környezetben is. Ha sikerül ezeket is a megismerés és az elfogadás oldaláról közelíteni a gyerekekhez, akkor van esély arra, hogy pozitív emberi viszonyt alakítanak ki a környezetükkel.

Cs. I.: - Nagyon fontos, hogy milyen környezetben tanulnak a gyerekek, hiszen életük jelentős részét ott töltik. A legtöbb iskolában nem jó lenni, mert nem szép a környezet, fáradtak és idegesek a tanárok, nem jók az ételek stb. Először is ezen kell változtatni, és ehhez nem is kell olyan nagy erőfeszítés. Nehéz jó viszonyt kialakítani a környezettel, ha az ember már gyerekkorától ilyen terhelt viszonnyal kezdi. Ezért kezdtük mi is az iskola épületének és közvetlen környezetének, udvarának rendbetételével. Ez lesz a harmadik tanévünk egy a 60-as évek elején épült, jellegtelen, az akkori építészeti stílusnak megfelelő épületben. Azt néztük, hogyan lehet az iskolaépületen belül, a termekben kellemes környezetet kialakítani. A másik dolog, amivel próbálkozunk, a menekülés az iskolából: minél több iskolán kívüli program szervezése, és általában annak a kitalálása, hogyan lehet az iskolán kívül tanulni.

- Mit jelent ez a gyakorlatban?

S. G.: - Egy-egy, akár fél napra kimegyünk az iskolából és a természetben, vagy éppen a városban tartjuk meg az órákat, vagy elutazunk valahová. Szerencsénk van, mert nem messze az iskolától már nyugodt környezetet találunk. Háromhetente, amikor ökológiát tanítok, különböző megfigyeléseket, méréseket is végzünk a terepen. Én azért is szeretem a gyerekeket kivinni az erdőbe, mert ott van arra idő, hogy végigcsináljuk a programot, leüljünk és hallgassunk, ne csináljunk semmit, mert nincs időkényszer, nem kell rohanni, elegendő idő van arra, hogy a dolgok megtörténjenek. Azért is ki kell vinni őket, mert a gyerekek különben megszokják, hogy csak a nívós nyomdatechnikával készült kiadványok, vagy a Spectrum Tv filmjei alapján szerezzenek ismereteket a természetről. 
Az ökológiát külön tárgyként ötödiktől tanítjuk, az már a középiskolai képzés alapozása. Az erdei iskolai programokon a kisebbeket játékos módon próbáljuk olyan viszonyba hozni a természettel, hogy érezzék, élvezzék a dolgot, érzelmileg azonosuljanak vele, hogy utána aztán el lehessen nekik mondani, korosztálytól függően tudományosan is, hogy itt miről van szó. A nagyobbak konkrét feladatokat kapnak, például élőhelyek felkutatását, melyeket akár szakirodalmi segítséggel kell megoldaniuk. 

Cs. I.: - Négy-öt éve éreztem először ebben az iskolában, hogy a mostani gyerekeknek egyszerűen más a viszonyuk a természethez, mint nekem volt. Voltam egy szakkörben, ahol egy kislány azt mondta, hogy inkább az embereket kellene kiirtani - ilyen durván -, mint az erdőt. Ez a fajta radikalizmus nyilván azokból a napi hírekből is ered, amelyekben sokkal sűrűbben vannak jelen az ilyen konfliktusok, mint az én gyerekkoromban. A hatvanas években, azt hiszem, a környezetvédelem még föl sem merült mint probléma, az ökológia meg végképp nem. Ez egészen új fejlemény, a mai gyerekeknek van ilyen érzékenységük, a környezetvédelemnek azt az oldalát fogják föl, hogy valami baj van. Ez szélsőséges esetben átcsúszhat radikalizmusba is, ezért fontos a kommunikáció. Igen, mert anélkül nem lehet eljutni oda, hogy ez a baj mitől van, meg hogy mi az, amit én tehetek azért, hogy kisebb legyen ez a baj. 

- Úgy tudom, hogy a gyerekek az iskolából úgy mennek haza, hogy otthon már nem kell leckét írniuk.

