Václav Havel
Én-túllépés

A racionális tudás és az egydimenziós tudomány kevés gyógyírt biztosít civilizációnk fájdalmára. Az egyetlen remény annak a hitnek a megújulásában van, hogy a Földben és a kozmoszban gyökerezünk.

Vannak gondolkodók, akik azt állítják, hogy ha az újkor Amerika felfedezésével kezdődött, akkor Amerikában fejeződött is be. Azt mondják, hogy ez 1969-ben történt az első ember Holdra lépésével. Ettől a történelmi pillanattól fogva lépett újabb korba az emberiség.
Azt hiszem, jó okom van arra, hogy azt mondjam, ez az újkor véget ért. Ma számos jele van annak, hogy egy átmeneti korszakot élünk; úgy tűnik, valami eltűnőben van, és valami fájdalmasan megszületik.
A történelemnek vannak olyan időszakai, amikor az értékek alapvető változáson mennek át. Ez történt a hellenisztikus korban, amikor a klasszikus világ romjaiból fokozatosan megszületett a középkor. Ez történt, amikor a reneszánsz átlépett az újkorba. Az ilyen átmeneti időszakokra jellemző a kultúrák összekeveredése, illetve a szellemi világok sokasága. Olyan időszakok ezek, amikor valamennyi konzisztens értékrendszer összeomlik, amikor időben és térben távoli kultúrákat fedeznek fel (esetleg újra). Ma az emberi világ lelkiállapotát posztmodernnek hívják. Számomra ennek az állapotnak a jelképe egy tevén ülő, köntöse alatt farmert viselő beduin, tranzisztoros rádióval a kezében, Coca-Cola-reklámmal a teve hátán. Nem nevetek rajta, nem is hullatok könnyeket a Nyugat kereskedelmi terjeszkedése felett, amely kultúrákat rombol le. Inkább úgy látom ezt, mint bizonyítékot arra, hogy valami történik, valami születőben van, hogy olyan szakaszban vagyunk, amikor egyik korszak felváltja a másikat, amikor minden lehetséges. Igen, minden lehetséges, mert civilizációnknak nincs egységes stílusa, saját szelleme, saját esztétikája.
Mindez a tudomány válságával is összekapcsolódik.
A tudomány szédítő fejlődése, feltétlen hitével az objektív valóságban és teljes függőségével az általános és racionálisan megismerhető törvényektől, vezetett a modern technikai civilizáció születéséhez. Ez az első civilizáció az emberi faj történetében, amely átíveli az egész földgolyót, és erősen összeköti valamennyi emberi társadalmat, eléjük tárva egy közös, globális végzetet. A tudomány az, amely képessé tette az Embert, hogy most először saját szemével lássa a Földet az űrből -- mintha csak egy másik csillagot látna az égen.
Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy a modern tudománynak a világhoz fűződő viszonyából valami hiányzik. Elmulasztja, hogy kapcsolatot teremtsen a valóság legbensőbb természetével és a természetes emberi tapasztalatokkal. Most a tudomány inkább a dezintegráció és a kétely forrása, mint az integrációé és az értelemé. Amit ez előidéz, az felér egy tudathasadással: az ember, mint megfigyelő teljesen elidegenedik önmagától, mint létezőtől. A klasszikus modern tudomány csak a dolgok felszínét írta le, a valóság egyetlen dimenzióját. És minél határozottabban kezelte ezt a tudomány, mint az egyetlen dimenziót, a valóság valódi lényegét, annál félrevezetőbbé vált. Ma sokkal többet tudunk a mindenségről, mint őseink tudtak, és mégis, egyre inkább úgy tűnik, hogy ők valami sokkal lényegesebbet tudtak róla, mint mi, valamit, ami elkerül minket.
Paradox helyzetben találjuk magunkat: élvezzük a modern civilizáció valamennyi vívmányát, ami fizikai létezésünket a Földön annyi lényeges szempontból megkönnyítette, mégsem tudjuk pontosan, mit csináljunk magunkkal, hova forduljunk. Tapasztalataink világa kaotikusnak, összefüggéstelennek, zavarosnak tűnik. Nem látszanak összetartó erők, egységes jelentés. A szakértők meg tudnak nekünk magyarázni bármit az objektív világból, mégis egyre kevésbé értjük saját életünket. Röviden, posztmodern világban élünk, ahol minden lehetséges és szinte semmi sem biztos. 
Mindennek megvannak a maga társadalmi és politikai következményei. A földi civilizáció, amelyhez valamennyien tartozunk, globális kihívásokkal szembesít minket. Segítség nélkül állunk előttük, mert civilizációnk csak életünk felszínét egységesítette. De belső énünk saját életét folytatja. És minél kevesebb választ ad a racionális tudás korszaka az Emberi Lény alapvető kérdéseire, annál mélyebben kitűnik, hogy az emberek a háttérben törzsük ősi bizonyosságain csüngnek, ahogy régen is.
A politikusokat jogosan foglalkoztatja, hogy megtalálják a kulcsot egy olyan civilizáció túléléséhez, amely globális és ugyanakkor nyilvánvalóan multikulturális; hogy hogyan lehet a békés egymás mellett élést biztosítani.
A huszadik század második felének két legfontosabb politikai eseménye -- a gyarmati uralom összeomlása és a kommunizmus bukása -- éles megvilágításba helyezte ezeket a kérdéseket. Az elmúlt évszázadok mesterséges világrendje összeomlott, és egy új, igazságosabb rend még nem bontakozott ki. Feladatunk tehát az egymás mellett élés új modelljének megteremtése a különböző kultúrák, emberek, rasszok és vallás-
körök között egy egyetlen, összekapcsolt civilizációban.
Sokan hiszik, hogy ez a feladat megvalósítható technikai úton, vagyis új szervezeti, politikai és diplomáciai okiratok kiagyalásával. Természetesen szükség van arra, hogy kidolgozzanak a jelenlegi multikulturális kornak megfelelő szervezeti struktúrákat, de az ilyen erőfeszítések bukásra vannak ítélve, ha nem teremnek valami többet, valami általánosnak tartott értéket.
Az új világrend megteremtését szolgáló lehetséges forrást keresve általában az újkor nagy vívmányaira tekintünk. Utalok itt az egyedi emberi lény szabadságának és elidegeníthetetlen jogainak tiszteletére, és arra a nézetre, hogy minden erő az emberektől származik, valamint a modern demokrácia alapeszméire.
De egyre inkább érzem, hogy még ezek az eszmék sem elegendőek, hogy tovább és mélyebbre kell mennünk. A megoldás, amit ajánlanak, még mindig a felvilágosodás légköréből származik: az ember és világ kapcsolatának jellegzetesen euro-amerikai látószögéből. Ma azonban olyan helyzettel állunk szemben, amelyre az általános modern megoldások önmagukban nem adnak kielégítő választ. Végül is a Teremtőtől kapott elidegeníthetetlen emberi jogok elve azt a tipikus modern nézetet szülte, hogy az ember -- mint olyan lény, aki képes megismerni a természetet és a világot -- a teremtés koronája, a világ ura. Ez a modern emberközpontúság szükségszerűen azt jelentette, hogy ő, aki felruházta az embert elidegeníthetetlen jogaival, kezdett eltűnni a világból: ő annyira a modern tudomány felfogóképességén túl volt, hogy fokozatosan beletaszították valamiféle elszigeteltségbe, ha nem egyenesen az egyéni képzelet világába -- amely olyan hely, ahol az általános kötelezettségek többé nem érvényesek. Egy, az Embernél nagyobb tekintély léte egyszerűen kezdett az emberi vágyak útjába állni.
Az emberi jogok és szabadság eszméje bármilyen értelmes világrend szerves részét kell, hogy alkossa. Mégis úgy vélem, hogy más helyen és más módon kell ezt rögzíteni, mint ahogyan ez történt.
Paradox módon, az elveszett integritás (beágyazottság) megújítása megint csak a tudományon alapulhat. Egy olyan új -- hadd mondjuk, posztmodern -- eszméket szülő tudományon, amelyek bizonyos értelemben megengedik, hogy túllépje saját határait. Két példát fogok mondani:
Az egyik az Emberi Kozmológiai Alapelv. Ennek követői úgy látják, hogy a világegyetem az evolúció megszámlálhatatlan lehetséges útjai közül azt az egyetlent választotta, amely lehetővé tette az élet kibontakozását. Ez még nem bizonyítja, hogy az univerzum célja mindig is az lett volna, hogy egy napon meglássa önmagát a mi szemeinken keresztül, de hogyan lehetne ezt a dolgot másként magyarázni?
Úgy vélem, az Emberi Kozmológiai Alapelv elvezet minket egy, talán az emberiséggel magával egyidős eszméhez, amely szerint nem csak egy véletlen létrejött szerveződés vagyunk, nem csak egy apró részecske parányi szeszélye a világegyetem végtelen mélységeiben keringve. Inkább titokzatos módon össze vagyunk kapcsolva az egész univerzummal, tükröződünk abban, ugyanúgy, ahogy a világegyetem egész fejlődéstörténete tükröződik bennünk. Mostanáig úgy tűnhetett, hogy csak szerencsétlen kis penész vagyunk egy égitesten, amely az űrben kering sok olyan között, amelyeken egyáltalán nincs penész. Ez olyasmi volt, amit a klasszikus tudomány meg tudott magyarázni. Mégis attól a pillanattól fogva, amikor kezd nyilvánvalóvá válni, hogy szoros kapcsolatban vagyunk az egész világegyetemmel, a tudomány eléri erejének végső határát. Mivel egyetemes törvények kutatásán alapul, nem tud mit kezdeni az egyedülálló jelleggel. Az univerzum egyedülálló esemény, egyedülálló történet, és végül mi is a történetnek egy egyedülálló pontja vagyunk. De az egyedülálló események és történetek a költészet tárgykörébe tartoznak, nem a tudományéba. Az Emberi Kozmológiai Alapelv megfogalmazásával a tudomány a törvény és a képzelet, a tudomány és mítosz határán találta magát.
Második példám a Gaia-elmélet, amely feltárja a Föld felszínének összetevői közötti kapcsolatok egyetlen rendszert alkotó hálózatát, és a Földet egyfajta mega-szervezetetként, élőlényként tekinti. Az élő bolygót egy ősi istennő után Gaiának nevezték el. A Gaia-elmélet szerint tehát egy nagyobb egység részei vagyunk. Sorsunk nemcsak attól függ, amit magunknak okozunk, hanem attól is, amit Gaiának mint egésznek okozunk. Ha veszélynek tesszük ki őt, nélkülözni tud minket egy magasabb érték, maga az élet érdekében.
Mi teszi az Emberi Kozmológiai Alapelvet és a Gaia-elméletet annyira felemelővé? Mindkettő arra emlékeztet minket modern nyelven, amit régóta gyanítottunk, amit a mára elfelejtett hajdani mítoszainkba kivetítettünk, és ami talán mindig ott szunnyadt bennünk mint archetípus: a Földhöz és a világegyetemhez tartozásunk tudata, annak a tudása, hogy nem vagyunk itt egyedül, nem is csak magunkért vagyunk, hanem hogy magasabb, titokzatos entitások részei vagyunk, amelyeket nem tanácsos káromolni.
Egy filozófus mondta egyszer: "Most már csak Isten menthet meg minket." Igen, az emberek egyetlen reménye ma valószínűleg annak a bizonyosságnak a megújítása, hogy a Földben és a kozmoszban gyökerezünk. Ez a tudat felruház minket az Én-túllépés képességével. A politikusok nemzetközi fórumokon megismételhetik ezerszer, hogy az új világrend alapja az emberi jogok általános tisztelete kell, hogy legyen, de ez mindaddig semmit sem fog jelenteni, amíg nem a Létező Világ csodálatából, a természet csodálatából, saját létezésük csodálatából fakad. Csak az képes tisztelni önmagát és embertársait, aki aláveti magát az egyetemes rend és a teremtés hatalmának, aki megbecsüli, hogy annak a része és résztvevője lehet.
A mai multikulturális világban a békés egymás mellett élés és a kreatív együttműködés felé vezető legbiztosabb út az lehet, ami ott van minden kultúra gyökerénél, és sokkal mélyebben fekszik az emberi szívekben, mint a politikai meggyőződések, az ellenszenvek és rokonszenvek: ez az út pedig az Én-túllépés. A traszcendencia egy kinyújtott kéz ismerősök és idegenek, az emberek, az összes élő és élettelen teremtmény, a természet egésze, a világegyetem felé. A transzcendencia annak a szükségszerűségnek a mély és boldog megtapasztalása, hogy harmóniában éljünk azzal is, ami mi magunk nem vagyunk, amit nem értünk, ami időben és térben távolinak tűnik, de amivel mindazonáltal titokzatosan össze vagyunk kapcsolva, mert velünk együtt minden egy egységes világot alkot. A transzcendencia az egyetlen igazi alternatívája a pusztulásnak.

