A táj finomszerkezete

A Drávafokon működő Ormánság Alapítvány a térség természeti és kulturális értékeinek megőrzését és azoknak a táj működésébe való integrálását, szolgálatba állítását tekinti küldetésének. A közeljövőben az éveken át nagy népszerűségnek örvendő műhelysorozatuk, a Foki Disputa újraindítását tervezik.
Lantos Tamás -- keserűséggel és bizakodóan -- a vidékfejlesztés ellentmondásairól beszél.
 

-- Ismereteim szerint sem Magyarországon, sem Európában, sem az egész világon nem jelenik meg meghatározó mértékben a fönntartható fejlődés eszméje a gyakorlatban. Ha ennek ellenére arra törekszünk, hogy ezt az eszmét képviseljük a vidékfejlesztésben, akkor a "főáramlattal" szemben kell haladnunk. A kizárólag gazdasági szempontú irányítás azt eredményezi, hogy elsorvadnak, tönkremennek a vidék erőforrásai, és a táj mint rendszer, mint az életterünk nem jelenik meg még gondolatban sem. Ezért kezdtünk el ilyen jellegű problémákkal foglalkozni, kicsit tudományosan, kicsit a gyakorlatban.
-- Ön milyen elveket lát követendőnek a fenntartható vidékfejlesztésben? 
-- Különbséget kell tennünk fejlődés és fejlesztés, szerveződés és szervezés között. A zavart az okozhatja, hogy az angol developement szó fejlődést és fejlesztést is jelent. A fejlődés belső változás, míg a fejlesztés a rendszeren kívülről jövő szándékos beavatkozás. A fejlesztés kifejezés használata azt a feltételezést rejti, hogy az adott rendszer önmagától nem képes "megfelelően" fejlődni. A "megfelelőség" kritériumait persze mindig a fejlesztést végzők határozzák meg.
Fontos szempont a helyi erőforrások használata, hisz nincs olyan térség, település vagy háztartás, amelynek ne lenne saját erőforrása. A külső erőforrások bevonásának mindig ára van. Fontos az erőforrás használatának tartamos volta is: az erőforrásokkal úgy kell bánni, hogy azok fajlagos -- a jelenben és a jövőben egy főre vetített -- mennyisége ne csökkenjen, és a minősége ne romoljon. A térségek fejlődéséhez szükséges időt sem lehet megerőszakolni.
A táj fenntarthatóságának érdekében a civilizációnkban domináns férfias jellemzők helyett inkább a nőiesnek tekintett értékek térnyerését tartanánk szerencsésnek. Ezek közé szokták sorolni a gondoskodó, felelős viselkedést, az együttműködésre hajló beállítódást, a szelídséget, a racionalitás fölé helyezett megérzést, a békés átmenettel jellemezhető fejlődést, a szépség fontosságának tudatát, a folyamat előnyben részesítését a teljesítménnyel szemben, és hasonlókat. Ezek a jellemzők az ember--ember viszonyra és az ember--természet viszonyra egyaránt vonatkoztathatók.
A rendszeren belüli emberek vagy szervezetek tudatosan is részt vehetnek saját rendszerük -- tájuk, településük -- fejlődésének alakításában.
-- Mennyiben haladnak Önök a "főáramlattal" szemben a vidékfejlesztés tekintetében?
-- Magyarországon vidékfejlesztésen általában azt értik, hogy jövedelemhez kell juttatni a helyi lakosságot. Esetleg hozzáteszik, hogy vigyázzunk a védett növényekre is. Én azonban úgy gondolom, hogy az adott táj működőképes szerkezetét kell biztosítani. Ha ugyanis bizonyos szerkezeti elemek hiányoznak, akkor azok pótlása csak külső tőke bevonásával történhet. Ezzel azonban szép lassan -- és általában észrevétlenül -- az egész táj külső vezérlés alá kerül. Márpedig a fejlesztésnek nem előnye, hanem kudarca a soha véget nem érő külső beavatkozás. Ennek csak addig kell tartania, amíg az adott rendszer képessé válik a megfelelő működésre. A fejleszteni kívánt rendszert ugyanúgy hagyni kell leválni a fejlesztőkről, mint a fölnövő gyereket a szüleiről.
Ma az a felfogás uralkodik, hogy nyitott tájakat kell létrehozni. Mi pontosan az ellenkezőjét mondjuk. Egy ökológiai rendszer is csak akkor képes stabilan működni, ha önszabályozó alrendszerek hálózatából tevődik össze. Ez a tájra is vonatkozik: egy táj kisebb egységekből rakódjon össze, és önálló egységként legyen része egy nagyobb tájnak, ahogy például az Ormánság a Dél-Dunántúlnak. Ha önszabályozó egységekből áll a kistérség, akkor az egységek alkalmassá válnak arra, hogy saját érdekeiket képviselő, független "individuumok" legyenek.
Az Ormánság utcáit például korábban az egyes falvakra jellemző fák szegélyezték -- körte, alma, dió, eperfa, kőris. Ma szinte egységesen a vöröslevelű szilva vette át a hatalmat -- ha ugyan még nem vágták ki az útmenti fákat. Ebből a szempontból a falvak elveszítették egyedi jellegüket. Valamikor azokat a növényeket termesztették, amelyek egy falu adottságaihoz a legjobban illeszkedtek. Ma már egységesen a nagybani piacokon eladható kisszámú fajtát termesztik.
-- Milyen következtetések adódnak abból, ha a tájat, kistérséget ökológiai rendszerként tekintjük?
-- Minden élő rendszer a környezetével folyamatosan anyag-, energia- és információcserét folytat. Ez a csere teszi lehetővé, hogy spontán dezorganizációs folyamatok (entrópia-növekedés) ne játszódhassanak le. A rendszer határán zajló forgalom az egyik feltétele azoknak a változásoknak, amelyek az egyre magasabb szerveződési szint felé irányulnak: a rendszer egyre magasabb szinten lesz képes alkalmazkodni a környezetéhez úgy, hogy közben a lényege ne változzon (komplexebb, változékonyabb, változatosabb, stabilabb, rugalmasabb lesz).
A sejthártya például képes megválogatni azokat az anyagokat, amelyek rajta áthaladnak. A folyamatot aktív transzportnak nevezik. Ez biztosítja, hogy nem megfelelő külső közegben is megfelelő összetételű maradjon a sejt belseje. Az aktív transzport minden rendszer működéséhez elengedhetetlenül szükséges. A táj "aktív transzportjának" védelme, vagy rehabilitációja a fejlesztés egyik alapvető területe kell, hogy legyen, hiszen egy táj akkor képes megfelelő életteret biztosítani az ott élő lényeknek, ha képes szabályozni, hogy miből, mennyi jöjjön be és menjen ki.
