Vasali Zoltán

A rendszerváltás után a demokratikus állam felépítése joggal ébreszthetett bárkiben olyan reményeket, hogy a politikai döntéshozatal átláthatóbbá, nyitottabbá válik. Milyen minimumot jelenthetett volna ez a környezetpolitika terén? A politikai elit többsége a környezetvédelmi kérdéseket és az ökológiai értékrendszert a társadalmi identitás részeként kezelhette volna. A politikai döntéshozatal átláthatóvá és kiszámíthatóvá válhatott volna a zöldek számára is. Ebben az esetben a gazdasági szerkezetátalakítás nem feltétlenül szorította volna háttérbe a környezeti szempontokat.
A nyolcvanas évek pártosodásának és ideológiai vitáinak kezdetén a környezeti érzékenység részjelenség maradt. Annak ellenére, hogy a demokratikus állam felépítése, az alapvető alkotmányos jogok érvényesülése, és az elmúlt tíz év stabilitása értékelendő eredmény, úgy tűnik, hazánkban alapvető mechanizmusok mondtak csődöt. Miből vonható le ez a következtetés? A politikai folyamatok, alapfolyamatok színvonala zavarba ejtően kétséges. Az alábbiakban a környezetvédelmi politikát alapvetően befolyásoló kérdések: az ideológiai értékek, a politikai befolyás, a politikai napirend kialakítása, a döntéshozatali mechanizmusok átláthatósága áll vizsgálatunk középpontjában.
A szakpolitika hatásai

Ideális esetben a hazai környezetvédelem helyzetét - politikai oldalról - olyan parlamenti pártok határozzák meg, amelyek jól elkülöníthető környezetvédelmi mondanivalóval rendelkeznek. A hazai ideológiai palettán nem mindenkire jellemző az a vitakultúra, amely folyamatosan, magas szinten rendezni tudná a megválaszolatlan problémákat. Az egyes oldalak folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket vetették fel: Mi a szolidaritás? Mi az állam szerepe? Mi a tradíciók és történeti identitásunk súlya a posztmodern után? Az elmúlt tíz évben az ehhez hasonló alapkérdések folyamatos tisztázása a nyugati minták megértését és átvételét készítette elő. Mindez azonban a politikai elit értékpreferenciáit nem tette nyitottabbá a környezetvédelmi szempontok befogadására (sem). A politikai programokban megjelent környezetvédelemi fejezetek csak a minimális elvárásokat elégíthették ki. Egyik politikai erő sem vette a fáradtságot, hogy a zöld célkitűzéseket szervesen illessze saját értékrendszerébe, a területtel aktív kapcsolatot alakítson ki. A legtöbb, ami sikerült, hogy a környezetvédelemből szakpolitikát kreáltak, a minimálisra szorítva ezzel a társadalmi támogatottság kezdeményeit. 
Jó példa erre az elhíresült rákospalotai hulladékégető kálváriája. A rendszerváltás óta tudjuk, hogy a kommunális hulladékégető dioxin-tartalmú rákkeltő anyagokat bocsát a környező kerületek levegőjébe, ezzel durván veszélyezteti a lakosság egészségét. A szakmainak tűnő, később mind jobban átpolitizálódó vita nem vitt közelebb a megoldáshoz. Az egyik oldal víziói szerint a közeljövőben általánossá váló szelektív hulladékgyűjtés megszünteti majd a kommunális szemét égetési kényszerét. Ez az érv - annak ellenére, hogy a hulladékgazdálkodásban nálunk sikeresebb országok tapasztalatai sem támasztják alá -, reális lehetőségként szerepelt a közéleti vitákban. A másik oldalon természetesen az ellenkezőjét bizonygatták. A vita még az érdeklődést mutató érintetteket is elriasztotta attól, hogy állást foglaljanak, netán tiltakozó akciót kezdeményezzenek. A jellemző hozzáállás az elutasítás és a tartózkodás volt - annak ellenére, hogy több szervezet és maga a kerületi polgármester is sokat tett a vita lezárása érdekében.

Politikai napirend 

A politika egyik legfontosabb funkciója az érdekartikuláció. A politikai élet szereplői - felismerve a közélet minőségét jellemzően meghatározó társadalmi problémákat - beemelik azokat a politikai térbe. A magyarországi helyzet szempontjából különösen fontosnak tűnik, hogy a környezetvédelem bekerül-e azok közé a témák közé, amelyek meghatározóvá válhatnak a döntéshozatal során. Hiszen egy parlamenti párt képes elérni, hogy egy adott környezetvédelmi probléma országos nyilvánosságot kapjon, napirendre kerüljön, azaz bekerüljön az érdekartikuláció folyamatába. Hazai viszonyok között azonban nem a napirendre kerülés, hanem a napirenden tartás különösen nehéz. A gyakorlat azt mutatja, hogy a döntéshozatal demokratikus intézményei - legyen szó akár a parlamenti vitanapokról vagy a bizottsági ülésekről - képtelenek környezetpolitikai kompromisszumokat elérni. Nagyon ritkán találkozhatunk olyan hatpárti konszenzussal, amely a környezeti érdek és a gazdasági logika között találna valamifajta járható utat. A konfliktusok többsége éppen a politika által húzódik olyan sokáig, hogy a társadalmi támogatottság vagy érdeklődés megcsappan, és a kérdés elszigetelődik. 
A környezetvédelmi politika konszenzus-teremtő értéke a kilencvenes évek elején is nyilvánvaló volt. Lehetett volna ez a téma híd az ideológiák között. A liberálisok minimális államkoncepciójában az ökológiai kérdésekre adott válasz lett volna a még lehetséges beavatkozás alapja. Ugyanígy a konzervatívok vagy a szociáldemokraták esetében. Ha a politikai pártok között az egyik alapvető ellentét az állam szerepének meghatározása, akkor a környezet- és természetvédelem lehetett volna az a feladat, amely elfogadható mindegyik fél számára. Ezzel szemben ma a zöld kérdések elválasztják egymástól a politikai erőket. A környezetvédelmi alternatívák pedig ma már alkalmatlanná váltak a programok gyártására, hiszen jövőképekkel mindenkinek tele a puttonya, arról nem is beszélve, hogy ebben a témában hamar kiderül egy parlamenti pártról, ha nem gondolta komolyan, amit beszélt.