Utazom a mozgólépcsőn. Érdeklődve vagy unottan, minden felelősség nélkül figyelem a szembejövő arcokat. Egy arcra egy másodperc jut, ha valamiért érdekes számomra, akkor három, ha ismerős, akkor öt. Egyhelyben utazom. Nézhetem az előttem álló tarkóját is, úgysem látja, hogy figyelem. De törvényszerűen ellentétes irányú mozgásunk a szembejövőkkel is kizár bármiféle találkozást.
Miről mesélnek ezek az arcok, ezek az egymásba ütköző, de egymástól elválasztott testek, ezek az identitás nélküli fantomok? Mit tükröz az arcunk, a testünk?

Az arc az, ami a másik emberből számunkra evilági realitásként elsőre megjelenik. Az ember tulajdona az a szellemi tökéletesedésre való képesség, erő, amellyel az "empirikus" személyiség egészét Isten képére alakíthatjuk. Ily módon Isten képe -- bensőnkben őrzött örökrészünk -- életünkben, személyiségünkben testet ölthet, és arcunkon megjelenhet. Florenszkij szerint "az arc -- az egyszerű arctól eltérően -- ekkor fog pontosan megfelelni személyiségének... az arc tárgyi valóságában, önnön lényegét kifejező, mélyen fekvő funkcióival összhangban. Isten képének a tárgyi kéreg tömbjén áttörő, áradó energiája kiszorítja az arcból mindazt, ami véletlenszerű, ami lényegéhez képest külsőleges okok által megalapozott: s az arc alakká válik. Az alak: az arcban megvalósuló Istenhez való hasonlatosság. Az Istenhez való hasonlatosság láttán joggal mondhatjuk; ím, ez Isten képe; s ha Isten képe előttünk van, előttünk van tehát Az is, Akit e kép ábrázol." Akik arcukat ilyenképpen változtatják át, szavak nélkül, önnön látványuk által adnak hírt a láthatatlan világ titkairól.
Az álarc ennek gyökeres ellentéte. A szó eredeti jelentése: maszk, lárva, arcszerű, archoz hasonló. Olyasvalami, ami magát arcnak mutatja -- s annak is tekintik --, holott belül üres. Az álarc, "ahelyett, hogy Isten képét tárná elénk, nemcsak hogy nem ezt teszi, de még félre is vezet bennünket azzal, hogy hamisan utal valami nemlétezőre." A héj eme magnélküliségét a népi bölcsesség mindig is tisztátalannak, a gonosz sajátosságának tartotta. Isten majma azzal hitegette az embereket, hogy "olyanok lesztek, mint az istenek", tehát nem lényegük szerinti istenek, csak csalóka látszatuk. Amikor az arc "már nem ablak, ahonnan Isten fénye ragyogott be -- akkor az arc leválik a személyiségről, teremtő princípiumáról, elveszíti elevenségét, és az őt hatalmába kerítő szenvedély maszkjává dermed."
Utazom a mozgólépcsőn... figyelem a szembejövő arcokat. Az arcfestékek, hajfestékek, frizurák, az uniformizált -- kigyúrt vagy átszabott -- testek... valami emberidegen formalizálódás eredményei. A nők nem lehetnek szőrösek (de lassan már a férfiak sem), nem érezhetjük a szagunkat, nem lehetünk ráncosak, szemölcsösek stb. Az igyekezet célja: elfojtani, vagy legalább elrejteni mindazt, ami arra utalna, hogy nem vagyunk urai testünknek, nem vagyunk függetlenek a természettől. Régen a felnőttek nem vártak el túl nagy ösztönszabályozást egymástól, az ösztönháztartás megformálása igen lassan haladt a történelem során. A XVI-XVIII. században változott meg döntően az a viszony, amely az embert a testiséghez fűzi. A testi megnyilvánulások (köpés, orrfújás, büfögés, vizelés, székelés, szagok) egyre inkább undort keltenek, míg végül említésük is száműzetik a nyilvánosságból. Fellendül viszont az illatosítók használata, az arcbőrre púder, festék kerül, a hajra paróka. Erősödik a kölcsönös függőség, egymás kölcsönös megfigyelése, a tilalmak mind sokrétűbbek és átfogóbbak. A test észlelésének normáit is az uralkodó közszellem alakítja. Az ember igyekszik a többi ember objektiváló tekintetének megfelelni. Feszélyezve érzi magát, mert teste és beszédmódja folytonosan elárulja. Ahelyett, hogy belülről azonosulna testével, mintegy kívülről, mások szemével szemléli. Szünet nélkül felügyel magára, kijavítja, helyreigazítja magát, és kétségbeesetten igyekszik, hogy visszanyerje uralmát elidegenedő teste felett. Ily módon épp önnön kisajátításának ad teret. Önmagunk útját követni nagy luxus, mert azzal jár, hogy a peremre sodródunk. A peremen lenni pedig senki sem szeret.
Egyre több eszköz szolgálja a távolságtartást saját magunk és a másik ember között. Egyre kisebb szabadon lélegző felületet hagyunk a testünkön, hogy sérthetetlennek érezzük magunkat. A test már nem összekapcsol a világgal és másokkal, hanem elválaszt tőlük.
Az archaikus kultúrákban a test az élet átjáróháza, amely más testeket elnyel és más testeknek életet ad, amelynek határai nem szentek és sérthetetlenek, amely folyamatosan kapcsolatban áll a környező világgal -- azt teremti és befogadja. A modern kultúrában a test a tudat, az Én háza, amely szigorúan zárt, mereven elkülönül környezetétől, nem közösködik más testekkel, határai szentek és sérthetetlenek, mondja Szilágyi Ákos. 
Az emberek igénye az elrejtőzésre, a "védőfelszín" alkalmazására, ma sokkal nagyobb, mint eddig bármikor. Így a test átalakítását ígérő és az álruhákat készítő szakmák száma is megszaporodott. Sohasem volt ennyi kozmetikai sebész a világon. A plasztikai sebészet egy arc véletlenszerűségét, szépségét vagy csúfságát, megkülönböztető jegyeit, negatív vonásait igyekszik kiigazítani, hogy a szépnél is szebb valami legyen belőle: eszményi arc, sebészeti arc (Baudrillard). A cél a sors, a negativitás kiiktatása, a valóságra utaló jelek megváltása egy hatalmas plasztikai műtéttel. Tagadni azt, ami van, s valónak tüntetni fel, ami nincs.
A személy igyekezetének célja nem annyira a szépség, a hódítás, mint inkább a kinézet, a look. Mindenki a kinézetét keresi, és így csak látszatot teremt. Az ember így látható kép lesz, minden különösebb jelentéstől mentes hatás.

A tisztátalan

Vajon mi az oka annak, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely nem szereti a saját szagát? Undorodunk bizonyos dolgoktól -- a mocsoktól, a hulladéktól, az ürüléktől. Egy vérző vagy gennyes seb látványától, az izzadságnak vagy az oszlás csípős szagától émelygés fog el bennünket. Valami megbabonázó felindulás vonz és taszít.
Nem a tisztaság vagy az egészség hiánya az, ami irtózatot kelt, hanem valami, ami kiforgatja a rendet, ami nem tiszteli a határokat. Az izzadság, az ondó, a vizelet, a fekália: hulladékok, melyeket azért hullatunk, hogy élhessünk. Tisztálkodunk: antibakterializáljuk, sterilizáljuk, higiénikussá "varázsoljuk" magunkat, dolgainkat, környezetünket. Vajon mi ellen küzdünk ilyen kitartóan? Mit tisztítunk meg és mitől? Szent Pált idézve: "A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és lelkiismeretük." Talán tisztaság nincs is, csak tiszta ember. A lélek megtisztítását váltotta volna fel a test megtisztításának kényszere? A vallásokban a test tisztulása az Ember tisztulását segített jelképezni (keresztelés, rítusos fürdések). A cél mindig is ugyanaz volt -- megtisztulni --, csak azt felejtettük el, hogy mitől.
A tisztaság nem életként, csak eszmeként jelenik meg. A cél: valamely dolgot megtisztítani minden mástól; elérni, hogy a dolgok ne érintkezzenek, ne keveredjenek egymással. Holott az élet természete a keveredés, a kereszteződés, a kapcsolódás, a sokféleség, a változatosság. 