Egy, az információözönre fölkészületlen lakosságú település önkormányzata például nem teszi jól, ha támogatja a parabolaantennák felszerelését. Ezzel ugyanis kitár egy kaput, melyen olyan információk zúdulnak a lakosságra, amelyek károkat okoznak. Gondolok itt például a reklámáradatra, az irreális vágyakat gerjesztő filmekre. Hasonlóképpen rossz döntés lehet egy olyan faluban, ahol szinte mindenki állami segélyekből él, a kocsmában játékautomatákat beállítani. A gépek tovább szegényítik a lakosságot, és romboló hatást fejtenek ki mind a közösségben, mind a kultúrában.
-- Milyen eszközei lehetnek a táj "gazdáinak" az aktív transzport kézben tartására?
-- Nehéz általában választ adni erre a kérdésre, legföljebb csak nagy általánosságokat, vagy példákat tudok mondani. A térségnek képesnek kell lennie rá, hogy érdekei szerint lassítsa vagy gyorsítsa a rajta áthaladó anyag, energia és információ áramlását. A bejövő energia minél kisebb veszteséggel transzformálódik hasznosítható formává, a bejövő vizek és a hasznos anyagok minél nagyobb része épül be a térség anyagainak körforgásába, az információ minél nagyobb része értelmeződik, annál jobban hozzájárul a térség szerveződéséhez.
A folyókat az erdők és a talajok vízvisszatartó kapacitásának növelésével, a szabályozatlan folyómeder sok-sok természetes gátjával lehet lassítani. Jó példát nyújt erre a hajdani ártéri gazdálkodás, vagy a permakultúrás rendszerek vízvisszatartó árok- és tórendszere. A kiegyenesített folyók rendkívül értékes vize hasznosítatlanul folyik el.
A napenergia áramlását olyan növények termesztésével lehet lassítani, melyek fotoszintézisük során kémiai kötésekben tárolják fölhasználásig az energiát, vagy napkollektorokkal lehet befogni a napsugarakat.
Ha a kistérségbe látogató turisták csak átutaznak a térségen, akkor a pénzük nem válik a lakosság bevételévé. Ha viszont programokkal, szálláshelyekkel, szolgáltatásokkal fékezik a turisták áramlatát, akkor erre lehetőség nyílik. 
A betelepülő lakosok megtarthatók olcsó föld biztosításával, kedvességgel, tájékoztatással. Ha azonban a lakóhelyet kereső emberek nem kapnak lehetőséget otthonalapításra, akkor ahogy jöttek, el is mennek, és a bennük rejlő érték nem marad a térségben. A falu működését lerontó betelepülők, ingatlanspekulánsok vagy pusztán hétvégi házat keresők, taroló és szemetelő turisták áthaladását viszont gyorsítani kell, hogy minél kevesebb káros hatást fejtsenek ki. Fel kell rá készülnünk, hogy az ökológiai erőforrásokban bővelkedő vidékek a külvilág ökológiai deficittel rendelkező térségeinek vadászterületévé válhatnak.
-- Az Alapítvány munkatársai nagyrészt betelepülők. A rendszer külső befolyásolójának vagy belső részének tekintik önmagukat?
-- A mi értékrendünk nem gazdaságorientált, nem jövedelemszerzés céljából vagyunk itt, nem fogjuk elvonni innen a pénzügyi tartalékokat. Ezen kívül pedig mi is itt élünk már, nekünk ugyanúgy érdekünk, hogy ne vágják ki a fasort az úton, mert naponta biciklizünk azok alatt a fák alatt a hőségben. Hogyha Pécsett laknék, akkor ez nem lenne érdekem.
-- A beáramló tőkét illetve támogatásokat is meg kell szűrni a vidék védelme érdekében?
-- A környék polgármestereinek azt javasoltam, hogy ne kérjenek a Sapard-pénzből. Ezt az első sorban mezőgazdasági támogatást ugyanis az addicionalitás elve alapján oda adják, ahol már van pénz. Kívánatos lenne például, hogy a tájfajta gyümölcsöket viszonylag külterjes módon termesszék, azokat feldolgozzák és értékesítsék. De akik erre vállalkoznának, azoknak nincs bankszámlájuk, így ők kiesnek a támogatottak köréből. És saját tőkeként csak pénzt lehet fölmutatni, házat, traktort vagy munkaerőt nem. A fejlesztési célok inkább a támogatók, mintsem az emberek érdekeit nézik. Majd jönnek ide városiak vagy külföldiek, akiknek már van ötmillió forintjuk, kérnek hozzá még ötöt, intenzív almaültetvényt hoznak létre, uniós technológiát használnak, a támogatásként kapott pénz egy része tehát visszaáramlik az Unióba. Az intenzív technológia azonban egyrészt tönkreteszi a környezetet, másrészt kiszolgáltatottságba taszítja a lakosságot: nem ismerik a folyamatnak sem az elejét, sem a végét, csak a közepét. A külső vállalkozóknak pedig természetesen nem érdekük az sem, hogy a táj szép vagy egészséges legyen. Egyetlen céljuk van: a jövedelemszerzés.
-- Az Alapítványnak milyen eszközei vannak elképzelései megvalósítására?
-- Két színtéren lehet valamit tenni: az egyik a helyi cselekvés, a másik a politizálás. A politizáláshoz viszont megfelelő személyiség kell, és a megfelelő helyen kellene élni. Elsősorban nem itt, Drávafokon kell politizálni, hanem Budapesten. A politizáláshoz tehát sem belső adottságunk, sem lehetőségünk nincsen. Mi úgy gondoljuk, akkor vagyunk hitelesek, ha magánemberként is azt tesszük, amit az alapítvánnyal képviselünk. A falvakban például önellátóbb háztartásokra kellene törekedni. A normális paraszti élet mintájára igyekszünk tehát amit csak lehet, magunk megtermelni. Az önellátó gazdaságok önellátóvá tehetnék a falut is. Az alapítvány Ormánsági Szabadiskolájában van lehetőségünk képzésre, műhelymunkára. Ezeket a lehetőségeket eddig alig használtuk ki. A helyi hagyományos gyümölcsfajták (tájfajták) terjesztése is elég sikeresen zajlik. Ez példa a lassan elsorvadó erőforrások újjáélesztésére és újrahasznosítására. 
-- Látszik valamiféle elmozdulás ebbe az irányba?