Cs. I.: - Ez nem feltétlenül igaz. Az alsóbb osztályokban talán igen, később viszont biztos, hogy sok otthoni tanulnivaló is van. Alsóban teljesen a tanító kezében van a pedagógiai program, nincs különösebb kötöttsége. A kerettantervet ugyanakkor kötelezően teljesítenie kell az átjárhatóság miatt. Törekszünk arra, hogy a gyerek az állami tantervben megszabott minimumot átvegye. Ez sokban megköti a kezünket, a középiskolában még jobban, és nemcsak az állam oldaláról, hanem a szülők felől is. A középiskolában már sokkal élesebben vetődik fel a kimenet kérdése, hogy mi az, amit a gyerekeknek tudni kell. Ezzel tisztában kell lenni, mert csak így engedhetjük meg magunknak, hogy elvigyük a gyerekeket egy-egy napra az erdőbe, vagy hogy a szemétégető-művet helyben, a szemétégető-műben ismerjék meg. A teljesítmény-orientált állami tantervekbe sok minden nem fér be.

- Hallottam, hogy a meglévő gimnázium mellett környezetvédelmi szakközépiskolát is szeretnétek indítani.

Cs. I.: - Azt már régóta tudjuk, hogy környezetvédelemből lehet szakérettségit tenni, azt is tudjuk, hogy mindenfelé nagy szükség lesz környezetvédelmi szakemberekre. Azt viszont nem tudjuk, hogy a családok körében mekkora az igény erre. Budapesten még nagyon sokan gondolják azt, hogy a gyerek érdeke a gimnáziumi érettségi. Én úgy hiszem, hogy a szakközépiskola a jövő oktatási formája lesz. 

- Hogyan lehet bevonni egy ilyen program megvalósításába más szaktárgyak tanítóit?

Cs. I.: - A program nyilvánvalóan akkor működik, ha a többiek is tudják, hogy miről van szó, és segítenek benne. Úgy gondolom, hogy ez minőségi ugrást is jelent majd. Amikor először mondtuk, hogy környezetvédelemmel kellene foglalkozni, akkor ez új volt mindenkinek. A szakközépiskolai tervek miatt elsősorban azok foglalkoznak vele, akik érintettek benne, ez egyelőre csak egy szűkebb mag. Most formálódik és készül a program. Nagy kérdés, hogyan tárjuk a szülők elé, és hogyan képviseljük ezt a szemléletet a tantestületben. A tanárok is sokfélék, és többféleképpen foghatók meg. Van, aki eleve érzékenyebb erre a témára, van, aki a szépség oldaláról közelít, van, aki a politikum oldaláról, van, akinek csak egyszerűen elege van a város szennyezettségéből. Egyelőre nincs olyan közös zöld filozófia, ami az egész iskolát összeköti. Ezt próbáljuk most megalkotni.

S. G.: - A tantestületben egy időben nagyon jók voltak az ún. ötpercesek, amikor egy megbeszélésen öt percig ökológiáról volt szó. A múltkor a Cédrusból olvastam fel egy cikket, és beszélgettünk róla pár percet, máskor egy környezetvédelmi tantervről hallottam egy érdekes előadást, és arról beszéltem egy kicsit. Igazából nagyon sokszor úgy érzem, hogy ez szélmalomharc, mert öt percre talán fel lehet kelteni az emberek figyelmét, de nagyon sokszor előfordul, hogy bizony nehezen megy. Ezek azok a dolgok, ahol csak azzal tudunk valamit tenni, hogy személyes példát mutatunk fel, és megpróbálunk érzelmi viszonyulást kialakítani.

Vajon hogyan viszonyultak a társadalom egykori renitensei, a betyárok az életük színterét adó tájhoz? Erre a kérdésre keresi a választ az alábbi írás, korabeli hivatalos dokumentumok, útleírások, betyárballadák és népdalok segítségével.