Amikor épül a test...

A testépítés (a body-building) szó mindenekelőtt az építés, épület fogalmait idézi bennünk. "A testépítő azon munkálkodik, hogy épületet emeljen azon a helyen, ahol korábban a teste volt" (Ian). Nem a test szeretetéről van szó, hiszen a meglévő, létező testet lerombolják, hogy a helyén egy új, jobb, vagy legalábbis a meglévőtől különböző testet építsenek fel.
A test--épület párhuzam mögött vajon a szerves és szervetlen különbségének eltörlése állhat? A testépítés mint "gyakorlat" voltaképpeni célja talán nem más, mint a test élettelenként való kezelése, valami tisztán élőnek tartós dologgá alacsonyítása. Megint ugyanarról van szó: eltüntetni azt, ami van, és jelenvalónak mutatni, ami nincs. Hús-vér, élő, változó, alkalmazkodó test helyett egy görög szobor keménységének, merevségének felépítése -- az "emberi" felváltása a monumentálissal, a nőies (befogadó) felváltása a (behatoló) férfiassal.
Ez már nem a hősök világa, ahol a férfi igazolhatná férfiasságát. Vajon nőiesedésüktől való félelmükben rejtik húspáncélzat mögé tagjaikat?

...és amikor fogy

A test elárulja, hirdeti az egyén helyzetét, szerepét a társadalomban. A tekintélyesebb, bizonyos hatalmat személyükben is képviselők (pl. elnökök) súlytöbbletét még ma is elnézik, vagy egyenesen elvárják. A társadalmi osztozkodás tárgya azonban megváltozott. Már nem az étel mennyisége, hanem az élet minősége áll a középpontban. Az egyén azt igyekszik közszemlére tenni, hogy mennyire ura ösztönkésztetéseinek, étvágyának, gyöngeségeinek. A közvélemény a kövér embereket tartja felelősnek súlytöbbletükért -- azért kövérek, mert sokat esznek, és képtelenek az önuralomra. Az egyén önuralma tehát egy eszményben testesül meg, a soványságban. "A soványság hosszú és megfeszített munka eredménye, a soványság valóságos Grál-kehely, és végső soron a szentség modern megjelenési formája" (Fischler).
A soványság utáni sóvárgás a nőknél még hevesebb. A legtöbb hagyományos kultúrában az érett nő testességét még a termékenység jeleként értékelték, a fejlett társadalmakban viszont (ahol a férfi- és nőszerep válságba jutott), a termékenység már nem ilyen egyoldalúan hangsúlyos. Nem alfája és omegája a nőiességnek, a női identitásnak -- "a modern nő azért sovány, mert (csak) önmagával terhes".
 
 

Az androgün (a kezdet és a vég)

Nembeli hovatartozásunk, ami sorsunkból még a miénk maradt, a végzetszerűségnek és a másságnak ez a minimuma sem kerüli el a jelek átváltásának örvényét.
Michael Jackson, a magányos mutáns, az androgün, az egyetemes és ennélfogva tökéletes fajkeresztezés egyik előfutára, a fajok utáni új fajta. Átszabatta arcát, kisimíttatta haját, kifehéríttette bőrét. Aprólékosan megalkotta önmagát: ártatlan és tiszta gyermekké lett, mesebeli androgünné. Protézis-gyermek, embriója minden megálmodott mutációs formának, amely megszabadíthatna bennünket a faji és nemi hovatartozástól, mondja Baudrillard. "Minden esetben -- sebészeti beavatkozás vagy jelekkel való mesterkedés, szerv vagy jel esetében egyaránt -- protézisről van szó, és ma, amikor a test sorsa az, hogy protézissé váljon, kézenfekvő, hogy a szexualitás modellje a transzszexualitás legyen, és hogy az váljék a hódítás színterévé."
Az eszmény: a jéghideg esztétika, az emberbőrbe bújt android -- mesterséges gépezet, mesterséges személyiség, misztikus protézis. Mi vagyok én, férfi vagy nő? Vagy csak egy lehívható kép a másik tudatának képernyőjén?

Kezembe akadt nemrég egy jeles, angol természetjáró, E. Hillaby Gyalogszerrel Nagy-Britanniában című útleírása. E derék turista amiatt dohog könyvében, hogy az angol kisiskolások bélyeget gyűjtenek a szumátrai orrszarvú megmentése érdekében, de nem ismerik saját nemzeti parkjaikat, illetve azok veszélyeztetett állat- és növényfajait. Sajnos Hillaby eszmefuttatásában odáig már nem jut el, hogy a szumátrai orrszarvút valóban nem az angol gyerekek, de még csak nem is a holland gyerekek pénzéből kell megmenteni, hanem az Indonéziát egykor gyarmatosító, gazdasági és politikai csoportok jogtalanul felhalmozott tartalékaiból. Fel kell tenni ezért a kérdést: honnan ered az a szemlélet, mely ahelyett, hogy a valódi okokat keresné, az "apák bűnére" hivatkozva a felelősséget a jelenlegi nemzedékre próbálja hárítani. E mentalitás mögött egy burkoltan egoista ideológia, a kapitalizmus utolsó, relatíve szalonképes lehetősége, a globalizáció áll.
A jelenség, melyet itt bemutatok, leginkább az ún. nyugati világban (Észak-Amerikában, Európában és Délkelet-Ázsiában) figyelhető meg. 
A világot irányító hatalmi elit napjainkra teljesen elszakadt alapjaitól, "géniuszától": a földtől és a néptől. Nincs társadalmi piramis, amelyben még a legalsó szint is érintkezhetett a csúccsal. Maradt a társadalomtól és nemzetétől elszeparálódott, önjelölt elit, és mélyen alatta a többség, a médiumokon, azaz a manipulátorokon keresztül irányított tömeg.
A globalizátor nem távlatban gondolkodik, csak aktualitásban. Tetteit a siker, a haszon és a megkülönböztetés iránti vágy vezérli. Személyes jólétének féltése oly mértékű, hogy elnyom magában minden őszinte humanitást és kollektív felelősségérzetet. Ezért nem írta alá Bill Clinton a Riói egyezményt, George W. Bush pedig a Kiotói konferencia széndioxid-kibocsátásról szóló határozatát.
Ha valaki tudatosan és nyitottan vizsgálja a világ eseményeit, könnyen észreveheti, hogy egy "multi" csak akkor foglalkozik a környezetvédelemmel, ha ezáltal piaci előnyökhöz juthat, vagy ha riválisát tönkreteheti. Ez történt -- példának okáért -- Németországban, ahol a gáz hajtóanyagú spray-ket gyártó cégek egyike először kidolgozta freonmentes termékét, majd teljes mellszélességgel a környezetvédelem mellé állván, kiharcoltatta a Zöldekkel a freon-tilalmat. Hasonló történeteket lehetne mesélni a környezetvédelem manipulatív, reklámcélú felhasználásáról. Ezek a divatos reklámok egy tudatosan vásárló, önmaga környezetéért felelősséget érző vásárlóréteggel próbálják elhitetni, hogy az általuk gyártott termék (respektíve nyújtott szolgáltatás) egy bizonyos szegmense milyen hihetetlenül környezetbarát és ökocentrikus. Hogy ez a piacvadász szemléletű reklámtevékenység mennyire nem belső meggyőződésből fakad, arra a legjobb bizonyság, hogy e multinacionális cégek nagyon ritkán jelennek meg környezetbarát technológiájukkal valamely kevésbé fejlett országban. Ép ellenkezőleg: a környezetbarát technológiát ott legtöbbször csak jogi kényszer hatására hajlandóak bevezetni.
Statisztikák, kimutatások, kutatások tízezrei születtek már arról, hogy a jelenlegi, indukáltan fogyasztás-központú viselkedéssel az emberiség saját maga alatt vágja a fát. Mi az oka annak a látszólagos tudatlanságnak, amelyet a fejlett, nyugati világ multinacionális érdekcsoportjai tanúsítanak? Véleményem szerint egyrészt valóban egyfajta önző, felelőtlen tudatlanság, másrészt viszont nagyon is tudatos és tendenciózus rombolás. Egy lezüllesztett, értékvesztett kultúrát könnyű gyarmatosítani. A mögöttes ideológia nem más, mint a piacbirodalmi szemlélet.
A hagyományhoz kötődő, klasszikus elit hatalomszülte, tudatosan felvállalt felelőssége okán reábízottnak, és nem tulajdonának érezte a világot. Ez tette virágzóvá az olyan tradicionális birodalmakat, mint az inka, az oszmán, vagy az indiai.
A birodalomban gondolkodó imperátor a meghódított területeket birodalma szerves részének tekintette. A gyarmatbirodalmi szemléletű hódító az elfoglalt területeket belakta és személyesen irányította, de az őslakókat már másodrendű alattvalóként kezelte, kultúrájukat lenézve. 
A piacbirodalmi szemléletű gyarmatosító a leigázott tartományt gyakran nem is ismeri, nem él benne, természeti értékeit egyszerűen felhasználható és eldobható alapanyagnak, lakóit fogyasztóknak, kultúráját manipulációs eszköznek, és/vagy lerombolandó akadálynak tekinti. Bár nagy érdeklődéssel fordul a hisztoricizmus felé, mégsem tanul a történelmi hibákból. A feszültségeket már a Római Birodalomban is az gerjesztette, hogy a rómaiak a meghódított provinciák lakóit -- a dél-itáliai görög városállamok leigázásától kezdve -- másodrendű polgárként kezelték. 
A századelő kapitalistája a múltra úgy tekintett, mint a saját jelenénél lényegesen alantasabb dologra, nem látva az összefüggést a múlt és a jelen vívmányai között. Napjaink globalistája egoizmusára és viselkedésének igazolására egyrészt a múltban keres példákat. Ha nem talál, a tudomány látszólagos objektivitásának álarcát felöltve, a tényeket meghamisítva ál-mítoszokat és -elméleteket gyárt. Lelkiismeretének megnyugtatására teljesen önkényesen (esetleg saját gazdasági rítusrendjének megfelelően) időpontokat jelöl ki, hogy később erre hivatkozva önmagát reklámozza. Képzeljük el, mit mondana egy Dzselálledin Rumi, Assziszi Szent Ferenc, Rámakrisna vagy Baal Sem Tow, ha mondjuk azt hallaná, hogy ma van a "Madarak és fák", a "Föld" stb. napja! Valószínű, hogy hatalmasat kacagna, és könnyeit törölgetve megkérdezné, hogy " Na jó, de akkor szerinted a tegnapi nap mi volt, és a holnapi mi lesz"? Nem kell elolvasni A nyugat alkonyát ahhoz, hogy a kapitalizmus válságát meglássuk. Christopher Lasch Az elitek lázadása és a demokrácia elárulása című művében a "folyamatosan megújuló", uralkodó elitet teszi felelőssé, kozmopolita, a felelősségek alól kibúvó szemlélete miatt. Azt a gazdasági elitet, amely igent mond a kiváltságokra, de nemet az azokkal járó felelősségre. 
Mit jelent elitnek, kiváltságosnak, kiválasztottnak lenni? Az arisztokrácia szó eredeti jelentése: a legjobbak uralma. Ez a legmagasabb fokú erkölcsi és szellemi kategória, de nem genetikai vagy gazdasági értelemben! Rátermettségen alapul, de erkölcsi erejét és hitelét nem filozófiai, vallási vagy tudományos hiedelmekből és dogmákból, hanem önnön belső magjának -- ezáltal életfeladatának -- ismeretéből meríti. Elitnek lenni először kötelességet, másodszor kötelességet, és harmadszor is kötelességet jelent, majd csak ezután jogot. (Jogot is elsősorban a közösség szolgálatára jelent.) Ettől válik érthetővé a latin minister szó, melynek eredeti jelentése: állami szolga. A nép az uralkodóhoz, a szellemhez képest mindig a földet, az anyagot képviseli. Hogyan viszonyul ma az elit az anyaföldhöz, a néphez? Ha a természetet leigázni, uralni, meghódítani, kizsákmányolni akaró elit önreflexióra -- tehát önkritikára -- képtelen, akkor alkalmatlan a vezetésre. Hogy is tudná valaki a földet, a népet uralni, ha még saját magát sem képes? Hatalmat ugyan gyakorolhat, de uralomra -- ami meggyőző, hatékony, és mindenkinek javára válik -- csak a Föld és az Élet belülről fakadó tisztelete tehetné alkalmassá. Ennek viszont legfontosabb feltétele az alázat, melynek valós alapját az önismeret adja. Lao-ce szavaival élve:

