Az Őrségi Tájvédelmi Körzet nyugati csücskében húzódó Vendvidékről általában ritkábban esik szó, mint magáról az Őrségről. Az idők során kialakult kölcsönhatás eredményeképpen sok néprajzi, építészeti hasonlóságot fedezhetünk fel a két szomszédos vidék között. Kultúrtörténeti tekintetben azonban egymástól eltérő gyökerekre bukkanunk.
Az Őrség, amelyre neve is utal, az úgynevezett "őrállók" földje, már az Árpád-korban is a nyugati határ védelmét szolgálta. Vendvidék szlovén lakosságát pedig a francia szerzetesek által alapított szentgotthárdi apátság vonzotta erre a tájra a XII. században. Az itt letelepedett szlovéneket a magyarok tótoknak nevezték, amelyre a tájegység XIX. századi elnevezése, a Tótság is utal. A szomszédos magyar lakosság nem szlovákoknak hitte a Felvidékről betelepült szlovénokat, hanem a dunántúli magyar nyelvhasználatban minden szláv eredetű népcsoportot tótoknak neveztek.
Méltán kérdezhetjük, miképp lett e tájból mára Vendvidék? Kik is azok a vendek? E betelepült népcsoport tagjai csak hivatalos értelemben szlovének, mert nyelvük nem azonos a szlovén nyelvvel. "Vendül" beszélnek, amely a délszláv nyelvek csoportjába tartozik, de pontos eredetét nyelvész és történész körökben a mai napig vitatják. Olyan tanulmány is született, amely szerint a letelepedett avarok között kelta eredetű vendek is voltak. A nyelvtörténészek szerint a vend elnevezés pedig német hatásnak köszönhető, ugyanis a németül "windisch-nek" nevezték őket.
A vend tájból áradó nyugalom és csend, dimbes-dombos vidéke, hegyvidéki klímája, üde rétjei, változatos színvilágú erdői, a kristálytiszta vizű források és patakok lágyan megérintő világot tárnak elénk. Mindössze hét vend település bújik meg az Őrség szomszédságában húzódó erdős lankák között. Már első pillantásra szembetűnő a megszokottól eltérő, de a Vendvidékre oly jellemző települések szórványjellege. A vizenyős völgyek nem voltak alkalmasak arra, hogy ott építkezzenek, így a családok egymástól kissé távolabb, egy-egy domb irtásos tetején alakították ki házuk táját. A dombok oldalában és völgyeikben keskeny parcellákat látunk, amelyeket még napjainkban is gyakran az őrségi széles igával szántanak fel. A csapadékos éghajlathoz alkalmazkodva úgynevezett "bakhátas" szántással művelik meg földjeiket. A szántás folyamán az igával a megszokottnál nagyobb barázdákat húznak a talajon, amelyek az esőzések során elvezetik a dombtetőről lezúduló csapadékot. Ezzel a művelési formával őrzik meg földjeik amúgy is szegényes termőképességét.

Utunkat Kétvölgyben kezdve szép körút vár ránk. Érdemes a vendek vidékét inkább gyalogosan bejárni, mert autóval egyes települések csak Szentgotthárdon át, nagy kitérővel közelíthetők meg. Kétvölgyben (Verica-Ritkarovicában) behatóbban megismerkedhetünk a hegy- és dombvidéki építkezési hagyományokkal. Vendvidék településein több hagyományos "boronafalas" házat találunk. Erős tölgyfa talpgerendákat használtak az alapozáshoz, a ház falait pedig fenyőgerendából ácsolták, amelyeket a sarkoknál fecskefark-lapolással illesztettek össze. Tetejére általában rozsszalmából készített zsúptető vagy fazsindely került. A szórványtelepülések épületei között ma is találunk így épített házakat, sőt több olyan új épületet látni, amelyek megfelelnek a helyi építkezési hagyományoknak, illetve annak jegyeit viselik magukon.
