Kint már hideg volt, bár a hó még nem esett le. A konyha szabadba nyíló ajtajának üvegeit homályossá tette a rácsapódó pára. Délután volt, négyen ültünk az asztal körül, kicsit távolabb a házigazda felesége. 
A kiválás -- a kívülállás -- nehézségeiről, az egymásra utaltságról beszéltünk, meg a gyümölcs-aszalásról, a sáros utakról és persze a verébrajként csapódó gyerekcsapatról. Valahogy mégis úgy történt, hogy a mondatok mindig az égbe tartottak. Ezért került ez a beszélgetés az öko-etika rovatba. És ezért kölcsönöztük a beszélgetéshez Tarkovszkijtól utolsó filmjének címét.

A történet a Budapesti Műszaki Egyetem Zöld Körében kezdődött, a nyolcvanas évek végén. Rendszeresen összejöttünk hétfő esténként egy kis kollégiumi szobában, és az életmódunk megváltoztatásáról, a természettel harmonikus élet kialakításának lehetőségeiről beszélgettünk. 
Akkor nekünk úgy tűnt, hogy a zöldmozgalom zsákutcába jutott. Sok volt a beszéd és kevés a tett. Ha mégis tettünk valamit, annak sem volt visszhangja, a sajtó és a politika egyként hallgatott róla. Szerettük volna összefogni ezeket a pozitív törekvéseket, és létrehozni egy valóban működő példát az országban. 
Az első leköltözők egy része tehát a zöld oldalról érkezett, a másik a tánckörös vonulat -- a néptánckör szintén ebben az időben indult a Műegyetemen. Nagy hatása volt Pap Gábor és Molnár V. József előadásainak is. Egyrészt ezek hozták össze igazán a társaságot, másrészt az előadások kapcsán kezdett el tisztázódni bennünk, mi az, amit a régiből mint értéket mindenféleképpen meg kell tartani, és mi az, amit ma csak másképp lehet.
Közben jártuk az országot. Ha hírt kaptunk "elmaradott" területekről, ahol nincs ipar, még tiszta a levegő, erdő és élővíz is van a környéken, akkor rögtön felkerekedtünk és megnéztük. Olvastunk elméleti írásokat, témába vágó filozófiai műveket. Lassan annyira belebonyolódtunk az elméletbe, hogy elhatároztuk, elég volt, ha találunk olyan helyet amely nagyon tetszik, akkor oda lemegyünk. Megpróbáljuk alkalmazni a tudást, és józan paraszti ésszel valahogy világot teremteni magunknak. Úgy gondoltuk, ez sokkal többet számít, mint ha elolvasunk minden ilyen szakkönyvet.
Visnyeszéplakra 1991-ben találtunk, rögtön megragadott minket, mindannyian beleszerettünk. Szerintem mindenkinek megvan a helye a világban, és ha megtalálja, akkor már csak részletkérdés, hogy úgy alakítsa a körülményeket, ahogy neki jó. Velem is így történt. Amikor például eladó házat kerestem, a sokadik után mondták, hogy van még egy, de azt meg se mutatják, mert iszonyú állapotban van, sokat is kérnek érte, nem éri meg. Gondoltam, azért megnézném. Azután bementük egy portára. Gyönyörű volt. Ahogy elképzeli az ember a mesékből vagy az álmaiból: középen egy nagy, öreg eperfa, mellette kút, jobbra egy keletre tájolt hármas osztatú parasztház, balra istálló, pajta, lent a pince. Az embernek a szíve döntött. 
Mi voltunk a negyedik vagy ötödik család. Teljesen lepusztult ház volt ez is, meg a többi is. Évek mentek rá, hogy rendbe tegyük a házat, a kertet, a régi gyümölcsfákat, a környezetet. Vannak olyan részek, amihez nem szívesen nyúlok hozzá, mert az dzsungel -- úgy igazi, ahogy van.

