A zseniális angol tudós és gondolkodó, James Lovelock Gaia-hipotézisét a tudomány világa kezdetben meglehetősen kétkedve fogadta, az évek múlásával azonban egyre elfogadottabbá vált. A magyarul is megjelent -- 1979-es keltezésű -- Gaia-könyv óta a hipotézis rengeteget változott, finomodott.
 

Az élő sárgolyó

A darwini evolúcióelmélet egyik központi gondolata, hogy az élőlények alkalmazkodnak fizikai környezetükhöz. Darwin azonban még nem hangsúlyozta kellőképpen, hogy a folyamat kétirányú: az élőlények az alkalmazkodás mellett át is alakítják fizikai környezetüket, vagyis visszacsatolási folyamatok működnek az élő szervezetek és fizikai környezetük között. Például az első oxigéntermelő fotoszintetizáló élőlények tevékenysége nyomán jelentősen megnőtt a légkör oxigénszintje, ami viszont visszahatott az élővilágra: az oxigén számos baktériumfaj számára mérgező volt, így sokuk távozni kényszerült az élet színpadáról.
Míg az élőlények alkalmazkodóképességét már nagyon régóta elfogadott tényként kezelik a biológusok, környezetátalakító képességük csupán a közelmúltban kezdett kellő figyelmet kapni. A Lovelock által először 1972-ben megfogalmazott Gaia-hipotézis is ez utóbbira helyezi a hangsúlyt. A hipotézis mai formája így szól: az élőlények nagy mértékben hozzájárulnak azokhoz a globális szintű önszabályozó visszacsatolási mechanizmusokhoz, amelyek a földfelszínen a fizikai környezetet relatíve stabilan, és az élet számára tolerálható állapotban (a homeosztázis állapotában) tartják. 
E megfogalmazásból kitűnik, hogy a Gaia-hipotézis a Földet egy óriási élőlénynek tekinti (természetesen csupán metaforikus értelemben!), hiszen a homeosztázis fogalmát az élettanból kölcsönzi, ahol az a szervezetnek a környezet ingadozásai ellenére fennálló egyensúlyát jelenti (pl. állandó testhőmérsékletet), ami az ideg- és a hormonrendszer különböző visszacsatolások útján működő szabályozása révén valósul meg.
A nagy kérdés természetesen az, hogy vajon tényleg igaz-e a hipotézis? A következőkben elsősorban e kérdésre keressük a választ.

