Az ökokritika az 1980-as évek közepén az Amerikai Egyesült Államokban a bölcsészettudományok között új interdiszciplináris tudományágként jelentkezett, majd az 1990-es években megkezdte az intézményesüléshez vezető útját. Létrejötte -- utólag -- korántsem mondható meglepőnek: olyan rést töltött be, amely az addigi elméleti, társadalmi és nem utolsósorban környezeti változásokat tekintve várható volt. A környezeti gondok jeleinek és következményeinek egyre nyilvánvalóbb és cáfolhatatlanabb bizonyítékainak a hétköznapi gondolkodásában is egyre növekvő térnyerésével egy időben (és a feminista irodalomtudomány megerősödését követően) önként adódott: az irodalmi alkotások geocentrikus szemszögből is olvashatók. Számos olyan 'zöld' beállítottságú és irodalomtudománnyal foglalkozó egyetemi tanár és kutató tűnt fel, aki úgy érezte, hogy két, egymással összeegyeztethetetlen világban kell tevékenykednie, és hogy két, egymástól radikálisan eltérő élete van: egy a tudományban, elméleti kérdésekkel, és egy a természetben, környezeti problémákkal töltött. A mélyökológia és az irodalomtudomány érdeklődésének metszetében kialakuló új tudományág neve ökokritika, ökológiai irodalomtudomány, "zöldkritika", esetleg (Christopher Cokinos önironikus átnevezésével élve) komposztstrukturalizmus lett.
C. B. Glotfelty az első ilyen jellegű válogatás, az 1996-ban megjelent The Ecocriticism Reader bevezetőjében legelemibb definícióként "az irodalom és a fizikai természet kapcsolatának tanulmányozását" javasolja. "Miként a feminista irodalomtudomány nemi szempontból tudatos perspektívából elemzi a nyelvet és az irodalmat, miként a marxista irodalomtudomány az előállítás módjainak tudatosságát és a gazdasági osztályokat szállítja saját olvasatához, az ökológiai irodalomtudomány Föld-központú közelítésmódot alkalmaz az irodalom tanulmányozásához." Heise kissé tágabb megfogalmazásában "az ökokritika azt a szerepet elemzi, amit egy kulturális közösség képzeletében a természeti környezet játszik egy adott történelmi pillanatban, elmagyarázza, hogyan definiálják a ťtermészetŤ fogalmát, milyen értékeket rendelnek hozzá, vagy zárnak ki belőle és miért, illetve elmondja az ember és a természet közötti kapcsolat ábrázolásának útját."

Pusztulás

A falu jegyzője Taksony megyében játszódik, nagyrészt ősszel -- pontosabban októbertől a következő év áprilisáig, igaz, közben három hónapot (december -- február) átugrunk. "Ezt a fogalmi megyét valahova a Tiszántúlra kell gondolnunk szorosan a Tisza mellé, honnan a tokaji hegy is látható, tehát körülbelül Szabolcs megye tájára." A cselekmény négy hónapjáról és helyszínéről, a Tiszántúlról első benyomásra feltűnik a lepusztultság. Az idő szinte sohasem barátságos. Október van, november, pocsék március, április. Sötét köd, víz és hideg. 
A táj mintha ugyanezt tükrözné: pusztulás és kietlenség. Ember alig, legfeljebb nyoma a lerohadásban, az állatoknak is (kivált kutyáknak) csak távoli hangját hallani. "A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengeriét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradtságba kerül -- itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van" -- olvassuk az első oldalon. A fabula kezdetén az "éj sötét és kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több föllegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. [...] s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik, s egy messze pásztortűznél fölhangzó dal, melynek egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendjét". Amikor Réty Ákos szerelméhez, Tengelyi Vilmához megy látogatóba éjjel, akkor, ámbár százszor lovagolt Porvárról Tiszarétre, a sötét ködben útját veszté, s ki tudja, meddig tévelyegne a síkon, ha egyszerre nem hall lódobogást, s a közelítésére elszáguldó lovas után vágtatva nem vesz észre valami világot a köd között. A következő áprilisban János huszár vág neki az egész országnak Csavargós Gazsival felkeresni a családjával megszökött betyárt, Violát. Folyamatosan esik: "Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midőn naponként csontig megázott, eleget átkozá april kétségbeejtő állandóságát".

Vizek

Zsuzsi és segítői annak férje, Viola tanyáját kezdik keresni. "Sötét volt, mikor elindultak. A hold első negyede [...] a ködfátyolon nem hathatott keresztül, s valóban magyar ember tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse. Itt egy határhalom vagy elhagyott gémeskút, mely a ködből setét kísértetként kiemelkedett; ott egy múlt évről fennmaradt fél szalmaboglya, vagy árokhányás, vagy néha, messze távolságra egymástól magányos fűzfák, melyek az áradás járta réten felnőttek, s véletlenül megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtaták: ez vala minden." Ezt az utazást azonban más szempontból is érdemes figyelembe venni. Egyrészt a szekérről látnak egy farkast (van még farkas Taksony megyében!), másrészt, mivel a tanya rögvest a Tisza mellett van, a lápokon mennek keresztül. A lápok pedig a ködön és a sötéten kívül azért veszedelmesek, mert a Tisza melletti Rákér már nem a saját üteme szerint önt ki, hanem teljesen nekibolondulva, hisz "az urak új töltést csináltak". El is akadnak aztán kevéssel később, mivel a sok esőzéstől kiöntött Rákértől megtelt a fekete tó, s nem tudnak rajta keresztül menni szekérrel. S figyelembe véve azt, hogy Zsuzsiék és Viola a jó oldalt képviselik a regényben, ez az elakadás negatív dologként értelmezhető, vagyis, ha áttételesen is, de úgy látszik, a narrátor/szerző a természetes állapotok meghagyása, az összevissza töltéskészítés ellen foglal állást.