Személyhez kötöttség

Az elmúlt években a politikai elit túlnyomó többségének érzéketlensége vagy tájékozatlansága volt a legnagyobb gátja annak, hogy a környezetvédelem meghatározza a politikai és közéleti viták tematikáját. Éppen e kézirat leadásának idején tartották "A politikai elit a környezetvédelemről" című vitát. Előre megjósolhatom, hogy minden egyes politikai oldal a téma fontossága mellett érvel majd. Mindamellett, hogy az elmúlt tíz évben senki sem volt hajlandó lemondani a környezet- és természetvédelemről mint témáról, a politikai elit jelentős része ezt a kérdést nem tartja a választások meghatározó témájának. A politikusok meg vannak győződve arról, hogy a rendszerváltás idején megindult fogyasztói láz a mai napig tart, s annak korlátozására semmi esély sincs. A rendszerváltás-kori értelmiségi folyóiratokban rendszeresen, nagy terjedelemben közöltek környezetvédelmi témájú írásokat - nem pusztán a Bős-Nagymarosi vízlépcsőről, hanem általában mindenről, ami egy volt szocialista ország gazdasági átalakulását ökológiailag érintheti. 
A kezdeti érdeklődés és elkötelezettség a kilencvenes évek közepén megtört. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy jobb esetben minden parlamenti pártban találhatunk egy elkötelezett embert, aki reprezentálja a környezetvédelmet egy adott vitában. Sajnos a jobb eset nem adott, hiszen a valóságban csak egy-két politikai személy volt képes arra, hogy környezetvédelmi elkötelezettségét úgy tartsa fenn, hogy politikai tekintélyét is megőrizze. Ha valaki Magyarországon sokat "kötözködik" a politikusok jelentős többségével és a leegyszerűsített gazdasági racionalitással, az peremre szorul. Manapság kevesen maradtak meg e kettős szorításban. Akik mégis megmaradtak, azokhoz kötődik a zöld mozgalom jelentős része - természetesen nem politikailag, csak környezet- és természetvédelmi elkötelezettség révén.
A teljesen érzéketlen politikai elittel a zöldek is csak ambivalens kapcsolatokat képesek kialakítani. Nincsenek hosszú távú partnereik, nincs olyan kiszámítható és átlátható érdekrendszer, amely alapján együtt lehetne működni. (Teljesen igaza volt annak a civil szervezeti vezetőnek, aki egy 1999-es bizottsági meghallgatatáson azt kérte a politikai pártoktól, hogy ha már képtelenek együttműködni, akkor legalább hagyják élni a zöldeket.) Csakhogy ebben a közigazgatási, társadalmi és politikai berendezkedésben a politika terepe túlságosan is uralja a gyakorlati lépések lehetőségét. Félő, hogy így a zöldeket is rendre bele tudja kényszeríteni a lekezelt, az alárendelt szerepkörébe.

A hazai zöldek reakciói

A Cédrus szeptemberi megjelenésekor már pár hónap eltelt a WWF Népszabadságban megjelentetett hirdetése óta. Nem kell bemutatnunk a WWF természetvédő tevékenységét, tudjuk mindannyian, milyen jelentős szervezetről van szó. A WWF felkérte a pártokat, hogy a közelgő választásokon jelentős környezetvédelmi programokkal induljanak a lakosság kegyeiért. Amikor először megláttam a hirdetést, lehetetlen próbálkozásnak tartottam, hogy egy zöld szervezet ilyen módon szólítsa meg a politikai pártokat. Ez a rövid hirdetés demonstrálja, hogy a WWF tisztában van vele, mit tehet meg önállóan az "ügy" érdekében, és mi az, amit a politikai pártoknak kellene meglépniük.
A hazai zöldek nem tudták, és talán nem is akarták megtanulni, hogy a hazai politikai rendszer miként működik. Nem akarták beleártani magukat a pártok és politikusok között dúló, egyre durvuló hatalmi harcba. Talán azért, mert - legyen szó akár érdek-artikulációról, befolyásról vagy politikai napirendről - mindenki úgy érezte a civilek részéről, hogy valami elvész, ha munkájuk során kapcsolatba kerülnek a politikával (a szervezet hitele, az üzenet lényege).
A zöldek többségére jellemző politikai "műveletlenség" tehát a politikával szemben fenntartott - és többségében jogos - előítéleteikből következik. A politikai rendszerek mozgatórugói az elmúlt kétszáz évben nem változtak, csak differenciálódtak. Új célok jelentek meg, de a döntéshozatali mechanizmusok és a kompromisszumképzés módszerei alig alakultak. A zöldeknek fel kell deríteniük a politika kiszámítható "gerincét", le kell számolniuk a többségében személyekhez kötődő negatív tapasztalataik élményével, és meg kell mutatniuk, hogy hozzáértő és önálló felek tudnak lenni egy olyan rendszerben is, amely alapvetően nem felel meg az elvárásaiknak. Úgy is mondhatnám, hogy egy burkolt kettős identitásra volna szükség a közügyek együttes intézéséhez.
A nyáron több olyan élménnyel is gazdagodtam, ami azt mutatja, hogy van erre reális lehetőség. A minap például a HuMuSz sajtótájékoztatóján jártam Budapesten, a Szilas-patak mentén, a Pólus Center mögötti parkolóban. Tájsebészetről, illegális hulladéklerakók felszámolásáról volt szó. A miniszter húsz percet töltött a helyszínen, mint fővédnök. A háttérben a szervezet tagjai pakolták ki az elhagyott szemetet, hiszen a sajtótájékoztatónak ez volt a témája. A HuMuSz alapvető hulladékgazdasági kérdésekben nem ért egyet a minisztériumi állásponttal, mégis ahol lehet vagy kell, együttműködik. Nem műholdas felderítésről beszélnek, hanem megszólítják azt a társadalmi réteget, amely érintett, és egyáltalán megszólítható. Sok példát említhetnék erre, de csak egy volt évfolyamtársam sikerei jutnak eszembe. Kaufer Virág, aki jelen pillanatban haszonállat-kereskedelemmel kapcsolatos állatvédelmi kérdésekkel foglalkozik, nemcsak képes volt a média érzéketlenségét nagyon jó kampányfogásokkal és akciókkal leküzdeni, hanem a döntéshozóknak és a közigazgatás szereplőinek is be tudta bizonyítani, hogy érdemes vele együttműködni - sőt, gyakran nélkülözhetetlen. Ezt kellene végre elhitetni a többi zöld szervezettel, és a politikai elittel.

"...Hitregéink emlékei a csillagokba emelkedtek fel a földöni elhanyagoltatásuk miatt, s onnét világítanak le feledékenységünk éjét felderítendők."

Ipolyi Arnold

A fényes Nappal kezdtük a természetes rendező elvek számbavételét. A legfontosabb, de nem egyetlen irányítónk, hisz nincs fönn mindig az égen. Az éji égbolt változása éppúgy tájékozódási alap a szerves műveltség emberének, mint a nappali. Irányt ad térben és időben, legyen szó egy éjszakányi, vagy egy egész éves időszakról.

A Hold
 

"Sokszor megszarvasodik addig a hold."
                                (Régi magyar szólás)

Az éjszakai égbolt legmeghatározóbb jelensége. A Naphoz hasonlóan számos vallásban, mítoszban, mesében megjelenik. A 28 napos holdciklusok nyomán alakultak ki a hónapok (= hold-napok), és ezek negyedelésével a hetek. Húsvét időpontja a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap. A Hold valóságosan is hat a földi életre. Legismertebb példája ennek az ár-apály jelenség, és a nők mensesének ciklikussága. Ám a daganatos betegségek változásától egészen a tőrfarkú rákok tojásrakásáig számos dolog követi a hold változásait. A hagyományos paraszti kertkultúra (Lippai, 1664), csakúgy, mint a világon mindenütt elterjedt és elismert biodinamikus gazdálkodás, a Hold fázisaihoz igazítja a munkák rendjét. (Ennek még városon is nyomára akadni. Egy Budapest zöldövezetében született néni is tartja még a néphagyományt: "a virágmagot Virágvasárnapkor kell elvetni.")
A városi ember is tisztában van a Hold változásának ciklikusságával. Ezt "illik tudni". Ám azt, hogy épp melyik periódusban járunk (fogyó-, növekvő-, teli-, vagy újhold), már csak kevesebben tudják megmondani, s ők is csak hosszabb-rövidebb gondolkodás után. Vannak, akik megfigyelték, hogy hatással van rájuk a Hold (nem tudnak aludni, izgatottabbak), de nem használják ki az összefüggést. (Azaz, előbb észlelik a hatást, és csak utána az okot.) Aki számon is tartja a fázisokat, az sem az eget kémleli, hisz azok (követve a régi hagyományt) a legtöbb naptárban pontosan fel vannak tüntetve. 
"Még nem tudom, hogy hatással van-e rám a Hold" - mondta egy fiatal lány -, "még nem voltam terhes.". A Hold kozmikus bába szerepe ma sem teljesen ismeretlen a városi ember előtt.

