A környezeti mozgalmak lényegében a XIX. században lefektetett alapokon haladtak előre egészen a II. világháborúig, és elméleti megújulás helyett a minél szélesebb rétegek megnyerését tekintették feladatuknak. A környezettel kapcsolatos gondolkodásmód valódi megújításáig egészen a világháború utánig kellett várni. 1949-ben jelent meg Aldo Leopold könyve, az A Sand County Almanac, mely a maga idejében ugyan nem keltett különösebb feltűnést, de a hatvanas években kibontakozó zöld mozgalmaknak bibliájává vált. Olyan alapot képez, amelyre később a zöld filozófia támaszkodott.
A környezeti filozófia szempontjából a könyv legfontosabb írása az utolsó fejezet, melynek címe: The Land Ethic (A föld etikája). Gondolatmenetének megvilágítására Leopold az Odüsszeia egyik jelenetét hozza példának. Amikor Odüsszeusz visszatért a trójai háborúból, házanépe körében igazságot osztott, a hozzá hűeket megjutalmazta, akik pedig ellene tettek, azokat megbüntette. Felköttette egy tucat rabnőjét, akikről bebizonyosodott, hogy távollétében félreléptek. Senki sem kérdőjelezte meg jogát erre az aktusra, mivel a fiatal lányok rabszolgái, azaz tulajdonai voltak, tulajdona felett pedig mindenki szabadon rendelkezhetett. Ez nem jelenti azt, hogy a görögöknek ne lett volna fejlett erkölcsi világképük és arra épülő társadalmi berendezkedésük. Az, hogy a rabszolganők kivégzését ma bűnnek tekintjük, pusztán abból származik, hogy mára az ember kikerült a tulajdon fogalma alól. Lényegében ez vetett véget a rabszolgaság intézményének. A tulajdonunkat képező tárgyakkal ma is ugyanazon elvek alapján bánunk, mint amelyek annak idején Odüsszeusz számára is természetesek voltak. Leopold szerint a környezeti problémák alapja az, hogy a természet mind a mai napig nem került ki a tulajdon fogalomköréből, és ennek megfelelően teljesen szabadon, a felelősségi elv érvényesítése nélkül viszonyulunk hozzá. Ezért elkerülhetetlen az etika kiterjesztése. 

-- az etikai közösség kiterjesztése a teljes ökoszisztémára;
-- az etikai alapelv, mely szerint "egy dolog akkor helyes, ha a természetes közösségek integritásának, stabilitásának és szépségének megőrzése irányába hat. Helytelen, ha más hatások jellemzik";
-- a természeti környezet elemei önértékkel bírnak;
-- az "egyszerűen kitágítja" kifejezés azt jelenti, hogy a helyes és helytelen viselkedés alapelvei és normái változatlanok vagy többé-kevésbé változatlanok maradnak, miközben az etikai közösség kiterjed a nem emberi világra is.

Három etikai viszony

Az etikai közösség kiterjesztésének igénye olyanformán, hogy abba a környezet elemei is belekerüljenek, azóta is általánosan jellemzi a környezeti gondolkodásmódot (ábra). Alapvetően két tábor létezik. Az egyik a konkrét környezeti hatások elemzését, felmérését és a közfigyelem ezen problémákra való ráirányítását helyezte a középpontba. Az alaphangot Rachel Carson könyve, a Silent Spring (1964) -- Néma tavasz (Katalizátor Iroda, 1994) -- adta meg. 