Aki másokat ismer: okos,
aki önmagát ismeri: bölcs;
Aki másokat legyőz: erős,
aki önmagát legyőzi: rettenthetetlen hős.

A szerves műveltségek rendező elvei természeti jelenségek. Ezek határozzák meg az emberélet szakaszainak helyét és idejét. A kultúrákban viszonylag kevés rendező elv van, mégis nagyobb rend uralkodik bennük, mint a civilizációkban. Ennek oka az lehet, hogy ezek az irányító jelek természetesek -- a szó mindkét értelmében. Olyan egyetemes rend ez, mely nemcsak az emberre, hanem az összes élőlényre, sőt, az élettelen természetre is befolyással van. Ha nem vesszük figyelembe, akkor is hat ránk, legfeljebb elveszítjük vele az összhangot. 
Azon kívül, hogy a nagyvárosok lakóinak nincs igényük a természetes vezérlő elvek követésére, módjuk sem igen akad rá. A szerves műveltség embere általában egész életét ugyanazon a tájon éli le, s így van tájbéli viszonyítási alapja. "A somogyi kanászokat egyebek között a kútágas árnyéka igazította el, mind a napszakot és az évszakot, mind az égtájakat illetően. Éjszaka az irányt adó, időt jelző Hold, csillag vagy csillagkép jelent meg a kútágas csúcsán, annak koronájaként." (Molnár V. József: Világ-virág)
A civilizált ember nem talál ilyen "kapaszkodókat". Először is, mert környezete túl gyakran változik, nélkülözve minden rendszert, ciklikusságot vagy emberléptékűséget. Másodszor, mert fizikailag csökkent a lehetősége a természeti jelenségek megfigyelésének (magas házak, fény- és levegőszennyezés, természetes társulások kiszorítása stb). Harmadszor, s tán ez a legfontosabb, maguk az emberek sem egy helyütt élik le az életük. Máshol születnek, máshol járnak általános, közép- és felsőfokú iskolába, máshol laknak és dolgoznak, máshol töltik a hétvégét és a nyarat. Ráadásul ezek a helyszínek többször is változhatnak egy élet során.
Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon a tanáron, aki szerint "a mai világban mindez csak holt tudás". Egy jogásznő pedig így mentegetőzött, mikor az égtájakról s a Nap járásáról faggattam: "műveltségemnek ez a része nagyon hiányos".
Valóban. Ha ezek a jelek nem válhatnak kulturális ismereteink szerves részévé, akkor csak arra lesznek jók, hogy alapműveltségünket fitogtassuk velük a társaságban vagy egy tévés vetélkedőben.
Az alábbiakban számos rendezőelv közül a legfontosabbat, az éltető, fényes Napot járjuk körül. (Ahogyan azt minden évben szoktuk.) A Nap irányt ad térben és időben. Szakaszokra bontja a látómezőt (égtájak), a napot (napszakok) és az évet (évszakok). A Föld energiaforgalmának legfontosabb (gyakorlatilag egyetlen) forrása, a földi élet alapja. De vajon mit jelent a Nap egy mai városlakó számára? 

Az égtájak

"... a bororók megtérítésének legbiztosabb módja, ha egy másik faluba költöztetik őket, ahol a házak párhuzamos sorokban állnak. Ha az indiánok nem képesek tájékozódni a négy égtáj felé, ha megfosztják őket attól a rendtől, amely tudásuk alapja, gyorsan elvesztik a hagyományok iránti érzéküket..."
(Lévi-Strauss)

Az égtájak meglétével a civilizált ember is tisztában van, de nem ismeri, nem használja őket. Napéjegyenlőség idején a Nap épp keleten kél. A keleti irány eredetileg innen állapítható meg. A civilizált ember a következő módon gondolkodik: "Várjunk csak... arra van a Duna, az észak--déli irányban folyik... akkor arra van kelet.". Volt, aki így indokolta helyes válaszát: "...hát, mert arra van az Örs vezér tér" mondta nyugat felé intve. Egy gödöllői az autópályához viszonyított, de volt, aki azt tudta, hogy "a lakótelep északra van tőlünk".
A civilizált embernek az égtájak pusztán térképészeti koordináták, lakóhelyét is csak mint a térkép egy pontját tudja behatárolni. Megváltozott a viszony a lakóhely és az égtájak között is. Korábban az égtájakhoz igazították a házat, a várost. Ma fordított a helyzet. "Arra van kelet, mert az az északi fal." Akik nem ilyen módon határozzák meg a keleti irányt, még azok is mindig úgy mutatják, hogy az a ház, lakás falaira merőleges legyen. A városok sakktáblaszerű szerkezete is erősíti ezt a látásmódot, csakúgy, mint a fent említett térképszemléletet. Praktikus okok miatt ugyanis ma már csak tervezett és szabályos (geometrikus) alaprajzú városrészek születnek. 
Van azonban, aki végig tudja követni a Nap útját társasházi lakásából is. "Ott szokott felkelni... igen, az a keleti ablak, azután ezen ömlik be a fény a házba... és ott, a fürdőszobaablakon keresztül világít be este. Az nyugatra néz." Ez az asszony 35 éve él ebben a lakásban. Gyermekkorát egy kisvárosban töltötte. Ehhez a megfigyeléshez azonban megfelelő otthon is kell. A lakótelepi lakások némelyikének csak egy irányba nyílik ablaka. Innen a (Nap)világnak csak igen szűk szelete ismerhető meg. Az ilyen helyeken élők többsége nem, vagy csak közvetve tudja, merre van kelet. 

A fény napi ritmusa

"Csodálatos a reggel. A földszinten hatkor, a tizediken négykor kel a nap."
(Nagy-Bandó András)

Többé-kevésbé ma is a nappalok és az éjszakák váltakozása határozza meg napi tevékenységünket. Igaz, leginkább közvetve, az óránkon keresztül.
A szerves kultúra embere elsősorban a Napot használta az idő mérésére. "Mikor a Nap ölnyire van az égaljától, itthon légy!" (Pap Gábor: Hazatalálás). "Most álló dél van. Mikor az árnyékod akkorára nő, hogy hosszában nem tudod átlépni, megfúvathatod a kürtöt." (Molnár V. József: Ég és föld ölelésében) De idézhetek sokkal hétköznapibb példát is. Egy veresegyházi korcsma teraszán az egyik törzsvendég így szólt induló társához: "Maradj már, Pista! Még ide sem ért az árnyék." (A teljesség kedvéért jegyzem meg: Pista maradt.)
Ezek az időpont-meghatározások a civilizált ember szemével nézve pontatlanok, hisz télen a nappalok rövidebbek, míg nyáron hosszabbak. Az így megjelölt idő számára nem abszolút. (Természetesen az idő sohasem abszolút, de ezt épp a városlakó érzi legkevésbé.)
A fény mindennapi útját is csak tereptárgyakhoz viszonyítva tudja követni az ember. "Amióta ideépítették a szomszédba ezt a házat, semmi fény nem éri a kertet" (figyelemre méltó, hogy a legtöbbször nem magát a fényt, hanem annak hiányát vesszük észre.) "... és még ők panaszkodtak, hogy a szőlőm eltakarja előlük a fényt. Hiába mondtam nekik, hogy kérem, az én kertem északra van tőlük!" Az adatközlő egyébként egy kisvárosban nevelkedett, míg a szomszéd család a belvárosból kötözött ki a zöldövezetbe.