Erdők

Az imént kiolvasott szemlélet még hangsúlyosabban érzékelhető Viola tanyája kapcsán. Ez a kunyhó ugyanis a Tisza mentében fekvő tölgyesek egyikében van, melyeket így mutat be az elbeszélő: "Valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegő nyárfáit termi meg, s némely helyen, a festőileg elhelyezett facsoport között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelő keze itt-ott, burgonya- s tengeriföldjeivel az egésznek hatását nem rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket nem fejsze, hanem csak az idő vagy a Tisza döntenek meg. Miután a fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen jövedelem, melyet belőle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkoltatásban áll, mely jó esztendőkben az erdőket a tiszai földesurak egyik legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt s helyükön rohadó fákat ily erdőben találni éppúgy nem ritkaság, mint Amerika őserdeiben; s az idő talán távol van, hol a műveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a Tisza sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a varjúk ezrei ütötték föl tanyájukat."

Emberek

Mielőtt továbbmennénk, helyesnek látszik ennél a tölgyesnél elidőzni. Ha ugyanis A falu jegyzője tájának bemutatását az ember teljes hiányával, a pusztulással kezdtem, akkor úgy helyes, ha harmadik jellemzőként bemutatok néhány, az akkori emberek életéről beszámoló sort is (bár ezek jórészt szintén az ember hiányáról, a pusztulásról szólnak), s erre a tölgyes épp megfelelő hely. Hiszen a narrátor, mielőtt elmondaná, hogy a tölgyek ez évben nem hoztak termést, jó szokásához híven elmeséli azt is, milyen a világ akkor, amikor bőven van termés. "Jó esztendőkben, ha tudniillik makk termett, ez erdő teli volt zajjal s élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet mutathatnának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha ilyenkor 
a sz.-vilmosi erdő mellett átmentél, a fák között itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál. Néha a sűrűből egy magányos duda vagy furuglya is kihangzott, néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetnéd ez embereknek sorsát, kik oly kevéssel vígan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elűzi. Most halotti csend terül el az erdő felett. A tölgyek ez évben éppen nem termettek; s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok múlt esztendőkben, csak éppen hogy a legnagyobb fergetegtől legyen hová menekülniök, építének, most elhagyatva állnak, vagy szétdüledeznek. A kanász építés közben nem gondol utódaira; ha a kunyhó, melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival jobb; ha esztendőre visszajő, újat épít magának nem nagy fáradsággal. Szíve éppen annak örül leginkább, ha hol-voltának mennyivel kevesebb emléke marad." E sorokban már nehezebb megragadni Eötvös narrátor 
nézőpontját, egyértelmű állásfoglalás nem érzékelhető a természetes állapotok meghagyása mellett. Azonban bizonyos értékítélet -- talán a nyomhagyás kapcsán -- mégis látható: rossz, ha marad az ember után valami (a pajkossággal ejtett vágásokat, melyek örökre megmaradnak a fák törzsén, sebnek nevezi), a jó pedig az, ha nem lesz nyoma annak, ha valaki járt ott (a szívük annak örül leginkább). 

Persze nincs szándékomban A falu jegyzője szerzőjét tősgyökeres 'zöldnek' beállítani, azt sugallva, hogy e regényben bizonyos viselkedéskritika bújik meg. Azt azonban határozottan állítom, hogy A falu jegyzőjében egyebek mellett sok mindent megtudhatunk a szerző természetfelfogásáról, az akkori emberek természetben való viselkedéséről. Bár elhamarkodott lenne azt képzelni, hogy az 1844-es év Tiszántúlján folyamatosan szakadt az eső és köd volt -- nyilván Eötvösnek az felelt meg, ha regényvilágában eső és sötét van. Ugyanakkor igencsak valószínű (s végtére is ezért e gyűjtögetés), hogy valóság rejtezik a mondatok mögött. Ha pedig valaki előtt mindez apróságnak tűnne, s erőltetettnek érezné Eötvös, a kultuszminiszter részéről, hogy ennyit foglalkozna a természettel, szabadjon a figyelmét felhívnom arra a szerkesztésbeli sajátosságra, miszerint a szöveg fabulája ugyanott kezdődik, ahol befejeződik. Jelesül a cselekmény kezdete és vége tájkép: az események ugyanazon a dombon indulnak el, ahol majd végük lesz -- vagyis a táj a szövegben motivikusan is kiemelt szerepet tölt be.

A téma iránt érdeklődőknek ajánljuk a http://www.asle.umn.edu címet az interneten. (Ez az ASLE honlap, ahol további információk, rövid bevezetők találhatók.)
 

Darwin a százszorszépek világában

A Gaia-hipotézist ért két legkeményebb kritika, a teleológia illetve a darwini evolúcióelmélettel való összeegyeztethetetlenség vádjainak elhárítására alkotta meg Lovelock egyik munkatársával 1983-ban az ún. Daisyworld (százszorszépvilág) számítógépes modellt. Fontos motivációja volt továbbá az is, hogy hipotézisének elfogadottságát minden bizonnyal növeli majd, ha matematikai modellel támasztja alá.
Modelljében egy képzeletbeli bolygó (a százszorszépvilág) szerepel, amely egy képzeletbeli csillag körül kering, a Föld--Nap távolsággal megegyező messzeségben. A csillag fényessége ugyanúgy növekszik az idők folyamán, ahogy a Nap fényessége is mintegy huszonöt százalékkal nőtt az élet kialakulása óta. A bolygót mindössze kétféle élőlény népesíti be: egy fehér és egy fekete színű százszorszépfaj. A földfelszín szürke színű. Mindkét faj az 5 és 40 °C közötti hőmérsékleti tartományban képes megélni és növekedni, és mindkettejük növekedési optimuma a fenti két érték átlaga, 22,5 °C.