Kétvölgy népi műemlék épületében (Fő u. 36) azt is megtekinthetjük, hogyan alakították ki lakhelyük belsejét az egykor itt letelepedett emberek. A középkori faépítkezés boronafalú házaiban csak egy fűthető helyiség volt, amely egyben konyha-, lakó- és hálószoba-funkciót is kapott. Ezek voltak másnéven a "füstöskonyhás" házak, amelyekben a kemencéből és a főzőhelyül szolgáló tűzpadkáról szálló füst közvetlenül a lakótérbe került. A füst az eltolható lapokkal fedett "tolitu" ablakokon és a kitárt ajtón keresztül távozott. Néhány házban -- ahogy a kétvölgyi régi műemléképületben is láthatjuk -- a sárkemence padkái fölé boltozott szikrafogót építettek, és a konyhából deszka füstterelőkkel és deszkakéményekkel vezették el a gomolygó füstöt.
Kétvölgyről induljunk el a piros kereszt jelzésű túraútvonalon, és gyalogoljunk az Alsószölnök--Felsőszölnök--Kétvölgy közigazgatási határainak találkozásában álló kőkeresztig. Utunk szálalóerdőkön vezet keresztül. Magasban keringő feketególya-pár jelzi, hogy a vendvidéki erdők csendes, nyugalmas zugai még zavartalan fészkelő helyet biztosítanak számukra. Nem látunk letarolt, kirabolt erdőirtásokat. Bármerre is nézzünk, korban és fajban változatos erdők magaslanak előttünk. Tulajdonosaik mindig csak szükségleteiknek megfelelő mennyiségű és minőségű fát vágnak ki. A fény zavartalanul jut el a termékeny erdőtalaj közelébe, így a természetes újulat gyorsan növekedhet. Az erdők bükk, gyertyán, nyír, tölgy, jegenye-, luc- és erdeifenyő lombkoronáinak változatos színvilága is erről tanúskodik. A szálaló erdőművelési mód megakadályozza a domb- és hegyvidékeken a talaj lemosódását is. Az erdei fenyvesekben folytatott szálaló művelés következtében a bükk kezd terjeszkedni. Az erdeifenyő-csemeték fényigénye nagyobb a bükkénél, csak nagyobb lékekben képes fejlődni. Az igénytelenebb bükk kevesebb napfénnyel is beéri, az idősebb fák árnyékában is növekszik. Így a teret az erdei fenyvesek lassan átadják a bükkösöknek.
A Vendvidék fenyveseiben barangolva gyakran hallhatjuk a királykák lágy énekét. Európa legkisebb madarát csak hosszas figyelés után pillanthatjuk meg. Ugyancsak a hegyvidék jellemző madara a búbos cinege, amely feltűnő bóbitájáról könnyen felismerhető.
A kőkereszthez érve térjünk rá a piros sáv jelzésre. Itt a kavicsos gerinc jellegzetes növényére, a csarabra lehetünk figyelmesek. A fás törpecserje seprűsen elágazó ágaiból régen seprűt kötöttek, ezért seprővirágnak is nevezik. Májusban a védett vörös áfonya fehér, ill. rózsaszín virága ékesíti a tájat.
A kanyargós úton haladva Felsőszölnökre (Gornji Senik) érünk. A faluban sok hajlított boronafalú épületmaradványt találunk. Figyelemre méltó a minden ház portáján gondosan egymásra rakott tűzifa látványa. Nemcsak az erdők szálaló művelése utal a helyiek erdő és fa iránti tiszteletére, hanem a már kivágott fa gondos elrendezése is.
Megőrzött régi vízimalmot lelünk a patak mentén a Fő utcán. A malom jobb oldalán üde kaszálók között kanyargó úton jutunk a XIX. században készített olajpréshez, amely fontos szerepet töltött be a vend és őrségi konyha háza táján. Ennek a szerkezetnek a segítségével nyerték az illatos tökmagolajat, amely a mai napig is előkelő helyen szerepel a helyiek étrendjében. Az éttermek étlapján is megtaláljuk a tökmagolajos salátát. Érdemes megkóstolni. A prés körül virágzó gyümölcsösben nagyon öreg, vaskos törzsű, már gyümölcs nélkül is földig hajló almafa áll. Megindító látványa ugyancsak az itt tapasztalható fák iránti tiszteletet juttatja eszünkbe.
