Lassan, lábujjhegyen
Gömörszőlősi beszélgetés Gyulai Ivánnal 

A Miskolci Ökológiai Intézet a fenntarthatóság elvei mentén folytat településfejlesztést Gömörszőlősön. Eddig megvalósult terveik úgy illeszkednek a község testébe, mint e tájdíjas falu a gömöri dombok közé, melyek szelídségből épp akkorára nőttek, hogy egy gyermek egy lendülettel felszaladhasson rájuk.

-- Hogyan kezdődött a Miskolci Ökológiai Intézet tevékenysége? 
-- A rendszerváltoztatás táján itt, közvetlen hazánkban, a Sajó-völgyben nagyon jól kitapintható volt, hogy a korábbi gazdaságszerkezet, amelyet a nehézipar dominanciája jellemzett, összeomlik. 1992-ben abban a hitben alakult az intézet, hogy ezt a problémát, amely egyaránt megnyilvánult a gazdaság, a társadalom és a környezet válságában, kezelni lehet a fenntartható fejlődés elveinek alkalmazásával. Két oldalról kívántuk a kérdést megközelíteni. Az egyik a helyi probléma helyi kezelése, a másik a szélesebb politikai keretek megváltoztatása volt. Azon gondolkodtunk, miként lehetne regionális szinten a fenntartható fejlődés programjával megoldani a problémákat. Világosan láttuk, hogy semmi sem fog helyben működni, ha a szabályozás, a politika nem ágyazza be egy olyan környezetbe a helyi kezdeményezést, amelyben az érvényesülni tud. Arra is törekedni kell, hogy a politika és az emberek gondolkodása olyan irányban változzon, hogy az kedvezzen a fenntartható fejlődés gondolatának.
-- Mennyiben sikerült megvalósítani elképzeléseiket? 
-- A térségi szint helyett maradt ez a kis falu, ami méreteinél fogva egy alapítvány által gondozható. Végiggondoltuk, hogy a szabályozásban milyen eszközök szükségesek ahhoz, hogy a fenntarthatóságot meg lehessen valósítani. Milyen adórendszerre, támogatási rendszerre, oktatásra lenne szükség. És lassan kezd összeállni a kép, így elképzeléseinket megpróbáljuk átvinni a politikába.
-- A falu hogyan fogadta a programot, mennyire tudtak együttműködni a városból érkezettek a helybeliekkel? 
-- Amikor 1993-ban elkezdtük ezt a programot, sokat beszéltünk a helyi emberekkel, akik nem titkolták csekély érdeklődésüket. Érdektelenségüket a múlt történései, az elöregedő népességű falu reménytelensége indokolta. Akik szóba álltak velünk, azok is kétkedők voltak, de végül is áldásukat adták terveinkhez. Ehhez hozzájárult, hogy az akkori polgármester nagyon szeretett volna valamilyen kitörési pontot találni. Így ők hívtak bennünket, nem mi erőltettük rá a falura az elképzeléseinket. Az itteni körülmények nagyon rosszak voltak (munkanélküliség, az ellátás hiányosságai, szegénység, elöregedés stb). Pont ebben az "elmaradottságban" láttuk a kitörés lehetőségét. Itt megvoltak még azok a talán fenntarthatónak nevezhető termelői, fogyasztói mintázatok, amelyek itt a szerves kultúra következményeként évszázadokon keresztül alakultak. Ilyen a helybéli kulturális örökség, a falukép, az emberek viselkedése, a múlt megbecsülése. Ugyanakkor a falu határában alig művelte valaki a földeket, így a területeket lassan visszakérte a természet. Számunkra ezek kihívások voltak. Közülük máig a legnagyobb: vajon hogyan lehet a szerves kultúrát megmenteni egy globalizálódó világban? Lehetséges, hogy minden erőlködésünk hiábavaló, és a kulturális fősodor pillanatok alatt elmossa a szerves kultúra utolsó szigeteit?