Hogyan repülnek az algák a felhőkkel?

Létezik egy olyan, jól feltárt természeti jelenség, amely látszólag alátámasztja a Gaia-hipotézist. A tengeri algák egy kénvegyületet termelnek, amely befolyásolja a felhők fényvisszaverő képességét, s így a földfelszínt érő napsugárzás mértékét is. Úgy tűnik, mintha szabályoznák a Föld éghajlatát. De vajon tényleg igaz-e ez a feltételezés?
Szinte minden tengeri alga termeli a dimetil-szulfid (DMS) nevű kénvegyületet, amely a légkörbe jutva szulfáttá oxidálódik, és e szulfátrészecskék felhőkondenzációs magvakként funkcionálhatnak, amelyek elengedhetetlenek a felhők képződéséhez, hiszen ezeken csapódhat le a vízgőz. Amennyiben az algák nem termelnék a DMS-t, alig-alig volna felhő az óceánok felett. Minél többet termelnek e kénvegyületből, annál több lesz a felhő, és azok annál több cseppecskéből állnak. Így viszont a cseppecskék átlagos mérete kisebb lesz, hiszen a felhő víztartalma nem változik. Minél kisebbek a cseppecskék, összfelületük annál nagyobb lesz, miáltal növekszik a felhők fényvisszaverő képessége, s így több napsugárzás verődik vissza a világűr felé. Csökken tehát a felszínközeli hőmérséklet, és a felhők alatt kevesebb lesz a fény is, így azt várnánk, hogy az algák száma is csökkenjen, miáltal kevesebb DMS termelődik, csökken a felhőborítás, több lesz a napfény, megint növekszik az algák száma, és így tovább. 
Látszólag tehát egy negatív (azaz szabályozó) visszacsatolási körrel van dolgunk. A helyzet azonban bonyolultabb: a negatív visszacsatolás csak akkor érvényes, ha az óceán hőmérséklete 10 °C alatt van! Ha a tengervíz ennél melegebb, a visszacsatolási kör pozitívvá válik, azaz megszűnik a szabályozás, és "elszabadul a pokol". Vajon miért?
A válasz a hideg és a meleg tengerek hőmérsékleti profiljának különbözőségében rejlik. A hideg tengereknél a felszíni vizek meleget adnak le, és lehűlnek, miáltal a mélyebb rétegekből áramlatok indulnak felfelé, amelyek kiegyenlíteni igyekszenek a hőmérséklet-különbséget. Az áramlatok tápanyagokat is hoznak magukkal, ami kulcsfontosságú az élőlények számára, mivel a tengerekben a felszínközeli vizek rendszerint tápanyagszegények.
A meleg tengerek hőmérsékleti rétegződése azonban gyökeresen más képet mutat. A meleg felületi vizek alatt 100-500 méter mélyen létrejön egy "hőmérsékleti ugróréteg" (az ún. termoklin), ahol a hőmérséklet ugrásszerűen lehűl. A termoklin kialakulása meggátolja a tápanyagok felfelé áramlását, így az algák és más élőlények száma csökken. A meleg tengerek gyakorlatilag a sivatagok vízi megfelelői.
A műholdas adatok azt mutatják, hogy a magasabb szélességi körökön a legbujább az algaborítás, és itt a legtöbb a felhő is, mivel a víz hőmérséklete 10 °C alatt marad. Itt tehát működik a fent említett negatív visszacsatolási kör, a melegebb vizekben azonban kialakul a termoklin, kevesebb lesz az alga, kevesebb DMS termelődik, ami további melegedéshez vezet, és így tovább.
A fenti kép számunkra azért ijesztő, mert köztudott, hogy -- elsősorban az emberi tevékenységek révén fokozódó üvegházhatás miatt -- növekszik bolygónk átlaghőmérséklete. Ez viszont azt is jelenti, hogy egyre nagyobb területeken alakul ki a termoklin az óceánokban. Az utóbbi ötven évben például a tengervíz melegedése nyomán nyolcvan százalékkal csökkent a plankton biomasszája Dél-Kalifornia vizeinél, miáltal a tengerfenék lakói számára elérhető táplálékmennyiség is kisebb lett, és jelentősen csökkent a hínárok és a tengeri madarak száma is.
 A tengerek melegedésével tehát a világóceán mind nagyobb területein a pozitív visszacsatolási kör lesz érvényes, azaz tovább fokozódik a felmelegedés! Természetesen nem csupán az algák DMS-termelése szabályozza a földi hőmérsékletet, így a pozitív visszacsatolás nem folytatódhat a végtelenségig. Ennek ellenére jelentős tényezőről van szó, hiszen a becslések szerint az algák DMS-termelése mintegy 4 °C-kal hűti a Földet. Ráadásul a kevesebb alga kevesebb szén-dioxidot fogyaszt, ami tovább erősíti a felmelegedést, hiszen a szén-dioxid jelentős üvegházgáz.
