A természetvédelem és a táj hasznosítása között ma még meglehetősen széles szakadék tátong. A modern ember és a természet bonyolult, konfliktusos viszonya fejeződik ki ebben is. Csak lassan körvonalazódik egy kiegyensúlyozottabb hozzáállás, amely mindkettő sajátos szempontjait igyekszik figyelembe venni és egyeztetni. 
Kiszel Vilmossal, a váci Göncöl Alapítvány elnökével beszélgettünk.

-- Itt van egy aktuális példa, a gödi láprét, amely ökológiai szempontból az Alföld része, melynek az a sajátossága, hogy egészen pici szintkülönbségek nagy jellegbeli különbségeket eredményeznek. A láprétektől a homoki gyepekig finom átmenetek mozaikos megjelenésével találkozunk az ilyen területeken. Az egyik itt, Alsógöd és Felsőgöd között van. Régebben a Duna--Ipoly Nemzeti Park részének javasoltuk, de csak a helyi védettséget sikerült elérni. Készítettünk egy egységes kezelési és fenntartási tervet, amelyet el is fogadott a képviselő-testület. Később kiderült, hogy valakik már a privatizáció kezdetén kinézték ezt a jó fekvésű, de értéktelennek tűnő területet. A szokásos csalárd eljárás itt is lezajlott, ami abban áll, hogy a külterületet átminősítik belterületté, és ezáltal egyesek több ezerszeres haszonra tesznek szert. 
Nos, volt egy egységes, világos elképzelés, hogyan lehet ezt a területet megmenteni. A legfontosabb feladat a felszíni vizek visszatartása és a közelben felszínre kerülő mélységi víz elvezetése lett volna. Így egy összefüggő egységként lehetett volna kezelni úgy, hogy igen sok közhasznú tevékenységet szolgálhatott volna. A humán hasznosítás és a táj megőrzésének egysége lényegében meg volt tervezve. A területnek legfeljebb egytizedét kellett volna feláldozni közfunkcióra, így azonban konzerválni lehetett volna ezt az ökológiailag igen értékes területet. Akik abban voltak érdekeltek, hogy átminősítsék és beépítsék, elintézték, hogy nekik kedvező tulajdonviszonyok alakuljanak ki. Azóta csillagászati összegű beruházásokról lehet hallani. A közpénzen történő közművesítéssel pedig az állam az adófizetők pénzéből nyújt támogatást a telekspekuláción meggazdagodottaknak. 
-- A szabályozás nem mindig a többség érdekeit tartja szem előtt, és a legritkább esetben van tekintettel a közösség hosszú távú érdekeire, amelyek között a környezet megőrzése elsőrangú. De még az Alkotmány is hiába fekteti le az állampolgárok jogát az egészséges környezethez, ha ennek nincs garanciája. Ha a helyi közösség öntudatos volna, és kiállna az érdekeiért...
-- Három dolgot szeretnék mondani a környezettudatos etikus viselkedésről. Az egyik az egyén és a társadalom felelőtlensége. Borzasztóan nagy igényeket támasztunk a társadalommal szemben a tekintetben, hogyan szeretnénk élni. Az emberi civilizáció napjainkban körbeérte a Földet; világosan látható, hogy ezek az igények a Föld erőforráskészletével nem elégíthetők ki. Ehhez képest döbbenetes túltermelés van; felfokozott igényeinknél is sokkal több terméket állítunk elő. Mellesleg képtelen mennyiségű hulladék keletkezik ezzel, olyan is, amit a nálunk szegényebbek még tudnának hasznosítani. Mi viszont -- teljesen etikátlanul
-- úgy intézzük, hogy nálunk legyen belőle hulladék, gazdátlan termék, amivel sem a természet, sem mi nem tudunk mit kezdeni. Nem hasznosul arra a célra, amire kibányászták, amire gyártották; a végén ki lesz vonva a természetből. Ez rettenetesen felelőtlen dolog, hiszen gyakorlatilag feleslegesen merítjük ki a természeti erőforrásokat. A dolog egyéni és társadalmi szinten is így működik.
A másik az, amit "öko-proletarizációnak" szoktam nevezni. A természettől való mesterséges elszakítottságunkról van szó. A hagyományos magyar paraszti gazdaságban például, ha a családban volt két lány, akkor nagyon megfontolták a harmadik gyermek vállalását, mert három lány esetén biztos volt a család lecsúszása, a birtok elaprózódása miatt. Pontosan fel tudták becsülni a birtok eltartóképességét, és törekedtek annak megőrzésére. Ez azt is jelentette, hogy az a család, amelyik birtokában volt az adott természeti erőforrásnak a teljes kulturális, környezeti, gazdasági, társadalmi hatásrendszerével együtt, pontosan meg tudta becsülni, mekkora a tulajdonuk eltartó képessége. Az nem fog többet kérni, aki tudja, hogy nincs több.
-- Úgy tűnik, igényeink sem belülről fakadnak, hanem részben kívülről erőltetik ránk azokat.
-- Igen, ma már Magyarország is ilyen ország. Hazánk ún. ökológiai láblenyomata kb. másfélszer akkora, mint az ország eltartóképessége. Ez összefügg azzal, hogy ránk csak mint fogyasztóra van szükség. Arra kellünk a világpiacnak, hogy elfogyasszuk azt, amiből élünk. A munkaerőnk se kell, a gondolatainkra még kevésbé tartanak igényt. Az, hogy a rendszer irányításába beleszóljunk, szóba se jöhet. Az erőforrásoktól való elszakítottságból következik az is, hogy valójában egyre kevesebben "csinálják" a világot.