Már megint nincs új a nap alatt

Egyesek már a kezdetektől fogva kritizálták a Gaia-hipotézist amiatt, hogy tulajdonképpen semmi új dolgot nem állít, ugyanis már hosszú idők óta jelen van az emberiség gondolkodásában a hülozoizmus, a mindenséget egységes, élő szellemi szubsztanciának tekintő filozófiai irányzat. A Gaia-hipotézis tehát többek szerint csak új köntösbe öltöztetett egy ősrégi elképzelést.  Nos, ebben kétségtelenül van némi igazság, ellenben érdemes azt is megjegyezni, hogy -- egy újszülöttnek minden vicc új alapon -- a legtöbb, a múltat kevéssé ismerő mai ember számára ez mégis radikálisan új és szokatlan gondolatnak tűnhet. Ráadásul az új köntös is sokat változtathat az összképen.
Persze már maga a névválasztás is szinte provokálta a fenti kritikákat (egyébiránt az elnevezés Lovelock szomszédjától, a fizikus képzettségű Nobel-díjas írótól, William Goldingtól származik), hiszen Gaia a görög mitológia földistennője, Káosz és Erósz szerelmének gyümölcse, a világmindenség megingathatatlan alapja (és mellesleg még Zeusz nagymamája is). A Földanya más kultúrkörök, népek mitológiáiban is megjelenik. Az aztékok szerint például a Földistennőből ered minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége van. Kicsit másképpen gondolkodtak minderről a régi kínaiak, de az élő világmindenség elképzelését náluk is megtaláljuk. Szerintük az egész univerzum egy hatalmas élőlény, egy hánykolódó sárkány, melynek része a Föld.
Több görög gondolkodó is élőlénynek képzelte a Földet. Platón például a Timaiosz lapjain arról ír, hogy a teremtő egyetlen élőlényt teremtett, ami magában foglalja az összes többit. Görög hatásra hasonlóan gondolkodtak a reneszánsz természetfilozófia képviselői is. "Élő lelke van a Földnek" -- írta Leonardo da Vinci, de ilyen formán vélekedett még többek között Giordano Bruno is.
A XVII. század egyik legjelentősebb gondolkodója, Spinoza már szinte előrevetítette a Gaia-hipotézist. Holisztikus szemléletet vallott, minden dolgot és létezőt egy nagy egész részének tekintett. Elképzelése szerint a fizikai világ egy mindent magában foglaló, önmagát létrehozó és fenntartó kölcsönhatásrendszer. Érdemes mindezt összehasonlítani a Gaia-hipotézis fenti megfogalmazásával! A hasonlóság szembeszökő, noha Lovelock nem említi, hogy Spinoza bármiképpen hatott volna rá.
Nem túl meglepő módon a Rousseau által "megfertőzött" és a panteizmustól átitatott romantikában is megjelennek hasonló gondolatok, elsősorban a németeknél. Novalis például a XVIII. század végén egy ma is meglepően aktuális gondolatot vetett papírra: " a Föld egy óriási állat, amelynek mi emberek a parazitái vagyunk". Mintha csak egy mai mély-ökológust hallanánk.