Egy fontos kérdés még nyitva maradt: vajon miért termelik az algák a DMS-t? Azért, hogy a Földet hűtsék? Nem valószínű. Megmutatható ugyanis, hogy ha az ilyen altruista algák populációjában megjelenne egy DMS-t nem termelő önző mutáns, az rövid idő alatt kiszorítaná az altruistákat egyszerűen azáltal, hogy megspórolja a DMS-előállítás költségét, és ezáltal gyorsabban szaporodik. Mindez azt jelenti, hogy az egyes algaegyedek (vagy -klónok) számára kell előnyt nyújtania a DMS-nek, hogy megérje termelni.
Két -- egymást nem feltétlenül kizáró -- hipotézis is létezik annak magyarázatára, hogy miért érheti meg az algáknak a DMS előállítása. A megfigyelések szerint akkor szabadul fel sok DMS, ha egy algavirágzás a végéhez közeledik, és az állati plankton legeli, illetve vírusok fertőzik a nagy tömegben lévő algákat. Az algák szervezetében eredetileg a DMS előanyaga, a DMSP található, ami a víz sótartalmának változása valamint a fagy ellen védi őket, és bizonyos körülmények között DMS-sé és akrilsavvá bomlik el. Az első (konkrét kísérleteken alapuló) hipotézis szerint az akrilsav elriasztja a planktonállatkákat és a vírusokat, kerülik az e savat termelő algaegyedeket. Vagyis a DMS itt csak melléktermék volna, a kulcsszerep az akrilsavé.
A másik hipotézis értelmében az algák azért termelik nagy mennyiségben a DMS-t a virágzásuk végén, hogy ezzel elősegítsék saját terjedésüket. Korábban már több szárazföldi rovar (pl. levéltetvek, sáskák) esetében megfigyelték, hogy egy ideig kizárólag szárnyatlan nemzedékeket hoznak létre, de a körülmények romlásával (pl. kevesebb tápanyag, több ragadozó) megjelennek a szárnyas egyedek, amelyek képesek odébbállni, és jobb körülményeket keresni.
 Hasonlóan, az algák is jól járnak, ha virágzásuk befejeztével kellemesebb körülmények közé kerülhetnek. Az elképzelés szerint ezt éppen a DMS-termelés segítségével valósítják meg. Megfigyelték, hogy a DMS-kibocsátás helyének környékén néhány órán belül megnövekszik a szél sebessége. Ennek oka, hogy a felhőképződés hőt szabadít fel (hiszen a vízgőz lecsapódása energia felszabadulásával jár), ami felfelé irányuló légáramlást idéz elő, és a légnyomásviszonyok megváltoznak. Amikor a szél elér egy kritikus sebességet, elkezdi megtörni a hullámok tetejét, amely fehérré válik a felemelkedő levegőbuborékok miatt. Ezek felszínére tapadnak az algák, és amikor a buborékok a vízfelszínre érve szétpattannak, az algák kis cseppecskékbe záródva szétszóródnak a levegőben.
A gravitáció ugyan visszahúzná őket a tengerbe, de két másik erő ellene hat. Az egyik a levegő turbulenciája, amely az egyenetlen (hullámzó) tengerfelszín felett fújó szél miatt keletkezik. A másik a termikek (kürtő alakban felfelé szálló légáramlatok) kialakulása annak következtében, hogy a napfényt felfogó algák felmelegítik a vízfelszínt, amely gyorsan átadja ezt a meleget a levegőnek. A felemelkedő meleg levegő algákat is magával vihet, amelyek elősegítik a felhők képződését. Az ekkor felszabaduló hő hatására még több levegő (s így még több alga) emelkedhet fel a légkör alsóbb rétegeiből.
A magasba kerülő algák az általuk alkotott felhőkben "utaznak", majd a csapadékkal visszakerülnek az óceánba. Mivel a termikek illetve a gomolyfelhők sohasem teljesen függőlegesen emelkednek fel, hanem oldalirányba is mozognak, a csapadékkal leeső algák új helyen kerülnek a tengerbe, ahol megfelelőek lehetnek a körülmények a növekedésükhöz. Így jól járnak a DMS-termelő algaegyedek illetve -klónok.
A hipotézist alátámasztja, hogy a kicsi, és így könnyebben felszálló algafajok termelik a legtöbb DMSP-t, illetve a virágzást létrehozó algafajok rendszerint színesek, ami védelmet nyújthat 
az UV-sugárzás ellen a magas légkörben.
A fenti két hipotézis egyike sem zárja ki a globális önszabályozás létét, csupán azt sugallják, hogy az egy darwini értelemben adaptív tevékenység melléktermékének tekinthető.