A Nap éves útja és az évkör

"Néha elgondolkozom azon, hogy a kalendárium lassan-lassan csupán arra az egyre lesz jó, hogy a kereskedelmi leveleket és számlákat tudják honnan keltezni. A napok, azok a kalendáriumi napok, amelyeknek hajdanában mindegyiknek megvolt a maguk jelentősége -- névnapi, születésnapi, böjtnapi vagy egyéb jelentősége --, idővel egyformán szürkék lesznek. (...) nem lesz se farsang, se böjt, se karácsony, se Lőrinc. Semmi se lesz. Az emberek saját tetszésük szerint fognak élni..."
Krúdy Gyula: Régi élet (1907)

A keletpont eltolódásának útját már a kertvárosi övezetben sem igen lehet követni, azt azonban, hogy a Nap télen alacsonyabban jár, a városi ember is észreveszi. 'Ilyenkor annyira "laposan" megy a Nap, hogy az a fenyő teljesen "kitakarja".' Az adatközlő hosszú évek óta kertes házban él, ahol van viszonyítási alapja, de neki is csak a fény hiánya tűnik fel.
A Nap éves ritmusa alakítja ki az évszakokat is. A kultúrákban ez a mindennapi életet, a városi civilizációkban főleg a szabadidő eltöltését befolyásolja. A városlakó ugyanakkor kel télen és nyáron is. Az estéket pedig leggyakrabban a televízióhoz, esetleg az órához igazítja.
A kultúrák ünnepei is elsősorban a Nap járását követték (de a Hold és a csillagos égbolt is nagy szerepet kapott.) Hazánkban másfélszáznál is több olyan ünnepet tartottak számon, melyhez valamilyen szokás kapcsolódott. A civilizált városlakó ezek közül a következőket őrizte meg: Szilveszter és Újév, Húsvét, Halottak napja, Karácsony. A Pünkösdöt a nagyvárosi ember is nyilvántartja, mióta munkaszüneti nap, de tartalmát nem ismeri, szokást nem fűz hozzá. A katolikusok gyakorolnak még néhány egyházi ünnephez kötődő rítust (pl.: Hamvazkodás, Balázs-áldás), de pontos jelentésükkel, szerepükkel sokan közülük már nincsenek tisztában.
Az állami -- történelmi hagyományokat követő -- ünnepek közül egyértelműen március tizenötödike a legnépszerűbb. Nem véletlenül! Jankovics Marcell Jelképkalendáriumában hívja fel a figyelmet arra, hogyan függ össze ősi ünnepekkel, szokásokkal. "Az időpontot az ünnep teszi jeles nappá, de a valóságban és eredetileg, a naptári időpont tette a napot ünneppé."
A magyar kultúra megőrzött egy olyan ősi ünneptípust, amely szorosan kötődik az évkörhöz: a névnapot. Eredetileg a névnapok is a kozmikus rendet követve foglalták el helyüket az esztendő körén. Ünneplésüket ma már mindenhol háttérbe szorítja a születésnap. Ez a jelenség párhuzamos azzal, hogy az egyén kerül előtérbe a közösséggel szemben (ami jellegzetesen a civilizáció ismérve, a kultúrával szemben). A születésnap egy embert ünnepel, míg a névnap egy csoportot, mégpedig nemcsak térben (azaz a jelenben), hanem időben visszamenőleg is (pl.: a Józsefeket). A legtöbb adatközlő szerint a névnapokat elsősorban a munkahelyeken, iskolákban ünneplik, míg otthon a születésnapokat tartják többre. Ennek oka, hogy ma már nem szokás az apa, vagy a nagyapa nevét adni a gyereknek, s így csökken a névnapok jelentősége a családon belül. A munkahelyen, iskolában egy-egy kedveltebb nevet több ember is visel (ez régebben egy-egy népszerűbb szentet is jelentett). Az egyéniesség azonban ezt a máig fennmaradt szokást is fenyegeti, hisz a civilizált ember arra törekszik, hogy minél különlegesebb nevet adjon gyermekének, tehát megszűnik az azonos szentek nevét viselők közössége.
Van az ünnepeknek még egy csoportja, amely nélkülöz minden kapcsolatot a kozmikus renddel. Ezek egy részét csak szervezett keretek között tartják számon (pl: Gyermeknap), de szép számmal vannak olyanok is, melyeket szélesebb körben is megünnepelnek (pl.: Nőnap, Anyák napja, újabban a Valentin-nap.). Az ilyen típusú ünnepek egyre inkább előtérbe kerülnek, az évköri támpontokat adó ünnepek rovására.

Az éltető Nap

'... négy-ötéves lehettem és egyszer kifakadtam a nyári nap ellen. Valahogy így: "A fene egye meg ezt a napot, mindig ilyen melegen süt!" Abban a pillanatban jókora pofont kaptam nagyanyámtól. Ne merjem szidni Az Isten napját! Nagyanyám vallásos volt, s ha nem is tartotta istennek a napot, hozzá közelállónak tekintette.'
(Kiss Dénes)

Az ökologikus szemléletű műveltségek szintén a Napot tekintették minden élet forrásának. A napisten tisztelete máig él az európai kultúrában Jézus Krisztus, egyes szentek, népmesei hősök, sőt a székelyeknél Babba Mária alakjában is.
Érdekes jelenség, hogy az éltető Napnak mindig is a fényét tartották fontosnak, sohasem a melegét. Az Újszövetség például számos helyen nevezi Krisztust fénynek, fényhozónak, aki több hasonlatban, példázatban beszél a világosságról, de sehol sincs szó melegről. [Ennek okát csak találgatni lehet. Az azonban bizonyos, hogy a Nap melege "csak" az életfeltételeket teremti meg, míg a fény a valódi teremtő erőt hordozza. Figyelemre méltó, hogy a fény intenzitásának növekedése az asszimilációt (fotoszintézis, felépítés), míg a hőmérséklet emelkedése a disszimilációt (légzés, lebontás) fokozza a növényekben!] Ma a házak tájolásánál is a hőmérséklet a fontosabb, csakúgy, mint az évszakok elkülönítésénél. 
És persze ott van a napozás is, mely a városi embert még olykor a Naphoz köti. Amit a kultúra embere szerves egészben kapott meg, azt a városlakó csak elemeire bontva tudja megszerezni. A hagyományos munkák helyett külön kell pénzt keresnie, sportolnia, napoznia, kirándulnia, alkotnia stb. Szó szerint: "egész-ségtelenül".

Hát valahogy így telik-múlik a civilizált ember Napja. Világít, meleget ad, barnít, jön-megy az égen. Mi meg sétálgatunk alatta, s legfeljebb a hiányát vesszük észre.
De hát mindennel így vagyunk, mi, városlakók.
Vagy nem?

A fenntarthatóság megvalósításához legelőször is fel kell mérnünk jelenlegi helyzetünket, lehetőségeinket, majd ezek alapján a ránk váró teendőket. Ebben segítséget nyújthatnak az emberiség életvitelét, igényeit és a természeti adottságokat számszerűsítő mutatók. Hagyományos módszerek -- mint a GDP mérése -- a természetet nem tekintik tőkének, nem alkalmasak tehát arra, hogy a fenntartható életmód kereteit kijelöljék.

Az emberi élet és minden emberi tevékenység a természettől függ, a fenntarthatóságnak tehát elengedhetetlen feltétele, hogy az emberiség a természet eltartóképességének (ökológiai kapacitásának) határain belül éljen. A fenntarthatóság kívánalma mára egyetemes politikai céllá vált -- legalábbis a politikai szólamok szintjén. A fogalmat az ENSZ Brundtland vezette Bizottsága vitte be a köztudatba, a probléma jelentőségét pedig az 1992-es Rio de Janeiró-i világkonferencián már több mint száz államfő erősítette meg aláírásával. Ma, tizennégy évvel a Brundtland-jelentés és kilenc évvel Rió után egy még veszélyesebb világban élünk, amelyben nagyobb mérvű a fogyasztás, több a hulladék, több az ember és nagyobb a nyomor; csökkent a biodiverzitás, kevesebb az erdős terület, kevesebb a felhasználható édesvíz, kevesebb a termőföld, és vékonyabb az ózonréteg. Összegezve: az emberiség még messzebb került a tartósan fenntartható élet eszményétől.
A hagyományos gazdasági mutatók, mint pl. a GDP, az életkörülmények egyértelmű romlását is hajlamosak gazdasági növekedésként elkönyvelni; pozitív nemzetgazdagsági hatásként jelenítenek meg akár ökológiai katasztrófákat is. A kárelhárításra fordított pénzösszegek és a keletkező munkaalkalmak (pl. egy olajszállító hajó elsüllyedésekor) ugyanis mind növelik egy adott ország nemzeti össztermékét. A pénzügyi alapú elemzések emellett azért is félrevezetők, mert helyettesíthetőséget sugallnak, a jövőre hárítják a terheket, és inkább marginális, mint abszolút értékekre fókuszálnak. Más módszerekre van tehát szükség -- olyanokra, amelyek érzékenyek a természet "ingyenes" (senki által vissza nem fizetett) szolgáltatásaira, és képesek kifejezni a tartósan fenntartható gazdasági működés ökológiai feltételeit. Az ökológiai közgazdaságtan kifejezésével élve a tartós fenntarthatóság biztosításához az emberiségnek meg kell óvnia a Föld természeti tőkéjét. Ehhez pedig első lépésként fel kell becsülnünk a rendelkezésünkre álló természeti tőkét, valamint e tőke felhasználását nemzeti és globális szinten egyaránt. 
Matthis Wackernagel és William Rees kaliforniai kutatók felmérték 52 ország rendelkezésre álló ökológiai kapacitását, valamint azok igénybevételét. Az energia- és nyersanyag-felhasználás alapján kiszámították a felhasználás szinten tartásához szükséges (az ipar, a mezőgazdaság, az infrastruktúra által igénybevett) területek nagyságát, és ezt elnevezték ökológiai lábnyomnak.

Amíg a takarónk ér!

No de meddig is ér a takarónk -- meddig nyújtózkodhatunk?
Az egy főre jutó biológiailag produktív (azaz termékeny, élőhelyként szolgáló) területek egyes típusainak összeadásával kiderül, hogy világszinten 2,3 ha biológiailag produktív terület jut egy főre -- ez 0,25 ha szántóföldet, 0,6 ha legelőt, 0,9 ha erdőt, 0,06 ha beépített területet (utak, települések) és 0,5 ha tengert jelent. Ám feltétlenül csökkentenünk kell ezt az értéket, mivel bolygónknak nem az egész felszíne áll az emberek rendelkezésére (e területen ugyanis mintegy 30 millió fajjal osztozunk). Egyes, roppant mértéktartó becslések szerint, a globális ökológiai kapacitásnak legalább 12%-át fenn kellene tartani a biodiverzitás megőrzésére. Ezt is számításba véve a korábban kapott eredmény fejenként 2 hektárra csökken. Ez a 2 hektár fejezi ki tehát az egy főre jutó ökológiai eltartóképességet, a jelen ökológiai valóság matematikai átlagát. Nem számolva a további ökológiai degradációval, a rendelkezésre álló biológiailag produktív terület 1,2 ha/fő-re csökken majd, amint a világnépesség eléri a 10 milliárdot. Ha folytatódnak a jelenlegi népességnövekedési trendek, mindez kb. harminc év múlva bekövetkezik. 