Ez összefügg azzal is, hogy az élet szellemi síkra terelődött. Nem véletlen, hogy létrejött a "virtuális galaxis", vagy hogy annyira előtérbe kerültek a spirituális dolgok. Benne van ebben a technikai civilizációban való csalódottság is. Ezt bizonyos szempontból jónak tartom, mert kezd életre kelni a korábban elnyomott terület. Rossz viszont azért, mert negatívan hat vissza a tudományra és a technikára, aminek azért vannak jó vívmányai is. A dolog azonban végül is arról szól, hogy a fizikai lét meghatározó elemeibe nem tudunk érdemben beleszólni sem egyénként, sem társadalomként. "Mentális tyúkudvarrá" vált a társadalom, a fizikai létet nem az eszmék, hanem a hatalom birtokosai irányítják, az "istenadta nép"-nek pedig marad a diktált műálom, a lelki perpatvar, az önpusztítás és a társadalomellenes magatartásformák. 
A harmadik az értékválság. Ez a felelőtlen, globalizálódott és öko-proletarizálódott tömeg átalakítja azt a magasan szervezett, bonyolult struktúrát, amit élővilágnak hívunk. Lefordítja egy megszámlálható sokasággá -- ez az igazi értékválság. Amikor a világ sokfélesége helyett megjelenik a pénz -- vagy még a pénz sem; csak egy kód, egy szám. Ez olyasmi, mint amikor egy vírus a maga képére és hasonlatosságára összetett, magasan szervezett élő rendszereket bont le és alakít át, megsemmisítve azt a hatalmas tudást, amit áldozata hordoz. Helyette megjelenik egy a maga sajátos törvényei szerint működő pénztömeg, egy sanda vágy a gazdagodás kielégítésére, és egyre kevesebb becsülete marad a természetnek, a kultúrának, az ott élő közösségnek. A pénzvilág megszámlálható értékrendje, annak egyformasága, úgy tűnik, képtelen a sokszínű, összetett rendszerek értékelésére, elfogadására, fenntartására. 
-- Mások a törvényszerűségei a természetnek és a pénznek. A természet szerves, önépítő; a pénz egyféle nyers érdek közvetítője.
-- Jól látható, hogy ahol a tisztára mosott pénz felszínre jön, a valódi befektetéshez képest legalább tízszer akkora összegek kerülnek elírásra. Ezzel párhuzamosan a szükséges helyeken a megfelelő döntések időben megtörténnek, és az ellenzők elhallgatnak. Ezt a tőkét még az sem érdekli, hogy az adott helyen tényleg az valósul-e meg, amire leginkább igény van. A félelmetes az, hogy eltűrjük ezt a jelenséget, és tudomásul vesszük, hogy erre megy a világ. Például miért nem lehet építési moratóriumot elrendelni az agglomerációban? Mert már többségben kiköltöztek oda a döntéshozók, és többük érintett az ottani beruházásokban. 
-- A pénzügyi szakemberek állítják, hogy a hozzánk beáramló pénzek túlnyomó részéről nem lehet tudni, hogy milyen forrásból származik. Azt is hozzáteszik, hogy ezeknek a pénzeknek a nagy része ingatlanvásárlásokban, telekspekulációban csapódik le. 
-- De legyünk őszinték, nem éppen ez a magyar állam érdeke? Nem közös érdekünk-e, hogy ne legyenek tisztázatlan eredetű pénzek, hogy ne legyen fekete gazdaság? 
-- Én visszautasítom az olyan pénzt, aminek nem tiszták a forrásai. Ki tudja, kitől vették el? Ez radikális álláspont...
-- Nem tudni, hogy ezek a pénzek hogyan keletkeztek. Jelentős részben biztos, hogy magyar emberektől származnak. Talán egy fokkal jobb, ha bekerülve a gazdaságba, innentől követhető lesz. Ez mindannyiunk érdeke, ugye? Mint tudjuk, a pénzmosás bűncselekmény, azért az, mert a társadalom elítéli. Akkor most mi is a közös érdekünk?
-- Hm.
-- A golfpályaépítőknek elvben mindegy lett volna, hogy hol valósítják meg az elképzelésüket. Adódott volna kedvezőbb terület is, viszont az érdekelt helyi vezetőknek ott van földje. 
-- A különböző érdekek néha furcsán egy irányba mutatnak. De gondoltak-e arra, hogy mi lesz öt-tizenöt év múlva? Ezeknek a létesítményeknek nem látszik a hosszú távú jövője. Néhány év után funkciótlanná válhatnak.
-- Most olyan a szabályozás, hogy csak az új technológiákkal történő beruházás éri meg, lehetőleg zöld területen. Volna "szürke" vagy "barna" is, de nem éri meg. Márpedig ha nem valósul meg olyan ösztönzőrendszer, ahol a beruházónak, felhasználónak megéri a kisebb értékű, netán újrahasznosított megoldás, akkor rengeteg új erőforrást kell megnyitni. Ez egy idő után nem megy. Ezért kellene világosan lefektetni a környezeti források használatának szabályait. Én nem láttam még olyan környezetvédelmi szabályt, amihez gazdálkodók ne tudnának alkalmazkodni.
-- Itt is van egy játéktér. A szorító anyagi szükséghelyzet és a gazdasági fantázia, a profitérdek és a lakossági igények, érdekek között. Nem feltétlenül a maximális profit szempontja által diktált megoldást kellene minden esetben választani. Az igények árnyaltabb megfogalmazása és képviselete révén intelligensebb kompromisszumok, jobb megoldások születhetnének. A források jobb kombinálása, egymással helyettesítése, az átfogó szempontok figyelembevétele sok forrást megkímélhetne...
-- Igen, de itt van az USA példája, amely ereje tudatában megengedheti magának, hogy felmond bizonyos környezetvédelmi megállapodásokat. Ekkora gazdasági hatalom ellenében keveset lehet tenni. 