A romantikusok fellépésével egy időben került sor a szóban forgó gondolatok első természettudományos megfogalmazására. James Hutton, "a geológia atyja" írja 1785-ben: "úgy tekintem a Földet, mint egy szuperorganizmust, amelynek megfelelő tanulmányozási módja a fiziológia kell legyen". (Lovelock Hutton nyomán nevezi a Gaia-hipotézishez kapcsolódó tudományt geofiziológiának, azaz a Föld élettanának.) Hutton különböző analógiákat is keresett, a víz globális körforgását például az élőlények vérkeringéséhez hasonlította. 
A zseniális elméletével a XIX. század közepén fellépő Charles Darwin -- ahogy már utaltunk rá -- még nem ismerte fel az élőlények környezet-átalakító tevékenységének valódi súlyát. (Őt magát nemigen marasztalhatjuk el ezért, mai ortodox követői viszont annál inkább hibáztathatók amiatt, hogy szinte betű szerint ragaszkodnak szavaihoz.) Ennek felismerése főként a francia filozófus, Henri Bergson nevéhez fűződik. 1907-es keltezésű, Teremtő fejlődés(*) című könyvében azt vallja, hogy Darwin elképzelésével ellentétben nem a természetes szelekció, hanem a teremtés (ma úgy mondanánk: környezet-átalakítás) belső kényszere az evolúció fő mozgatóereje. Alighanem ő mondja ki először, hogy az élőlények nem csupán passzív elszenvedői a fizikai környezet változásainak, hanem aktívan alakítják azt.
Bergson hatással volt az orosz Vlagyimir Vernadszkijra, a XX. század egyik legjelentősebb (bár sokáig -- elsősorban a nyelvi korlátok miatt -- szinte teljesen elfeledett) természettudósára. Vernadszkij alkotta meg a bioszféra fogalmának mai jelentését, és ő alapította meg a biogeokémiát, az elemek körforgalmának tudományát, részlegesen újraegyesítve ezáltal a XIX. század elején szétvált élet- és földtudományokat. Az élőlények és fizikai környezetük szoros egységét, kölcsönhatását, koevolúcióját hangsúlyozta. Darwinnak némileg ellentmondva azon az állásponton volt, hogy az evolúciót nem a populációk szintjén, hanem a bioszféra teljességében kell vizsgálni.
Hasonlóan vélekedett Vernadszkij kortársa, az elméleti ökológia egyik atyja, Alfred Lotka (a minden ökológus által jól ismert Lotka--Volterra-egyenletek egyik kiötlője) is, aki közvetlenül hatott Lovelockra. Physical biology című, 1925-ben megjelent alapművében kifejti, hogy együtt kell vizsgálni az élőlények és fizikai környezetük evolúcióját, hiszen nem is annyira az élőlények evolválódnak, mintsem a teljes rendszer.
A XX. században még számos további kutatónál és gondolkodónál jelentek meg a Gaia-hipotézishez némileg hasonló gondolatok. Közös jellemzőjük a holisztikus szemlélet, ami merev ellentétben áll a mai (karteziánus) tudomány analizáló redukcionizmusával, azzal a tudományfelfogáséval, amely a "holisztikus" jelzőt felettébb pejoratívnak tekinti.  Ez az egyik oka a Gaia-hipotézis visszafogott, kétkedő, illetve elutasító fogadtatásának.