Az első lépések

-- Hányan vagytok most?
-- Körülbelül tíz család és sok-sok gyerek, de úgy tűnik, lesz több is. Építkezni is fognak, további jelentkezők is vannak. Nincsen rosta, mint más ökofalvak esetében. Az élet rostál. 
-- Itt nincs előző generáció. Ti vagytok saját előző generációtok. Hogyan szervezitek a közösséget, hogyan találjátok meg pillanatról pillanatra a magatok útját? Kihúzhatja-e önmagát az ember a nagy modern átokból saját hajánál fogva?
-- Itt nem volt közösség, amibe beleszülettünk volna. Folyamatosan kell  megteremteni. A kapcsolatok rendeződnek, erősítjük egymást. Átjárunk a szomszédba beszélgetni, átadni a tapasztalatokat, segíteni egymásnak. Szép lassan kristályosodik ki minden, idő kell, hogy beleéljük magunkat.  Meg kell változtatni magunkat, levetkőzni mindazt, ami nem tetszett a modern világban, de ránk tapadt. Ez nem megy egyik napról a másikra, szép lassan azonban ki lehet oltani. Aki nem érzi itt jól magát, saját magát rekeszti ki. Volt rá példa.
-- Milyen közösségi kontrollt alkalmaztok, például a felhasználható anyagok, technológiák esetében? Hogyan éritek el, hogy mindenki a közös cél felé húzzon? Próbáltok tudatosan létrehozni valamilyen fórumot, szerveződést, vagy egyszerűen leültök beszélgetni egymással? 
-- Mindkettő. Hála Istennek gyakran előfordul, hogy leülünk egymással borozni, és megbeszéljük a dolgokat, de megesik -- hisz van egy egyesületünk is --, hogy fontos dolgokról közgyűlést tartunk. Például, ami a mezőgazdaságot illeti, a biokultúra alapvető: nem vegyszerezünk. Most már próbáljuk úgy is megvédeni magunkat, és tartóssá tenni ezt az irányt, hogy elkezdjük a terület helyi védettségűvé nyilvánítását. Ha ez létrejön, akkor már jogi szinten is meg lehet védeni Széplakot. Ehhez egyesületi döntés kellett. 
Másrészt, amikor éppen nyomtam a púrhabot a most készülő házam tömítéseként, többen is jöttek, segítettek, elmondták, hogyan készül ez a hab, milyen hatással van a környezetre. Ez eszembe sem jutott, illetve akkor még nekem "belefért". Hasonlóképp egymást győzködjük a gyökérzónás víztisztító előnyeiről. Ez nem jelenti azt, hogy kötelező lenne ilyet építeni, sok más lehetséges megoldás is van.
Egy másik kérdés például a cement használata. Ha tudja az ember, hogy a Dunai Cementművek mit tettek a Naszállyal és a környezettel, akkor elgondolkodik, hogy használhatja-e az így előállított terméket. És az is igaz, hogy a vályogház, ha elhagyják, 1-2 év alatt egyszerűen visszasimul a természetbe, eltűnik; nincs sitt és nincsenek meredező betonvasak. Ez csodálatos. Ennek ellenére én például betonoztam a műhelyemet, mert egy gépet nem tudok rátenni a földpadlóra, elrohad egy-két év alatt. Ha dolgozni akarok, nekem le kell betonozni és kell ipari áram is. Rengeteg kompromisszumot kell találni, mindenkinek meg kell küzdenie, eldöntenie, mit vállal és mit nem. (Az autó a másik ilyen probléma.) 
Persze mindenkinek megvannak az érvei. Akár elfogadom a másik véleményét, akár nem, mindenképpen odafigyelek arra, amit mond. Tudom, mit mondana valamilyen helyzetben, és folyamatosan a szívemben forgatom azt, hogy a másiknak egy adott a dologról mi a véleménye. Ez minden téren, minden apró dologban így van.

Az önkormányzat

Közigazgatási szempontból Visnyéhez tartozunk. Nem volt túl rózsás viszonyunk az önkormányzattal, bár most már valamennyire normalizálódott. Az elején nagyon bizalmatlanok voltak, idegeneknek néztek minket. Ez azért furcsa, mert Visnyén a lakosság 80%-a nyugdíjas, és az ilyen falvakban örömmel fogadják a fiatalokat, segítik a letelepedésüket. 
-- Mi okozta ezt a feszültséget?
-- Az őslakosok -- élethelyzetükből és az elmúlt évtizedek fejlődési mintáiból következően -- még minden erejükkel azokat a fogyasztói mintákat akarják követni, amelyeken mi már túlléptünk. A legtöbb falusi ember legfőbb álma, hogy a tévéből ismert fogyasztói társadalomban éljen, és abba integrálódjon. Menekülne ebből a világból. Mi viszont éppen ez elől jöttünk ide. A fáziskülönbség, a fáziskésés a bizalmatlanság alapja.
Emellett jelenleg is a levegőben van egy csomó probléma. Az erdészet bármikor kitermelhet a környékünkön egy jókora erdőrészt. Ez szörnyű lenne. Arról is volt szó, hogy utat fognak építeni rajtunk keresztül. Éppen ezért részönkormányzatot szeretnénk. Ha megvalósul, ki tudnánk védeni ezeket a dolgokat. Az iskolával is nagyon nehezen jutottunk előre. Lassan ugyan elkészült egy kis iskolaépület, de ez csak ideiglenes megoldás. Szeretnénk egy közösségi házat, faluházat, templomot is....
...meg hát igazából belső templomaink építésének lassúsága -- ez az, ami idegesít minket, ezért sürgetjük a külső templom építését. 