Az intelligencia halálos kórokozó

A Gaia-hipotézis kapcsán felmerülő kérdések egyik legizgalmasabbika, hogy mi, emberek képesek vagyunk-e hosszú távon Gaia részeként létezni. Egyesek szerint a rendkívüli intelligenciával bíró Mohó sapiens egy olyan halálos kórokozó Gaia számára, amely destabilizálja az önszabályozó rendszert, mivel alaposan megváltoztatja a kémiai elemek körforgását, és kipusztítja az élet sok más formáját. Gaia azonban valószínűleg erősebb lesz e destabilizáló elemnél, és "immunrendszere" végül elpusztítja a kórokozót, az önszabályozás pedig visszaáll. A kórokozó sorsa azonban nem eleve elrendeltetett. Van egy menekülési útvonala: ha minél hamarabb szimbiontává válik, elkerülheti vesztét. A lehetősége megvan minderre, nagy kérdés, hogy él-e vele.

Hiányosságok és erények

A Gaia-hipotézis majd' harmincéves, és ez idő alatt egyre elfogadottabbá vált. Gyakorlatilag egyetlen komoly hiányossága van: ahogy már utaltunk rá, mindeddig nemigen sikerült összekapcsolni a darwini evolúcióelmélettel. Amíg ezt az akadályt nem sikerül leküzdeni, kénytelenek vagyunk fenntartásokkal kezelni e hipotézist.
Van azonban legalább három komoly erénye is. Az első a globális és holisztikus szemlélet, amely manapság komoly hiánycikk a tudományban. A második multidiszciplináris mivolta: legalább részlegesen újraegyesíti a szétszakadt tudományágakat, elsősorban az élet- és földtudományokat. A harmadik erénye, hogy rengeteg új kutatást ösztönöz. Az algák DMS-termelése kapcsán például Lovelock és kollégái úttörő írása óta már több mint ezer szakcikk jelent meg. A Gaia-hipotézis e stimuláló hatása tudományos szempontból sokkal fontosabb annál, mint hogy végül igaznak bizonyul-e vagy sem.
 

Ajánlott olvasmányok:
Ezredvégi beszélgetés James Lovelockkal
2000, 1998. március, 3--5. (Érdekes interjú, amelyből jól kitűnik, hogy Lovelock mennyire eredeti gondolkodó.) 
Lovelock, J. E. 1995. The ages of Gaia (2. ed.). Oxford: Oxford University Press. (Kitűnő stílusban megírt, informatív könyv; az eredeti, magyarul is megjelent Gaia-könyvnél sokkal jobb.)
Lenton, T. M. 1998. Gaia and natural selection. Nature 394, 439--447. (A legjobb összefoglaló cikk a Gaia-hipotézisről.)

Ígéretünkhöz híven a Merítőben ezentúl többet foglalkozunk az ökológiai gondolat feltűnésével a társadalmi-politikai térben. Konkrét jelenségek, folyamatok, kezdeményezések értékelését és kritikáját olvashatják itt (márciusi számunkban a gödöllői Tájgazdálkodási Intézet születése körüli "szemléletpárbajról" írtunk).
Az ismeretközvetítésen túl nem titkolt szándékunk, hogy segítsük az adott témakör iránt érdeklők bekapcsolódását, esetleg aktív részvételét a további alakulásában; illetve lehetőséget biztosítsunk olvasóinknak, hogy kifejtsék véleményüket, álláspontjukat egy-egy jelenség kapcsán. 
Sorozatunkat az új tájkultúra kialakításáért síkraszálló Dornachi Kiáltvány rövidített szövegének közlésével folytatjuk. A kiáltványhoz kapcsolódva Magyarországon is létrejött egy, a táj esztétikai, morális, jogi és politikai rehabilitációját felvállaló kezdeményezés. A szervező Ars Topia Alapítvány várja a tenni akaró érdeklődőket.
Cím: 1117 Budapest, Prielle K. u. 2.
Email: pagony@matavnet.hu

Petíció

"Az európai tájkultúra mint feladat" címmel megrendezett kongresszus Európa tizenkét országából érkezett mintegy 150 résztvevője 2000. szeptember 6-ától 9-éig intenzív párbeszédben munkálkodott együtt azon, hogy megértsék az európai tájak sokszínűségét és minőségét ért általános hanyatlás okait, és hogy ebből kiutat találjanak. Megfogalmazták, milyen lépésekre és intézkedésekre van szükség, s milyen feladatokat kell teljesíteni az új tájkultúra érdekében. Fontosnak tartjuk, hogy a tájakért felelős személyek figyelmet fordítsanak e kiáltványra. Nyilatkozat formájában rögzítettük a leszűrt tanulságokat.
Kifejezett óhajunk, hogy ez a kiáltvány eljusson olyan emberekhez, akik képesek és készek arra, hogy felelősséget vállaljanak a tájak fejlesztéséért.

Az európai táj mint kulturális örökség

Az európai táj méltósága abból a kulturális örökségből ered, mely földrajzi és politikai régióinak sajátja. Teljesen egyedi jellegű területek sokaságából áll össze. A nagy folyók deltáinak iszapos mocsárvidéke, a Földközi-tenger verőfényes sziklapartja, a tágas, zöld síkságok és aranyló gabonamezőik, a szikes puszták, a dombok és sövények által apróra tagolt morénák, az alpesi legelők, a középhegységek sötét erdei -- minden táj saját méltóságában tűnik fel, melyet fel kell ismerni, tiszteletben kell tartani és emelni kell. A tájat a benne élő emberek közös örökségének tekinthetjük. Ezt a pazar sokféleséget az európai tájak az ember és a természet évezredes együttműködésének köszönhetik.
Egyediségük, szépségük és kulturális gazdagságuk a szociokulturális hagyományok sodrában keletkezett, a talaj, a víz, a növényzet, az állatvilág és az ember intenzív összjátéka révén, melyben utóbbinak gazdálkodásra irányuló szándékai is érvényre jutnak.
Ez a kulturális sokféleség bevésődött a tájba, de innen vissza is hatott az emberre. A tájak változása tehát együtt járt az emberi tudat változásával.

Az európai tájak válsága

Az ipari jellegű földhasználat térhódításával, a népesség gyarapodásával és a társadalom globalizálódásával alapvető funkcióikat veszítették el kultúrtájaink. Egyre inkább termelési területekké csökevényesednek. Elvész regenerációs képességük, kulturális és biológiai sokféleségük, elvész az otthon és az azonosulni tudás. Az újkori tudat számára az elmúlt száz esztendő folyamán megszűnt a természet hagyományba ágyazott, ösztönös, tisztelettudó hasznosítása. A természetes otthonosság, a regionális identitás életteréből szakadatlanul zajlik a népesség elvándorlása a városokba, és ezek ipari civilizációjába. A szép és a teljesség iránti fogékonyságunk figyelmessé tesz bennünket arra, hogy miként idegenítenek el bennünket a tájtól a legkülönfélébb hasznosításra irányuló érdekek.
Elismerjük, hogy magunk is hozzájárultunk ehhez a modern környezeti válsághoz, és jelenlegi életvitelünkkel továbbra is hozzájárulunk. Bármennyire is felismertük, hogy életterünk a táj, eddig mégsem voltunk képesek arra, hogy feltartóztassuk a minőségbeli hanyatlást. A modern ember nem tud magának sem megálljt parancsolni, sem irányt változtatni.