-- Az a veszély fenyeget, hogy ha ez a felelőtlen gondolkodás elér egy kritikus tömeget, ami az egyirányú gazdasági működés kumulálódásából adódik, akkor ez a gazdasági logika és döntéshozatali mechanizmus olyan gőzhengerré válik, ami mindent eltipor. 
-- Ez már az. Én csillagászként bolygólégkörökkel foglalkoztam. Állítom, hogy ha ma leállnánk az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásával, akkor is még húsz évig emelkedne a Föld átlaghőmérséklete, mert ez egy nagyléptékű folyamat, és a hatás hosszabb távon jelentkezik. Óriási felelősség megmagyarázni ezt mind a döntéshozóknak, mind a lakosságnak, amelynek fogyasztási szokásait erősebben befolyásolják a divatok és a reklám, mint az árak. Ezért van nagy jelentősége az Országos Környezetvédelmi Tanácsnak is, melynek döntései közvetlenül a kormányhoz jutnak el.
-- Talán ez a beszélgetés sem marad a kettőnk magánügye...

A sok tekintetben egyedülálló Kishantosi Projektet tíz év következetes munkájával hozták létre az erre a célra alakult civil szervezetek. Az ökológiai gazdálkodással és az erre épülő népfőiskolai képzéssel foglalkozó szervezet vezetőivel, Ács Sándornéval és Bolye Ferenccel készült beszélgetés a program bemutatásán túl igyekszik rámutatni azokra a nehézségekre is, amelyek gátjai lehetnek egy példa értékű kezdeményezésnek.

-- Hogyan jött létre a Kishantosi Projekt?
-- A történet a nyolcvanas évek második felére nyúlik vissza. Közös múltunk, jelenünk és jövőnk címmel honismereti szemináriumot rendeztünk Hantoson, 1988 telén -- meséli a kezdeteket Bolye Ferenc. Ebből a csoportból jött létre a Hantosi Faluvédő és Kulturális Egyesület 1990-ben. Még abban az évben lehetőségem nyílt tanulmányokat folytatni a Röddingi Népfőiskolán, Dániában. Amikor hazatértem, sokat meséltem arról, ami odakint megérintett. Ennek hatására szerveztük meg 1992-ben a Mezőföld Népfőiskolai Társaságot. Képzési programjaink iskolázottságtól és kortól függetlenül nyitottak voltak mindenki számára. Fontos célként tűztük ki, hogy programjaink az itt élők javát és egyúttal e vidék fejlődését szolgálják. Munkánk az emberek egyenrangúságára épül, mert így jöhet létre alkotó és felelős társadalom. 
-- Az ökológiai mintagazdaság kialakítása már 1992-ben elkezdődött 311 hektár szántóföld ökológiai gazdálkodásra való átállításával, a 80 éves múltra visszatekintő német tapasztalatok felhasználásával -- veszi át a szót Ács Sándorné. Kezdeményezésünkre indult el az a német--magyar minisztériumi program, mely 1994 és 1996 között sokrétűen szolgálta a magyar agrárszakemberek fejlődését. E program keretében nemzetközi szaktekintélyekkel együtt dolgoztuk ki a mintagazdaság végleges terveit. A német kormány által finanszírozott tervezőmunka az ökológiai és az ökonómiai szempontok összehangolását valósította meg. A NASA és a WWF által is használt térinformatikai rendszerrel készült el a gazdaság földhasználati terve, amely belesimul a helyi ökológiai rendszerbe. Az így kialakult, összefüggő egységet alkotó terület egyben esztétikai szempontokat is figyelembe vevő tájgazdálkodási modellterület is, amelyben 150 férőhelyes tehenészet, sajtüzem, valamint a környező gazdaságok terményeit is befogadni képes -- napenergiával működő -- gabonaszárító, tisztító és tároló egység kerül megépítésre. Emellett a farmközpont kiszolgáló épületeinek, az oktatás és ökoturizmus feltételeit szolgáló fejlesztéseknek, és a mindezekhez tartozó, környezetbarát, energetikai, szennyvíztisztító és hulladékkezelő rendszereknek a megvalósítására van szükség.
A projektet szervező nemzetközi csoport képviselői 1998-ban tárgyalást kezdtek az ÁPV Rt. vezetőivel az ökológiai mintagazdaság kialakításához szükséges területek használati jogáról. A tárgyalássorozat eredményeként 1998 végére az ÁPV Rt. megkötötte a földhaszonbérleti szerződést a Kishantosi Kht.-val. Ennek értelmében a szükséges 452 hektár szántóföldi terület a projekt rendelkezésére áll. 1998 óta tárgyalásokat folytatunk a Mezőfalvi Mezőgazdasági Rt.-vel a kishantosi major megvásárlásáról, a projekt további fejlődése érdekében. A tervek szerint ezen a területen épülne fel a mintagazdaság központja, mely közvetlenül a népfőiskola mellett, a gazdaság középpontjában fekszik.
-- Miben tér el az ökológiai gazdálkodás szemlélete a vegyszereket és műtrágyákat alkalmazó mezőgazdasággal szemben? 
-- Az ökológiai gazdálkodás olyan gazdálkodási módot jelent, amely figyelembe veszi az ökológia ma ismert összefüggéseit, és ezek alapján a természettel harmóniában igyekszik gazdálkodni. Az ökológiai gazdálkodás szabványa tiltja a genetikailag manipulált szervezetek használatát, és a vegyszerezést. A szintetikus vegyszerek és műtrágyák alkalmazásakor a terület élővilágának jelentős részét károsítjuk, pedig minden egyes fajnak fontos szerepe van a rendszer működésében. Amikor pedig ezeket az elemeket kiiktatjuk a rendszerből, egyúttal az adott ökológiai rendszer információtartalmát is csökkentjük. Az információtartalom csökkenése a rendszer stabilitásának csökkenését eredményezi, ezért kapnak ma kiemelt fontosságot a biológiai diverzitást fenntartó projektek. 