Ökofalu

A szó szoros értelmében Széplak szerintem nem ökofalu. Elsősorban nem ökológiai alapokon szerveződik, mások a követelmények. Az ökofalvak nagyon nehéz helyzetben vannak Magyarországon, de másutt is. Ennek az egyik oka az, hogy az ökológia nem képes az embernek teljes világszemléletet adni. Lehet gondolkodási mód vagy filozófia; rengeteg dolgot felismer, amit betartasz, fontosnak vélsz, de önmagában nem ad igazi teljességélményt. 
Néhány helyen csak az volt a lényeg, hogy környezettudatos legyen, megfelelő technikákat alkalmazzanak, de hogy egyébként ez működni fog-e emberileg, az egyáltalán nem derült ki. 
Egy kicsit veszélyesnek tartom azt is, amikor a telkeket közös tulajdonba veszik. Sohasem lehet tudni, hogy egy egyesület vagy alapítvány holnapi vezetése mit fog majd erről gondolni. Széplakon egy kicsit természetesebben alakult a dolog. Emberi kapcsolatok útján fejlődik, fokozatosan költözik egy-egy család a saját házába. Életképesebb azért is, mert organikus, ha úgy tetszik, népi kultúrára épül. Ez az alapeszme, a mag, amely folyamatosan befogadja az új dolgokat, alapértékei szerint szelektál, ugyanakkor nyitott, változóképes.