Az új európai tájkultúra jövője

Az ember és a természet elidegenedése a közelmúltban ráébresztette az embert környezetére. Ebből származott az igény, hogy megújuljon a tájhoz való viszonyunk. Kezdünk végre fogékonyak lenni a táj iránt, életünkre hatást gyakorló minősége, eszmei és tápláló értékei iránt. Felfedezzük, hogy a táj "lélegző tér", ahol "friss levegőt" szív az ember, és amelyet megillet újraébredő tiszteletünk. Megpihenhetünk benne és életterünknek tudhatjuk, ám feladatnak is kell tekintenünk.
Annak érdekében, hogy az európai tájkultúra megújulhasson, mind az egyénnek, mind a közösségnek tudatos kapcsolatba kell kerülnie a táj minőségével, értékével és méltóságával, fel kell ismernie a kulturális változásokat és az egészséges jövő felé mutató jelzéseket. Egyénileg is felelősséget kell vállalnunk a táj minőségéért.
Európa tájait az európai közösség és a helyi-regionális közösségek örökségének tekintjük.
A táj szóban forgó egyedisége és méltósága magában rejti a további fejlődés távlatait.
A tájhoz fűződő viszonyunkat úgy kell megújítanunk, hogy partneri viszonyba kerüljünk környezetünkkel.
Ahol ilyen, kölcsönösségen alapuló kapcsolat alakul ki ember és természet között, ott a hasznot kereső gondolkodásmód is a gondoskodó viszonyt fogja szolgálni. A tájat tiszteletben tartva megtapasztalhatjuk, hogy amiképpen mi tápláljuk a természetet, úgy ő is táplál minket, mind fizikai, mind szellemi értelemben.

Miért fontos nekünk a táj?

A táj többlet értékei
A táj több, mint tárgyi részletei. Nem látjuk a fától az erdőt, ha csupán az egyes részletekre figyelünk. A táj "többletet" is tartalmaz, mely először hangulatként vagy légkörként érint meg minket. A megragadható tényekkel ellentétben valami megfoghatatlanként éljük meg ezt a teljességet, ami rendkívüli hatással van az ember életére. Mihelyt felfigyelünk erre és elfogadjuk létezését, értéket is tulajdoníthatunk neki.

A táj szellemi termék
A tájjal tudatosan kell foglalkozni, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy az emberek tudatosítsák a maguk számára, milyen belső indíttatásaik vannak. A táj aszerint keletkezik és létezik, hogy az emberek mennyire tekintik környezetüknek a természetet. Táj ember nélkül nem létezhet. A tájat mindig az emberi "értelem" és az emberi "kéz" teszi azzá, ami.

A táj mint társadalmi esemény
A táj nem színtiszta természet. Főleg a korábbi nemzedékek munkájának köszönhetjük. A városi és vidéki történelmi emlékek védelmet érdemlő értékeink. Az életterünket alkotó táj egyének tevékenysége során alakul ki, ám bárhol legyen is, közösségi. A másik ember tája kölcsönös megértés által integrálódik a miénkbe. Az emberek csoportjai közösen tevékenykednek, és felismeréseiket megosztják egymással.
A történelem folyamán az emberi tudat átalakul, és ezzel átalakul a mindenkori valóság is. A táj története mindig tükrözi az emberi tudat történetét.
A tájból kiolvasható a történelem. Mióta tudományosan lényegtelennek minősül az érzéki észlelés, a civilizáció úgy bánik a környezettel, hogy az elveszíti érzéki gazdagságát, és visszájára fordul gyógyító ereje. Egyre többen törekednek rövid távú gazdasági sikerekre, melyeknek mellékhatása nyilvánvaló károsodásokban jelentkezik. Mégis lehetséges, hogy olyan alapokra helyezzük a táj gondozását, melyek hosszú távon értékteremtőek lesznek.

A táj esztétikája
A táj esztétikája nem csupán "szép körítés", hanem arra tanít meg bennünket, hogy érzéki voltukban tapasztalhatjuk meg "a dolgok természetét". Az ember a maga szándékai és akarata szerint hatol be tevékenységével a természet alkotóműhelyébe. E behatolást a kultúrtáj képében tapasztalhatjuk meg. 
A táj táplálja az embert, és az ember táplálja a tájat
A táj oltalmaz, gyógyít, táplál. Minden táj az elmélkedés helyszíne lehet, ahol az ember ráébredhet arra, hogy mi történik valójában a világban, ellentétben azzal, amit a média virtuális képei sugallnak. Ezzel pedig rátalálhat önmagára is.
Ettől lesz a táj az azonosulni tudás helye. Az esztétika révén lelkünk képei befogadják maguk közé a táj képeit. Hogy miként alakítottuk a tájat, az közvetlenül visszahat ránk. Az embernek ebből a természettel tudatosan fenntartott kapcsolatából a táj is új életerőt meríthet.

