Jávor Benedek
Aldo Leopold
és a leopoldi etika
A környezeti mozgalmak lényegében a XIX. században lefektetett alapokon
haladtak előre egészen a II. világháborúig, és elméleti megújulás helyett
a minél szélesebb rétegek megnyerését tekintették feladatuknak. A környezettel
kapcsolatos gondolkodásmód valódi megújításáig egészen a világháború utánig
kellett várni. 1949-ben jelent meg Aldo Leopold könyve, az A Sand County
Almanac, mely a maga idejében ugyan nem keltett különösebb feltűnést, de
a hatvanas években kibontakozó zöld mozgalmaknak bibliájává vált. Olyan
alapot képez, amelyre később a zöld filozófia támaszkodott.
A környezeti filozófia szempontjából a könyv legfontosabb írása az
utolsó fejezet, melynek címe: The Land Ethic (A föld etikája). Gondolatmenetének
megvilágítására Leopold az Odüsszeia egyik jelenetét hozza példának. Amikor
Odüsszeusz visszatért a trójai háborúból, házanépe körében igazságot osztott,
a hozzá hűeket megjutalmazta, akik pedig ellene tettek, azokat megbüntette.
Felköttette egy tucat rabnőjét, akikről bebizonyosodott, hogy távollétében
félreléptek. Senki sem kérdőjelezte meg jogát erre az aktusra, mivel a
fiatal lányok rabszolgái, azaz tulajdonai voltak, tulajdona felett pedig
mindenki szabadon rendelkezhetett. Ez nem jelenti azt, hogy a görögöknek
ne lett volna fejlett erkölcsi világképük és arra épülő társadalmi berendezkedésük.
Az, hogy a rabszolganők kivégzését ma bűnnek tekintjük, pusztán abból származik,
hogy mára az ember kikerült a tulajdon fogalma alól. Lényegében ez vetett
véget a rabszolgaság intézményének. A tulajdonunkat képező tárgyakkal ma
is ugyanazon elvek alapján bánunk, mint amelyek annak idején Odüsszeusz
számára is természetesek voltak. Leopold szerint a környezeti problémák
alapja az, hogy a természet mind a mai napig nem került ki a tulajdon fogalomköréből,
és ennek megfelelően teljesen szabadon, a felelősségi elv érvényesítése
nélkül viszonyulunk hozzá. Ezért elkerülhetetlen az etika kiterjesztése.
Ennek megvalósíthatósága mellett Leopold úgy érvel, hogy az etika kiterjesztése
tulajdonképpen csak egy lépés az evolúciós-ökológiai folyamatban. Ökológiai
megfogalmazásban az etika nem más, mint a tettek szabadságának korlátozása
a létért folytatott küzdelemben. Filozófiai szempontból a társadalmilag
helyesnek a helytelentől történő megkülönböztetéséről beszélhetünk. Ez
a kettő azonban ugyanannak a dolognak különböző megfogalmazása: az egymással
kölcsönös függőségi viszonyban lévő egyedek vagy csoportok kifejlesztik
az együttműködés stratégiáit. Az ökológia nyelvén ez a kooperáció szimbiózis
néven ismert, és az élő természet folyamatainak egyik alapvető jelensége.
Az emberi csoportok társadalommá szerveződésével párhuzamosan ezen kooperációk
mind bonyolultabb hálózata alakul ki. A politika és a gazdaság fejlett
szimbiózisnak tekinthető, bennük az eredeti "mindent szabad" elve részlegesen
átadta a helyét etikai tartalmú együttműködési mechanizmusoknak. A kooperációs
mechanizmusok összetettsége a népsűrűséggel és az eszközök hatékonyságának
növekedésével párhuzamosan megnőtt, és maguk a mechanizmusok is kiterjedtek.
Az első etikai normák, mint például a Tízparancsolat, elsősorban az individuumra
vonatkoztak. A későbbiekben az etikai struktúrák által meghatározott kooperáció
kiterjedt, és meghatározta az egyén és a társadalom kapcsolatát. Az újszövetségi
tanítás, mely szerint "amit kívánsz, hogy veled tegyenek, azt tedd embertársaddal
is", integrálja az egyént a társadalomba. Mára pedig a demokratikus berendezkedés
kialakult sémája magát a társadalmi szervezetet integrálja az individuumba.