Bruttó Nemzeti Lábnyom

Mindenki hatással van a Földre, mert mindenki fogyasztja a természet termékeit, igénybe veszi annak "szolgáltatásait". Ez az ökológiai hatás kifejezhető az általunk kisajátított, létfenntartásunkhoz igénybe vett természet méretével. Az ökológiai lábnyom egy adott gazdaság vagy populáció természeti tőkeigényének jelképes kifejezése biológiailag produktív területben. Ez érzékelteti világunk véges voltát. E terület magától értetődően függ a népesség méretétől, anyagi életszínvonalától, az alkalmazott technológiáktól és az ökológiai produktivitástól (más egy őserdő ökológiai produktivitása, mint egy félsivatagos területé). A legtöbb ipari régióban a lábnyom jelentős mértékben meghaladja a helyben valóságosan rendelkezésre álló területet, ami a globális eltartóképesség rovására valósulhat meg. Fontos megértenünk: a lábnyomok nem fedhetik át egymást, az egyik gazdaság által kisajátított eltartóképesség nem állhat rendelkezésére egy másiknak. Az emberek versengenek az ökológiai térért. 
A valóságban a lábnyom nem egy összefüggő földdarab. A nemzetközi kereskedelem révén globalizálódik a világ, a lakói által felhasznált föld- és vízterületek legnagyobb része pedig eloszlik bolygónk egész területén.
Ha egy ország ökológiai lábnyoma nagyobb, mint a rendelkezésére álló biológiai kapacitás, akkor nemzeti ökológiai deficitbe került. A természeti tőke felmérésének egyik fontos felismerése volt, hogy az emberiség egészének nagyobb a lábnyoma, mint a világ összesített ökológiai eltartóképessége. A világ GDP-jének 95%-át, a világnépességnek 80%-át adó 52 ország közül, melyek lábnyomát kiszámították, csak 12 él kisebb lábnyomon, mint amit a Föld nyújtani tud, és 17 kivételével mindegyiket nemzeti ökológiai deficit jellemzi, mivel több erőforrást használnak fel, mint ami országhatáraikon belül rendelkezésükre áll. Ez a felmérés is megerősíti a gazdaságilag fejlett és a fejlődő országok között fennálló egyenlőtlenségről alkotott általános képet: a fejlődő országok egy főre eső ökológiai lábnyoma legtöbb esetben alatta marad ökológiai kapacitásuknak, tehát a világszinten keletkező deficitért egyértelműen a fejlettek tehetők felelőssé.
Hazánk egy főre jutó biológiai kapacitása 2,1 ha, ám mi 3,1 hektárnyi területet használunk fel fejenként, így valahol a fejlődő és a fejlett országok között foglalunk helyet. Az egy főre eső ökológiai lábnyom tekintetében a prímet az elemzések szerint természetesen az Egyesült Államok viszi 10,3 ha kisajátított területtel (ez másfélszerese a helyben rendelkezésre álló területnek), majd Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és néhány nyugat-európai ország következik. De ha az ökológiai deficitet vizsgáljuk, tehát azt, hogy egy ország mennyivel több természeti tőkét használ fel, mint amennyivel bír, az olyan miniállamok állnak az élen, mint Szingapúr (-- 6,8 ha) és Hongkong (-- 5,1 ha). A legtöbb ökológiai tartalékkal Izland és Új-Zéland bír: 14,3 és 12,8 ha/fő. (Ez nem környezetbarát életvitelüknek, azaz kis lábnyomuknak, hanem a lakosság létszámához viszonyított, aránytalanul magas biológiai kapacitásuknak köszönhető).
Összegezve: az 52 ország átlagosan 35%-kal több biokapacitást használ fel, mint ami az adott országokban elérhető. 35%-ban tehát nem gazdálkodunk fenntartható módon, feléljük jövőnket. Végezetül egy megdöbbentő becslés: ha az átlagos amerikai fogyasztási szokásokat gondolatban kiterjesztjük a Föld hatmilliárd lakójára, akkor 6,9 Földgömbre van szükségünk a fenntartható élethez.

Tanulságok

A fenntarthatóság biztosításához figyelembe kell vennünk korlátainkat. Az ökológiai lábnyom módszerével végzett elemzések három egyenértékű stratégiát mutatnak fel, amelyekkel csökkenteni lehet lábnyomunkat, azaz a környezeti terhelést:
(a) Növelhetjük a természet egységnyi területre eső produktivitását, pl. kevésbé pazarló mezőgazdasági rendszerek bevezetésével (ha a növényi táplálékot közvetlenül emberek élelmezésére használjuk, nem pedig állatok takarmányozására, akkor megtakarítható az ún. konvertációs veszteség), Ha a háztetőkre napkollektorokat szerelünk fel, szintén növeljük a terület produktivitását.
(b) A források hatékonyabb felhasználásával, pl. környezetkímélőbb technológiákkal, energiatakarékos berendezésekkel szintén csökkenthetjük a környezet terhelését.
(c) A túl nagy lábon élő országokban igyekezhetünk visszafogni az egy főre eső fogyasztást, pl. az autóhasználat és az eldobható termékek mellőzésével. Egy olyan, egyszerűbb életstílus, amely nem az anyagi, hanem a szellemi, lelki javakat tekinti elsődlegesnek, eredményesen orvosolhatná gondunkat.

Sokan tiltakoznak majd, ha azt állítom, hogy a zöld gondolat, az ökológiai értékrendszer politikai ideológiaként a lehető legtovább volt képes megőrizni értékközpontú gondolkodását az érdekérvényesítési képességgel szemben. Pedig hát ezt állítom. Az alapvető politikai ideológiák az elmúlt 200 év során sokféle változáson mentek keresztül. A liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus is megpróbált az új társadalmi kérdésekre friss válaszokat adni. Témánk szempontjából ez csak azért fontos, mert az ilyen alapon formálódó politikai pártok a nyolcvanas évek végére Nyugat-Európában egyaránt felszippantották alapértékeik közé a zöld szempontokat. Magyarországon azonban a politikai pártok jelentős többsége képtelen volt olyan belső vitát folytatni, ami garantálhatta volna az "ökológiai minimum" érvényesülését. 
Az ökológia a hatvanas évek után -- hiába vált számos parlamenti és parlamenten kívüli párt szervező erejévé -- alapvetően a társadalmi szervezeteket alakította át. Köztudott, hogy a zöldek, a környezetvédők nemcsak az állami bürokráciától, az intézményesített közigazgatástól vagy az állami elosztórendszerektől idegenkednek, hanem attól is, hogy beilleszkedjenek az adott ország pártstruktúrájába. Valószínűleg sokszor érezhetik a zöldek azt, hogy bizonyos értékeket szinte képtelenség érdekként definiálni, ezért képtelenség "fenntarthatóbbá" tenni bármely politikai rendszert. Ez az ambivalens viszony a politika és az ökológia között a mai napig fennáll, még akkor is, ha lobby szervezetek jönnek létre és újabb zöld pártok alakulnak vagy éppen jutnak be a parlamentekbe.
Ugyanakkor a demokratikus politikai rendszerbe illeszkedő zöldek képesek voltak kiismerni a döntéshozatali viszonyokat. Szakpolitikai köntösbe tudták bújtatni azokat az ökológiai érveket, melyekkel hatékonyabban tudták elérni eredeti célkitűzésüket. Persze a két gondolatrendszer, az ökológia és a politika ambivalenciája megmaradt. A környezetvédők, a zöld pártok és az ökológusok igazából még a XXI. század elején sem lehetnek elégedettek a piaci keretek közé szorított környezetvédelmi politika hatékonyságával. A jövőben az eredmények záloga lehet az integrált környezetvédelmi megközelítés meghonosodása mind nemzetközi, mind hazai politikai színtéren. A kilencvenes évek végére elértük azt, hogy legyen szó akár közlekedéspolitikáról vagy mezőgazdasági kérdésekről, nem lehet megkerülni a környezetvédelmi szempontokat. A politikai rendszerek többségében rákényszerültek arra, hogy elfogadják azt a nyelvi közeget, amit az ökológia használ. Aki nem érti azokat a fogalmakat, amelyek az ökoszisztéma harmóniájára vonatkoznak, lassacskán kiesik a döntéshozatal keretei közül.
Azzal tehát, hogy a politikai feladok környezetvédelmi problémákkal egészültek ki, a környezetvédelem nemcsak a szakpolitikai kérdések körébe került be, hanem meghatározóvá vált az ideológiák szempontjából is. Ez a kompromisszumos folyamat újra és újra megerősítésre szorul. Az ökológiai szempont a politikában megőrizte azt a képességét, hogy kivonuljon a döntéshozatali folyamatokból, ha azok veszélyeztetik az eredeti ökológiai célkitűzést. A politika a legitimáció szempontjából azonban ma már érdekelt abban, hogy ne mondjon le a zöld szempontokról, azaz egyre több olyan "alkupozíció" adódik, ami érdekelté teszi a politikai elitet és a döntéshozatal résztvevőit, hogy "maradásra bírják a zöldeket".

A radikális ökológiai érvelés

A környezetvédelmi érveléstechnika a politika színterén folyamatosan fejlődik, egyet azonban biztosan állíthatunk róla: radikális és többségében pesszimista (nyugodtan hozzátehetném, hogy joggal radikális és pesszimista -- azonban nem teszek ilyet, hiszen az ökológia valódi érvényesülésének legkomolyabb gátját látom a radikális--pesszimista gondolkodásmódban).
Sokszor, sokan leírták már a problémát, azonban mégis vajmi kevés az előrelépés. A Római Klub első jelentése megdöbbentette az embereket, s azóta minden összefüggés feltárása, legyen az minisztériumi helyzetjelentés vagy OECD- illetve ENSZ-helyzetjelentés, hasonlóan megrázó hatást vált ki a megmaradt hallgatóságból. Azonban ma már tisztában vagyunk azzal, hogy az ökológiai felelősségtudat nagyon lassan alakul ki a társadalomban. Az emberek többsége előbb alakít ki egyfajta immunitást a környezeti problémákkal szemben, mint ahogy felelősségét felismerné. Ha az ökológia mindenféle koncepció nélkül ragaszkodott volna végletesen értelmezett radikalizmusához, akkor jó időre kizárta volna magát a politikai döntéshozatalból. A következetesen érvényesített ökológiai szempontok a politikában azonban olyan alkupozíciók kialakulásához vezethetnek, amelyek garantálhatják a minimális érvényesülést.
A hazai ökológiai retorika a politika peremén ritkán érzi meg ezt az érzékeny határt. Egyrészt nem veszi figyelembe a többség immunitását, hanem arra számít, hogy egyszer, valami csoda folytán, kialakul a piaci mechanizmusok szempontjából sem nélkülözhető környezetvédelmi érzékenység. Másrészt -- joggal vagy anélkül -- idegenkedik a politikai környezettől, mint a korrupció melegágyától. Ez a fajta elfordulás mindig is érvényesült a zöldek részéről, s csak részben áll reális tapasztalatok talaján, hiszen valódi ismereteket csak politikai keretek között szerezhetne. Az ilyen jellegű, csak részben jogos előítéletek meggátolják azt, hogy a zöldek a professzionális politikai alku menetét a saját érdekeik szerint befolyásolják.
A politikai napirend meghatározásából való kimaradás eredményezte azt, hogy a politika világán belül zöldekkel szemben kialakult egyfajta "racionális ellenérvrendszer". Gondolok itt például az olyan jellegű vitákra, ahol az amerikai farmerek képviselője arra hivatkozva, hogy kevesebb vegyszert használ, "környezetbarát" terméknek tünteti fel a genetikailag módosított terményeket. A zöldek, mivel -- részben hozzáállásuk miatt -- csak a döntéshozatal keretein kívül érvényesíthetik a genetikai kockázatokra vonatkozó megfontolásaikat, nehezen érhetnek el eredményeket (az más kérdés, hogy általában a politikai elitnek mi a felelőssége e téren). 