-- Hogyan lehet feléleszteni a hagyományos mesterségeket, a régi tudást? 
-- A fejlesztési elképzelések napjainkban a tőke kihelyezésén alapulnak szerte a világon. Idejön valaki a pénzével, s hivatkozván a munkanélküliségre és a szegénységre, mindenféle kedvezménnyel, támogatással csinál egy jó üzletet. Rövid távon húz hasznot az olcsó természeti és emberi erőforrásokból, meg a politika rövidlátóságából. Azt hiszem, a világ már kezdi megismerni ennek a modellnek a "fenntarthatóságát". Nekünk ezzel szemben nem rövid távon kellenek gazdasági sikerek; mi nem bérmunkásokat, hanem tulajdonosokat akarunk. Mivel azonban helyben nincsenek fejlesztési források, csak olyan tevékenységekkel lehet elindulni, melyekhez nem kell nagyobb tőke. Ha valaki a kreativitását, gondolatait használja, ha "egy szál bicskával" a környékbeli, könnyen hozzáférhető erőforrások felhasználásával, különösebb tőkebefektetés nélkül kezd el valamilyen termelő vállalkozást. Itt van ez a vesszőből darabolt, faragott virág, amely egy helyi házaspár leleménye, vagy az a háncsból font kosár, amely egy keleméri cigányember munkája, vagy a falon az a nemezszőnyeg: csak lelemény és munka. Az így készült tárgyak helyi különlegességek, melyek tükrözik e környezet sajátosságait, erőforrásait, az emberek érzelmeit, az eredeti tudást. Ha idejön valaki, esetleg áldoz is a megvételükre. Ezek az egyszerű dolgok eladhatók, de nem követelnek különösebb áldozatot a természettől, a környezettől. Ez a fejlődési folyamat természetesen lassú, de bizonyára fenntartható. Olyan, amelyben nemesedhet, gazdagodhat a közösség.
A szerves kultúra úgy függ össze a fenntarthatósággal, hogy ami szervesülni tudott, az több évszázados szelekción ment át és maradt fenn. Ez mind szép és jó. S valójában nem az a probléma, hogy nem tudnánk mivel felváltani a mai, nem fenntartható világot, hanem az, hogy az emberekben mesterségesen gerjesztik a vágyakat. Ebben a faluban is ugyanaz a tv sugároz, ugyanazt a reklámot nézik. Ha nem sóvárognak az emberek ezek után a kétes, rövid távon nagyon csábító dolgok után, akkor át lehet őket vezetni egy olyan létminőségbe, ami nem csak az anyagi dolgok elsőbbségéről tanúskodik.
-- Miképp alakult az Intézet és a település közös élete?
-- Az Intézet itt valóban külső tényező, de általában is elmondható, hogy nem létezik olyan terv, amelyet egy közösség egy emberként támogatna. Mi felajánlunk egy fejlesztési mintát ennek a közösségnek, de nem erőltetünk rá semmit senkire. Aki felismeri benne a saját érdekét, csatlakozhat hozzá. Megmutatjuk, hogyan lehet organikusan termelni, vagy éppen bemutatunk egy alternatív fűtési rendszert. Így választási lehetőség adódik. Ha az állam nem a gázbevezetést támogatta volna, hanem pl. azt, hogy egy napkollektorral kombinált faelgázosító kazán kerüljön mindenütt alkalmazásra, akkor egy megújuló, helyi erőforrásokon nyugvó és az embereket szociálisan is jobb helyzetbe juttató technológia érvényesült volna, ahol az emberek megtakaríthatnának. De hiába mutatunk ilyen mintázatokat, ha a szabályozás ezt nem segíti. A közösségnek így nincs választási lehetősége, hiszen mi ugyan olcsó üzemelést, de a támogatások hiányában drága beruházást kínálunk.