Turistajelzés szerinti utunk során más egyénileg megfejtendő "útjelzésekre" is bukkanhatunk: Vendvidék útjain járva sok népi feszületet látunk, így Felsőszölnökön is elhaladunk egy mellett, amelyet a helyiek nagy becsben tartanak és gonddal ápolnak. Ezek a keresztek talán barangolásunk más dimenzióira is felhívhatják a figyelmet...
Amennyiben Szakonyfaluba (Sakalovci) is szeretnénk eljutni, Alsószölnökről térjünk a Szakonyfaluba vezető útra. Szakonyfalu templomától indul a piros c jelzésű turistaút, amely a "nagy vadászházhoz" vezet bennünket. Bemutató tábla segítségével megismerkedhetünk a "Szakonyfalui erdőtömb" természeti értékeivel. Néhány lépésre az Ágnes-forrás hűs vizével frissíthetjük magunkat. A csapadékban gazdag Vendvidék területén számtalan forrás fakad, de csak 4-5 kialakított kutat találunk. 1997 óta Magyarország összes forrása védett. A források kiépítése minden esetben nagyon körültekintő vizsgálatot igényel, ugyanis a kút kiépítésekor az úgynevezett forrásláp elpusztul.
A jelzésen továbbhaladva jutunk a "kis vadászházhoz", ahol május végén turbánliliom is virágzik. Innen délre kb. 100 méterre ismét forrás akad utunkba, ahonnan az út visszavezet bennünket Szakonyfaluba. 
Amennyiben az alsószölnöki úton nem térünk le Szakonyfalu irányába, akkor a turistajelzésen haladva visszaérünk Kétvölgybe. Északi irányba indulva Apátistvánfalvára (Stefanovci) jutunk. A település jellegzetes szórvány jellegű szerkezete, régi családi hagyományokon alapuló fűrészüzemei, parasztházai és a mellettük található békalencsés "tókák"* múltbéli hangulatot idéznek.
A piros kereszt jelzésű útvonalon a Hársas-patakot kísérő dombok oldalában járunk. Kaszált rétek, kisparcellás szántók és láprétek követik egymást. A Hársas-patak forrásvidékén kialakult tőzegmohás lápok a természetvédelem "szentély" területei, amelyek kizárólag tudományos céllal látogathatók. Több tőzegmohafajnak és egy különleges rovarevő növénynek, a kereklevelű harmatfűnek nyújtanak megfelelő élőhelyet. Májusban az útról jól látszik egy ritka orchideaféle, a bíborszínű virágzatú széleslevelű ujjaskosbor. Az út mentén száratlan kankalin sárgállik és a galambvirág apró fehér virága nyílik.
A patak mellett, a közúton Balázsfalva felé vesszük utunkat. Útközben a nyár eleji rétek ezernyi nyíló vadvirága színes világot tár elénk. A patakon átívelő hídon keljünk át, kapaszkodjunk fel a dombtetőre, majd a piros jelzésen folytassuk utunkat. Az erdő út menti pocsolyáiban pettyes gőtét is láthatunk.
Hosszabb gyaloglás után érünk vissza Apátisvánfalvára, de az orfalu--apátistvánfalvai közúton ellátogathatunk a Vendvidék legkisebb településére, Orfalura (Andovci) is. Túráink során gyakran látunk méheseket, és az út szélén táblák jelzik, hogy több helyen méz is kapható.
A Vendvidékre jellemző sajátos erdőgazdálkodási módot, a jellegzetes, önellátásra törekvő portákat tanulmányozva gyakran eszünkbe jutnak a napjainkban emlegetett fenntartható gazdálkodás alapjai.