-- Hogyan épült fel a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ? 
-- Három fő elem köré építettük fel a központot. A már említett népfőiskolát körülölelő 452 hektáros ökológiai mintagazdaság teszi lehetővé azt, hogy kipróbáljuk, bemutassuk és oktathassuk az új módszereket. A program legfontosabb értéke az elmúlt évtized során kialakult nemzetközi kapcsolatrendszer, melynek eredményeként több száz embernek nyílt lehetősége külföldi tanulmányokra. Ennek köszönhető, hogy Európa tudásának legjava épült be a programba. 
-- Az Országgyűlés decemberben döntött több állami gazdaság privatizációjáról. Köztük van a Mezőfalvi Mg. Rt. is, amelynek tulajdona a népfőiskolai központként működő Kishantosi Kastély és a mellette lévő, használaton kívüli major. Ez a folyamat veszélybe sodorta a Kishantosi Vidékfejlesztési Központot. Hogyan látja ma programjuk jövőjét?
-- Fennmaradásunkhoz, további fejlődésünkhöz már nem elegendőek a civil erőfeszítések. Ezt bizonyítja, hogy a farmközpont kialakításához szükséges épületek tulajdonba vételét a mai napig meg tudta akadályozni a ma még állami többségi tulajdonú Mezőfalvi Mezőgazdazdasági Rt. Emiatt nem kaphattuk meg azokat a támogatásokat, amelyekre a dán környezetvédelmi miniszter ígéretet tett. A dán partner csak olyan programot hajlandó támogatni, amelynek magyar oldalról már biztosították működésének alapjait. A tervezett fejlesztések teszik majd a Kishantosi Projektet igazán modell értékűvé.
A privatizáció a hosszú távú fejlesztéseket szolgáló tulajdoni alapokat teremtheti meg azzal, hogy a tervezett gazdaság határain belül eső területek a közhasznú társaság birtokába kerülnek. Így valósulhat meg az az alapelv, mely szerint egy ökológiai gazdaságban a gazda a természet egészének gondos gazdája. Ehhez azonban segítségre van szükség, mert a társaság nem rendelkezik a vásárláshoz szükséges anyagi forrásokkal.
Ha most megkapjuk a támogatást, akkor az egész magyar környezetvédelem ügyét szolgáló, nemzetközi hírű bázist tudunk kiépíteni. Ellenkező esetben az újgazdagok kezében éjszakai mulatóvá alakulhat a kastély. Így a Kishantosi Projektnek visszavonhatatlanul megszűnnének a létalapjai.

A harmadik év végén megint nyelvjárásgyűjtéssel bízott meg nyárra a M. T. Akadémia. A térkép hosszú kémlelése után Szarvaskőt választottam, egy egészen kicsi falut, mely Egertől északra van a Bükk és a Mátra-hegység találkozásánál, és egy helyen várromja is van, ami holdvilágoséji barangolásaimhoz igen szükséges kellék volt.
Csavargásban nem is volt hiány. A falusiak, akik folyton hol ezen, hol azon a hegyen láttak felfelé csörtetni, elneveztek kecskeúrfinak. De a nyelvjárási hadjárat nemigen ment. A nagyon kicsi falucska egész férfinépessége, nagyon öregeket és gyermekeket kivéve, az Alföldre mentek nyárára aratni. Minden munkát a nők végeztek, nem volt idejük, hogy nyelvjárási alanyok legyenek. Különben is, az itteni nyelv nem jelentett gazdag zsákmányt a kutatásnak. De az erdők erdők, a hegyek hegyek voltak. Különösen a Bükk-hegység tele volt vaddal, s így életem ama ritka szakaszainak egyikét éltem, mikor nem éreztem magam magányosnak. Egyszer az erdőben egy lábán megsebzett nőstényszarvast találtam, amint egy fának dőlt, s nagy szemeivel szomorú hívással nézett az erdőbe. Nem bírt elfutni, s remegve tűrte, hogy megcirógassam. Sokszor történt, hogy mikor egy-egy nagyfüvű tisztáson hevertem, köröttem az őzek fogócskát játszottak. Vagy kétszer osztályrészemül esett az a nagyszabású látvány is, amint egy szarvascsoport a bika vezérlete alatt átvágtatott az erdőn. Hányszor tűnődtem azon: hogyan csúszhatott az ember a teremtés koronájává, és hogyan csúszhatott a teremtés olyan le, hogy az ember legyen a koronája.
Egy szép reggel -- június vége felé -- négy órakor, kalap nélkül, minden csomag nélkül, nem kevés vidámsággal sétáltam Apátfalva felé. Az egész világ igen-igen nekem való alkalmatosságnak tetszett, s felhőtlen kegyességgel bólingattam a hegyeknek, a fáknak, a virágoknak. Ez a sok minden, amin királyi-legényesen átvonultam, még A vogul szóképzésnél is nagyobb teljesítmény volt, s még én sem csinálhattam volna jobban. Még Apátfalvánál sem voltam, s egyszerre csak az a tervpáva bontotta ki tündöklő farkát a lelkem közepén, hogy így, ahogy vagyok, felsétálok a Tátrába. Végeredményben a családomat látogatom meg, biztatott a szerénységem, hiszen egészen bizonyos, hogy a Tátra ormai rég neheztelnek, hogy testvérük feléjük sem nézett még. Merre kell menni? Hát persze hogy északra. Megy, megy az ember, és egyszerre aztán olyan Tátra lesz a világ, hogy Tátrább már nem is lehet.