Rómer Flóris győri bencés tanár a Bakonyról szóló könyvének (1859) bevezetésében siet megnyugtatni az olvasókat: "A Bakony nem olyan áthatolhatatlan őserdő, mint amiként képzelik sokan, ahol minden fa mögött egy zsivány lappang, s ahol kincseket rejtő, kényelmesen bútorozott sziklabarlangokat találni. Hála isten, szűnik a Bakony borzalmas hírneve." Majd hozzáteszi: "Keresztbe-kasul bejártam az egész Bakonyt, de így sem sikerült szembetalálkoznom egy szegénylegénnyel sem. Még a legmarconább arc is, mely a félénk utas vérét fagyasztani képes lenne, 'dicsértessék a Jézus neve' köszönéssel közeledik."
Pedig betyárok még jócskán voltak az 1850-es években. Rómer Flóris maga is beszámol néhány bakonyi önbíráskodásról, orgazdaságról.

A fosztogatásból élők számának növekedése a kuruc kor óta gondot okozott a közigazgatásnak. Sokakat a szegénység vitt rá, hogy lakóhelyüket odahagyják és fosztogatásra adják a fejüket. Vagy pedig az, hogy nem kívánták magukra venni a földesúri, megyei, egyházi terheket. Az osztrák seregbe való besorozás elől is sokan elmenekültek. A bujkálókat gyakran a pásztorok élelmezték, esetleg loptak maguknak. A falvak népe is sok helyen bújtatta, etette a szegénylegényeket. A XIX. század első felében kezdték a tanyasi cselédeket és pásztorokat az útlevél (passzus) használatára kötelezni, az 1820-as, 1830-as években pedig a vármegyéknek statáriumjoguk is volt. Ekkor szerveződött meg a pandúr-rendszer is, ami a Bach-korszakban kiegészült az idegen katonákból toborzott zsandárokkal. Az 1880-as években korszerűen felfegyverzett csendőrök váltották fel őket. 
A szabadságharcban sok betyár is beállt a hadseregbe. Rózsa Sándornak (1813-1878) Kossuth Lajos levele biztosította a kegyelmet, mert azzal a kéréssel jelentkezett, hogy saját szabadcsapatot állíthasson. Mivel a betyár kiváló helyismerettel bírt a délvidéken, a hadvezetés jó vásárt csinált vele. Világos után az addiginál is nagyobb betyárvilág kezdődött Magyarországon.

A tér birtoklása - a szabadság

A betyárokhoz a róluk szóló balladák mindig a szabadság fogalmát társítják. A betyár nem vállal kötöttségeket, élete eltér a sok kötöttséggel terhelt paraszti életmódtól.

Új a csizmám, debreceni
sarkantyúm vásárhelyi
Pej paripám erd' ország
magam vagyok kiskunsági
Paripámnak kesely lába
Szilaj csikó gyors járása
Minden huszonnégy ór' alatt
Erdélyből Gyöngyösre szalad.
Nosza lovam, rúgd fel a port
Ne nézz árkot, ne nézz bokrot!
Mikor a nap nyugatra száll
Ott legyek a galambomnál!

A betyár jól ismeri azt a vidéket, ahol él, nem könnyű őt elkapni:

Harminchárom német ment ki
Sobrit hármával megfogni
Mikor trombita szólamlott
Sobri Jóska elillantott.
* 
Pest vármegye sokat hajtott
Sokat utánam lappangott
Tisza-Duna megszorított
De soha el nem foghatott.

Az alföldi betyárok lovon jártak, a ló a szabadság szimbóluma, s a szabadság nem eladó:

Sudár csitkóm nem eladó
Nem is csendőr alá való
Mert ha arra csendőr ülne
Még a madár is rab lenne.
 

A természet mint szövetséges

A betyár fogalmához népdalainkban hozzátartozik az erdő:

Fekete föld termi a jó búzát
Sűrű erdő neveli a betyárt
*
Zúg az erdő, betyár lakik benne
Nem tudom, hogy mi a betyár neve.

Az erdő jó menedék, el lehet benne rejtőzni. A román balladahős, Pintye vitéz így inti társait:

Zöld erdőben maradjatok
Abban elvész a nyomotok.