A táj közvetít
Ha felismerjük a tájban jelenlévő többletet, akkor a táj összhangba hozza az embert és a természetet, a társadalmi és ökológiai szempontokat, és közvetíteni képes az antropo- és az ökocentrizmus között.

Milyen lépésekre van szükség?

A táj méltósága és joga
A tájaknak megvan a maguk önazonossága és méltósága. Ezt a méltóságukat meg kell őrizni és még magasabbra kell emelni. Ahhoz, hogy a táj védelmében a joghoz lehessen folyamodni, jogi státuszra van szükség. A táj méltóságát megfelelően érvényesíteni kell az iskolai nevelésben, hogy a tájjal minden nemzedék gondosan bánjon.
Kongresszusunk résztvevői úttörő tettként üdvözlik az Európa Tanács táj-egyezményének elfogadását és várják e korszakalkotó dokumentum mielőbbi ratifikálását.

Új táj- és mezőgazdaság
Az új tájkultúrában már nem kizárólag a haszonra irányulnak a törekvések, hanem ember és természet egymásról gondoskodó, egymást kölcsönösen fejlesztő viszonyára, melynek ki kell terjednie az emberek közötti kapcsolatokra is. A táj értékeinek élvezetét és a gazdasági tevékenységeket úgy kell folytatni, hogy hosszú távon a táj számára is értékteremtőnek bizonyuljon.
A jövő mezőgazdaságának is a tájtudatra kell ébrednie. Ha értéket tulajdonítunk a tájban jelenlévő többletnek, és bevonjuk a tájat alakító tevékenységünkbe, akkor a tájjal való gazdálkodás igazi minőségteremtő és életet tápláló termeléssé lesz. A táj adta többlet értékének felismerése lelki és szellemi értelemben is megújíthatja gondolkodásmódunkat.
A tájkultúra minden ember számára feladat. Minden helyre -- városra és vidékre egyaránt -- vonatkozik. Nélkülözhetetlen a gazdák, a természetvédők, a helyi lakosok, a földbérlők, az oktatók, az orvosok, a művészek és a táj-tervezők együttműködése. Ebben az együttműködésben fejeződik ki a táj társadalmi jelentősége.

A személyes jelenlét nyomatéka
Ha az ember azonosul az őt körülvevő tájjal, saját magára is rátalálhat. Minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy közérzetünk és a közösség kedélyállapota milyen mértékben függ attól a tájtól, amelyben élünk, annál inkább meg akarjuk és meg is tudjuk majd találni azokat az utakat, amelyeken elindulhatunk a táj tartós fejlesztése és hasznosítása érdekében.
Az ember a táj tudata. Felismerésekre képes voltában az ember felel a táj kultúrájáért és jövőbeli fejlődéséért.

A táj új otthonunk
Minden embernek elemi érdekei fűződnek a tájhoz. Megilleti őt az a jog is, hogy hasznosítsa a tájat és gondját viselje. Hiszen olyan élettér ez, mely más élőlényekkel együtt a miénk is. És a táj lakóit megilleti, hogy beleszóljanak a tájjal kapcsolatos kérdésekbe. Mert az emberről van szó, és az ő helyéről a tájban. Legfőbb ideje, hogy személyesen álljunk ki a táj érdekében, mert az csak így válhat a modern kor emberének otthonává.

A kiáltvány Az európai tájkultúra mint feladat című 2000. szeptemberi dornachi kongresszus résztvevőinek közreműködésével készült.