Erről a gyermekesen rögtönzött világlátásról meglehetősen nagy szakadékok vannak az emlékezetemben. Azt tudom, hogy két alkalommal vonaton is mentem, de nem túlságosan hosszú távlatban. Az első komikus kalandom Nádasdon történt. Irtózatos kánikulában, porosan, agyonizzadva, úgy délelőtt tizenegy óra tájt érkeztem a nádasdi gyártelephez. Egy pohár friss sörért és egy jó falatért odaadtam volna ötvenezer vogult megfelelő osztják ráadással. Hát az egyik épületen egy vidám nemzeti zászlót pillantok meg. A szimbólum-érzékem volt annyira nacionalista, hogy ez kocsmát jelentsen nekem. Rohanok felé, és mikor már közel vagyok, egy fekete ruhás férfi tart az épület egyik ajtajának. Hajadonfőtt volt és zsakettben. Kocsma-hagymázomban kitárt karokkal kiáltottam:
-- Pincér! Pincér!
Ő nem minden riadás nélkül néz hátra, aztán belép az épületbe, és beteszi maga után az ajtót. Odafutok, kivágom az ajtót, s ítéletnapi idézéssel kiáltom:
-- Pincér! Pincér!
Hűvös csend. A hőség és a por homályai szétrebbennek szemeimből. Egy nagy termet látok, padokkal, melyekben ünnepiesen öltözött tanulók ülnek, velük szemben egy asztal, virágcsokrokkal. Az asztalnál egy tanító és két más tekintélyes úr. 
Az asztaltól jobbra és balra közönség, bácsik és nénik.
Mindenki rám néz a lehető legtágabb szemével, mindenkivel szembenézek. -- Hiszen ez vizsga! -- rémül dadogva valami józanodás bennem. A másik pillanatban már heves futásban igyekszem minél nagyobb távolságot rögtönözni a tanügy és egyéniségem közé. Gyermekkacagás fényes szálai lobognak utánam. Este, vacsora idején érkezem Rozsnyóra. Egy nagy szálló-vendéglőbe szállok, ha igaz, "Korona" volt a neve. Egy első emeleti szobát kapok. Jól megmosdom, leporolom cipőimet, és a ruhámat, lemegyek az étterembe. Jól megvacsorálok, cigányzenét hallgatok, s felballagok a szobámba. Az utcáról beszűrődő némi gyenge lámpafény valamit hígított a szoba sötétségén, s én álmos-fáradtan elkezdtem vetkezni. Már férfi-plasztikám legtöbb diadala fedezék nélkül volt, mikor az ágyból felemelkedik egy nagy fehér alak, valami felvidéki Branquo meggyilkolt feleségének szelleme, s rikácsolva követeli, hogy fosszam meg a szobát egyéniségem varázsától. Közben olyan minősítéseket vágott a fejemhez, melyek Verulami Baco tapasztalati filozófiájának alapfeltételeit egyáltalán nem vették figyelembe. Borzadállyal markoltam össze cipőimet és ruháimat, s kirohantam a folyosóra. Szerencsére itt egy pislogó lámpa alatt csengő volt. Megnyomtam, s az előfutó szobaasszonynak elpanaszoltam kibombázottságomat. Kisült, hogy őnagysága tévesztette magáévá az én szobámat, de azért engem vittek más szobába.
Rozsnyótól csodálatos úton mentem a sztracenai völgyön és egy sziklakapun át. Mentem, mentem, az utat mindkét felől beláthatatlan erdők szegélyezték. Embernek írmagját sem lehetett látni. Az erdő hívott, s egy helyen elhagytam az utat, s bevágtam a roppant sátorú fák közé. Alig mentem egypár percet, látom, hogy egy magas paraszt fut felém baltával a vállán. Nem mondhatom, hogy éppen epikus volt az a hangulat, mely erre bennem szétterjedt. Az ember tört magyarsággal mondta:
-- Ha adni két korona, elvezetni dobsinai barlang. -- Tyű! -- gondoltam --, ez be akar vezetni az erdő mélyébe, hogy ott nyugodtabban üthessen agyon. De: ha nem megyek bele a dologba, akkor itt is végezhet velem. Ha belemegyek, legalább tíz-tizenöt perccel tovább szippanthatok az életet adó drága levegőből. Elfogadtam ajánlatát. És minden Féval -- Montépin -- Dumas -- Wallece rémség nélkül tíz perc alatt a barlang teraszához vezetett.
A jégbarlang megtekintése gazdagodása volt a bennem időbe és térbe elvégtelenülő mitológiának. De ennek az utazásnak legnagyobb benyomása mégis az volt, mikor hosszú gyaloglás után egy délután a szepesi síkságra érve, először pillantottam meg a Tátrát. Ez a perc ma is minden anyagi domborodásával, teljes lelki atmoszférájával: ma az életemben.
Estére értem Poprádfelkára. A kis városkában éppen az esti korzó műsorszámát mozogták az emberek. Az első alak, aki elém botlott: egy Eötvös-kollégiumi évtársam volt. Meghívott a családjukhoz, és másnap reggel a kocsijukon vitt a csodálatos Klotild úton a Csorba-tóhoz. De a tóhoz érve, alighogy kettőt-hármat nyeltem a táj szépségéből, sűrű, sötét köd ereszkedett le. Azután meg nagy pelyhekben havazni kezdett -- június végén --, és én kalap nélkül, lenge ruhámban majd megfagytam. Az ebédnél a nagy vendéglőben már rám jött több napi vándorlásom minden elcsigázottsága. És ami még keservesebb volt, észrevettem, hogy éppen csak annyi pénzem van, hogy harmadosztályon visszamehetek Szarvaskőre. Amilyen hirtelen mentem világgá, olyan gyorsan illantam vissza nyári fészkembe, hol nagyszerű vacsora és Pestről küldött pénz várt.