A csillagos ég

 "De szeretnék az égen csillag lenni
Ott is csak a hajnalcsillaggal járni
Éjfél után megkerülném, megkerülném az eget
Hogy tudjam meg, hogy a babám kit szeret"
                                        (Mezőségi népdal)

A csillagos ég a Nap járásához hasonlóan segít meghatározni a térbeli helyzetet, ill. az időt, ha van viszonyítási alapunk. A Föld forgásából adódóan az égbolt látszólag körbefordul a Sarkcsillag körül. Bolygónk keringése folytán a csillagok egy része állandóan "cserélődik" az égbolton. Ezek egyes ünnepek, gazdasági munkák meghatározásában játszottak szerepet. 
A városi ember alig ismeri a csillagokat. Az általános- és középiskolákban szinte semmit sem tanítanak róluk. Tudatlanságunknak azonban mégsem ez a legfőbb oka. Egy egyetemista lány így felelt, mikor a Göncölszekérről kérdeztem: "Nem szoktam nézni az eget. Ha felnéznék, talán megismerném." 
Pedig gyakorlatilag ez az egyetlen csillagkép, melyet minden városlakó ismer - a Nagy Göncöl. Neve, alakja, azonosítása hagyományos módon, "szájhagyomány útján" öröklődik, hiszen hivatalos neve Nagymedve, amit azonban csak kevesen ismernek. Fontos szerepet játszik a kultúrákban: a szekér hátsó két csillagának meghosszabbítása a sarkcsillaghoz vezet. (Ennek azért fontos tudni a helyét, mert ez az égbolt látszólagos forgásának tengelyébe esik, tehát nem mozdul el. Ezáltal alkalmas az égtájak és a földrajzi szélesség meghatározására.)
Tipikusan civilizációs jelenség, hogy egy megfelelően tájékozott, művelt ember viszonylag sok csillagképnek ismeri a nevét, azt is tudja, ő Rák-e vagy Kos, de fogalma sincs, hol keresse őket az égbolton.
A Tejút különösen fontos szerepet tölt be a magyar kultúrában. Ehhez képest az emberek nem nagyon tudják, mi az, s bár a neve mindenkinek ismerősen cseng, megmutatni igen kevesen tudnák. Ennek oka (a fentebb említetteken kívül) a városok légterének nagy lég-, és fényszennyezettsége lehet.
A teljesség kedvéért essék szó a bolygókról is. Ezek nevének - és esetleg sorrendjüknek - ismerete hozzátartozik az ún. alapműveltséghez, de gyakorlatilag semmilyen szerepük nincs a városlakók életében. Pedig a szerves műveltségben fontosak voltak, csakúgy, mint az állatöv csillagképei. A zodiákus sávjában végzi látszólagos mozgását a Nap, a Hold és az összes bolygó. Ez a tapasztalat megjelenik kultúránk minden területén: a mesék, táncok, használati eszközök, kultikus tárgyak, népi vagy "magas" művészet világában. 
Szinte minden napi- és hetilap tele van horoszkópokkal. Ez a babonák szintjére süllyeszti az asztrológiát. Itt is megfigyelhető az egyén előtérbe kerülése a közösség rovására (a civilizációnak épp ez az egyik ismérve a kultúrával szemben!). Hajdanán a teljes közösséget, társadalmat, sőt olykor az egész emberiséget, vagy az feletti szerveződési szinteket érintő folyamatokat vizsgálta az asztrológia. Ma szinte kizárólag az egyénnel és annak napi gondjaival foglalkozik, azon belül is a legföldhözragadtabb, leganyagibb életterülettel: munka, pénz, "szerelem".

A vizek járása

 "A mérai csorgó víz
Olyan édes, mint a méz
Aki iszik belőle
Vágyik a szerelemre."
          (Kalotaszegi népdal)

A nagy folyami kultúrák, így a magyar esetében is, a vizek járása épp oly meghatározó lehet az idő- és térbeli tájékozódásban, mint a Napé. Sőt! Egyes esetekben át is veheti annak szerepét. Andrásfalvy Bertalan írja, hogy míg mondjuk Somogyban a belső déllel, a külső északkal azonos, a Duna mentén "a belső a folyó felé eső, a külső a folyótól távolabb eső helyre utal. (...) A felső pedig mindig azt az irányt jelöli, ahonnan a folyam folyik, míg az alsó a folyás irányát." (Andrásfalvy: A Sárköz és a Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt)
A folyók áradása és visszahúzódása meghatározta a munkák éves ritmusát, vagy az emberélet egyes szakaszait, tehát időben is útmutató szerepet töltött be.
A civilizációs folyószabályzások következtében ma már szinte lehetetlen az élővizeket mint rendező elvet figyelembe venni. Egyedül az a szokás maradt meg, hogy a folyásirány szerint beszélünk jobb, illetve bal partról. A térképszemlélet eluralkodása azonban itt is érvényesül. Mivel két legnagyobb folyónk Délnek folyik, s térképeink északi tájolásúak, gyakran keverik össze a két partot. Nemcsak szóban, hanem az írott sajtóban is! (Biztosan sokan emlékeznek még általános iskolás tanulmányaikra, mikor Felső- és Alsó-Egyiptomot rendszeresen összekevertük.)
A városközpontúság is e szemlélet ellen dolgozik. A pesti belvárosban élő "kimegy" Mátyásföldre (Budapest peremkerülete), míg a zöldövezetben élők "bemennek" a városba, mint ahogy sok vidéken élő "felmegy" a fővárosba. Ennek hagyománya van, még a sokszor kárhoztatott "felmenni"-nek is (vö.: Mátyás királyos mesék). Ám a "lemegyek vidékre" már lekezelő. S (bár minden rossz íz nélkül) ez a minta jelenik meg egy tanárnő magyarázatában is: "Angyalföldön az Árpád hídtól lefelé". Tudnivaló, ez a városrész a nevezett hídtól északra (tehát folyás szerint fölfelé), de a központ felől nézve "kifelé" esik.
A civilizáció előretörésével megváltozott az emberek viszonya a folyókhoz is. A magyar kultúra a folyókat s áradásaikat ("Tavaszi szél vizet áraszt") mindig is éltető elemnek, ill. jelenségnek tartotta. Nem csoda, hogy népdalaink szimbolikájában a tiszta (=Tisza!) víz mindig a tiszta szerelmet, a termékenységet jelentette (folyó, tó, patak, kút formájában). A civilizáció számára a víz, a folyó legyőzendő "ellenség". Ez a jelenség jól nyomon követhető volt az utóbbi évek tiszai áradásai során. A napi sajtó folyamatosan a Tiszát, a vizet, a természetet stb. okolta a katasztrófáért, az emberi butaság helyett. Így lett az áldásból átok, amelyik házakat rombolt, "a temetőt sem kímélte" és "sártengerré változtatta a termőföldet". 