Közösség és hit 

Ezekben a nehezebb időszakokban az összetartó erő csak a hit, a közös hit lehet. Alapvető dolog, mert ha hit nincs, törekedhetsz bármire, kínlódhatsz, előbb-utóbb belefáradsz, nem fogod bírni a gyűrődést, és elköltözöl. A szakmai cél, a szaktudás hosszú távon nem segít. Nagyon fontos a tárgyi tudás, például a permakultúra elméletének ismerete, de el kell tudni dönteni, melyik épül melyikre. Ha az értékek nincsenek a helyükön, akkor teljesen reménytelen, hogy közösség létrejöjjön, még kevésbé, hogy fennmaradjon. Olyan működő közösséget nem tudok elképzelni, ahol nem a hit áll a központi helyen. Azok a próbálkozások előbb- utóbb szétesnek -- itthon is van erre példa. Számunkra ezt a hitet a keresztény hit jelenti.
Szerintem fontos, hogy Istennek mi a gondolata az életedről, mit akar veled, mert ha ezt megtalálod, akkor boldogan élsz. Ha nem találod, akkor mindegy, hogy ökofaluban élsz, vagy bárhol másutt. Törekedni kell, hogy az ember minél előbb meglelje az útját, mert addig csak tévelyeg és önnön hatalmától, okosságától megrészegülve hülyeségeket csinál: azt mondja, márpedig én kitalálom, hogy ilyen falu, meg olyan életmód jó nekem, és ezt csinálom, és nem érdekelnek a különbségek, nem érdekel, hogy melyik országban vagyok, nem érdekel, hogy itt mi volt ötszáz évvel ezelőtt, nem érdekel, hogy van-e Szent Korona vagy nincs, nem érdekel semmi, én kitaláltam a magam kis teóriáját, és ezt csinálom...
Teljesen mindegy, hogy ezt minek nevezem, hogy zöldnek vagy liberálisnak vagy akárminek, ez nem működik hosszú távon. Merthogy a világmindenséget nem mi irányítjuk -- hála Istennek, mert akkor már nem működne, még akkor sem, ha "bio-elképzelésekkel" irányítanánk. A kérdés az, hogy tudunk-e ehhez a magasabb szinthez kapcsolódni.
Szerintem az igazi válság, itt a nyugati világban az elszemélytelenedés, a kiüresedés. Ez önmagában a környezeti válság. Nem jó, ha katasztrófa-történetnek fogjuk fel az egészet -- van kiút, van választási lehetőség. 
Persze csak az életképes, amiért az ember vagy a közösség áldozatot hoz. Úgy érzem, a kereszténységnek elterjedésekor azért volt átütő hatása Európában, azért volt nyilvánvaló igazsága mindenki számára, mert akik hirdették, az életük árán is hirdették. Az áldozatvállalásnak olyan mértékéig mentek el, ahová most is el kellene mennünk, hiszen valamiképpen most is korszakváltás előtt állunk. Amíg ezt meg akarjuk úszni, és helyette csak terveket gyártunk, addig nem jutunk előre. Esélyünk attól lesz, hogy el merünk menni a végsőkig az áldozatvállalásban. Mi még nem találkoztunk ilyen helyzettel, de biztos, hogy vár ránk. A kérdés voltaképpen az, hogy vállaljuk-e azokat a terheket, amelyeknek értelmük van a magunk, egyszersmind a közösség és a világ számára is, vagy behunyva a szemünket "elvagyunk". És ez az életkép eszményétől függ, a többi már csak következmény. Meg kellene különböztetni a lényeget a látszattól, a tartalmat a formától. Tisztázni kell, hogy mindez miért történik. És mi az a középpont, amire építeni lehet. Ez a mindennapokra lebontva állandó konfliktusokat okoz, meg állandó kínlódást -- és állandó fejlődést.
Nem az a baj, ha az ember óriási feladatok előtt áll, inkább az, hogy nem látjuk tisztán, mi is az, amit meg kell csinálni. Ennek a kornak szörnyű csapdája, hogy a dolgok szétfolynak, szétmorzsálódnak. Nem lehet tisztán elkülöníteni, hogy hol van a határ. Hogy ez még belefér, vagy már nem fér bele, rakjak-e szigetelést vagy betonozzak, legyen-e téglaalapom vagy ne.
Szerintem ahhoz, hogy egy kis közösség képes legyen akár csak felismerni, felmérni is ezeket a problémákat, ahhoz bizalom, egymás iránti nyitottság és mindenki által elfogadott lelki vezető kell. Egyre inkább úgy érzem, hogy a lelki vezetőnek itt helyben kell felnőnie -- hogy képes legyen úgy átérezni a közösséget, ahogy csak a gyerekek tudják. Ők most úgy nőnek fel, hogy szinte mindig együtt vannak, játszanak. Tehát mire felnőnek -- ha sikerülne itt maradniuk, nem mennének a szélrózsa minden irányába --, akkor közöttük már létrejöhetne egy olyan közösség, ahol nem kell vitatkozni, hogy ki legyen a falubíró, mert már játék közben kialakul, hogy ki az a személyiség, aki mindig dönt. Kialakul, ki legyen jegyző vagy tudom is én, a harangozó, a pap. Egyszerűen az egész gyerekkoruk arról szól, hogy az életre felkészüljenek. Mindenki pontosan tudja majd a másikról, hogy ki ő -- mintha egy családban nőttek volna fel. Szerintem csak ilyen közösségben alakulhat ki olyan vezető, akit tényleg elismer a közösség. 
A gyerekek talán már nem fertőződnek annyira az individualizmus nevű betegséggel, mint amennyire mi. Reméljük, hogy tudjuk így nevelni őket. Én azért vagyok olyan derűlátó, mert úgy érzem, hogy a felelősségünk kézzel foghatóbb, mint azé, akinek nincs köze ahhoz, amit csinál. Aki bejár a munkahelyre, fizetést kap, azt valamilyen módon elkölti, és másképpen nem vesz részt a közös dolgokban, nem érzékeli, hogy mindent felelősséggel kellene tennie. 
Aki rögtön a bőrén érzi, ha valamit jól vagy rosszul tesz, nem így cselekszik. S ebből a szempontból mi nagyon jó helyzetben vagyunk. Ideális, paradicsomi állapotban, mert közvetlenül érzékeljük annak a terhét vagy fényét, amit rosszul vagy jól teszünk.