-- Sajnos erősen uralkodik az elképzelés, hogy az élet csak városi környezetben teljesíthető ki. Azért, mert amit a falu nyújthat -- az értelmes munka, a szépség, a természet -- leértékelődött. Ezek többnyire csak a gazdaság erőforrását képezik. A falusi ember azt hiszi, hogy ő a világon a legszerencsétlenebb, mert ezt hitették el vele. Itt járt például egy, gázzal foglalkozó kft. ügynöke, aki meg akarta győzni a lakosokat, hogy vezettessék be lakásaikba a gázt. Hosszú előadásokat tartott arról, hogy le kell bontani a cserépkályhákat, mert a gázkonvektor a modern és kényelmes fűtőeszköz, hiszen egy mozdulattal begyújtható. Merthogy az emberek, különösen az öregek, képtelenek arra, hogy fölvágják a fát és betegyék a cserépkályhába. És az öregek többsége be is dőlt. Bár volt köztük olyan karakán is, aki megmondta, hogy ez egyáltalán nem nehéz, neki egyébként is az az élete, hogy tesz-vesz a ház körül. 
Főleg a fiatalokkal könnyű elhitetni, hogy képtelenek a legalapvetőbb tevékenységekre: a kerítés előtti virágokat megöntözni, a járdán a füvet lekaszálni, a vízelvezető árkot kitisztítani. Mintha ez nem a mindennapi élet élvezetes tevékenysége lenne! Ne öntözze meg, inkább építsen vízöntöző rendszert, ahhoz vegyen fel hitelt, és adósodjon el. 
Lebeszélik az embert arról, hogy értelmes tevékenységet végezzen; azt mondják, elég, ha vásárol. Az igazi civilizált ember úgy él, hogy csak ül, hagyja, hogy kiszolgálják, fogyaszt és fogyaszt. Minél többet, annál értékesebbé válik.
A környező falvakban -- ahol Magyarország legalacsonyabb jövedelmű lakosai élnek -- egyre kevesebb háziasszony főz otthon, helyette az óvodai menzára fizet be a családnak, mondván, miért főzzön, ha munka nélkül is hozzájuthat. Pedig a többségük munkanélküli, így az idejük rengeteg.
Ezek a falvak a legjobb gyümölcstermő területek voltak, de már nincs ebből semmi. És a boltok tele vannak idared meg jonagold almákkal, amit a helyiek drága pénzért vásárolnak meg. Miért veszik meg, amikor a saját kertjükben háromszor olyan jót tudnának mindenféle befektetés nélkül termelni? És ez nem csak erre a vidékre jellemző, ez általános tendencia.
-- Fellelhetők még a térségben a hajdani gazdasági együttműködések nyomai?
-- Működik még Drávafokon például az informális, bizalmon alapuló "gépkör": közösen veszik meg a gépet és közösen használják -- de már ez is szétesőben van. Az elmúlt tíz évnek az volt az egyik legnagyobb "eredménye", hogy az informális tevékenységeket sikerült formálissá tenni. Ha például az öreg nénikék rendszeresen gondozzák a templom körül a virágokat, akkor ez működik. De ha kiírnak egy pályázatot, ami támogatja a "faluszépítő egyesületet", akkor az öreg nénikék kerítenek egy jogászt, és egyesületet hoznak létre, hogy beadhassák a pályázatot. Ezek után már csak akkor mennek ki megöntözni a virágot, ha kifizetik a munkabérüket. Ez lett a támogatás hatása.
Drávaiványiban addig volt közösségi élet, amíg kaszálták a házsorral szembeni útmenti sávot, mert oda ültek ki az emberek beszélgetni. Amióta nem kaszálják, azóta elszegényedett a közösségi élet. És miért nem kaszálják? Mert az embereket meggyőzték arról, hogy ez az önkormányzat dolga. Nincs kaszált gyep, nincs ahova leüljenek, nincs hol beszélgessenek, nincs közösség sem.
Minden tájnak van egy bizonyos "finomszerkezete". Erről azonban a mai világ nem vesz tudomást, holott a finomszerkezet működteti a tájat.
-- Mit jelent ez a kifejezés?
-- Ha a házad tetején meglazul a cserép, akkor megigazítod. A cserép meglazulása egy inger, az ingerválasz pedig az, hogy egy mozdulattal helyretolom. Ez egy finom, közvetlen inger--ingerválasz reakció. Ha csak akkor veszed észre, amikor már nagy gondok vannak, és kihívod a cserepest, az már "durvaszerkezet" lesz. Ő a szaktudásával megcsinálja a tetőt anélkül, hogy ismerné a helyi viszonyokat, és akkor már ehhez neked nincs sok közöd, csak annyi, hogy fizetsz érte.
A finomszerkezethez tartozik az emberek közötti viszony is. Az öregek kiülnek a ház elé és beszélgetnek a körülöttük játszadozó gyerekekkel. A gyerekek így szép lassan megismerik például a falu történetét a maga árnyaltságában és gazdagságában. A durvaszerkezet -- ami ma működik -- erről nem vesz tudomást. Helyette a művelődési házban szerveznek egy helytörténeti előadást -- amire persze alig mennek el --, jól megfizetik az előadót, aki persze nem helyi ember, és amit elmond, az teljesen idegen lesz az itteniek számára.

Az alcím természetesen önkényes, de egy fontos és elhanyagolt kérdésre mutat rá: egy elnevezés felelősségére, vagyis a kimondott és leírt szó súlyára. Patandzsali azt mondja: "Ha az igazsághoz való ragaszkodás megvalósul, (az ember) hatalmat nyer a tettek és a tettek következményei (karma) felett." (Jóga-szutra II. 36.) A teremtés eszköze az ige, a szó. A "legyen". A téves névadás félreértéseket szül. Szerencsére még a legelterjedtebb félreértés vagy tévedés is helyesbíthető. Természetesen nem úgy, hogy egy új kifejezéssel helyettesítjük a régit, hanem jobb híján ki kell bővíteni a használt kifejezés jelentéstartalmát. Erre a szimbólumok többrétegűsége ad lehetőséget. Vizsgáljuk meg ebben a szellemben a Földet jelölő Gaia szót!