Mindezek a kapcsolatok alapvetően etikai természetűek, azonban a mai napig
nincs olyan etikai norma, amely az ember és a természet kapcsolatát szabályozná.
Mindezek, mint Odüsszeusz rabnői, ma is a tulajdon körébe tartoznak. Az
etika kiterjesztése a környezetre evolúciós lehetőség és egyben ökológiai
szükségszerűség is.
Az ember társas lény, így ösztönei lehetővé teszik számára, hogy kivívja
a maga helyét a társadalomban -- mondja Leopold --, de az etika az ezt
elősegítő tettek körét leszűkíti, és arra ösztönöz, hogy az individuum
kooperáljon. Ennek oka nem utolsósorban az, hogy a totális verseny szétzilálja
a közösség működését lehetővé tevő struktúrákat, és így a társadalmi, gazdasági
és egyéb helyekért, pozíciókért zajló kíméletlen verseny végső soron pontosan
azokat a helyeket szünteti meg, amelyekért a verseny zajlik. A leopoldi
etika lényege röviden a következőkben foglalható össze:
-- az etikai közösség kiterjesztése a teljes ökoszisztémára;
-- az etikai alapelv, mely szerint "egy dolog akkor helyes, ha a természetes
közösségek integritásának, stabilitásának és szépségének megőrzése irányába
hat. Helytelen, ha más hatások jellemzik";
-- a természeti környezet elemei önértékkel bírnak;
-- az "egyszerűen kitágítja" kifejezés azt jelenti, hogy a helyes és
helytelen viselkedés alapelvei és normái változatlanok vagy többé-kevésbé
változatlanok maradnak, miközben az etikai közösség kiterjed a nem emberi
világra is.
Három etikai viszony
Az etikai közösség kiterjesztésének igénye olyanformán, hogy abba a
környezet elemei is belekerüljenek, azóta is általánosan jellemzi a környezeti
gondolkodásmódot (ábra). Alapvetően két tábor létezik. Az egyik a konkrét
környezeti hatások elemzését, felmérését és a közfigyelem ezen problémákra
való ráirányítását helyezte a középpontba. Az alaphangot Rachel Carson
könyve, a Silent Spring (1964) -- Néma tavasz (Katalizátor Iroda, 1994)
-- adta meg.
Carson kora legnépszerűbb és legelterjedtebb rovarirtója, a DDT használatának
veszélyeire hívta fel a figyelmet. Könyve egy olyan madárdal nélküli világot
mutat be, amelyben a DDT használatának következményeként nemcsak a "káros
és hasznos" rovarok pusztultak ki, hanem ennek következményeképpen a madarak
is. Ez az irányzat az embernek a természetre tett hatását elemezte, pusztító
voltát konkrét példákkal igyekezett alátámasztani, bizonyítani. Esetében
tehát következményetikáról beszélhetünk, amely az embert tettei borzalmas
következményeivel szembesítette.
A másik irányzat figyelmét a teljes társadalmi struktúra felé fordította.
A hangsúly a források szűkösségére és a forrásmegosztás lehetséges módjaira
került, azaz arra, hogy hogyan használhatja fel az emberiség a rendelkezésére
álló életteret. Ez megosztási etika, amely a rendelkezésünkre álló források
megosztásának morális vonatkozásaival foglalkozott. Ez az iskola a készletfelhasználásnak
alapvetően három különböző lehetőségét és morális attitűdjét vázolja fel.
Az első az úgynevezett határvidéki etika. Alapfeltevése az, hogy a
források gyakorlatilag végtelenek, és bármeddig, bárhogyan használhatók.
A világ végtelennek tűnik, a legelők, a szántóföldek kimeríthetetlennek.
Nem kell a források megújítására vagy védelmére törekednünk, hisz úgysem
fogynak el sohasem, és különben is azért vannak, hogy felhasználjuk őket.
Történelmi hagyománya Európában zsidó-keresztény-hellenisztikus alapokon
nyugszik. Középpontja az uralmi elv, amely az embert tekinti minden földi
jelenség urának és céljának. Az ember és a természet között harc folyik.
Ebben a küzdelemben az ember messzemenően támaszkodik a civilizáció eredményeire,
amelynek alapja a technika és a tudomány mindenhatóságába vetett hit.