Amikor csak tervezgettünk, a helybéliek azt mondták, hogy ezek az "ökológisták" csak beszélnek. 1995-ben kezdtük építeni az Oktató Központot és a gyapjúfeldolgozó üzemet. Az emberek látták, hogy mi is tudunk dolgozni. Az átadásnál meghívtuk az egész falut, rendeztünk egy kis ünnepet. A szomszédos falvakból is érkeztek vendégek az eseményre. Ekkor kaptuk meg igazából a falu igenlését. De a többség azóta is óvatosan, kívülről figyeli, mit csinálunk. Akik érdekeltté tudtak válni, ebből élnek, tehát örülnek a programnak. Mások szimpátiával figyelik, megint mások közömbösen, és van nagyon kevés ellendrukker is.
A dolog természeténél fogva nagy szükségünk van a helyi tudásra. Bizonyos dolgokat meg lehet tanulni könyvből, de például azt, hogy a konkrét talajviszonyok és klíma mire ad lehetőséget, csak helyben, a természettel együtt élve tudhatjuk meg. Itt kívülről nem lehet okosnak lenni, jobb a helyi emberre hallgatni. Bizony belenyúltunk egy-két olyan dologba, ami rosszul végződött, mert nem figyeltünk a helyi tapasztalatokra. Az idősebb gazdák szerint nem lehet máshogy bánni a földdel, csak ahogy évszázadokon keresztül bántak, a fiatalabbak viszont modern mezőgazdasági módszerekkel dolgoznak; így két oldalról is kapjuk az instrukciókat.
-- Milyen konkrét tevékenységek folynak a falu területén?
-- A program többféle tevékenységet próbál egy rendszerben üzemeltetni. Az oktatási turizmus összekapcsolódik az organikus gazdálkodással, a gyapjúfeldolgozással, az alternatív technológiák kiépítésével és fejlesztésével, a gyümölcsösök gondozásával és termékeik feldolgozásával. Ezek helyszínei az oktatóközpont, a gyapjúkártoló üzem, a szövőműhely, a napkollektorépítő műhely, a biogazdaság, az extenzív gyümölcsösök, és a helyiek által létrehozott hagyományőrző gyűjtemények. 
Tevékenységeink egy része veszteséges, mások hoznak némi bevételt. A mi filozófiánk az, hogy ezek egyensúlyban legyenek, és az összes tevékenység együtt legyen képes fenntartani a közösséget. Azért tűrjük meg esetenként a veszteséges tevékenységet is, hogy egyszerre tudjuk kielégíteni a szociális, gazdasági és környezeti célokat. Minden működés mögött ez az elv húzódik meg. 
-- Gyűjtötték a hagyományos mesterségek mintáit? 
-- A legtöbb ilyen tudás már múzeumba került, de többségük feleleveníthető. A földművelésben megmaradt a hasznosítható tudás, ami egyébként azért veszítette el a jelentőségét, mert a nagyüzemi termelés háttérbe szorította. A cigányság mesterségei is ennek estek áldozatul. A falu öregebb házain ma is láthatjuk a százéves cigánycserepeket. Ezek helyi anyagból, helyi tudással készültek. A társadalmi csoportoknak megvolt a maga elfoglaltságuk. Abban a pillanatban, amint gyárakban kezdték előállítani a téglát, cserepet, nem lehetett fenntartani a tevékenységet, "versenyképtelenné" vált. Persze, ha valaki összeszámolná amaz negatív hatásait -- s itt nemcsak a környezeti negatív externáliákra, de a kulturálisra is gondolok --, elmúlna a versenyképesség mítosza.
-- A gyapjúműhelyben helybéliek is dolgoznak?
-- A gyapjút két ember kártolja, ők helybéliek. Az elkészült alapanyagból több mindent lehet készíteni. Készül belőle paplan, fonal, abból lehet kötni kesztyűt, sapkát, pulóvert. A helybéli, ügyes kezű asszonyok nyolcan, tízen bedolgoznak. Egy ilyen vidéki környezetben több lábon kell állni, és mi nem akarjuk családjuk, munkájuk, állataik mellől elvonni a háziasszonyokat. 