A tévedést J. E. Lovelock és S. Epton -- a Gaia elméletet elsőként tárgyaló The Quest of Gaia (1975) című cikk szerzői -- akkor követték el, amikor hallgattak szomszédjuk, William Golding tanácsára, és elméletüknek a Gaia-elmélet nevet adták. A vélelmezett jelenséget, miszerint a Föld egy autonóm, tudattal bíró lényhez hasonló entitás, hibásan jelölték a Föld istennőjének nevével, ugyanis az ókori görögök egészen mást értettek ezen a szón. Lovelockék cikkének, majd a Gaia -- a földi élet egy új nézőpontból c. könyvének megjelenése után a Gaia-elmélet elindult diadalútjára. Senki sem javította ki a névadási hibát, mivel a közönség és a szakértők népes tábora a mondanivalóra figyelt. Ennek az lett a következménye, hogy ma már minden lelkes környész, minden bennfentes öko-, szocio-, pszicho- és egyéb -lógus a Gaia névvel illeti bolygónkat.
Lovelock mentségére legyen mondva, nem ő találkozott először e problémával. Már Platón felveti a kérdést a Timaiosz-ban. Apuleiusz Az aranyszamár-ban még tudott nagyvonalú lenni, és a témát összefüggéseiben látni: "A legősibb nép, a phrygiaiak pessinusi istenanyának, Attica bennszülöttjei cecropsi Minervának, a tengerövezte cyprusiak paphosi Venusnak, az íjász cretaiak dictei Dianának, a három nyelven beszélő siciliaiak styxi Proserpinának, Eleusis lakói ős-Ceres istennőnek, némelyek Junónak, mások Bellonának, ezek Hecaténak, amazok Rhamnusiának, az aethopusok, akikre először ragyognak le a fölkelő Napisten sugárai, Aria lakói s az ősrégi bölcs tanításokban gazdag aegyptusiak, akik külön szertartásokkal tisztelnek, igazi nevemen Isis királynőnek neveznek." Leonardo már nem tudta vagy nem akarta megnevezni, egyszerűen beérte azzal a megállapítással, hogy "a világnak tenyésző lelke van".
De hát mi bajunk a Gaia elnevezéssel? René Guénon szerint a fennmaradt szakrális nyelvek, mint az ógörög, az arab, a héber vagy a szanszkrit a Bábel előtti ősnyelv leképzett formái, ezért ezek a nyelvek az igazság legtisztább közvetítői. Ennek fényében nézzük meg, mit jelent a görög Gaia (Gaia, Aia, Gh) kifejezés. Gaia jelenti egyrészt a földet mint a négy őselem egyikét, másrészt mint a dualista teremtésfelfogás női őselvét, az anyagot. Akárcsak az ind-árja védikus tradícióban, ahol a női princípium (prákriti) az anyag, a test, melynek ellentéte a férfi princípium (purusa), a szellem, ami görögül Uránosz vagyis az Ég. A judeo-keresztény tradícióban ugyanezzel az alapvetéssel kezdődik a Teremtés könyve: "Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet." Erre utal a Miatyánk szövege is: "...mint a mennyben, úgy a földön is."
Ha megmaradunk a mitikus görög kifejezések mellett, két elnevezés kínálkozik: az egyik Rhea (Reia, Era), a másik Démétér (Dameter). Az elsőt elvethetjük, mert Rhea egy letűnt, titáni világkorszak alapítója és lakója. Démétér (Da-métér vagyis föld-anya) az ókori görögség szemében az emberiség jótevője. Mert ez az egyik leglényegesebb különbség az Anyag és a Föld között. A Földdel való viszonyunk személyes. Kallimachos azt sem tudja, melyik tettét énekelje meg: "városokat törvénnyel hogy gyarapított", "...s a megszentelt búzakalászt hogy vágta le ő legelőbb, hogy küldte taposni az ökröt, s Triptolemost a jeles munkára hogyan tanította." Míg Démétér emberszerető, emberközeli, addig Gaia méreteiben is, akárcsak szülöttei, a gigászok, a titánok, a hekatonkheirek, Tüphon vagy az Errüniszek, emberfölötti és emberidegen.
Démétér a reális, kézzelfogható, szememmel belátható, elmémmel átfogható, valóságos, emberléptékű tér. Ezzel szemben Gaia a kozmikus távlatok felé mutató, elvont tér, szó szerint és átvitt értelemben is a világ, a kozmosz alapanyaga. Ez a globalizált tér már nem a világ közepe. Nem szent közeg és nem csoda. Olyan hely, ahol az ember már nem érzi magát a centrumban, a középpontban. Kozmikus távlatokban ugyanis megszűnik az ember méltósága. Nem közvetítő a teremtő és a teremtett világ között, csak egy porszem. Nincs már szükség rítusra, a világot fenntartó cselekvésre.
A hagyomány embere, ha Gaiáról beszél, sohasem a bolygóra gondol, mert az túl van érzékelése határain, és ezért számára pusztán egy elvont fogalom. Tudja, hogy a Föld mint bolygó az ősanyagnak legfeljebb egy csöppje. A védikus hagyományban például, ahol bolygórendszerekben gondolkodnak (a lóka kifejezés egyszerre jelent bolygót, világot és szimbolikus értelemben tudatformát, tudatossági szintet) a Démétérhez hasonlóan megjelenő Földistennőt (Bhumi devi) senki nem keveri össze Saktival, a női ősenergiával, az ősanyag (Prákriti) személyes formájával.
A modern kor egyik legszembeötlőbb sajátossága a szimbólumok inflációja, értékvesztése. Ennek oka egyrészt az, hogy megkopik a társadalom emlékezete, másrészt az értékek tudatos rombolása. Ilyen például az elméleti fizika törvényeinek az erkölcs területére is átvitt közvetlen és kötelező alkalmazása: állandóság helyett relativitás, valóság helyett illúzió, lényeg helyett felület, érték helyett élvezet. Nincs központ, minden periféria, nincs üdvtörténet, csak boldogság-szenvedély. Ez a tradíció és a globalizáció szembenállása.
Fontos a fogalmak megbomlott rendjének helyreállítása. Célom nem egy bevett és elterjedt fogalom megváltoztatása, sokkal inkább egy jelenség összetett okainak megvilágítása volt. Csupán rá akartam mutatni, hogy amikor Lovelock Gaia-elméletéről hallunk, valójában Démétért kell értenünk rajta.
Tartsuk magunkat az intelemhez: "Az igazmondás az, hogy beszédünket és gondolatunkat cselekedeteinkkel összehangoljuk. Azért szólunk, hogy ismeretet közöljünk. Csak akkor mondhatjuk, hogy a beszédet mások javára használjuk, saját kárunkra pedig nem, ha az nem volt megtévesztő, zavaros vagy haszontalan. (...) Így hát mindenkinek nagy figyelemmel kell gondolkoznia, s csak azután kimondania az igazságot, minden lény javára." (Jóga-bhjásza II. 30.)