Barátom is akadt Szarvaskőn, aki nem egy elfakulhatatlan színt vetített életembe. Egy ötven-ötvenkét éves juhászbácsi volt. Nem messze a falucskától, egy menedékes dombtetőn legeltette a juhokat. A legelő egészen a tölgyfaerdő széléig ért. Mikor először úgy véletlenesen bukkantam oda, a kutyája éktelen ugatással támadt nekem. De a juhász egy füttyére visszakullogott gazdájához. Amikor kezet fogtunk, az öreg így szólt az okosan figyelő kutyához: 
-- Bodri, látod, ez az úrfi a mi barátunk. Menj, és csókolj kezet neki. -- A kutya odajött, megnyalta a kezemet, és ettől fogva igen jó barátok voltunk. Az öreg mellé heveredtem. Amint beszélgetünk, a juhok túlságosan szétszéledtek, egypáran az erdőbe is bementek. Az öreg rászólt a kutyára, aki csodálatos értelmesen figyelt rá:
-- Menj, fiam, az erdőbe, rázd meg jól annak a feketefoltosnak a farkát, aztán térítsd az egész bandát ide. -- Meg kell jegyeznem, hogy az öreg egyetlen mutató mozdulatot sem tett a kezével. A kutya gyorsan bement az erdőbe, megrázta szájával a feketefoltos farkát, azután az egész nyájat heves ugatásokkal elénk terelte. Az öreg felállt, odakiáltott a nyájnak:
-- Tömörülj!
A juhok, mint tornaórás diákok, sűrű csoportokban egymás mellé tömörültek.
-- Meglátom, itt vagytok-e mindnyájan -- szólt az öreg, és szólítani kezdte őket:
-- Juli! -- Erre egy juh, felnyújtva fejét, sajátos hangot adott. A hang erősebb formában, hasonlított ahhoz a hanghoz, mellyel a vigyázó ürge értesíti a társait, hogy veszély közeleg.
-- Jancsi! -- folytatta az öreg. Egy másik juh nyújtotta fel a fejét, és adta le ugyanazt a hangot. Így jelentkezett szólításra az egész nyáj. Mindenik juhnak más neve volt.
Sohasem tudtam elhinni más elbeszélésének ezt a jelenetet. Ezentúl estefelé sokszor meglátogattam az öreget. Órákig elhallgattam megfigyeléseit az időjárásról, az állatok és növények életéről, a csillagok járásáról. Hogy tudott látni és megfigyelni ez az ember! Ha az én egyetemi tanáraimnak kölcsönadta volna a szemeit! Az emberi világról valami csodálatos nyugodt derültséggel beszélt. Egész bizonyos: látásában és ítéléseiben nem tett különbséget a juhnyáj és az embernyáj között. Meglehetősen felelőtlennek látta őket, akiket végeredményben egy legfelsőbb hatalmú, titokzatos végzet mozgat. Ezért hibáikat, bűneiket is valami meg nem riasztható nyugodtsággal, saját apás derültséggel rendezte be a természet rendjébe.
Nála láttam először teljes világosságában azt, amit később annyiszor volt alkalmam panaszolni. Ha egy paraszttal beszélsz vallásról, a munkaköréről, az emberekről, termésről, állatokról, az élet legkülönbözőbb jelenségeiről: megnyilvánulásai mögött mindig ugyanazt az egységes lelket, egységes elveken és életérzéseken alapuló látásokat és ítéleteket találod. Mintegy egységes rendszer a lelki élete, hol minden összefügg mindennel, logikai összeférhetetlenségek, pszichikai ellentmondások nincsenek lelki megnyilvánulásai között. Ha beszélsz a középosztály bármily rétegű tagjával vallásról, politikáról, emberekről, irodalomról, saját munkaköréről, bármiről: minduntalan megüt a következetlenségek, az össze nem egyeztethető látási formák, az ellentmondó alapelvek zagyva összevisszasága. Lelke a házaló ládája, melybe rögtöni érdekei, ijedelmei, elfogultságai, hiszékenységei szerint kapkodott be esernyőnyelet és Shakespeare-t, szociális frázisokat és antiszociális hajlandóságokat, szabadsághimnuszokat, s a sikeres zsarnokság imádatát stb. stb. Lelke valóságos olla potrida -- rothadt fazék --, honnan a legkülönbözőbb szerves és szervetlen anyagok bomlási termékei csapnak ki szavakba és tettekbe. Meg lehet-e ilyen anyaggal valósítani az emberi együttélés történelmi egyensúlyát?

A valóság lényege az értelem. Aminek nincs értelme, az számunkra nem valóságos. A valóság minden darabja azáltal létezik, hogy részese valamiféle egyetemes értelemnek. A régi kozmogóniák ezt azzal a szentenciával fejezték ki, hogy "Kezdetben vala az Ige". Aminek nincs neve, az számunkra nem létezik. Valamit megnevezni annyit tesz, mint egyféle egyetemes értelem részévé tenni. Az elszigetelt szó mozaikdarabkája késői képződmény, a technika következménye. Az eredeti szó a fény értelme körül keringő tünemény volt, maga a nagy, egyetemes egész. A szó a mai, hétköznapi értelmében egy hajdanvolt osztatlan, mindent magában foglaló mitológia csenevész töredéke csupán. Ezért törekszik arra, hogy újra sarjadjon, regenerálódjék, és teljes értelemmé egészüljön ki. Egy szó úgy él, hogy pattanásig feszül, s ezer meg ezer kapcsolódás felé tör, mint a mesebeli kígyó szétdarabolt teste, melynek részei egymást keresik a sötétben. A szónak ezt az ezerarcú, de sértetlen egészét különféle fordulatokra, hangokra, köznyelvre szabdalták szét, és ebben az új, gyakorlati igényekhez igazított formájában, a közlés eszközeként jutott el hozzánk. A szó életét és fejlődését új vágányra, a gyakorlati élet irányába terelték, és új törvényeknek vetették alá. Ha azonban a gyakorlat valamilyen módon enyhíti parancsainak szigorát, s a szó felszabadul a kényszer alól, és jogaiba visszahelyezve magára marad, akkor egyfajta regresszió veszi kezdetét benne, ellenáram a szó régi kötelékei, az értelemmé való kiegészülés felé. A szónak ezt az anyasejthez való vonzódását, állandóan visszatérő vágyakozását, őshazája iránti sóvárgását nevezzük költészetnek.