Alapelvünk, hogy helyi embereket alkalmazzunk. Amikor építkeztünk, akkor is a helyi, környékbeli embereket foglalkoztattuk, néha még a minőség kárára is. Van persze az alkalmazottaink között ún. "gyüttment" is. Így hívják azokat, akik nem tősgyökeresek. A program helybéli vezetője és felesége már négy éve élnek itt, és gyermekük is született. Megtelepedtek. Nehéz kérdés ez. Ha túl sok a beköltöző, felborulhat a szerves kultúra, hiszen a "gyüttmentek" hozzák a saját kultúrájukat. Ha nem jönnek, akkor meg kihal a falu.
-- Melyek a további tervek?
-- Tavaly kiléptünk a szomszédos településekre is, hat környékbeli településen szeretnénk ezt a fejlesztési modellt továbbvinni. S kiléptünk a világ elé is, most már tudjuk, hogy milyen változások kellenek ahhoz, hogy az ilyen és hasonló kezdeményezések lábra álljanak. Ez a legtöbb, amit tehetünk, zöld utat szerezni a fenntarthatóságnak. 

Vitaműsort láttam a javából -- mikrofonnal, érdekképviselettel és indulatokkal. Mint egy igazi. Megszólaltak a kajapó őslakók, és nyilatkozott a leendő gyár igazgatója, marketingese is. A gyerekek aktív résztvevők, szerepeket vesznek fel, szituációkat játszanak el és vitáznak: személyiségük alakul, látásmódjuk változik. A Káva Kulturális Műhely a budapesti Marczibányi téri Művelődési Központban működik. A színházi nevelés céljáról és mikéntjéről Romankovics Edit, a műhely egyik alapító tagja beszélt.

-- Hogyan nevel a drámapedagógia?
-- Háromórás foglalkozásainkban mindig egy konkrét problémát vetünk fel színházi eszközök segítségével. A Zoozódások című programban az alapprobléma: gyógyszergyár épülne az őserdő mélyén -- megmentve ezzel több ezer ember életét, de belegázolva a kajapók népének és az esőerdőnek természetes életébe. A kérdés vizsgálatakor, a szituációs játékok alatt, felvetődik az esőerdők kiirtásának kérdése, felhívjuk a figyelmet a városi és az elzártan élő, természeti népek életének különbözőségeire, és a gyerekek elgondolkodhatnak, hogy melyik az értékesebb, lehet-e értékesebb-e bármelyik.
Azt szeretnénk, hogy mérlegelniük kelljen, hol, milyen szépségek vannak. Azt gondoljuk, hogy azért jó a drámapedagógia egy ilyen kérdés vizsgálatára, mert a gyerekek nem pusztán verbális információkat kapnak, mint az iskolában, ahol a kisdiákok csendben ülnek a padokban, a tanár pedig a katedránál áll és beszél, hanem érzelmileg is érintetté válnak a dologban, a történet részeseivé tesszük őket, és állást kell foglalniuk a kérdésben.
Ha sikeres a foglalkozás, akkor a gyerekek  nagyon intenzív élményt kapnak, és ez sokkal hatékonyabb, mint ha csak beszélgetünk arról, hogy miért nem jó, ha kiirtják az esőerdőket, vagy milyen veszélyekkel jár, ha egy érintetlen környezetbe gyárat telepítenek. Nemcsak erre a környezetnevelési órára, hanem minden drámapedagógiai foglalkozásra érvényes, hogy mi nem kívánjuk a gyerekeknek azt mondani, hogy a civilizáció, a város rossz, de azt sem, hogy az elmaradott, primitív népeket civilizálni kell; ehelyett olyan döntési helyzetbe hozzuk őket, amelyben az ő véleményükre vagyunk kíváncsiak. A probléma komplexitásának megragadása, átadása a cél. Nem a válaszadás, hanem a kérdezés nehézségét akarjuk velük megértetni. Nem is adunk választ, a foglalkozás végén nem kötelezzük el magunkat egyik oldalon sem, és az sem cél, hogy ők mindenáron döntsenek. A gyerekek így hazafelé menet még mindig vitatkoznak, beszélgetnek, elemezgetik a kérdést, hogy akkor most a kajapók népének civilizációtól elzárt világát kell-e megtartani, vagy gyógyszergyárat építeni a szegény betegekért. Az egészséges vita pedig alakít, nevel.