A betyárnak jó szövetségese a természet. Sobri Jóskát - ahogyan a dalok is gyakran mondják - hat vármegye üldözte: Zala, Fejér, Veszprém, Győr, Komárom és Tolna. Szabályos hajtóvadászattal fogták el 1837-ben, Lápafő község erdejében. Néhány társának azonban - feltételezhetően terepi jártasságuknak köszönhetően - sikerült kijátszania az üldözőket. A korabeli hivatalos jelentés így számol be a történtekről: Azoknak tovább űzését a lovas katonaság a táj ellenállván és az estve bekövetkezésével nem eszközölhették.
Jáger Jóskáról és Vidróczki Marciról ezt mesélték Heves megyében: A faluhoz közel eső határrészben volt egy nagy fa, úgy nevezték, Betyárfa, mert abba tanyáztak a betyárok. Olyan nagy odú volt benne, hogy elfért benne egy asztal meg hét szék. Itt nem vót, csak 10-12 ház a községbe, arrafele mind erdő vót, a zsandárok se tudtak bemenni. A fának az ódalán lyukak vótak fúrva, hogy ha a zsandárok gyöttek, a betyárok belőrő lőhettek a zsandárokra. Sisa Pistáról, a börzsönyi betyárról azt tartják, hogy a Bernecebaráti határában lévő Oszlai-árok nagy sziklaüregében tanyázott sokszor cimboráival. Rózsa Sándornak is tulajdonított búvóhelyet a néphit: Rózsa Sándornak és hadseregének az Alföldön volt a föld alatti barlangja, ott bújkáltak. A barlangot egy csapóajtó fedte. Az ellenség akár lóval is ráállhatott, akkor sem vette észre.
A 19. századig hazánkban még nagy területeken jellemző nádasok, mocsarak, lápok az erdőhöz hasonló jó búvóhelyet nyújtottak:

Bárcsak eső lenne
Réten nagy nád lenne
Hogy a szegény Bogár Imre
Búvóhelyet lelne.
 

Biztonságos és veszélyes helyek

Az emberek gyakran bújtatták a betyárokat, a leghíresebb betyároknak egész lappangtató hálózatuk volt. Az Alföldön telegráffá váltak a gémeskutak: azzal jelezték a pusztai emberek, ha pandúr, zsandár járt arra.
Érdekes megfigyelni, hogy a betyárballadáinkban leggyakrabban előforduló helyszínekhez milyen jelentéstartalmak kapcsolódnak:

Erdő és puszta - élettér, menedék

Biztonságot jelentő helyszín. Szinte sohasem fordul elő, hogy itt fogják el a betyárt. Ha szorul a kapca, errefelé veszi az irányt. Az alföldi betyár számára a puszta ugyanazt a szerepet tölti be, amit a bakonyi betyár számár az erdő. Rózsa Sándor balladájának két különböző változata:

Rózsa Sándor nem vette ezt tréfára,
Felugrott a bársonyszőrű lovára 
Kivágtatott a gyulai pusztába.
Lova lába megbotlott egy fenyőbe.

Rózsa Sándor nem vette ezt tréfára,
Felugrott a bársonyszőrű lovára
Úgy vágtatott a bakonyi erdőbe
Lova lába megbotlott egy gyökérbe

A város - vásár, börtön, akasztás

A város és falu kerülendő, hisz ott székel a hatóság: 

Beballagtam Kolozsvárra
Ott estem egy nagy rabságba
Lovam jutott bitorságra 
Feleségem árvaságra.

A város persze olyan kísértés, mint a vásár:

Zavaros a Tisza, nem akar tisztulni
Az a híres Bogár Imre átal akar menni.
Átal akar menni, csikót akar lopni
Kecskeméti ződ vásárra pénzt akar csinálni.

A vásározásnak elfogatás lesz a vége:

Harangoznak délre
Pont tizenkettőre
Most kísérik Bogár Imrét a vesztőhelyire.
*
Mikor mentem víg Egerbe vásárra
Kilenc zsandár álla lovam útjába.

Az elfogott betyárt rendszerint a városba viszik, a törvény elé:

Megkötözik Angyal Bandit kötéllel
Úgy kisérik fel Kassára fegyverrel
*
Megvasalunk, megkötözünk
Kalocsára bekísérünk! 