Civilizációs és kulturális tudás (Összefoglalás)

Mielőtt összefoglalnánk és rendszereznénk e hosszú fejtegetést, be kell vezetnünk két új fogalmat: a civilizációs és a kulturális tudás fogalmát. Elsősorban nem az ismeretanyag témája dönti el; hogy amit tudunk, az szerves-e vagy sem. Sokkal inkább megszerzése (és továbbörökítése), megőrzése (esetleg rögzítése) és felhasználása. 
Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy amely ismeretanyag a kulturális (szerves) tudás része, az része lehet a civilizációsnak (a szervetlennek) is. Ez alól azonban sok kivétel akad. A civilizált embernek rengeteg olyan dolgot kell megjegyeznie, ami a mai társadalomban elkerülhetetlen (pl.: egyezményes jelrendszerek, mondjuk a közlekedési szabályok), amelyek sohasem válhatnak kulturális tudássá. Másfelől bizonyos ismeretek kulturális alapok nélkül felfoghatatlanok. Ezek azok, amelyeket a tudományos racionalitással nem tudunk elmagyarázni. 
A Nap járásának alapvető szabályaival például mindenki tisztában van. A kultúra embere ezt tapasztalati úton ismeri meg. Saját szemével követi az utat napról napra, évről évre. Belenő egy olyan rendszerbe, amely erre a rendre épül. Természetes számára, hogy ezt tükrözik az ünnepek, a mesék, a használati tárgyak. Felnőve maga is ehhez igazítja házát, földjének művelését, mindennapjait. A civilizáció emberének mindezt tanítják. Jobb esetben a tanítás nyomán megerősíti ismeretét saját tapasztalataival. Akárhogy is, ez az ismeret elszigetelt marad, nem válik igazán a mindennapok részévé.
A kulturális tudásban nem kell rögzíteni minden jelenséget külön-külön. Ugyanaz a tárgy több funkcióval bír. Mondjuk egy "babuka" madár egyszerre gyermekjáték és használati eszköz, "díszítménye" ugyanakkor a nappali fényjárás megjelenítője (Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka - a magyar népművészet). A civilizációs tudás az ismeretet különálló egységekre bontja. Van külön gyermekjáték és oktató eszköz. Valójában azonban egyik sem tölti be funkcióját. (1. és 2. ábra).
Hasonlóan része a szerves és a civilizációs tudásnak is a Nap éltető voltának ismerete. De a kultúra embere a Nap járását is követi, s hozzá igazítja az életét. A civilizáció embere tudomást vesz a Napról, s jobb esetben elfogadja, mint az ökológiai rendszer mozgatórugóját. (3. és 4. ábra) "Megvan mindenem, ami kell, Los Angelesben. Ötven tévécsatorna! Kint süt a nap... utálom a napot, de jó tudni, hogy ott van..." - nyilatkozta egy rocksztár. (Szőnyei Tamás: Az újhullám évtizede I.) Hasonlóképpen az éjszakai égbolt égitesteire is igaz, hogy ami tudásunk van róluk, az inkább civilizációs és nem szerves, nem kulturális. (Igaz, ott a szép kivétel: a Göncölszekér!)
Az élővizek esetében sajnos már civilizációs tudásról sem beszélhetünk. Itt már a szerves és szervetlen ismeretek tárgya sem közös, ti. a városlakó szinte semmit sem tud a folyókról, függetlenül attól, hogy folyó menti városban él-e, vagy sem. Egyetlen kulturális elem a folyásirány szerinti oldal-meghatározás.
A városi civilizáció embere tehát még tisztában van a szerves műveltség rendjével, de már nem használja. Mint fölösleges terhet egy darabig még cipeli magával (vö.: általános műveltség, ill. babona), de ha nem tudja visszailleszteni egy szerves összefüggésbe - előbb vagy utóbb -, menthetetlenül elveszíti.