Carson kora legnépszerűbb és legelterjedtebb rovarirtója, a DDT használatának veszélyeire hívta fel a figyelmet. Könyve egy olyan madárdal nélküli világot mutat be, amelyben a DDT használatának következményeként nemcsak a "káros és hasznos" rovarok pusztultak ki, hanem ennek következményeképpen a madarak is. Ez az irányzat az embernek a természetre tett hatását elemezte, pusztító voltát konkrét példákkal igyekezett alátámasztani, bizonyítani. Esetében tehát következményetikáról beszélhetünk, amely az embert tettei borzalmas következményeivel szembesítette.
A másik irányzat figyelmét a teljes társadalmi struktúra felé fordította. A hangsúly a források szűkösségére és a forrásmegosztás lehetséges módjaira került, azaz arra, hogy hogyan használhatja fel az emberiség a rendelkezésére álló életteret. Ez megosztási etika, amely a rendelkezésünkre álló források megosztásának morális vonatkozásaival foglalkozott. Ez az iskola a készletfelhasználásnak alapvetően három különböző lehetőségét és morális attitűdjét vázolja fel.
Az első az úgynevezett határvidéki etika. Alapfeltevése az, hogy a források gyakorlatilag végtelenek, és bármeddig, bárhogyan használhatók. A világ végtelennek tűnik, a legelők, a szántóföldek kimeríthetetlennek. Nem kell a források megújítására vagy védelmére törekednünk, hisz úgysem fogynak el sohasem, és különben is azért vannak, hogy felhasználjuk őket. Történelmi hagyománya Európában zsidó-keresztény-hellenisztikus alapokon nyugszik. Középpontja az uralmi elv, amely az embert tekinti minden földi jelenség urának és céljának. Az ember és a természet között harc folyik. Ebben a küzdelemben az ember messzemenően támaszkodik a civilizáció eredményeire, amelynek alapja a technika és a tudomány mindenhatóságába vetett hit.
A második hozzáállás "mentőcsónak etika" néven ismert. Lényege -- Garett Hardin megfogalmazásában -- a felismerés, hogy a források végesek, és ennek folytán minden földrajzi területnek, akár egy mentőcsónaknak, van egy javasolt maximális utasszáma. Kevés azonban a mentőcsónak, nem jut mindenkinek hely, és a forrásokból erő-alapon részesülve, egyenlőtlenné válik az elosztás. A harmadik világ polgárai, vagy a gazdag társadalmak alsó jövedelmi rétege, a maguk néhány csónakjában szoronganak, és sokan közülük a tengerbe esnek. A "mentőcsónak etika" hívei szerint, ha az őskeresztény vagy marxista etikát követjük, akkor mindenkinek ugyanannyi jár, mindenkit fel kell venni a csónakokba, és így végül az összes csónak elsüllyed. "Teljes egyenlőség -- teljes katasztrófa" -- állítják a mentőcsónak etika követői. Az előfeltevés, amelyre az egész gondolatmenet épül, a "demográfiai rettegésben" gyökerezik, és azt mondja, hogy a Földön már most túl sokan vagyunk, bolygónk nem képes valamennyiünk ellátására, így valamilyen úton úgymond "szelektálnunk" kell túlélőkre és pusztulásra ítéltekre. Ennek hagyományosan legtermészetesebb módja pedig az lenne, ha azoknak jutna, akiknek már amúgy is van, mert így megszabadulhatunk az újraelosztás és a szétválogatás nehézségeitől. Cinikusan még azt is hozzátehetjük, hogy ha az ember természeti lény, ahogy a környezeti filozófusok állítják, akkor nem lehet idegen tőle a természetes szelekció gondolata. Mielőtt rettenetesen felháborodnánk ezen a gondolatmeneten, szeretnék rámutatni, hogy világunk, amelynek legalábbis a technikailag fejlettebb és gazdagabb része már túljutott a "határmenti etikai" felfogáson, felismerve a készletek korlátozottságát és a környezet valamiféle védelmének szükségességét, napjainkban lényegében a "mentőcsónak etika" elvei szerint berendezett. A fejlett világban a politikai és a gazdasági szféra kart karba öltve valósítja meg ezt az eszményt. A csónakon kívül rekedtek bejutását a szigorú bevándorlási politika akadályozza meg, míg a forrásfelhasználás ellenőrzését a gazdag országok részéről a globalizáció által segített multinacionális nagyvállalatok ellenőrzik.
Végezetül a harmadik nézetrendszer az "űrhajó etika". Nem fogadja el a tudomány mindenhatóságát, ahogy a szélsőséges egyenlőtlenségek földi meglétét sem. Barry Commoner veti fel a kérdést: "Miért van az, hogy képesek vagyunk ellátni egy embert az űrben, de nem tudjuk jóllakatni Calcutta vagy Harlem gyerektömegeit?" Az "űrhajó etika" egy olyan képet tár elénk, amelyben az emberiség a Föld nevű űrhajón utazik. Energiát a Napból nyer, de minden egyéb forrás szigorúan korlátozott, hosszú távon csak olyan szisztéma képes üzemeltetni az űrhajót, amely sem inputra, sem pedig az output lehetőségére nem szorul rá. Készleteinket ezért szigorúan be kell osztanunk, olyan rendszereket üzemben tartva, melyek, akár egy valódi űrhajóban, a lehető legkevesebb anyagfelhasználással és -kibocsátással járnak. Az ideális űrhajó működése -- a természetes rendszerekhez hasonlóan -- körfolyamatokra épül, amelyekben a képződött output előbb-utóbb visszakerül a folyamatba, és ismét bekapcsolódik, immár készletként, az űrhajó működtetésébe. Ez teljes tudati váltást igényel, átlépést az individuális etikából a közösségi etikába, illetve a jogok társadalmából a kötelességek társadalmába. A közösség pedig nemcsak az emberi világra, hanem a teljes ökoszisztémára, az űrhajó minden mechanizmusára kiterjed, mivel az űrhajó állapota alapvetően befolyásolja a rajta utazók kilátásait. Míg az első két gondolatrendszer már létező etikai rendre épül fel, addig az "űrhajó etika" olyan normatív rendszer, amelynek sarokpontjai egyáltalán nem elfogadottak, így érvényesítésük számos nehézségbe ütközik.