Gaia születése

1965-ben Lovelock az amerikai űrkutatási hivatalban, a NASA-ban kezdett dolgozni a marsi élet lehetőségét vizsgáló kutatócsoportban. Legutóbbi könyvében nem fest túl rózsás képet e kutatások intellektuális színvonaláról. (Leírja például, hogy egyik kollégája egy marsi bolhacsapda szerkesztésével bíbelődött ...)
Lovelock és egyik kolléganője viszont egy valóban zseniális ötlettel rukkolt elő. Azt állították, hogy a Mars légkörének kémiai összetétele alapján megállapítható volna, hogy van-e ott élet, avagy sem. Ha ugyanis van élet, akkor az élőlények minden bizonnyal használják a légkört, úgy is mint nyersanyagforrást, és úgy is mint végterméknyelőt (ahogy például a földi növények szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, és oxigént juttatnak vissza oda), azaz végeredményben megváltoztatják a légkör összetételét. Ha van élet egy bolygón, akkor az élőlények jóvoltából a légkör összetétele távol lesz a kémiai egyensúlytól (vagyis az energiaminimum állapotától), azaz a légkört alkotó molekulák viszonylag sok energiát fognak tárolni kötéseikben.
Éppen ez idő tájt vizsgálták meg a Marsot 
(és a Vénuszt) infravörös teleszkópok segítségével, és azt találták, hogy légkörük (a Földével ellentétben) közel van a kémiai egyensúly állapotához (l. a táblázatot). És Lovelock mondá: mindezt tudván puszta pénzpazarlás volna elküldeni a Viking-űrszondákat. A NASA-nál nemigen lelkesedtek e javaslatáért (talán nem tudtak szabadulni a kis zöld marslakókkal való találkozás romantikus elképzelésétől), és kis híján ki is rúgták emiatt, de az idő mind a mai napig őt igazolja.
Mindez azonban már nem is volt igazán lényeges a Gaia-hipotézis szempontjából. Lovelock elkezdett gondolkodni: a Föld légköre nagyon messze van a kémiai egyensúlytól, mégis stabil az összetétele, méghozzá lényegesen hosszabb ideje az, mint az őt alkotó gázok átlagos légköri tartózkodási ideje. Hasonlóan, a földi éghajlat is már hosszú-hosszú ideje relatíve stabilnak mutatkozik, ennek köszönhető például, hogy már csaknem négymilliárd éve folyamatosan található a Földön folyékony víz, ami nélkül az élet nem maradhatott volna fenn. Lovelock arra a következtetésre jutott, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha maguk az élőlények szabályozzák saját fizikai környezetüket, vagy legalábbis jelentősen hozzájárulnak a szabályozáshoz.
Jó néhány elutasítás után 1972-ben jelent meg az első tudományos közlemény a Gaia-hipotézisről, és rögtön ezután beszállt a kutatásokba az extravagáns kutatónő, Lynn Margulis is, aki éppen néhány évvel azelőtt tette közzé a sejtszervecskék endoszimbionta eredetéről szóló -- kezdetben agyrémnek tartott, mára azonban teljesen elfogadottá vált -- elméletét. Több közös cikket is megjelentettek, és imígyen fogalmazták meg a Gaia-hipotézist: az élőlények szabályozzák a légkört, a klímát, az óceánokat és a földkérget, hogy azok a számukra megfelelő állapotban legyenek. (Fentebb láttuk, és alább is lesz még róla szó, hogy mára már revideálták és finomították ezt az elképzelést.)
1979-ben napvilágot látott Lovelock mára klasszikussá vált Gaia-könyve is, amely széles körben is ismertté tette a hipotézist.
Itt érdemes még megemlíteni, hogy aligha véletlen, hogy éppen a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején született meg a Gaia-hipotézis, mivel a társadalmi légkör ekkoriban több tekintetben is kedvezett egy ilyen elképzelés megjelenésének.
Egyrészt az Apollo 8 holdkomp felvételei jóvoltából 1968 karácsonyán először láthatta az emberiség a Földet a világűrből. Mindenki észlelhette szépségét és törékenységét, s ami talán a legfontosabb, a Földet egységes egészként vehettük szemügyre. Mindez Lovelockra is bevallottan hatással volt.
Másrészt rendkívül divatos volt ekkoriban a rendszerelmélet, egy olyan általános, holisztikus elmélet, amelynek központi fogalmai közé tartozik a szabályozás és a visszacsatolás. A Gaia-hipotézisen első pillantásra látszik a rendszerelmélet hatása.