Rilke Apolló-torzójának nem létező, tehát örök tekintetében sok minden elhamvad, sok minden feléled. A szellemből figyel bennünket valami, aminek nincs neve. Csak helyének van neve, de az is több szempontból gyanús: terhelt, lejáratott, értelmetlen, nyomasztóan sokértelmű. Aranykori fényben hamvadó korok már csak így gondolkodnak. De hogyan értsük a kategorikus imperatívuszt, mely hirtelen, egy váratlan pillanatban dörög ránk, éltünk megváltoztatására híva fel? Honnan jön ez a hang? Nem tudni. Mindenesetre az, hogy képesek vagyunk meghallani ezt a hangot, támpont lehet. Maga Rilke szól hozzánk, de egy magasabb tudás felől. Akár egy médium: közvetít magunktól magunkhoz. Igyekszik megértetni értetlen, tökéletlen énünkkel tökéletes önmagunk sóhaját. Az időben leromlott szobrot busa fények járják át. Ha villanásuknak képesek vagyunk megnyitni életünk, akkor a verset nem csak megértettük, de élni tudtunk vele: sikerült megélnünk egy pillanatot, mely új, valódi kezdet. És ha ezt a pillanatot valóban megéltük, ha képes benne meggyökeresedni egy új elvárás önmagunkkal szemben, akkor megtörtént a csoda: a megértésnyi kis időt úgy tettük magunkévá, a kis idő úgy tett magáévá bennünket, hogy ezzel benyitottunk a nagy időbe is. Pillanat és öröklét összenyílt.
A mai átlagember nem érti az időt. Nem érti a nagy időt, melybe az élet értelme fut ki, melynek megértésküszöbe (Heidegger óta világosabban felismerten) a halál megértése. De nem érti a kis időt sem, a pillanat értelmét; nem tudja, hogyan kellene úgy megélni a pillanatot, hogy ezek az életmozaikok végül valami hiteles képpé álljanak össze. Az ember nemigen tud mit kezdeni azokkal az időkkel, melyek a fizikai időt egyfajta morális időfogalom felé haladják meg, a morál legmagasabb értelmében. A modern társadalom zajától megbolondított embernek nincs sok esélye arra, hogy kimásszon a tömeglét ama barlangjából, melyben üldögélve érdeklődése puha árnyalakokra vetül, miközben öregíti a puszta fizikai idő. Akinek mégis sikerül hiteles, értelmes életet élni, azt a szellem emberének nevezzük. Ő lassacskán egy kaszt képviselőjévé, a par excellence emberré nemesedik, olyan alacsony létszintre süllyedt a tömeg körülötte.
A tömeg tehát, a kényelmesek, a titkos szomorúak tömege a szellem felé zárt, fogyasztói életet él. Nem érti a kis és nagy időt, bosszút áll hát a közepes időn, a hétköznapi cselekvések, a mindennapok idején. Megérzi, hogy összehúzott, a szellemtől érintetlen életet él, és megpróbálja a trükköt: összehúzódva kiterjedni. Az időben ellenséget lát, aki aljas módon megöregít, beférkőzik a dolgokba, meghosszabbítja az elérési utakat. Márpedig a gyors elérés, a gyors kielégülés, a gyors meggazdagodás, a gyors karrier, a gyors élet a mai kor fő kívánalmai. A magát modernnek érezni akaró ember pedig fejet hajt, és mindennapi cselekedeteiben arra törekszik, hogy az időt kiszorítsa dolgaiból. Jobb, ami gyorsabb: ez fő életelve. Ez az időgyilkosság, ez a szellemgyilkosság az, amihez a mai technika ért, amiben a mai technizált ember él.
Mert mi is történik? Az átlagemberben a diktátor hatalomra kerül, és lelöveti a filozófust. Nero megöleti Senecát. Az ember nem mer szembenézni azzal, ami a szellemmel szembesíti, hát megöli. Nem érti a nagy időt, a kis időt, megöli hát azt az időt, melyhez hozzáfér: a közepest. A szellem bosszúja, hogy a megölt idő helyén tett cselekedetbe, élt életbe visszajár a halott idő szelleme. Súlyosabban, nyomasztóbban, felismerhetetlenebbül, tehát mélyebben. A diktátor álmát a filozófus kísértete járja be. Nero, amikor ráküldi embereit Senecára, voltaképp a költészetet öletné meg, a könyörtelen, arisztokratikus szellemre mérné mikroarisztokratikus, mikrokönyörtelen csapását. A mikroarisztokratizmus neve: felfuvalkodottság; a mikrokönyörtelenség neve: kegyetlenség. És mivel Seneca halott, már nem őrzi a Semmi kapuját egy barátságos szellem, a sötét űr kiárad hát, és elnyeli a törpe óriást. Úgy nyeli el, hogy meghagyja magában. Óriás tokjában hagyja a törpét.
Az időhalálban álló, tevő ember azt hiszi, gyorsabban jobb. Utazás helyett repülés, levelezés helyett e-mail, beszélgetés helyett SMS. Az ember élete azonnalivá válik. Anyagot, tárgyakat neki, azonnal. Így kondicionálta megfoghatatlan rabszolgatartója: a korszellem. A modern, felvilágosult rabszolga dolgozik és fogyaszt. E két semmit rohanással férceli világgá. Rilke Apolló-szobrának tekintetében, tekintetével talán megpillanthatjuk e rabszolgalét hiábavalóságát, és egész életünkkel elfordulhatunk tőle. Hogy merre? "A filozófus egész életében halni tanul és hal" - mondja Platón. Ez a platóni mondat - a filozófuslét kis és nagy idejét, pillanatait és létirányát összekötve - a gondolkodó ember életének minden pillanatába a nagy idő értékét állítja, életének vízszintesébe folyamatos függőlegest húz. A horizontális létértelmet vertikális létértelemmel telíti, a szenvedést mint ismérvet mutatja fel, az érzetvilágot szenvedéllyel tölti be. Erre a nagy időkeresztre feszíti létét az azt legmélyebben érteni vágyó ember, kinek prototípusa a filozófus.
Míg a pillanat, a kis idő befelé haladja meg "azt, ami van", lévén az a pillantás, mely az itt-és-mostban csak egyfajta morális koncentrációban megragadható, de oly könnyen elszalasztható létkaput, útlehetőséget vesz észre, addig a nagy időre tekintő pillanat az a vallástalan teljesítmény, melyre tevőn fölfeszülve a létét érteni vágyó ember pontosabban kezd szenvedni. Pontosabban, hisz megkapta azt az ambivalens, külsőként felismerhető, de csak belső közelítésben felfénylő vonatkoztatási pontot, melyet jobb híján szellemnek nevezünk. A kötelező módon csak pontatlanul elszenvedhető, de a pontosság, a szellemre tartott megélés lehetőségét mindig lehetőségként őrző lét ajándéka ez: a végtelen bizonytalanságban, a múlás-örökölte folyamatos jelenben szépen tönkremenni, elherdálódni minél pontosabban, minél herdálódás-értőbben. Hogy megsejtsük, miféle az a küzdés, mely valóban a cél maga.
Valamiféle fénypillanat ez. Ettől kezdve az ember igyekszik úgy cselekedni, hogy megérthesse: miként cselekszik. "Bocsássatok meg nekik, hiszen nem tudják, mit cselekszenek" - mondja a könyv. Az időkeresztben élve már tudjuk, mit cselekszünk, innentől nem számítunk a többiek bocsánatára. Magunkra vettük azt a keresztet, ami csak a miénk, ami mi magunk vagyunk, ami mi kell legyünk. A végtelen magány pillanatában beleálltunk a keresztfénybe, talán mert ide vonzott az ég és belső csillagaink. A végtelen magány pillanatában vállaltuk annak megélését. Szinte emberfölötti tett ez, ahogy a súlya is az. Innen egyre nehezebb az út, és egyre könnyebb. Egyre nehezebb, mert nem számíthatunk a többiekre, és egyre könnyebb, mert nem is számítunk. Otthonaink, melyekbe belefelejtettük (szintén Heidegger által megpillantott) eredendő otthontalanságunkat, gyér fényeket szórnak utánunk. Hátrafordulunk. Valami húz, valami taszít. Húz vissza az egyszerűség, a begyakorlott élet, húznak a jövő vázlatai. Taszít a tudat, hogy mindez gyávaság, hogy ez a visszafelé-remélő lény nem is én vagyok.
A határra értünk. Itt mélyebbnek hangzik a kérdés: ki vagyok én?
Ha Rilkét megértettük, akkor értjük azt is, hogy a "ki vagyok én?" valójában a "ki voltam én?" kérdése. A görög létfelfogás szerint csak akkor mondhatunk valakit boldognak, ha kivárjuk teleutaiosz biosz-át, élete végét, és látjuk: az is boldog. Csak a boldog vég hitelesíti - mintegy visszamenőleg - az életet. A nagy határon állva, a boldog időkeresztre feszülten egyszer csak: hopp, belelátunk a végső napba. Innen még mindig visszariadhatunk. De ha nem, megkapjuk az egyetlen lehetséges beavatást: látjuk magunkat, ahogy az elmosódó kis, közép és nagy időben átvesszük a múlt idejű ajándékot. Értelmes életet éltünk.

Molnár Anna

Ha én megmérgezem magát, vajon mit gondol rólam? És ha csak annyi mérget fecskendezek be, amiről még nem bizonyítható be egyértelműen, hogy megbetegedett tőle, akkor ártatlan vagyok? A gyorsaság felett érzett öröm elfeledteti, hogy mások tüdeje a mi kényelmünk miatt szürkül. Itt gépelek, és valahol füst száll emiatt - de nem érzem. Tényleg lehet szép egy autó, és tényleg rákot, asztmát, hurutot, ödémát okoz a gáz, ami kijön belőle; tényleg csodákra képes az ipar, és tényleg többször kell megfizetni az árát.
 