 

A téma iránt érdeklődőknek ajánljuk
1. J. E. Lovelock: Gaia -- a földi élet egy új nézőpontból. 
(Göncöl Kiadó, Bp, 1990.)
2. Apuleius: Az aranyszamár. (Magvető, Bp., 1963.)
3. Leonardo da Vinci: Tudomány és művészet. 
(Magyar Helikon, Bp., 1960.)
4. Mitológiai enciklopédia I. Szerk.: Sz. A. Tokarev. 
(Gondolat, Bp., 1988)
5. Robert Graves: A görög mítoszok. (Európa, Bp., 1970.)
6. Kerényi Károly: Görög mitológia. (Gondolat, Bp., 1977.)
7. Kallimachos himnuszai. (Officina, Bp., 1943.)

Sokan, sokféle okból, sokféleképp járják a természetet. Járják alkalmi kirándulók, szervezett turisták, kilométer-hiányos menetelők, a részletekre (is) figyelő természettudósok, élményvadász természetfotósok, sport- és hivatásos vadászok. Valamilyen okból ők mind úgy érzik, hogy a természetben kaphatják meg, amit akarnak: vadat, gombát, ismeretet, élményt, hangulatot, nyugalmat. Az ember általában azért csinál valamit, mert célja van vele; így vagyunk a természetjárással is. Utilitarizmusunkat enyhítheti, ha úgy megyünk ki a természetbe, hogy tekintetünket ellazítjuk, és céltalanul, gondolatok nélkül megpróbáljuk átérezni az erdő csöndjét. Ha nem használjuk a természetet, nem kikényszerítjük csöndjét, hanem megpróbálunk megmerülni benne. Persze ma már minden megmerülés hátterében ott lapul a kényszerítés, minden tiszta szándék mögött egy gyanús metaszándék. Ráadásul használat és elmerülés hatásában sem egészen elválasztható. A természet megértése már Descartes szerint is annyi, mint "kényszeríteni a természetet, hogy válaszoljon kérdéseinkre". Descartes óta a technikai "fejlődés" olyannyira felpörgött, gondolkodásunk olyannyira technizálódott, hogy a lét minden agressziómentes szólítása passzivitásnak, nihilizmusnak, köldöknéző haszontalanságnak értődik.

E tévhitet megrendítheti egy ihletett pillanat az erdőn. A természetjárásnak megvannak a maga szabályai. A terepszínű ruha és a halk járás egy szellemi igény kifejeződése: úgy ott lenni, hogy ottlétünk ne verje fel az erdő csöndjét. Úgy megnyitni magunkat a természet eredendő elzárkózásának, hogy ne tegyük tönkre a befogadást. Belépni egy olyan térbe, amely testi, lelki és szellemi értelemben is képes arra, amire életterünk, a város nem képes: táguló ölelésre. A természet lényegének megélése nem más, mint elfogadni ezt az ölelést. Ez az ottlét minden, csak nem kényszerítés. Most kivételesen nem akarunk birtokolni semmit. Ha mégis, akkor legfeljebb úgy, ahogy egy ölelést birtoklunk. Mert a természet az a hely, ahol, ahogy a városban is, középre állhatunk, de úgy, hogy a tér ölelése nem ránk szűkülő, fojtó erő, nem a szubjektum objektiváló-birtokló hozzáállása, hanem a Közép (talán szubjektumon-objektumon túli) megtapasztalása. Kultúránk arra kondicionál bennünket, hogy magunkat olyan cselekvő, világbíró individuumnak, centrumnak érezzük, amelynek élete, hogy a világdarabkákat mint objektumokat bekebelezze birtoklás, megismerés, vallás által. E létfelfogás eredményeként a világ tárgyak tömegévé vált körülöttünk. Nem így volt régen.

Hérakleitosz filozófiájának, a preszókratikus létmegértésnek egyik alapfogalma a logosz.
Ha elővesszük a szótárat, a logosz következő megfelelőit találjuk benne: beszéd, elmondás, szó, engedély/lehetőség a beszédre, szónoklás, ékesszólás, beszélgetés, tárgyalás, tanácskozás, kifejezés, mondás, állítás, kijelentés, közmondás, döntés, elhatározás, parancs, javaslat, feltétel, ígéret, ürügy, kifogás, látszat, bizonyíték, értesítés, üzenet, hír, szóbeszéd, szónoklat, törvényszéki beszéd, írásmű, történeti mű, értekezés, vitairat, elbeszélés, mese, történet, próza, a beszéd tárgya, kérdés, eset, dolog, ügy, számítás, számadás, felelősség, megfontolás, belátás, vélekedés, feltevés, észbeli ok, cél, figyelembevétel, megbecsülés, tekintély, jelentőség, érték, érvény, lényege v. fogalma valaminek, viszony, arány, hasonlóság, mód, észbeli képesség, gondolkodás, ész, értelem.
Hérakleitosz magyarázói szerint a logosz az örök értelem és törvény, a "minden Egy" törvénye, a tűz-arkhé, a hamvadó lobogás, romolva épülés törvénye, az ellentétek ölelkezése-harca. "Nem tőlem, hanem a logosztól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy minden Egy" -- mondja Hérakleitosz. Töredékei arról tanúskodnak, amiről mondjuk a Parmenidész-fragmentumok is: amit a filozófus közöl velünk, az nem az ő "találmánya", hanem magasabb régiókból eredő tudás, amibe ő csak belepillanthatott. Az igazság nem diszkurzív úti cél, hanem valahonnan alászálló lét. 
A logosz valami gyűjtés, valami összeszedettség (Heidegger). 
Valami csendülő ölelés, a lét olyan csöndje, amely alapja, háttere, oka, mélye a beszédnek. A logosz csöndjét hallva eredendő helyünkön, Középen találjuk magunkat. Ne a mai durva, érzéketlen, individualista, egoista középre, a fogyasztói, karrierista ember világközepére gondoljunk. A logosz szólításában egyszerre értőn és óvón foglaljuk el a bennünket megillető centrumot. A logoszt értő ember élete a világba érzőn belenő, belefogy. A lét ölelésében lélegzik. Abban, ahogy a természet megillet bennünket (és meghitt pillanataiban megilletődötté tesz), efféle ősi megrendültséget érezhetünk. Talán platóni módon emlékeztethet ez arra, amit a görögök érezhettek. Az erdei sétán hirtelen ránk tör egy érzés, és elnémulunk. Most nem kell beszélni; van itt egy nagyobb erő, melynek ölelő hallgatásában járunk.