Fehér Lászlót is a város fogja meg:

Rajta, rajta, Gönc városa
Fehér László meg van fogva 
Verjünk vasat a kutyára
Jobb kezére, bal lábára!

Az akasztása előtt Barna Péter is a várost kárhoztatja vesztéért:

Az én sírom mellett rózsa fog teremni
Leányok, asszonyok, odajárnak szedni
Szedjed rózsám, szedjed, keszkenőbe szedjed
Város bosszujára, lányok siralmára. 
 

A csárda vagy tanya 
- étel-ital, leány, elfogatás

A településektől távol eső tanyák és csárdák az emberi világgal való érintkezés lehetőségét jelenthették a községbe nem merészkedő betyárnak. A csárda egyfajta kísértés, gyakran az elfogatás helyszíne lesz:

Mikor megyen Angyal Bandi tanyára
Ama gyönge borjúhús vacsorára
Rajta üte Gönc városa megfogni
A két kezét kötéllel is megkötni.
*
Kis pej lovam térdig jár a sárba
A gazdája mulat a csárdába
Arra jár a csendőrök káplárja
Azt kérdezi, ki van a csárdába?
*
Kocsmárosné bort ide az asztalra
Legszebb lányát állítsa ki strázsába.
Édesanyám, én strázsába nem állok
Amott jönnek a szuronyos zsandárok

A kunyhó - menedéknek tűnik, 
de az elfogatás helyszíne lesz

A tanyához hasonlóan ez a helyszín is kívül esik a településen, s átmeneti szállásul szolgálhat. Esetleg itt tölthet el egy éjszakát a betyár a szeretőjével. De végül mindig megjelennek a zsandárok:

Csütörtökön virjadóra
Bementem egy kiskunyhóba
El se szenderedtem benne
Mind rámrohant a vármegye
*
Csütörtökön virradóra
Találtam egy csőszkunyhóra
Mellém raktam fegyverömet
Öleltem a kedvesömet.
Még jól el se szöndöröttem
Kilenc zsandár áll mellettem.

A ház - a szerető háza, ahol csak éjfélig maradhat,
mert tovább kell szöknie (pl. Betyár legény az erdőben).

A betyárvilágot az 1868-ban kinevezett kormánybiztos, Ráday Gedeon számolta fel, mégpedig könyörtelen módszerekkel. A nagyszalontai Fábián Pistára például rágyújtották a tanyát. Mikszáth Kálmán így ír erről az időszakról: Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak szinte szégyenteljesebb, mint a garázdálkodás, amelyet véghezvittek.
A betyárvilágnak azonban nemcsak Ráday Gedeon sikeres irtóhadjárata miatt lett vége, hanem a térszerkezet megváltozása miatt is: a nagy legelők tagosítása, feltörése, a folyók szabályozása, az ártéri erdők, nádasok, mocsarak megszüntetése eltüntette a föld színéről azokat a búvóhelyeket, ahol a társadalom elől menekülő ember meghúzódhatott.

Más a világ, világ, világ lesz
A betyárra többé jó nyár sose lesz! 
Mindenfelé tagosítják a határt
A jó gazda bekötözi a lovát.

Mikor Dobos Gábortól kérdezték, most már miért nem betyárkodik? - ezt válaszolta: - Nem lehet, mer' sok drótok vannak. Telefon.
A táj átalakítása és a modern technikai eszközök használata révén a tér átláthatóvá, bejárhatóvá, ellenőrizhetővé vált. A bűnözők ma jobban teszik, ha az erdő helyett egy nagyváros rengetegébe vetik bele magukat. Térképünkön már nincsenek fehér foltok, a mobiltelefonok vételkörzetei lefedik a teret. Valami viszont elveszett...

Források:
Küllős Imola: Betyárok könyve (Mezőgazdasági Könyvkiadó, 1988)
Kallós Zoltán: Balladák könyve (Magyar Helikon, 1977)
Betyárok tüzénél. Kelet-európai népek betyárballadái 
(Európa Könyvkiadó, 1959)
Rómer Flóris: A Bakony. 
Terményrajzi és régészeti vázlat. (Győr, 1860)
Jancsó Miklós: Szegénylegények (film, 1965)