Magyarországon - a környezetvédelmi tárca adatai alapján - a lakosság kétharmada szennyezett levegőjű helyen él. Budapest - a hivatalos álláspont szerint - közepesen szennyezett levegőjű nagyvárosnak számít, annak ellenére, hogy területének közel háromnegyedén szennyezett a levegő - áll Vajda Pál főpolgármester-helyettes a témához fűződő beszámolójában. Míg a 60-as, 70-es években a várost körülvevő ipari szektor termelte ki a levegőt mérgező anyagok túlnyomó részét, addig mára a közlekedés vette át a káros anyag kibocsátásáért a felelősséget. Egy személyautó évente átlagosan 6000-7500 kilogramm szén-dioxidot bocsát ki. 
A szmog kialakulása nagymértékben függ az időjárási körülményektől, a levegő hőmérsékletétől, páratartalmától. Így a nyári időszakban a napsütés feldúsítja az erősen toxikus talaj menti ózont.
A levegőt szennyező anyagok maximális koncentrációját, a mérésre vonatkozó szabályokat, illetve a szmogriadó elrendelésének feltételeit a 5/1990 (XII. 6.) számú, a Népjóléti Minisztérium által meghozott rendelet határozza meg. A rendelet, bár létezik, törvényességi szempontból aggályos: a határértékeket ugyanis nem közvetlenül tartalmazza, hanem csak utal az MSZ 21854 szabványra, amely nem publikus, és elvileg nem számít jogszabálynak.
Ehhez a rendelethez igazodva a szennyező anyagok koncentrációját Budapesten nyolc automata állomás méri - négy a forgalmas belterületeken, négy pedig a város külterületein. Leggyakrabban a kén-dioxid, a nitrogén-dioxid, a szálló por és a szén-monoxid mennyiségét vizsgálják, ezek ugyanis nagy koncentrációban károsak az emberi szervezetre - tájékoztatott Bobvos János, az ÁNTSZ automata mérőhálózat üzemeltető-csoportjának vezetője. 
A nitrogén-dioxid koncentrációjának egészségügyi határértéke 100 mikrogramm/köbméter, ám a szmogriadó készültségi fokát csak 350 mikrogramm/köbmétertől léptetik életbe. A kén-dioxid egészségügyi határértéke 250 mikrogramm/köbméter, esetében a szmogriadó készültségi fokának alsó értéke azonban csak 400 mikrogramm/köbméter. A jelenlegi szabályok szerint készültség csak akkor rendelhető el, ha legalább két mérőállomás három órán át határérték-túllépést mutat. 
A szennyezés leginkább a gyermekeket és az időseket veszélyezteti. A gyerekeket azért, mert immunrendszerük még nem elég fejlett, viszont a mozgásigényük miatt a testsúlyukra vetített légcseréjük jóval erőteljesebb. Emiatt a légutakba jutó kémiai anyagok is nagyobb kárt tudnak okozni. Ráadásul a gyerekek éppen akkor mennek haza az iskolából, amikor az ózon is a legmagasabb szintet éri el. A kiskorúak veszélyeztetett helyzetét bizonyítja például az a felmérés is, melynek során a Bocskai út melletti általános iskolában több gyermek vérében veszélyes mennyiségű ólmot találtak. Az idősebbeket a keringési problémák, illetve a nyálkahártyák csökkent teljesítőképessége miatt érheti fokozott károsodás.
Illés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke szerint a főváros szándékosan alakította ki úgy a szabályozást, hogy sohase kelljen füstriadót elrendelni. Ennek oka, hogy egy esetleges riadót a főváros nem tudna káosz nélkül levezényelni. Ezidáig egyszer sem rendeltek el szmogriadót hazánk területén.
Az sem túl szerencsés, hogy a szmogriadóval kapcsolatos feladatokat más-más intézmény látja el. A monitoring-hálózatot az ÁNTSZ üzemelteti, a finanszírozás a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium feladata. A szmogriadót kizárólag a főpolgármester rendelheti el, annak a szmogriadó-tervnek alapján, amelynek ellenőrzése a Népjóléti Minisztérium feladata. Ez a megosztottság mindenképp lassítja, ha nem akadályozza azoknak az intézkedéseknek gyors megtételét, amelyek szükségesek lennének az emberek egészségének megóvása érdekében.
A szmogriadó készültségi fokozatának elérésekor a főpolgármesteri hivatal, az Országos Meteorológiai Szolgálat és az ÁNTSZ illetékeseiből bizottság ülne össze - számolt be az esetleges tennivalókról Pólay István, a Főpolgármesteri Hivatal (FH) Környezetvédelmi Ügyosztályának vezetője. Az FH irányításával számos szervezet - köztük a Fővárosi Polgárvédelmi Parancsnokság, a közlekedés-rendészet, a Környezetvédelmi Főfelügyelőség - hajtaná végre a káros anyagok koncentrációját csökkentő intézkedéseket.
A készültségi fokozatban a belváros forgalmát a körúton belül állítanák le, miközben a páros és páratlan rendszámú autók csak felváltva közlekedhetnének az egész városban. A második fokozat elérésekor a Hungária és a budai körúton belül állítanák le a forgalmat, a harmadik szint pedig az, amikor az egész városban - a tömegközlekedés és a közszolgáltatások ellátását támogató közlekedés kivételével - betiltanák a forgalmat. 
Hiába tökéletes elméletileg ez a rendelet, ha a gyakorlatban, például a mérőműszerek pontatlansága miatt, kivitelezhetetlen. A Londoni Kutatási Központ vizsgálatai szerint az ÁNTSZ műszerei sokszor nem a valóságnak megfelelő légszennyezettségi értékeket mérik. Ennek oka szerintük, hogy a kilencéves gépek elavultak, és nem szerencsés az elhelyezésük. Az egyes utcák szennyezettségét is érzékelő hálózat kialakításához további 30-40 állomás kialakítására volna szükség. A korszerűsítés mintegy kétszáz-millió forintba kerülne, ám erre a fővárosnak nincs pénze. Egy-egy berendezés üzemeltetése így is évi másfél-kétmillió forintba kerül. 
Bobvos János elismerte, hogy a gépek régiek, ám szerinte megbízhatóan működnek. Mindenesetre a sokak által elavultnak minősített műszerek közül hatot idén az Egészségügyi Minisztérium PHARE-támogatással, 200 millió forintból felújít. 
Bécs követendő példa lehetne Budapest számára. Ott ugyanis kétszer annyi állomás vizsgálja másfél millió ember életterét. Milliárdos befektetéssel, kemény kiállással, és számos intézkedéssel - köztük az egészségügyi határértékek megemelésével - sikerül Bécs levegőjét tisztán tartani.
Több országban az egyes légszennyező anyagok károsító hatását nemcsak külön, hanem együttesen is figyelembe veszik. Tudniillik együttes hatásuk erősebb, károsabb, mint egyenkénti hatásuk összege. A budapesti mérések sajnos egyelőre ilyen értékeket nem mutatnak. 
A tömegközlekedés korszerűsítése, a környezetbarát gázzal működtetett buszok használata, az alternatív energiahordozók támogatása - pl.: a napenergiáé -, valamint a távfűtés előtérbe helyezése mind-mind tisztítanák a fővárosi levegőt. Az igazi megoldást mégis az egészségügyi határértékek módosítása jelentené. Amíg viszont a minisztérium hűs termeiben folyik az egyeztetés, addig az utca embere a büdös fővárosban tovább lélegzi ki s be a mérgező levegőt.