A városban is megesik olykor, hogy a technika zajai elhalnak, és csend lesz körülöttünk. De a csend nem rokona a csöndnek. (A 'csend' hangalakjában külsődleges, akcidens némaságot érzek, valami olyat, ami a civilizációban lehet honos, míg a 'csönd' érzelmi aurája valami ősi, szubsztanciális, természeti ölelést idéz fel bennem. Ezért tulajdonítok a két szinonim szónak más-más jelentést.) A csend negatívum, hanghiány. A zajban született városi ember igyekszik minden percét zajjal tölteni: társalgáshoz bekapcsolja a magnót, utcára walkmant visz magával. (Mivel a mobiltelefonos beszélgetés nem valódi beszélgetés, csak informálódás, ami szintén zaj, a sokcsápú, ottlétéből mindig kiragadható, tehát mindig ki is ragadott mobiltelefonos ember esete is ide sorolható.) E zajvilágban néha elül ugyan a zaj, de az ilyenkor beálló csend nem aláereszkedik valahonnan, csak tompán beáll. Mintha a városi zajisten hirtelen lekapcsolná a hangot. A civilizáció csendje süket.

Ha a természetben érzőn járunk, megvan az esélye annak, hogy a csend helyett csönd száll ránk, hogy a süket hallgatás bennünk termőre fordul. Az agyonreflektált városi lét tereiből elmegyünk, elzarándoklunk a természetbe (hogy az erdőre kimegyünk, az szabadulást, eksztázist sugall), a reflektálatlanság honába. A léttompa sziklák, derengő létű, hajladozó növények, néma ott-állásukban suhanó vadak otthonába, ahol a csönd ölelni tud. Ez a csönd, ez a világ távolodón öleli állatait, növényeit, a ciklikus idő, a napszakok, az élet nyugodt sürgetése képében. Reflektálatlan, hatalmas, mély csönd, az önmagában elegendő csöndje. Ha képesek vagyunk megérezni ezt, és elbúcsúzunk agyonreflektáló, agyonreflektált magunktól, akkor önmagunktól távolodva megilletődöttség, megrendülés formájában találkozhatunk a nálunk sokkal hatalmasabb távolodóval. Óriás, otthonosan táguló auránk lesz, s mi a természetet járva folyamatosan e távolodás közepén állunk. És mert a birtokolni akaró szükségképp birtokolttá válik, annak a világnak válva foglyává, melyet uralni vágyott, a világ természetes szabadon engedésében tapasztaljuk meg, mi is a szabadság. Mi is eredeti helyünk, a Közép.

A természetjárás alkalmat adhat önmagunk fellelésének olyan eredendő aktusára, amelyből hiányzik a zaj, mely a városban mindig-közelítőn rendre megszerez bennünket. Persze a tiszta csöndbe merülés lehetetlen. Mert bárhová megyünk a természetben, előbb-utóbb ott a zaj: egy távoli autóút zúgása, egy eldobott kólásdoboz a réten, egy kondenzcsík az egerészölyv fölött. És nincsenek fokozatok: a legparányibb zaj is zaj, amitől nem lehet eltekinteni. A réten heverő szemét, a madarak röptét áthúzó repülő zajához "hozzászokni", úgy tenni, mintha ott sem volna, annyit jelent, hogy még a városban vagyunk. 

Magyarországon (és bárhol a Földön) bármely természeti környezetben ott a zaj lehetősége. A csönd összeszed, egybeölel, a zaj szétszór. 
Mit is tehetnénk a szétszóratás ellen?

Semmit sem tehetünk. Létünket már alapjaiban elérte a zaj. A régi görögök csöndje, a természet eredendő csöndje ősi egységében számunkra érezhetetlen. Ugyanis a legkisebb zaj elég ahhoz, hogy már nem fogadjuk, hanem felmérjük a csöndet. Viszonyítjuk, relativizáljuk azt, ami valaha teljesség volt. A zaj szakaszolja az egységet, szeleteli ottlétünket: ha erre fordulok, nem látom az eldobott szemetet. Elfordulásokból nem adódik ki semmilyen út. Forgolódni, hogy azt érezzük, amit akartunk: ezt nevezzük szórakozásnak. A szórakozás civilizációs, technikai ügy: a gyűjtekezés ellentéte. A civilizációban élő szubjektum forgolódó középpont. A valaha élt személy nyugodt Középpont volt. Ez az, amit -- úgy tűnik -- végleg elveszítettünk.

Szabó Zoltán
Gyilkosok a Bukuránál

Egészen úgy érkeztek, mint más közönséges turisták, nem mintha bejönnének a menedékházba, hanem mintha elfoglalnák. Azon a délutánon különösen hideg volt, a hegycsúcsokon szétszakadt ködök egyre úsztak, kergették egymást. Az ember nem tehetett mást, egész kicsire összehúzta magát, pokrócokba burkolózott, és vigyázott, hogy minél kevesebbet mozduljon a kemény priccsen a menedékházban, melynek tetején befolyt az eső, oldalán bejött a szél. Így hevertünk az öreg szebeni szásszal, mikor betörtek ebbe a csöndbe. Először csak határozott lépéseket lehetett hallani, aztán egy brutális kéz belökte, szinte beszakította az ajtót. Ide mindenki úgy érkezett, mint valami biztosan irányított bomba, az ajtót elsodorta az útjából. De ez a megérkezés a délután hideg csendjében szinte ijesztő volt. Az alacsony priccsről, ahol mintegy védekezést színlelve alvást tettettünk, elsőbben az ijesztő méretű bakancsokat lehetett meglátni, szám szerint tizet. Ezekhez a bakancsokhoz tartozott az ember és nem az emberekhez a bakancs, lábszáraik roppant izmosak voltak, és gyapjúharisnya takarásában valószínűtlenül vastagok. A jövevények láthatóan nem törődtek velünk, egy elharapott jó estétet mogorván kieresztettek a fogaik közül, de nem vették tudomásul, hogy számukra alszunk. Hatalmas, megtömött hátizsákjukat brutális zajjal vágták le az egyik priccshez, azonnal nekiláttak, hogy ki-ki a legjobb helyet keresse ki magának. Egyikük, különösen izmos, durva vonású fiatalember, baltát kotort elő, és széles, erőltetés nélküli mozdulatokkal hasogatni kezdte a fát. Karjának forgatásából azonnal látni lehetett, hogy ennél nehezebb testi munkához szokott. Pillanatok alatt tüzet élesztettek és enni kezdtek, mint mindenki, aki ebbe a hangárba felérkezett. Arcuk a szórt fényben, a széltől kifújva durva volt, hármuké semmitmondóan kemény és értelmetlen, a negyediké, egy élveteg mosolyú suhancé kissé romlott, ez állandóan érzelmes slágereket dúdolt. A banda ötödik tagja, egy professzor, kiálló arccsontokkal, kemény szavakkal, határozott fellépésével láthatóan vezette a társaságot. Egyikük kinyitotta az ablak fatábláját, a támadt nyíláson át egy pillanatra ki lehetett látni a tájra. A hegyek gerince mellett szakadatlanul úsztak a ködök. A kép fenyegető volt, mint mindig, inkább szorongató, mint megnyugtató. A sziklák feketék, a törpefenyők barátságtalanok. Némelyik gerinc, mint egy karmoló kéz, az ember állandóan azt hitte, hogy egyszer megkarmolják őt ezek a hegyek, és fogságban tartják az idők végezetéig. A katlan, melyben a tengerszem feküdt, inkább hasonlított a hold kráteréhez, mint földi tájhoz, másíthatatlanul fenyegető volt a környezet, a hó kevés, csak tarkította a csúcsokat, nem békítette őket. A menedékház egyáltalán nem védett táj, az idő és az emberek ellen, a jövevények folytonos biztos motozással kellemetlenkedtek. Az öreg, kék szemű és kopasz szebeni szász különös hangsúllyal és utálattal jegyezte meg: "Bányászok Petrozsényból."