A költészet: szavak közötti értelem-villámok, ősi mítoszok hirtelen újjászületése.
Miközben mindennapi életünkben a szavakat használjuk, elfeledkezünk arról, hogy azok ősi, öröklétű történetek fragmentumai, és mi, barbárok módjára, istenszobrok cserepeiből építünk hajlékot magunknak. Legtisztább fogalmaink és kifejezéseink mind mítoszok és hajdanvolt történetek távoli leszármazottai. Gondolatainknak nincs egyetlen paránya sem, amely ne a mitológiából származnék, s ne annak átváltozása, megcsonkítása és átlényegülése volna. A szellem eredendő funkciója a mesélés, a "történetek" létrehozása. Az emberi tudás mozgatóereje az a meggyőződés, hogy kutatásai végén rátalál a világ végső értelmére. A tudomány saját mesterséges tudáshalmain és állványzatain végzi vizsgálódásait, ezek építőelemeit azonban egyszer már felhasználták, hiszen az elfeledett és szétzúzott "történetekből" származnak. A költészet felismeri az elveszett értelmet, régi helyükre állítja vissza a szavakat, és ősi jelentésük alapján kapcsolja őket egymáshoz. A költő művében a szó ráébred valódi értelmére, spontán módon kivirágzik, kifejlődik, és belső törvényei szerint visszanyeri teljességét. Ezért minden költészet mitologizálás, törekvés a világ mítoszainak feltámasztására. A világ mitizálása még nem fejeződött be. E folyamat csak lelassult a scientia fejlődése által, szűkebb mederbe szorult, s itt él tovább, nem fogva föl saját valódi lényegét. De maga a tudás sem más, mint a világról szóló mítosz építése, mert a mítosz ott van már magukban az elemekben is, és nincs lehetőség kívül kerülésre. A költészet a világ értelmét előrevetítve, nagy, merész rövidítésekkel és megközelítésekkel, deduktív úton fejti meg. A tudomány ugyanezt induktív módon kutatja, módszeresen, az egész tapasztalati anyag figyelembevételével. Lényegében mindkettő ugyanarra törekszik.
Az emberi szellem fáradhatatlanul rója mítoszglosszáit az élet lapjaira, így adva értelmet a valóságnak. A szó, miután magára maradt, az értelem felé kezd gravitálni.
Az értelem olyan elem, amely az emberiséget a valóság folyamatába emeli. Az értelem abszolút tényező. Más adatokból levezetni lehetetlen. Hogy valamit miért találunk értelmesnek, azt lehetetlen megfogalmazni. A világ "értelmesítésének" folyamata szoros kapcsolatban áll a szóval. A beszéd az ember metafizikus szerve. Idővel azonban a szó megmerevedik, megállapodik, és már nem képes újabb értelemhez vezetni. A költő a feltöltődésből származó új kisülések által visszaadja a szavak vezetőképességét. A matematika szimbólumai a szót új birodalmakba vezetik. A kép is az ős-szó származéka, azé a szóé, amely még nem jel volt, hanem mítosz, történet, értelem.
A szót rendszerint a valóság árnyékának, tükörképének tekintjük. Helyesebb volna ennek ellenkezőjét állítani: a valóság a szó árnyéka. A filozófia voltaképpen filológia, a szó mélyreható, alkotó vizsgálata.

A fészerek és a melléképületek hátsó falai közt egy sikátor nyílt az udvarból, távoli és utolsó benyúló, amelyet a kamra, az árnyékszék és a tyúkól fogott közre: süket öböl, amelyből már nem volt menekvés.
Ez volt a legtávolabbi földfok, az udvar Gibraltárja, mely kétségbeesetten verdeste fejét a vízszintes deszkákból eszkábált vak palánkba, az e világot lezáró utolsó falba.
Mohos pallói alól fekete, bűzlő csermely tört elő, a rothadó vastag iszap patakja, amely sohasem száradt ki: ez volt az egyetlen út, amely a palánk határán át a világba vezetett. De a bűzös sikátor kétségbeesése addig verte fejével ezt a gátat, míg sikerült a hatalmas vízszintes deszkák egyikét meglazítania. Mi, fiúk, a többit már elvégeztük, s kiemeltük, kihúztuk a súlyos, mohalepte fadarabot a társai közül. Így törtünk ki, így vágtunk ablakot a napfényre. A pocsolya fölött hídként átívelő deszkára állva az udvar foglya vízszintes helyzetben átpréselhette magát a résen, amely egy új, szellős és tágas világba bocsátotta. Nagy, elvadult, öreg kert volt ott. Magas körtefák, ágas-bogas almafák nőttek itt egymástól távol eső, hatalmas csoportokban, melyeket ezüstös nesz, fehér ragyogás sűrű hálója borított. A buja, kócos, kaszálatlan fű pelyhes subát terített a hullámzó vidékre. Volt itt közönséges, fűhöz hasonló gyom, kalászán tollas bóbitával; finom mívű vadpetrezselyem meg sárgarépa; ráncos és érdes borostyánlevél, árvacsalán hajtása, mely mentaillatot árasztott; a rostos, rozsdapettyezte csillogó útilapuból fürtökben lövellt ki valami durva, vörös dara. Ezt az egész összegubancolt és pelyhes növényzetet langyos levegő járta át, kék szellő bélelte, és átitatta az égbolt. Ha a fűben feküdt az ember, befödte a felhők és az elúszó kontinensek egész kéklő geográfiája, s a menny egész hatalmas térképével együtt lélegzett. A levegővel való érintkezéstől a levelek és a hajtások finom pihéket, lágy bevonatot, horgas és durva sörtéket növesztettek, mintha megpróbálták volna megragadni és föltartóztatni a tovaúszó oxigént. Ez a finom és fehéres bevonat a leveleket a légkör rokonaivá tette, a levegő hullámainak ezüstös szürke fényét kölcsönözte nekik az árnyas ábrándok idején, mikor a nap elbújt, majd újra kisütött. És a sápadt szárában tejszerű nedvet őrző egyik ilyen sárga növény, amelyet a levegő felfújt, már csak levegőt hajtott üres hajtásaiból, tollas-tejes golyóbisok formáját öltő pelyhességet, amit a fuvallat szétszórt, s a kéklő csönd hangtalanul felszippantott.