Miközben véresre dörzsölöm a szemem, és próbálom valahogy nyelvem tövével vakarni viszkető torkomat, úgy érzem, a növényvilág bosszúhadjáratot indított az emberi faj ellen.

Örülnünk kellene, hiszen az országos kampány eredményeképpen ma már a legtöbben felismerik a parlagfüvet, és sok helyütt szervezetten irtják is. Ráadásul büntetéssel sújtható az, aki nem kaszálja le saját földjén a gyomot. Csakhogy allergén lehet a fekete üröm, a libatop, a lórom, az útifű, a csalán, a mogyoró, a nyír, a nyár, a platán, a tölgy, a fűz és az éger is - hogy csak néhány növényt említsünk. Hogyan küszöböljük ki mindezeket az életünkből? Legjobb, ha tavasztól őszig ki se megyünk a lakásból, nem szellőztetünk, a szőnyeget kidobjuk, mert poratkák élnek benne, s megszabadulunk háziállatainktól is? A sor ezzel nem ért véget, mert újabb és újabb anyagok válhatnak allergénné.
Egyre többen szorulnak rendszeres gyógyszeres kezelésre, s egyre több ember életritmusát, lakó- és munkahelyválasztását, szabadidő-eltöltését határozza meg az allergia. A gyermekvállalást is jobb allergiamentes időszakra időzíteni - vallják a szakemberek.

Allergiás gyermekek szüleit arról kérdezgettem, milyen okoknak tulajdonítják a betegséget. Van, aki annak, hogy a gyerek kissé túlsúlyos, más annak, hogy soványka, a harmadik önmagát okolja, mert rendszeresen adott a gyereknek tehéntejet.
Magácska genetikailag hibás, mondta nekem kedélyesen egy tüdőgyógyász. Ám a kizárólagos genetikai magyarázat azért elfogadhatatlan, mert felmenti a társadalmat a felelősség alól, és magánüggyé fokozza le a problémát.
Furcsa, hogy a virágporok, melyek évmilliók óta semmi bajt sem okoztak az emberiségnek, egyszer csak ennyire agresszívvá váltak. Az elektronmikroszkópos felvételeken gyönyörűek, de ha arra gondolok, milyen bajokat okoznak, ijesztően militánsnak tetszik érdes, tüskés felszínük.
Az a gyanúm, hogy a növények is allergiásak ránk. Japánban például felfigyeltek rá, hogy a cédrus-pollen okozta allergiás tünetek csak mintegy hatvan éve jelentkeznek, holott a lakosság már a történelmi idők óta él együtt e fákkal. A vizsgálatok kimutatták, hogy az allergiás megbetegedések aránya a cédrusokkal szegélyezett forgalmas közlekedési út mellett volt a legnagyobb.
A növények stresszes feltételek között gyakran hibás fehérjéket szintetizálnak: az egészséges környezetben fejlődő nyírfák szöveteiben csak elenyésző mennyiségű allergén található, míg a szennyezett helyen élő nyírfák leveleiben jelentősebb koncentrációban mutatták ki.
Egy szakrendelőkben található ismertető füzetben ezt olvastam: "Ha pollen-allergiás, lehetőleg tartsa zárva lakása és gépkocsija ablakait. Ha megoldható, használjon inkább légkondicionálót." És most már nem tudom, hogy a sírástól, a nevetéstől - vagy csak a pollenektől - könnyezik a szemem.

A budai Szemlő-hegyi barlangterápia főorvosával, dr. Laczkovits Gabriellával beszélgettem.

- Úgy látom, az allergiás és asztmás betegek figyelmét leginkább az köti le, hogyan kerülhetik el mindazt, ami tüneteiket kiváltja. A mélyebb okokat nem keresik. 

- Az allergiás megbetegedések számának emelkedése civilizációs ártalom. Kialakulásában óriási szerepet játszik, hogy az emberek egyre nagyobb tömege él szennyezett környezetben. Ez vonatkozik a levegőre, a vízre, sőt az élelmiszerekre is, mert egyre több adalékanyagot, színezőanyagot, szintetikus aromát használunk. Műanyagokat gyártunk, szervezetünk számára ismeretlen anyagokkal kerülünk kapcsolatba nap mint nap. 
Az allergia olyan reakció végeredménye, amelynek során a szervezetben az immunrendszer szervezetidegennek ismer fel anyagokat, és védekezik ellenük. Ezek a reakciók teljesen normálisak is lehetnek, de ha túl sok anyagot kell semlegesíteni, vagy túl heves a reakció, akkor olyan szervi tüneteket vagy szervkárosodásokat vált ki, amelyeket allergiás betegségnek nevezünk.
Az allergiát szénanáthának mondjuk, ha csak a felső légutak, az orrnyálkahártya, az orrmelléküreg-nyálkahártya és a szem reagál hevesen. Az asztma pedig a tüdőben lévő alsó légutak heves reakciója. Ez nem azt jelenti, hogy az alsó légutak nem érintettek szénanátha esetén, csak reakciójuk nem olyan heves. Tehát ha elég nagy töménységben van jelen az allergén, az bármikor köhögést és sípoló légzést válthat ki a szénanáthás személyből.
A légutakat a füstös, benzingőzös nagyvárosi levegő, a kémiai irritáció alkalmassá teszi arra, hogy ha megfelelően tömény allergént tartalmazó környezetbe kerül, akkor allergia alakuljon ki.
Azoknál a kisgyerekeknél, akik allergiás hajlamot örököltek, elsőként bőrtünetek és emésztőszervi tünetek jelentkezhetnek, és ha szennyezett levegőjű környezetben élnek, akkor előbb-utóbb valamilyen légúti tünet is megjelenik. A zárt gyermekközösségekben a gyerekek elkapják egymástól a légúti fertőzéseket, és a gyulladt nyálkahártya jó behatolási felület az idegen anyagoknak, amelyek aztán allergiás reakciót válthatnak ki.

- A krupp kialakulásában is szerepet játszanak környezeti okok?

- Minden, ami irritál és gyulladást vált ki. Nem kell hozzá vírus, lehet kémiai szennyeződés is. De a krupp szerencsére olyan betegség, amit a gyerekek kinőnek. A gyerekeknél a gége alatt a légcső még homokóra-szerűen beszűkül, ez teszi lehetővé, hogy a pici baba egyszerre tud szopni és levegőt venni. Ha ez a szűkület egy nyálkahártya-gyulladás miatt még jobban beszűkül, akkor kialakul a krupp.

- Érdekes, hogy éppen manapság szaporodtak meg az allergiás betegségek, amikor az egész Földön kialakítottuk a magunk monokultúráit, ahol csak a számunkra hasznos növények élhetnek, s minden mást vegyszerekkel kiirtottunk. És akkor jön ez a jelentéktelen, semmitmondó növény, a parlagfű, és ekkora gondokat okoz. 