-- Amit ti csináltok, annak Theater in Education a neve.
-- Theater in Education (TIE) -- színház a nevelésben, színházi nevelés, amely a drámapedagógia egy ága. A hagyományos drámapedagógia húsz-harminc éves múltra tekinthet vissza Magyarországon, nálunk Gabnai Katalin és Mezei Éva honosította meg ezt az angolszász területekről származó nevelésmódot. Eleinte csak színjátszó csoportokban terjedt, személyiségfejlesztő céllal. A színházi nevelés aztán a 90-es évek elején fejlődött ki a drámapedagógiai alapból. Mi a színházat mint eszközt használjuk a foglalkozásokon, mert a kommunikáció egy olyan formájának tartjuk, amely segíthet a konfliktusok mélyebb megértésében, átérzésében. És számunkra ez a fontos, mert célunk a nevelés, nem a színészképzés. Az első TIE-csoport hazánkban Gödöllőn alakult Kerekasztal Színházi Nevelési Központ néven. A Káva Kulturális Műhely négy alapító tagja a központnak is alapítója volt. Ma már vannak más kezdeményezések is, de csak e két csoport foglalkozik hivatásszerűen és rendszeresen színházi neveléssel. A Kerekasztalból 1994-ben kiválva hoztuk létre a Kávát, amelyben ma hatan dolgozunk.
-- Mióta foglalkoztok környezeti neveléssel?
-- A Káva Kulturális Műhely alapvetően színházi nevelési csoport; a Zoozódások az első foglalkozásunk, amely kifejezetten környezeti nevelési tárgyú. Eddig kizárólag szociális, erkölcsi és életkori problémákat vetettünk fel, bizonyos társadalmi helyzetben vizsgálva. A környezeti nevelés új irány; azért kezdtünk ezzel is foglalkozni, mert a környezeti nevelés fontos társadalmi szereppel bír.
-- Milyen életkorú gyerekeket vártok?
-- Leginkább általános iskolásokat, de van programunk középiskolásoknak is. Az általános iskolásoknál azért hatékony a drámapedagógia, mert ebben a korban egy probléma a személyiség egészét megfogja: a tőlünk kapott élmény a gyerekeket nemcsak intellektuálisan, hanem érzelmileg is megmozgatja. Célunk problémafelvetés és -vizsgálat. Érveket gyűjtünk mindkét oldalról, ezzel mélyítjük komplex látásukat, hogy ne felszínesen gondolkodjanak, és a későbbiekben, felnőttkorukban is mindig fenntartásokkal kezeljék a felszínes igen-nem megoldásokat. Az egyértelmű döntés szerintünk álságos, a bemutatott helyzetben -- és általában a környezeti problémákban -- nagyon kényes egyensúlyról van szó, amely az ökológusoknak is gondot okoz. A kérdés összetettségét szeretnénk a gyerekek elé tárni, az ő szintjükön bemutatni.
-- A történetekbe teljesen bevonjátok őket. Hogyan lehet így irányítani a foglalkozást?