A második hozzáállás "mentőcsónak etika" néven ismert. Lényege -- Garett
Hardin megfogalmazásában -- a felismerés, hogy a források végesek, és
ennek folytán minden földrajzi területnek, akár egy mentőcsónaknak,
van egy javasolt maximális utasszáma. Kevés azonban a mentőcsónak, nem
jut mindenkinek hely, és a forrásokból erő-alapon részesülve, egyenlőtlenné
válik az elosztás. A harmadik világ polgárai, vagy a gazdag társadalmak
alsó jövedelmi rétege, a maguk néhány csónakjában szoronganak, és sokan
közülük a tengerbe esnek. A "mentőcsónak etika" hívei szerint, ha az
őskeresztény vagy marxista etikát követjük, akkor mindenkinek ugyanannyi
jár, mindenkit fel kell venni a csónakokba, és így végül az összes csónak
elsüllyed. "Teljes egyenlőség -- teljes katasztrófa" -- állítják a mentőcsónak
etika követői. Az előfeltevés, amelyre az egész gondolatmenet épül,
a "demográfiai rettegésben" gyökerezik, és azt mondja, hogy a
Földön már most túl sokan vagyunk, bolygónk nem képes valamennyiünk
ellátására, így valamilyen úton úgymond "szelektálnunk" kell túlélőkre
és pusztulásra ítéltekre. Ennek hagyományosan legtermészetesebb módja
pedig az lenne, ha azoknak jutna, akiknek már amúgy is van, mert így
megszabadulhatunk az újraelosztás és a szétválogatás nehézségeitől.
Cinikusan még azt is hozzátehetjük, hogy ha az ember természeti lény,
ahogy a környezeti filozófusok állítják, akkor nem lehet idegen tőle
a természetes szelekció gondolata. Mielőtt rettenetesen felháborodnánk
ezen a gondolatmeneten, szeretnék rámutatni, hogy világunk, amelynek
legalábbis a technikailag fejlettebb és gazdagabb része már túljutott
a "határmenti etikai" felfogáson, felismerve a készletek korlátozottságát
és a környezet valamiféle védelmének szükségességét, napjainkban lényegében
a "mentőcsónak etika" elvei szerint berendezett. A fejlett világban
a politikai és a gazdasági szféra kart karba öltve valósítja meg ezt
az eszményt. A csónakon kívül rekedtek bejutását a szigorú bevándorlási
politika akadályozza meg, míg a forrásfelhasználás ellenőrzését a gazdag
országok részéről a globalizáció által segített multinacionális nagyvállalatok
ellenőrzik.
Végezetül a harmadik nézetrendszer az "űrhajó etika". Nem fogadja el
a tudomány mindenhatóságát, ahogy a szélsőséges egyenlőtlenségek földi
meglétét sem. Barry Commoner veti fel a kérdést: "Miért van az, hogy képesek
vagyunk ellátni egy embert az űrben, de nem tudjuk jóllakatni Calcutta
vagy Harlem gyerektömegeit?" Az "űrhajó etika" egy olyan képet tár elénk,
amelyben az emberiség a Föld nevű űrhajón utazik. Energiát a Napból nyer,
de minden egyéb forrás szigorúan korlátozott, hosszú távon csak olyan szisztéma
képes üzemeltetni az űrhajót, amely sem inputra, sem pedig az output lehetőségére
nem szorul rá. Készleteinket ezért szigorúan be kell osztanunk, olyan rendszereket
üzemben tartva, melyek, akár egy valódi űrhajóban, a lehető legkevesebb
anyagfelhasználással és -kibocsátással járnak. Az ideális űrhajó működése
-- a természetes rendszerekhez hasonlóan -- körfolyamatokra épül, amelyekben
a képződött output előbb-utóbb visszakerül a folyamatba, és ismét bekapcsolódik,
immár készletként, az űrhajó működtetésébe. Ez teljes tudati váltást igényel,
átlépést az individuális etikából a közösségi etikába, illetve a jogok
társadalmából a kötelességek társadalmába. A közösség pedig nemcsak az
emberi világra, hanem a teljes ökoszisztémára, az űrhajó minden mechanizmusára
kiterjed, mivel az űrhajó állapota alapvetően befolyásolja a rajta utazók
kilátásait. Míg az első két gondolatrendszer már létező etikai rendre épül
fel, addig az "űrhajó etika" olyan normatív rendszer, amelynek sarokpontjai
egyáltalán nem elfogadottak, így érvényesítésük számos nehézségbe ütközik.
Az etikai közösség kiszélesítésének lépései
(Nash, 1989 nyomán)
|