R. M. Rilke
Találkozás

Tetszés szerinti út a városon kívül. (Egyetlen feltétel, hogy senkivel se találkozzék az ember.) A kutya úgy terem ott hirtelen, akár egy ötlet. Szándékosan kutya módjára viselkedik, színleg teljesen lefoglalják kisded tennivalói, ám észrevétlen elszakad azoktól, figyelemre méltóan biztos pillantásokat vet az idegen után, aki folytatja útját. Egyetlen pillantás se vesz kárba.
A kutya hol előtte, hol mellette jár, folyvást titkos, egyre fokozottabb megfigyelés alatt tartva a sétálót. Hirtelen utolérve az idegent: Hát mégis! Hát mégis!
Az öröm szertelen jeleit mutatja, amelyekkel megpróbálja feltartóztatni a továbbhaladót. Az végül tesz egy gyors, barátságos, megnyugtató s ugyanakkor elhárító mozdulatot, s egy fél lépésnyire balra, könnyedén megy el a kutya mellett.
Az eb örömteli várakozásban:
Még előtte vagyunk a dolognak.
Zokog az érzelmi túláradástól. Végül a pofáját odatartva egyszer a gyorsabban kilépő férfi elé rohan: most jön, gondolja, pofáját esdeklően, mintegy ismertetőjelként nyújtva oda.
Most jön.
Micsoda, kérdezi egy pillanatig tétovázva az idegen.
A feszültség zavarrá, kétséggé, döbbeneté változik át a kutya szemében. Hiszen ha a férfi nem tudja, minek kell jönnie, hogyan jöjjön? -- Mindkettejüknek tudniok kell; csak azután jöhet. A gyalogos ismét fél lépést tesz balra, ezúttal teljesen gépiesen; szórakozottnak látszik. A kutya megáll előtte, és most -- anélkül szinte, hogy különösebb elővigyázatosságot tanúsítana -- megpróbál az idegen szemébe nézni. Egyszer már-már azt hiszi, tekintetük találkozik, ám aztán a két pillantás lesiklik egymásról.
Lehetséges, hogy ez az apróság... gondolja a kutya.
Ez nem apróság, szól hirtelen előzékenyen, ugyanakkor türelmetlenül az idegen.
A kutya megijed. Hogyan (nagy nehezen erőt vesz magán) mikor én mégis érzem, hogy mi... A bensőm... az én... Ne is mondd ki, szól közbe majdnem dühösen az idegen. Szemtől szemben állnak. Tekintetük ezúttal egymásba mélyed, a férfi szeme úgy fúródik a kutyáéba, mint hüvelyébe a tőr.
Először a kutya hátrál meg; meglapul, majd oldalára szökken, s egy jobbról, alulról oldalazó pillantással vallja be:
Szeretnék tenni érted valamit. Mindent megtennék érted. Mindent.
A férfi már újból indulóban van. Úgy tesz, mintha nem értené. Látszólag figyelmetlenül halad, de olykor-olykor megpróbálja tekintetével követni a kutyát. Látja, hogy az félszegen és különös tanácstalansággal szaladgál körötte, hol elébe kerülve, hol hátramaradva. Hirtelen néhány lépésnyire megelőzi, körmeit a földbe vájva fordul az őt követő felé, magasra tartott, megfeszülő hátsó részéből előrenyúlik. Nagy önuralommal néhány könnyed és gyerekes mozdulatot tesz, hogy azt a látszatot keltse, mintha élőlényt tartana mellső mancsai közt. Azután meg szó nélkül pofájába veszi a követ, amely ezt a szerepet játssza.
Én most ártalmatlan vagyok, s már egy szót sem tudok szólni; ezt mondja bólintása, miközben hátrafordul.
Van ebben a bólintásban valami meghittség, egyfajta megállapodás, amelyet azonban -- hát Istenem! -- nem kell túl komolyan venni. Így annyira felületes és mókás ez az egész, s ugyanilyen értelmet nyer a kő hurcolása is.
De most, hogy a kutya a követ a pofájába vette, a férfi nem állhatja meg szó nélkül:
Legyünk okosak, mondja továbbhaladtában, anélkül, hogy lehajolna az ebhez.
Hisz' ez nem segít rajtunk semmit. Mit használ, ha felfedjük magunkat egymás előtt? Bizonyos emlékeket nem szabad feltörni hagyni. Egy ideje én is így voltam vele, s már-már közel jártam, hogy megkérdezzem, ki vagy te. Azt mondhatnád erre, Én, mert egymás közt nem használunk neveket. Ám lásd, nem segítene ez sem. Csak még inkább összezavarna bennünket. Mert most bevallhatom neked, hogy egy ideje igen bizonytalan voltam. Most nyugodtabb vagyok. Bárcsak meggyőzhetnélek, mennyire hasonlóképpen érzek magam is. Az én természetemben talán még több akadály gördül egy viszontlátás elé. Nem is hiszed, milyen nehéz helyzetben vagyunk.
Hogy az idegen így beszélt, a kutya belátta, nem segít semmit, ha tovább színleli a felszínes játékot. Egyrészt boldog volt, ám ugyanakkor látszott rajta, fokozódó félelme arra készteti, hogy a beszélő szavába vágjon.
Ez csak most sikerül neki, midőn az idegen csodálkozva és ijedten, szemtől szemben látja az állatot -- először legalábbis úgy véli -- ellenséges tartásban. Persze a következő pillanatban tudja: a kutyát -- akitől távol áll, hogy gyűlöletet vagy ellenséges érzületet mutasson -- megkínozták és megfélemlítették; ez érthetően kifejezésre jut pillantásának fényében és fejének ferde tartásában, s abban a viselkedésben tűnik újból elő, ahogy most hurcolja a követ, amelyet teljes keménységével és súlyával ott tart betegesen felhúzott ínye mögött.
A férfi egyszerre megérti ezt, s már nem fojthat vissza egy mosolyt:
Igazad van, te kedves, maradjon köztünk kimondatlan a szó, amely oly sok félreértésre adott okot.
És a kutya óvatosan, akárcsak valami törékeny tárgyat, leteszi oldalra a követ, hogy ne tartsa fel tovább az idegent.
Az pedig valóban el is indul, s elmerültségében csak később veszi észre, hogy a kutya észrevétlenül, hűségesen követi saját akaratán kívül, ahogy az eb követi gazdáját. Ez szinte fáj a férfinak.
Nem, mondja, nem, ne így. Ne ilyen tapasztalat után. Mindketten elfelednénk, amit ma átéltünk. A mindennapi dolgok elhalványulnak, s a te természetedben megvan a hajlam, hogy az enyém alá rendeld magad. Végül még felelősséget is érez az ember, amit én nem vállalhatok. Te észre sem vennéd, hogy teljes bizalommal vagy irántam, túlértékelnél engem, és olyasmit várnál el tőlem, amit nem tudnék teljesíteni. figyelnél, és azt is helyeselnéd, ami nem jó. Ha örömet akarnék szerezni neked: sikerülne-e akár egyszer is? S ha te egy nap szomorú lennél és panaszkodnál, tudnék-e segíteni rajtad? És nem értenéd, hogy én vagyok az, aki hagy téged meghalni. Nem, nem, nem. Menj el, kérlek: menj el!
S a férfi csaknem futni kezdett, és úgy látszott, mintha menekülne valami elől. Csak fokozatosan mérsékelte lépteit, míg végül már lassabban ment, mint annakelőtte.
Hosszas töprengésbe merült: egyébként ma miről is eshetett volna szó közöttünk? S végül hogyan adtunk volna kezet egymásnak?
Leírhatatlan vágy rezdül benne. Megáll és hátrafordul. Ám az út közvetlenül mögötte belehajlik az időközben leszállott alkonyatba, és már teremtett lelket se látni.
(1907)