-- A foglalkozások felépítése pontosan tervezett. Ugyanazok a játékok ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát a három óra kerete mindig ugyanaz. A formával irányítjuk a játékot, viszont minden egyes csoport más-más ötletekkel áll elő a játék folyamán. Vannak aktívabb és passzívabb csoportok; nekünk az a dolgunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőlük, ezért is nagyon figyelünk rájuk. A drámapedagógiában a kereteket perem- feltételeknek hívják, ezeket megadjuk, és a gyerekek azokon belül gondolkodhatnak.
-- E peremfeltételek között fontos döntést kell meghozniuk?
-- A játékok minden foglalkozáson egy bizonyos döntési helyzethez kapcsolódnak. Az esőerdős történetben a fontos döntés az, hogy épüljön vagy ne épüljön gyár a kajapók területén. Eddigi tapasztalatunk, hogy általában nem születik egyértelmű döntés, de sokszor heves vita alakul ki, egymásnak feszülő indulatok, egymásnak feszülő érvek csatája zajlik.
Egy-egy iskolás csoportot évente egyszer-kétszer látunk, nem vagyunk folyamatos kapcsolatban velük. Minden program egy adott korosztálynak készül, az adott korosztályt megmozgató probléma felvetésével, körüljárásával. Mivel nem ismerjük a gyerekeket, egyszerűen életkori sajátosságaikból indulunk ki, hiszen nyilván máshogy kell közeledni egy tízéveshez, mint egy középiskoláshoz. Megpróbáljuk érzelmileg, szellemileg és testileg megmozgatni őket. Az esőerdős foglalkozás részleteit még finomítjuk úgy, hogy valós adatokat viszünk be a játékba: példát hozunk mindkét oldalról, halljanak katasztrofális környezetszennyezésekről éppúgy, mint természetbarát megoldásokról.
-- A művelődési központokban általánosak a drámapedagógiai foglalkozások?
-- Ma már elég sok helyen felfigyeltek erre az új lehetőségre, a színvonal azonban hullámzó. Konkrét környezeti nevelési témájú drámapedagógiai foglalkozásról a miénken kívül nem tudok.
-- Milyen a drámapedagógus-képzés Magyarországon?
-- Drámapedagógia az egyetemeken fő szakként ma még nem választható, posztgraduális és egyéb továbbképzéseken oktatják. A Magyar Drámapedagógiai Társaság is szervez 120 órás tanfolyamot, amelyre bárki jelentkezhet, nem csak pedagógusok. Az utóbbi években több ezer ember látogatta e képzéseket, ami persze nem jelenti azt, hogy mindegyikükből drámapedagógus is lett. Szerintem ahhoz, hogy valaki ezt elmondhassa magáról, napi tevékenységként kell művelnie.
A NAT által megjelölt egyik műveltségterület a tánc és a dráma, s ez magával hozta, hogy a drámapedagógia azóta nagyobb hangsúlyt kap az iskolai nevelésben: most már vannak drámatanárok és drámaórák.
De az angol TIE, a színházi nevelés teljesen független a szervezett és kötelező oktatástól, nem iskolában művelik. A Káva Kulturális Műhely munkatársai közül sem mindenki pedagógus végzettségű. Van, aki színész, hiszen több foglalkozás során is színészként dolgozunk. A József és testvéreiben például csak egy negyvenöt perces színdarab megtekintése után vonjuk be a gyerekeket a játékba, amelyben egy, a mai világhoz közelebb álló, analóg helyzetet alakítunk ki. 
-- Hogyan lehet jelentkezni a foglalkozásokra?
-- Programjaink szeptember végén -- október elején indulnak, és iskolák számára ingyenesek, mivel pályázati pénzekből tartjuk fenn magunkat. Sok iskola minden tanévben elhozza diákjait hozzánk. Sajnos kevesen vagyunk, ezért a legjobb hónapokkal előre bejelentkezni. Mi is tartunk nyári szünetet, de júniusban drámatábort szervezünk Zebegényben.
Ha meghívnak, szívesen utazunk: jártunk már a határon túl, az Ipolyságban, Gyergyóban és Sepsiszentgyörgyön is.