Helyi problémák -- nemzetközi környezetpolitika 

Sokan azt hiszik, hogy az ökológia holisztikus megközelítése "feloldhatatlan ellentétben áll" a globalizációs fejlődéssel, másrészt viszont sokan gondolják úgy, hogy a környezetvédelmi politika nemzetközi szintéren született. Nehéz tartani ez utóbbi álláspontot akkor, amikor éppen az új amerikai kormányzat a többéves nemzetközi előkészítés ellenére nemet mondott a kyotói megállapodásra. A 1972-ben megrendezett nagy jelentőségű Stockholmi konferencia sem hozott áttörést. Még akkor is így van ez, ha itt fogadták el a szennyező fizet vagy a preventív környezetpolitika elveit, amit később az EU első környezetvédelmi akcióprogramja is megjelenített. Az élővizek vízminősége szolgáltatta az első konkrét példát arra a Közösség történetében, hogy hogyan lehetne egy nemzetek fölötti intézmény részéről figyelembe venni a szubszidiaritás* elvét. 
Európa képtelen volt a célkitűzésekben elfogadott környezetpolitikai célokat elérni, az eredmények csak egyes részterületekben pozitívak. Azonban ne felejtsük el, hogy lassan egy évvel ezelőtt hozta meg a Közösség jogértelmező szerve, az Európai Bíróság az első olyan elmarasztaló ítéletét -- Görögországgal szemben --, amely már pénzbírsággal sújtott egy vétkes tagállamot. A nemzetközi szervezeteket a környezetvédelmileg gúzsba kötő "implementációs deficit", azaz a megvalósítás hiánya késztette arra, hogy egyre radikálisabb elvárásokat fogadjon el és alkalmazzon a tagállamokkal, illetve a leendő tagállamokkal szemben. Ezért gondolják azt a nemzetközi folyamatokat elemező politológusok és más szakértők, hogy érzékelhető egyfajta fordulat, amely hasznosnak bizonyult a gazdasági integráció, a környezetvédelmi politika szempontjából. A "hólabda-effektus" a mi témánk szempontjából azt jelentheti, hogy a nemzetközi politika harmonizációs képessége egyre inkább átterjed a környezetvédelemre is. Rövidesen az Unió belső piacán csak az a termék lesz "eladható", és csak az a szolgáltatás vehető majd igénybe, amely megfelel a fenntarthatóság elvárásainak. Úgy gondolom, hogy a gyakorlati érvényesülésre a legnagyobb esélye az egyedi, helyi környezetvédelmi lehetőségekkel egyeztetett, a gazdasági folyamatokkal harmonizáló környezetvédelmi politikai döntéshozatalnak van. Hiába jut eszébe az integrációs témában pesszimista zöldeknek és politikusoknak az a tömérdek példa, ami a gyakorlati érvényesülés hiányát mutatja -- veszem a bátorságot, hogy azt írjam --, ez a legkisebb rossz, és a környezetvédelmi elvek érvényesülésének jelenlegi legnagyobb garanciája.
Néha elgondolkozom azon, hogy a rendszerváltás után vajon mire lett volna elegendő az a társadalmi támogatottság, amelyet "beteljesíthetetlen fogyasztási lázként" írtak le, s a mai napig "befolyásolatlanul" hagytak. A hulladékgazdálkodási törvény esete jut eszembe. Vajon hol tartanánk ma, egy több mint hétéves előkészítési huzavona után elfogadott, a végrehajtási rendeletektől függő, közepes színvonalú törvény esetében, ha nem lett volna ott a háttérben az EU politikai nyomása? Milyen módon kényszeríthettük volna többségében csak látszatérzékeny politikai elitünket arra, hogy rendezze a hulladékok ügyét? Az általános környezetpolitikai keretek megteremtése nem lett volna megvalósítható egy nemzetközi szervezet, az EU támogatása és nyomása nélkül.
 

Immáron négy egymást követő év eseményei figyelmeztetnek bennünket arra: valami végérvényesen megváltozott a Tisza völgyében. A Kárpát-medence időjárásában zajló változások annyira szélsőségessé tették a vízjárást, hogy ahhoz a jelenlegi módszereinkkel alkalmazkodni nem tudunk. Változtatnunk kell a folyóhoz való viszonyunkon. Ahhoz, hogy a változások ne tüneti kezelésnek bizonyuljanak, meg kellene ismernünk a folyót, és szembe kell néznünk az általunk és elődeink által elkövetett hibák sorozatával.

A folyóvölgy mint élőrendszer

Vízhálózat
A felszíni vízfolyások szerepét az ember a víz levezetésére korlátozza, holott ezek feladata eredetileg a víz szétterítése, a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítése volna. E tekintetben a vízrendszer elemei, a folyó kisvízi medre, ártere, és árterének élő- és állóvizei egyenrangúak. Az egész folyóvölgy -- a Tisza esetében a Tiszántúl egészét és a Duna--Tisza közének egy részét -- vízháztartását a folyó és az ártér közötti állandó kétirányú kapcsolat határozza meg. Ennek hiánya hosszú távon a vízháztartás drasztikus megváltozásához vezet. Ez ugyanis nagyrészt attól függ, hogy hol, 
és milyen nagyságrendű vizet tud a folyóvölgy visszatartani, tartalékolni. A vízháztartás és vele a folyóvölgy rendszerműködése akkor a legegészségesebb, ha a visszatartott víztömeg nem a felszínen gyűlik össze, hanem a talajban és a növényzetben, ill. lombkoronaszint légrétegeiben tározódik. E tekintetben a felszíni vízfolyások azt a célt szolgálnák, hogy eljuttassák az élő és életet adó vizet a rendszer "sejtközti állományába", a tavak és a palék, időszakos tározók medrébe, ahonnan a víz a szivacshatásának köszönhetően jutott a "sejtek", "sejthalmazok", "szervek" analógiáját idéző magaslatok talajába.

Térszintek
A szabályozások előtt a Tisza középszakaszán jellegzetesen kanyargó, meanderező a vízfolyás. Mint ilyen, kanyarulatai külső ívét pusztítja, a belsőt építi. E folyamatnak, továbbá az árvizek hordalékterítésének köszönhetik létüket az övzátonyok, a folyóhátak és a holtágak. 
Minél magasabb a mederben a folyó vízállása, annál intenzívebb a rombolás és az építés, amikor a víz kilép a medréből, e folyamatok kiterjednek az ártérre is. Azt mondhatjuk: a folyó munkavégző képessége, és hordalékterítésének sajátságai egyfajta önszabályzó rendszert hoznak létre, ahol a folyó maga csak két jól körülírható szélső helyzet között mozoghat, de igazából egyiket sem érheti el. Ily módon az ártér az állandó változások ellenére is őrzi állandó jellegét.

Az egyes térszintek növényzete
A legmélyebb térszintek a nyíltvizű, állandó jellegű tavak. A tavakba kerülő hordalék azonban egy bizonyos idő után lehetővé teszi, hogy a nyílt vízfelületen megtelepedjenek a vízi növények. A sekély vízben megjelennek a nádasok, majd miután a tó időszakosan ki is szárad, a rekettyés mocsárrét jellegzetes növényei. A tó fenekét behálózó kiülepedett növényi részecskék, a nádasok, mocsárrétek növényzetének gyökérhálózata sajátos szerkezetet ad a születendő lapos talajának. Ennek a szerkezetnek köszönhető az a szivacshatás, mely nagy mértékben meghatározza az ártér vízháztartását. A talajszerkezet alakulása és a tápanyagok feldúsulása a puhafa ligetek megjelenése felé nyit utat.
Olyan talajszerkezet alakul ki, mely nemcsak rengeteg víz befogadására alkalmas, hanem kapillárisain keresztül képes a vizet magába szívni. Ennek köszönhető ártereink azon jellegzetessége, hogy egészséges körülmények között a víz nem a felszínen gyűlt össze, hanem a talajban tározódott. A talajszerkezet megőrzéséhez és folyamatos fejlesztéséhez azonban állandó növénytakaróra van szükség.
A növényzet más formában is szerepet játszott a víz visszatartásában és tározásában. Az ártéri galériaerdőkben, ligetekben és a mocsárréteken olyan mikroklíma alakult ki, ahol a vízfelesleg a talajban, a növényzetben, illetve az erdők lombkoronaszintjéig terjedő légrétegekben tározódott. Innen került vissza harmat, helyi esők, illetve fokozatos visszaszivárogtatás révén tavak, fokok, erek, mellékágak, s rajtuk keresztül a folyók medrébe.
A jelenlegi nézettel ellentétben az ember és a természet szembeállítása nem szükségszerű, és nem is embervoltunk megkülönböztető sajátsága. Kezdettől fogva fontos szerepe volt a saját cselekedeteinek rövid és hosszú távú következményeit egyaránt átlátni képes embernek. A Kárpát-medence folyóvölgyeiben kibomló árasztásos gazdálkodás iskolapéldáját adja ennek. Az árterek népe a folyóhátak, övzátonyok sajátos rend szerinti megnyitásával egységes rendszerbe kapcsolta az ártér valamennyi vízfolyását és vízállását. 