- Mi tesszük ellenséggé a környezetet. A parlagfűnek nálunk nincs természetes ellensége, mert Amerikából hozták be. Az ősgyepek feltörésével és nagy tarvágásos erdőirtásokkal teremtettük meg a parlagfű élőhelyét. Pollenje rendkívül ellenálló, nagyon sokáig életképes marad, még a komposztban is. Olvassuk csak el Steinbeck Érik a gyümölcs c. regényét! A préri éghajlata nem felelt meg azoknak a terményeknek, amelyeket a fehér telepesek meg akartak honosítani. Tönkretették a prérit, így sivatag lett belőle.
Amikor parkokat telepítünk vagy a kertünkbe dísznövényeket ültetünk, fontos volna tisztában lenni vele, melyek az allergén növények. A disznóparéj például allergizál, bordó virágú rokonát kertekben látni. Odaültetik dísznek, pedig ugyanolyan a pollenje. 

- Sokan mintha azzal akarnák elvenni a kérdés élét, hogy allergia mindig is létezett.

- Valóban nem új betegség. Tudjuk, hogy III. Richárd az eperre volt allergiás, és ezt ki is használta. Ha elfogyasztotta, és megjelentek az arcán a vörös kiütések, akkor a neki nem tetsző embert megvádolta, hogy meg akarta mérgezni, és kivégeztette. Az allergia tehát nem volt ismeretlen az emberiség számára, de az ipari környezetben exponenciálisan megugrott az esetek száma.

- Ha már az allergiát meggyógyítani nem lehet, hogyan viselhetjük el a legkönnyebben? 

- Lehetséges tünetmentesnek maradni. El lehet érni, hogy az allergiás ember teljesen normális életet éljen, és a betegségével csak annyit törődjön, mint a rövidlátó a szemüvegével vagy a kontakt-lencséjével. Ha már tartós szöveti károsodás jött létre, akkor persze a tünetmentesség nehezebb ügy.

- A tavaszi allergiaszezon óta magam is a Szemlő-hegyi barlang látogatója vagyok, és én is érzem jótékony hatását. Mi a barlangterápia titka?

- Bizonyos természetes barlangokban a sziklán átszűrt vízpára olyan oldott sókat is tartalmaz, amelyek nyugtató hatásúak, csökkentik a gyulladásos nyálkahártya vastagságát. A kórokozó baktériumok ebben a környezetben nem szaporodnak.

Az idén jelent meg Tánczos Vilmos könyve a moldvai csángók archaikus népi imádságairól. Az alábbiakban rövid részletet közlünk a naphoz, napfelkeltéhez kapcsolódó, gyönyörű nyelvezetű szövegekből. 

Az imaszövegek megismerésével, értelmezésével közelebb kerülhetünk egy mára ismeretlenné vált vallási-szimbolikus világképhez. A népi archaikus imák fényjelképei valami módon kivétel nélkül kötődnek a sötétség erőivel harcoló égi személyekhez. Ez egészen természetes, hiszen az imaszövegek alapvető célja a halál, az örök kárhozat, a betegség, a baj legyőzése, vagyis a Fény uralmának megvalósítása a Sötétség felett. Az imaszövegek alapján az istenség megjelenését kísérő domináns szín nem az égi áttetszőséget idéző azúr, hanem sokkal inkább az arany. Az arany egyfelől vizuális szimbólum, hangsúlyozott szoláris jelentéssel, másfelől az eszményi tisztaságú anyag, amelyről minden alkimista álmodik. 

"Napjövet után letérbül sz ugy imádkozik. Moszt isz. (És merrefele fordul?) Errefele! (Keletre mutat.) Napjövetnek. Idefelé van a Nap."
"S akármikor es, amikor eccer imádkozik, akkor mind csak a napfeljőtire fordul, s ugy imádkozik."
"Mikor feljő az áldott szent Napocska, mondom: Édes Jóistenem, áldott szent Napocska,/ megértük, hogy a mái napon es / adj nekünk egészséget, erőt,/ szerencsét az életünkben, / hogy még érjük meg az estét es!"

Akadnak olyanok is, akik az imát a nap állásást követve mindig az égitest irányában imádkozzák, ez egyértelműen kifejezi a nap kultikus tiszteletét: 

"Hát innet jő fel az áldott Nap. Reggel így, s este napszentületnek. Mondom én, hogy ugy kell, ugye, a Nap után. Hogy menen a Nap."
"De olyan reggel sohase vót, amikor felkeltünk mindenki megmosakodott, megfüsülködött, a legkisebbtől a legnagyobbig, s a nappal szembe letérgyeltünk, s ugy imádkozott minden reggel s minden este."
"Akkor letérgyeltünk, szépen vettünk keresztet, imádkoztunk, s mondtuk az Urangyalát. (...) Ahol meghalltuk a harangszót, akárhol, ezt imádkoztuk. (Térden állva?) Ne, ott ne, akár térgyen, ha nem lábon. (Merre fele fordult?) Igy erre, akárhol lehetett igy erre felé, ahol vót a templom. Ha látott templomot. Ha nem, igy lefelé, napkelet felé. Hogy az Isten vegye bé az imádságot. Ez az imádság... ez az minden... segiti az Isten."

Általánosan elterjedt és sokatmondó az a törekvés, hogy a reggeli imákat igyekeznek a szobából kilépve, a szabad ég alatt keletnek fordulva elvégezni: 

"Szent péntekbe felkelék, / napkeletre tekinték, / szép fehér monosztorkát láték."
"Én kimenék arangyas vasárnapján, / feltekinték a napkeletre, / ott láték egy fejér kőkáponát."
"Én felkelék szép piros hajnalba, / kimenék ajtom elejibe, / feltekinték napkeletre, / hát ott vagyon fehér kőkáponna."

A reggeli imavégzéshez hozzátartozik a bűnök víz általi lemosásának szimbolikus gesztusa is: 

"(Amikor reggel megmosakodnak, imádkoznak-e?) Igen igen. Slavă Tatălui, sz mundod az imácságat az Isztennek. (Mosdás után?) Igen. Rigend az eggisz világ. (...) felkelt az ember, felvetkezett, mozsgyott meg..."
"Miháljunk, az vult kicsike. (...) Mámă feresztette a bubát. (...) Feresztette meg, moszta meg. Sz máma meddzsig megmoszta a rahájit a bubának, addzsig a máma imádkazatt. Tata meglátta. Mundzsa: há moszt mundtad a rozáriut! Miánta az Iszten megszegitett - mundzsa."

A rituális mosakodásra utaló szövegmozzanat rendszerint a napkelet felé való tekintés motívumával jelentkezik: 

"Felkelék én jó reggel hajnalba,
megmosdottam minden bűneimtől.
Megkendőztem arany kendezőmvel, 
kimenék én ajtóm elejibe."
"Jó reggel felkelék, megmosdódám arany vizecskével, 
feltekinték a csillagos égbe, 
nyitva látám mennyország ajtóját..."

Az ember a megtisztulás révén, a szent hajnali időben maga is megtisztul, az imádkozó arcára hulló isteni fényben találkozik a Szenttel, elhagyva az éjszakai álom öntudatlanságának veszélyes, tisztátalan, bűnös világát: 

"Hajnal, hajnal, szép piros hajnal, 
így köszönt téged az angyal. 
Kejj fel, ember, méj ámodból, 
mosdójzál ki mocskaidból, 
kendejzél ki büneidből!"