Magam nem értettem egészen, miért éppen amiatt rúg ki az öreg szász ezekre, mert bányászok. Magam nem különböztettem ennyire, fenntartás nélkül undorodtam mindazoktól a csoportoktól, melyek "bandában" érkeztek fel ide. Az ember ilyen menedékházba azzal az előítélettel fészkeli be magát, hogy itt, kétezer méteren, legalább biztonságban lehet afelől, hogy a társadalom nem fogja zavarni, háborítatlanul élhet a tájnak és a maga egyedülvalóságának. Ezzel szemben a magaslati fény, a hegyek tisztasága és élessége csak frappánsabban rajzolta ki az érkezők emberi hibáit és utálatosságait, síksági szokásaikról senki sem mondott le a havasok keretében sem. Aki nadrágtartóval erősítette meg sonkanadrágját, azt múlhatatlanul temesvári fűszerkereskedőnek ítéltem, hogy ez jogos volt, azt hamarosan bebizonyították az ilyenek. Könyvelésük igája itt sem hagyta el őket. Az ember derültebb napokon magányosságért állandóan rettegve feküdt a napon, a tó partján, és aggódva pislogott a gerinc felé. Nem múlt el nap, hogy odafenn egy-két rendetlen karaván fel ne tűnt volna sokszor töméntelen hegyi lóval és idétlenül imbolygó emberekkel.
Az érkezők kétfélék voltak: polgárok, ügyetlen mozgású kisvárosiak, akik egész családdal, sokszor félcipőben másztak ezerháromszáz métert fölfelé, külön lovat bérelve saját maguknak, külön lovat hátizsákjuknak -- és turisták. A nyárspolgárfajta nem volt veszélyes, távolról roppant fenyegető volt ugyan hatalmas karavánjával, de hogy közelebb jutottak, kiderült, hogy nagyrészt élelemmel van a ménesnyi ló felpakolva. Általában vesztegzár esetére is elegendő élelmet hoztak magukkal, tűrhetetlenül izgatottak és hangosak voltak, csirkét sütöttek nyárson, kávé- és teafőzőt hoztak, berendezkedtek a havasokon, mint egy háromszobás, összkomfortos lakásban. Kiáltoztak a család elveszett kiskorú tagjai után, olyan hangosak voltak, hogy a kétezer-ötszáz méteres hegyek szinte eltűntek szégyenükben. Rettenetes mennyiségű hulladékot hagytak maguk után, de ezeket a szél másnapra elsöpörte, és a havasok megint a régi fényben csillogtak a szem szűk láthatárán. A komolyabb turisták már tetszetősebben érkeztek, zárt csoportokban, hosszú gyors lépésekkel, szinte lezuhantak a gerinc oldalán, nem ettek fölöslegesen és nem akartak eszpresszó-feketekávét inni a havason. De -- rendszerint németek voltak. Minden beírható és véshető helyre odaillesztették a nevüket. A Déli-Kárpátok csúcsain ott ékeskedtek a Schmidtek és Müllerek nevei, született felületes gyarmatosítók voltak, lehetőleg hordtak magukkal horogkeresztes zászlót. Ahová érkeztek, ott úgy tettek, mintha hódítanának. Visszataszító nyomot hagytak maguk után. A menedékházban állandóan meg akarták szervezni a "Gemeinschaft"-ot, mely egyáltalán nem volt közösség, ragaszkodtak hozzá, hogy éjjel félóránkint váltsa egymást a tüzet tápláló őrség, semmi áron nem beszéltek más nyelven, mint németül. Utálták a zsidókat, és még jobban a magyarokat. Ezekben azonnal fölkelt a gravaminális szellem, hagyományos gyakorlattal és biztonsággal fűrészelték el közösségi szellemet teremteni akaró igyekvéseiket. Mi, akik urak voltunk, és a románok, akik most urak Erdélyben, egyaránt utáltuk ezeket az alap nélkül uraskodókat, akik semmit sem értettek a tájból, csak a kilométereket számolták, amelyeket megjártak. A nagynémet öntudat idefönn, közel az Istenhez, roppant visszataszítóan hatott, a horogkereszt a Retyezát, a Pikuj és a többi csúcsok tövében roppant nevetségesen. Az ember azért jött ide, hogy meneküljön az alanti kicsinyes világtól, ezek fölhozták utána mindazt, amitől menekült. A ritka levegőben a lenti élet, a politika és faji jelleg hibái vakító élesen bontakoztak ki, utálatosságaik határozott kontúrokat kaptak. A magasság világosságában minden az ostobaság desztillált és sűrített tömörítésnek látszott.