A Tisza rendszerműködési zavarai 

Természetes körülmények között a Kárpát-medence folyóin nem beszélhetünk a mai értelemben vett árvizekről. A folyók vízjárásának változása az élet fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele volt. A napjaink árvizeit idéző árhullámok, ill. az ártéren rekedt pangó vizek a rendszer sérüléseire utaltak. E sérülések eleinte vélhetően a folyó és az ártér közti állandó kétirányú kapcsolat időszakos megszakadásából fakadtak, de tudunk olyan esetekről is, amikor a hegyvidéki erdőtakaró sérülése okozott gondot. 
Róma a II. század elején hódította meg Dáciát, s uralmuk itt több mint másfél évszázadig maradt fenn. Az állam jogcímet biztosított a feltöretlen földhöz bárkinek, aki megtisztította az erdőtől. A következmények nem sokáig várattak magukra. Az Alföldre futó folyók vízgyűjtőjének hegyvidéki szakaszain folytatott erdőirtások elsősorban a Szamos és a Maros vízjárásában éreztethették hatásukat, de közvetve, kihatottak a Tiszára, s így az egész vízrendszerre is. A hegyvidék csapadékfeleslege szinte azonnal megjelent a folyókban, magasabban tetőző, gyorsabb lefolyású, hirtelen árhullámokat okozva. Korábban ármentes területek kerültek víz alá, néhány ér futása megváltozott, az ártéri mederváltozások ellenőrizhetetlenné váltak.
A vízrendszer zavarai a Körösök teknőjét, a Szamos és Kraszna torkolatvidékét, valamint a Nagykunság keleti részét, illetve a Maros völgyét érinthették a legérzékenyebben.
A II. században azonban az ember ismét beavatkozott a folyóvölgy életébe: több száz kilométer hosszan egymáshoz kapcsolódó sáncokat épített, melyek neve a nép ajkán árkokként -- Ördög-árok, Csörsz-árok -- maradt fenn. E sáncok keresztben kettészelték a folyók és erek árterét. 
A sáncok a síkokra futó víz egy részét visszatartották, s szétterítették. Olyan "vésztározó-rendszert" alkottak tehát, mely egyfelől mérsékelte az árvizek erejét, és az árhullám magasságát, másfelől egyenletesebbé tette a folyók vízjárását. Azokon a szakaszokon, ahol a folyóvölgyeket elválasztó hátak alacsonyak voltak, az egyik folyóból a vizet a másik völgyébe vezethette, és viszont, attól függően, hogy melyik folyó vízállása volt magasabb. Gondoljunk csak a Tiszát a Szamostól, ez utóbbit pedig a Krasznától elválasztó hátakra, és az Érvölgyére, hová előbb a három folyó együttes, majd a Szamos és a Kraszna, végül pedig a Kraszna árhulláma rendre átcsapott.
Az első olyan rendszerműködési zavar, melyet nem az ember javító munkája zár le, a XIII-XIV. század körüli időszakra datálható. Alföldünket ez idő tájt a vízfolyások, erek, mellékágak nagy száma jellemezte, és valószínűleg 60-70%-ban erdők borították. A belső folyók vízutánpótlását a szétterülő árhullámokból visszatartott, majd apadás után kiszivárogtatott víz adta. Később az erek időszakossá válása, kiszáradása az erdők eltűnésére utal. A kiszáradt, lecsökkent medreket belepi a vízi növényzet, medrük eldugul, képtelenné válnak arra, hogy a nedvesebb időszakokban megnövekedett víztömeget elvezessék. A rendszer sérülésének következménye tehát mind az aszály, mind az árvíz.
Az Alföld egykori erdeinek fokozatos kiirtása a XVIII. századra szinte összefüggő vadvízországgá változtatta a Tisza árterét. Mindez a XIX. századra újabb, ezúttal már tudatos emberi beavatkozást eredményezett. Csakhogy a folyószabályozások tervezői és kivitelezői nem ismerték a folyó élőrendszerét, fogalmuk sem volt arról, mi okozta a Tisza-völgy "elaljasodását", így nem lehettek tisztában módszerük hosszú távú következményeivel. A vadvízország megszüntetése érdekében lecsapoló vízrendezésen alapuló vízgazdálkodást dolgoztak ki, melynek leglényegesebb eleme a mai napig a feleslegesnek vélt árhullámok vizének gyors levezetése. E beavatkozás azonban csak tetézte a Tisza völgyét sújtó bajokat. A folyószabályozások óta fokozatosan növekvő árvízszinttel kell számolnunk, melyekben a lezúduló víztömeg növekedésén túlmenően a hullámtér rendkívül intenzív feltöltődése is szerepet játszik. És az erdőirtások nem álltak meg a hegyek lábainál: a forrásvidékek erdeinek kiesése újabb kihívás elé állította az embert.

A jelenlegi válság megoldási lehetőségei

A rendszerműködés jelenleg tapasztalható zavarai túlterhelik társadalmi-gazdasági berendezkedésünket. Műszaki lehetőségeink megengednék, hogy 
-- a hegyvidéki folyószakaszok vízlépcsőzésével, 
-- záportározók kialakításával, 
-- a hullámtér növelésével, és a rajta található lefolyást akadályozó tényezők kiküszöbölésével, 
-- a folyók síkvidéki szakaszain kialakított időszakos vésztározók alkalmazásával 
kíséreljük meg a védekezést.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy e megoldás sem vesz tudomást az élő rendszerek szerepéről, rendszerműködésük sajátságairól. E lépések következménye ma éppoly kiszámíthatatlannak látszik, mint a XIX. századi folyószabályozások esetében.
-- A vízlépcsők és záportározók hatásfokát hosszú idő távlatában lerontja a tározótér feltöltődése. (A záportározók és vízlépcsők lehetővé tehetik a folyók vizének visszatartását. Ez a jelenlegi körülmények között azt jelenti, hogy a hegyvidéket birtoklók tetszésük szerint zúdíthatnának árvizet az Alföldre, illetve a víz visszatartásával sohasem látott aszályt okozhatnának.) 
-- A hullámtér szélesítése, a víz gyors levezetése tovább növeli a szélsőségeket.
-- Az időszakos vésztározórendszer pedig a tározóként használt területeken időről időre árvízkatasztrófát szimulál.
A rendszer első nagyobb meghibásodását jelző időszakossá vált vízfolyások nagy része mára végképp eltűnt. Létükről egy-egy szárazra került híd, kisebb-nagyobb medermaradvány, belvizes időszakban kirajzolódó meanderív tanúskodik csupán. Az időszakossá válás réme a Körösökön, a Bodrogon már ma is kézzelfogható valóság. A következmények ma még beláthatatlanok, Alföldünkön az egykor volt vadvízország visszatérésének épp akkora a valószínűsége, mint annak, hogy a terület egyik napról a másikra sivataggá válik.

A rendszerműködés helyreállításának esélye

A jelenlegi válság tényleges és tartós megoldásának a természettel, adott esetben a Tiszával való együttműködés ígérkezik. Amikor az ember a természetes rendszerek önszerveződését, öngyógyítását akadályozza, saját létfeltételeit is rongálja. Most, hogy már gazdaságilag is érezzük e folyamatok hátulütőit, talán teszünk is ellenük valamit. Ahhoz, hogy a folyóvölgyben tartós egyensúlyt teremtsünk, a rendszer valamennyi pontján be kellene avatkoznunk. (Úgy tűnik azonban, hogy képtelenek vagyunk a folyóink hegyvidéki szakaszain zajló eseményeket tartósan befolyásolni.) 
A folyóval való együttműködés alapja az Alföldön a víz szétterítése volna. Az egyes árvizek során lezúduló roppant víztömeget a hosszanti sáncok mintájára kiépülő árapasztó csatornák segítségével meg lehetne osztani, s a folyóvölgy mélyebben fekvő területein kellene időszakosan tározni. Erre a most elárasztott Beregi-öblözet bizonyos területei éppúgy alkalmasnak látszanak, mint a Bodrogköz, a Takta-köz, vagy a Hortobágy egyes területei, vagy akár az egykori Ecsedi-láp, vagy épp a Sárrétek vidéke. Ez a megoldás nem vésztározók kialakítását jelenti, hanem meghatározott területeken a folyó kisvízi medre és ártere között az állandó, kétirányú kapcsolat helyreállítását. Természetesen e módszer a víz szétterítésén túl az egykori erdőségek visszahonosítását is feltételezi. A jelenlegi tapasztalataink szerint ahhoz, hogy érzékelhető eredményt érjünk el, az egykori ártérnek legalább a kétharmadát vissza kellene adnunk a folyónak. Ezzel párhuzamosan szorgalmaznunk kellene, hogy a vízgyűjtő hegyvidéki szakaszait birtokló államok is hasonló arányban segítsék elő a természetes rendszerek visszaalakulását. Csak így érhetjük el, hogy a Kárpát-medence hosszú távon is lakható legyen.

Az Earth Liberation Front (Földfelszabadítási Arcvonal) nevének rövidítése, az ELF tündért, manót, csínytevő koboldot jelent. A szervezet tudatosan él e képzettársítással kiadványai szövegében: tevékenységüket jól jellemzi a csínytevés szó, a rendőrség előtti "láthatatlanságuk" pedig valóban manókhoz, koboldokhoz teszi őket hasonlatossá. Hogy a szójátékot visszaadjuk, az ELF-et a továbbiakban KOBOLD-nak fordítjuk. A betűszó feloldása: Kíntól Ordító Bolygónk Ostoba Leigázásával Dacolók.
A csoport gyakorlati tevékenységét elsősorban rongálási cselekmények formájában fejti ki. Bár a hatóságok el-elkapnak néhány "elkövetőt", a többiekről, illetve magáról a szervezetről semmit sem tudnak meg. Még abban sem biztosak, hogy létezik-e a KOBOLD mint egységes szervezet, vagy elszigetelt megnyilvánulásokról van szó.

A legnagyobb szabású, és -- hagyományos szemszögből nézve a legnagyobb anyagi kárt okozó -- cselekmény a Vail Részvénytársaság létesítményeinek fölgyújtása volt. A cég tarra vágta azt a Colorado állambeli erdőt, amelyet a hiúzok utolsó valódi élőhelyeként tartottak számon. A KOBOLD villanylevélben közölte, tudatosan okozott anyagi kárt a részvénytársaságnak ezért a hiúzokat veszélyeztető lépésükért.
A korábban elsősorban ipari létesítmények elleni cselekményeken kívül újabban a génmanipulálási kísérletek és fejlesztések ellen is fellép a szervezet saját eszközeivel.
A KOBOLD -- kinyilatkoztatott elveinek megfelelően -- tettei során tartózkodik attól, hogy embereknek vagy állatoknak testi fájdalmat, sérülést okozzon.

Következő számunkban a Zöld Anarchista Cápák nevű magyar szervezet tevékenységébe adunk betekintést.