A kert igen nagy volt, több irányban nyúltak el különféle övezetei és éghajlatai. Itt egyik oldalán nyitott, az egek és a levegő tejével teli, csodálatosan lágy, finom, pihés zöldjével terült el az ég alatt. De ahogy egy hosszabb nyúlvány mélyébe ereszkedett, és belemerült az elhagyott szikvízgyár hátsó fala meg a csűr hosszú, düledező oldala közti árnyékba, határozottan elkomorult, haragos és elhanyagolt lett, vadul és trágárul züllött, csalántól háborgott, tüskét eresztett, mindenféle gyom rühesítette, míg a legvégén a falak között, egy széles, derékszögű öbölben minden mértéket elveszített, és tébolyba zuhant. Ott már nem kert volt, hanem az őrület paroxizmusa, veszett dühöngés, cinikus szégyentelenség és züllés. Elállatiasodott indulataiknak szabad utat engedő, léha, vad lapu-káposzták uralkodtak ott, hatalmas boszorkányok, akik világos nappal vetették le széles szoknyáikat, egyiket a másik után dobták le magukról, míg végül duzzadó, suhogó, szabdalt rongyaik tébolyult lapjai maguk alá temették a civódó fattyú-nemzetséget. A falánk szoknyák meg felfúvódtak és terebélyesedtek, egyik a másik fölé tornyosult, terpeszkedtek és befedték egymást, együtt nőttek a püffedő lapulevelekkel, egészen a csűr alacsony ereszéig.
Ott történt, hogy életemben egyetlenegyszer láttam őt, egy hőségtől eszméletlen délutáni órában. Olyan pillanat volt ez, mikor a tébolyult és vad idő kitör az események jármából, és mint szökött csavargó, kiáltozva szökell át a mezőn. Ilyenkor a felügyelet nélkül maradó nyár mérték és számítás nélkül növekszik az egész térben, vad lendülettel terjeszkedik minden ponton, kétszeresére, háromszorosára nő, valami más, elfajult időbe, ismeretlen dimenzióba, tébolyba.
Ebben az órában a lepkefogás szenvedélye vett erőt rajtam, e villódzó foltocskák, a bolygó fehér szirmok üldözésének őrülete, melyek gyámoltalan cikcakkokban remegtek a lázas levegőben. És ilyenkor megtörtént, hogy e fénylő foltok egyike két, majd három részre esett szét röptében -- és ez a rezgő, vakítóan fehér pont mint lidércfény vezetett a nap tüzében égő tövisek tébolyán keresztül.
Csak a laputenger határán álltam meg, nem mertem alámerülni ebbe a süket mélységbe.
Akkor hirtelen megláttam őt.
Hóna aljáig a lapu közé merülve ott guggolt előttem.
Láttam széles vállát szennyes ingében és kabátja mocskos foszlányát. Ugrásra készen, lapulva ült ott; válla mintha súlyos teher alatt görnyedne. Teste zihált az erőfeszítéstől, napfényben csillogó rézszínű arcáról ömlött a veríték. Mozdulatlan volt, úgy tűnt, keményen dolgozik, mozgás nélkül birkózik valami hatalmas teherrel.
Álltam, odaszögezett a tekintete, mely harapófogóként ragadott meg.
Egy csavargó vagy korhely arca volt. Piszkos, göndör haja csatakosan összekócolódott magas és domború homloka fölött, mely emberi kéz formálta kő-cipóra emlékeztetett. De ezt a homlokot mély barázdák szántották. Nem tudni, a fájdalom, a nap perzselő tüze vagy az emberfeletti erőfeszítés tolult-e erre az arcra, feszítette pattanásig a vonásait. Fekete szemét a legnagyobb kétségbeesés vagy fájdalom erőlködésével szegezte rám. Ezek a szemek rám néztek, és nem néztek rám, láttak engem, és semmit sem láttak. Pattanásig feszülő gömbök voltak, amelyeket a fájdalom legmélyebb indulata vagy az ihlet vad gyönyöre feszített.
És ezekből a majd szétpattanó vonásokból hirtelen valami szörnyű szenvedéstől megtört grimasz vált ki, és ez a grimasz nőtt, magába szívta a tébolyt és az ihletet, felduzzadt tőlük, egyre növekedett, míg a röhögés bömbölő és hörgő köhögési rohamában tört ki.
Lelkem mélyéig megrendülve láttam, ahogy a hatalmas mellkasából kitörő, dörgő kacaj közepette lassan fölemelkedett a kucorgásból, és görnyedten, mint a gorilla, kezét lecsúszó nadrágja rongyaiba süllyesztve menekült, nagy ugrásokkal gázolva a csattogó lapulevelekben -- a fuvola nélküli Pán, aki riadtan vonult vissza rejtekhelye otthonos tájaira.