Az újonnan jöttek románul beszéltek, csupán tartózkodásra késztették az embert, nem kellett felkészülni a szokásos kellemetlenségekre, nem egészen szelíd összecsapásokra és egymás hallgatag bojkottálására. Az öreg szász bányászoknak szóló ellenszenvének rugóit, akárhogyan is gondolkoztam, nem sikerült megfontolás útján kiderítenem. Az öreg mániákus tisztelője volt a hegyeknek, személy szerint ismerte az egyes törpefenyőket, tele volt botanikai érdekességekkel, hajnalban és alkonyatkor odalapította magát egy-egy tóparti szikla falához, és leste a horogra kerülő pisztrángokat. Egészében véve nem a pisztrángokért halászott, hanem a halászatért. Amint mesélte, ez neki végtelenül kellemes izgalmat okoz, nem egészen értettem, hogyan okozhat ez a nyugodalmas foglalkozás bármilyen izgalmat. Ilyen portyázásai után rendesen hat-nyolc pisztránggal tért meg, elkészítésükben is szakértő volt, és szívesen megosztotta a halakat a menedékház többi vendégével. Egy ízben kissé távolabbról figyeltem működését, szeme rátapadt a fonalra, a külső világ egészében megszűnt számára, egy volt háta mögött a sziklával és szeme előtt a vízzel. A horog, a hal és ő maga egy rendszert alkottak, összenőtt a megfogandó pisztránggal, mint az éhes ember az eléje tett étellel. Összevissza járkált a hegyeken, rendesen elkerülte az utakat, felszerelését szinte személyeknek járó szeretettel szerette. A fiatal németek végtelen önzése és felületes öntudata teljesen hiányzott belőle, itt fenn a hegyeken inkább a tájhoz tartozott, mint nyelvéhez és fajtájához. Késő délután elbeszélgettünk a jövevényeket vezető professzorral, meglehetősen kellemesen. Erről-arról esett szó, Erdélyről, Romániáról. Tele volt azzal a bizakodó nemzeti tudattal, mellyel általában tele vannak a fiatal románok. A kincseket és szépségeket sorolta fel, szinte rajongó lelkesedéssel beszélt az országról, melynek nagy részét bejárta már. 
Alkonyat felé a ködök szétfutottak, a hegyek csúcsai megpirosodtak, a szél is megcsendesedett. A pisztrángok ezen érzett örömükben óriási nagyokat ugrottak a víz fölé, a hátuk ezüst színben csillant. Általánosságban nagy lett a béke, és szép este ígérkezett. A csönd nyugtató volt, csak a hegyi pásztorok kiáltása ugrált egyik csúcsról a másikra, öblösen, inkább melódia, mint beszéd. Az öreg halász készülődni kezdett, horgát hajlítgatta, próbálgatta, jól szalad-e a fonál a csigán. A tanár engedélyt kért tőle, hogy elkísérhesse és végignézhesse a halászatot. Ő látszólag szívesen egyezett bele -- magam tudtam, hogy nem szívesen teszi, élvezetét szereti egyedül magának megtartani, rejtette a szenvedélyét, mint a szemérmes emberek. Odakinn csodálatos szép volt az este, a hegyi virágok szelíd pirosa fénylett a sötétzöld törpefenyők között. A pisztrángok szakadatlanul ugráltak, mint ezüst fonalak, melyeket a tó dob ki magából, esésükkel óriási vízköröket vertek a tó tetején. Az öreg szász odatapadt a sziklához, melléje a tanár. Hogy hal került a horogra, az öreg csupa ideg lett, a szeme vele szaladt a legombolyodó fonallal. Zsákjában már két pisztráng fénylett. "Szép a horgászás, de kevés halat hoz" -- jegyezte meg a tanár, aki hallgatva figyelte a kerek tavat. "Jézus meg tudott szaporítani öt halat, hogy elég legyen egy sereg embernek" -- példálózott a tanár. "Nem a halért van, hanem az örömért -- magyarázta a szász --, a sportért." A tanár, nagy, csontos ember, alig értette, hogy mi a sport ebben a csöndes figyelemben. "Szeretném, ha megmondaná, melyik szikla alatt van a legtöbb pisztráng" -- jegyezte meg a tanár. "Nem tudom" -- volt a mogorva válasz. A szász egész este morcos volt, harapósan nézte a petrozsényiek bányászszerszámait, nehéz csákányaikat, baltáikat, úgy nézte a hátizsákjaikat, mintha meg szeretné motozni őket. Egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem: "Ahogy sejtettem, bányászok Petrozsényből, gazemberek, valóságos gyilkosok." 
Az éjszaka végtelenül tág volt, a csillagok olyan élesek voltak, mint valami nagy szablya pengéjén a fény. A bódé körül ökrök és tehenek pihentek, állandó lassú mozgásaikkal, mormolva rágták szájukban a visszakérődzött füvet. A hang fantasztikus volt, mint valami félhangon hadart imádság, a táj levegős és ijesztő, mint egy borzalmas gyerekmese illusztrációja. A legnagyobb ökör nyugodtan feküdt a harmatban a többiek között, szarvának egyik ágára tűzve ragyogott a hold, másik ágán fénylett a legfényesebb csillag. Az öreg szász szavai nyomán nyugtalanul aludtam el, félálomban azokra a német turistákra gondoltam, akikről irózva beszélnek a pásztorok. Revolvert hoztak magukkal, ráfogták a jámbor hegyi emberekre, elvették tőlük a tejet, és nem fizettek érte semmit. Akkor hegycsúcsról hegycsúcsra kiáltották egymásnak a rémhírt, és nem volt védekezés az erősebbek ellen. Élesen láttam, ahogy az egyik bányász határozott mozdulattal vágta apróra a fákat, keményen, mintha egész életében darabolt volna. A gyilkosok körülöttem aludtak, lélegzésük hasonló zajt vert, mint odakinn az állatok mormoló lélegzete. Reggelre a tehenek szőrét teljesen belepte a harmat. Hajnalra a petrozsényiek elindultak a szomszéd Bukura-tó felé, az öreg halász lefelé Gura-Apira. Félálomban hallottam, ahogy búcsúzkodtak egymástól. A tanár még megkérdezte az öregtől: "Hát nem mutatja meg a legjobb helyet?" "Nem" -- volt a válasz. Csöndesen belemerültek ők a hajnalba, magam az álomba. 
Az öreg szász, úgy látszik, nagyon szerette a halakat, mint az egész természetet, és a harcban inkább az ő pártjukon állott, mint az ember pártján. Másnap estefelé a pásztorok azt kiabálták egymásnak hegyről hegyre, hogy robbantást hallottak a Bukura-tó felől. Valaki, aki onnan jött, mesélte, hogy rengeteg pisztráng ezüstös hullája úszik a vízen. Hirtelen világos lett, a petrozsényieknek mint bányászoknak volt dinamitjuk, ezért irtózott tőlük az öreg halász. Felrobbantottak száz halat, hogy húszat megehessenek. Később hallottam, hogy a szász jelentette a dolgot, és csendőrök várták őket a hegyek alatt. Ezután napokig telehold volt, és néztem, hogyan vándorol a hold az egyik ökör szarvának a hegyéről a másikra. Aztán turisták jöttek, és elrontottak mindent. 
(1936)