Gaia-rabok és szkeptikusok

A leglelkesebben talán a környezetvédők fogadták a Gaia-hipotézist, közülük is elsősorban a fundamentalisták körében tett szert nagy népszerűségre. Ennek talán legfőbb oka, hogy transzcendenciára szomjazó korunkban a természettől eltávolodott, de bolygónk sorsáért aggódó emberek igényelnék egy új terémszetvallás felbukkanását, és a Gaia-hipotézisben ennek ígéretét vélték felfedezni. A tudomány világában talán a geológusok között aratta a legnagyobb elismerést, még akkor is, ha ugyanakkor több neves geokémikus is kritizálta. Utóbbiak úgy vélekedtek, hogy az élőlények nem játszanak igazán jelentős szerepet a Föld fizikai és kémiai tulajdonságainak alakításában, rajtuk kívül még számos más tényező befolyásolja például a légkör összetételét, vagy az óceánok tulajdonságait, így semmi okunk feltételezni, hogy a bioszféra kontrollálja az egész rendszert, az élet sokszor csak alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. Nos, a fentiekben van némi igazság. Olyannyira, hogy e kritikák hatására módosult is a Gaia-hipotézis, és a mai formájában már árnyaltabban fogalmaz: az élőlények nagy mértékben hozzájárulnak a szabályozáshoz, de más, abiotikus szabályozási folyamatok is léteznek.
Sokan illették a Gaia-hipotézist a teleológia vádjával, azt állítva, hogy az önszabályozás előrelátást vagy tervezést kíván az élőlények részéről. Az egyik kritikus szerint a bolygószintű önszabályozás csak úgy valósulhatna meg, ha a Föld összes élőlénye minden évben összegyűlne egy konferenciára, és megbeszélnék, hogy miként viselkedjenek a továbbiakban a bolygó homeosztázisának fenntartása érdekében.
Lovelock többször is tagadta e vádakat, de elismerte, hogy a hipotézis korai megfogalmazásai könnyen félreérthetőek voltak. Szabadkozásának némileg ellentmond az 1979-es Gaia-könyv egyik mondata: "[a Gaia-hipotézis] választást nyújt ahhoz a ... kiábrándító képhez képest ..., amely bolygónkat vezető és cél nélkül a Nap körül körbe-körbe járó agyalágyult űrhajóként festi le". E mondatban implicit módon ugyan, de félreérthetetlenül benne foglaltatik a korai Gaia-hipotézis teleologikus mivolta. Mindenesetre (ahogy később látni fogjuk) a hipotézis mára megtisztult a teleológiától, noha egyes hívei még mindig e régebbi megfogalmazását tartják rokonszenvesebbnek.
Talán az evolúcióbiológusok fogadták a legtöbb kétkedéssel a Gaia-hipotézist, mondván, hogy az nem illeszthető a darwini evolúcióelmélethez. Szerintük a hipotézis legnagyobb problémája, hogy csoportszelekciót feltételez. Eszerint a szelekció az élőlények azon tulajdonságainak kedvez, amelyek a csoport (jelen esetben a teljes földi bioszféra) átlagos rátermettségét növelik. Az evolúcióbiológusok rendkívül kevés példát találtak mindeddig a csoportszelekció létére a természetben, annál többet az egyedi szintű szelekcióéra, amely az egyes egyedek rátermettségét növelő tulajdonságokat részesíti előnyben, függetlenül attól, hogy ennek következtében a belőlük álló csoport(ok) átlagos rátermettsége növekszik-e avagy sem.
Az evolúcióbiológusok kritikáiban kétségtelenül sok igazság van. Például az egyes növényegyedek minden bizonnyal saját érdekükben fogyasztják a szén-dioxidot, és nem azért, hogy az állatoknak jusson elegendő oxigén, vagy a bioszféra homeosztázisa fennmaradjon. Az élőlények évenkénti konferenciájával ellentétben az egyedi szintű szelekció által irányított evolúció nem vezet globális szintű altruizmushoz. Matematikai modellekkel bizonyítható, hogy az önző egyedek általában kiszorítják az altruistákat egy élőlény-populációból, mivel az altruizmus költséges, és emiatt az önzők rátermettsége nagyobb, mint az altruistáké. 

* Ahogyan az eredeti cím (L'Évolution créatrice) mutatja, a fejlődés szó itt az evolúciót takarja. A két szó nem szinonima, hiszen a fejlődés pozitív folyamat, míg az evolúció értéksemleges. Az evolúció szó eredeti jelentése a latinban: egy papírtekercs kigöngyölítése. Érdemes az élővilág evolúciójáról is úgy gondolkodni, mint egy fokozatosan kigöngyölődő papiruszról, amelyen az írás az élet történetét meséli el. Korántsem biztos, hogy a vége a legvidámabb. (vissza az utaláshoz)

Kevés kapcsolatunk van az éggel: este a lámpák túlvilágítják a csillagokat, megfosztva bennünket a sötétség esélyétől. Nem nézünk a fejünk fölé. Megszűnőben van talán az égbolttal való kapcsolatunk? Túl sokat tud már a tudomány, és talán sohasem látszott ilyen reménytelennek ezt az információanyagot feldolgozni. Marad tehát a gyerekrajz-szintű elképzelés sokak fejében -- rengeteg sárga csillag a kék kárpiton. A csillagok pedig némák; itt már nem laknak istenek... 

--  Az ókorban még vala az asztronómia és az asztrológia. A csillagász mindkettővel foglalkozott: a kettő egészségesen együtt járt. Aztán a középkorban a közegészségügyi helyzet, a járványok, a létbizonytalanság miatt háttérbe került a csillagászat és előretolult a csillagokba  kapaszkodás kényszere -- ezért vették át csak az asztrológiát vagy asztromantikát, a többi pedig egy időre elfelejtődött...
-- Csak irigyelni lehet az ókoriak harmonikus világát: azzal az ismeretanyaggal még együtt lehetett élni. A legtöbbünknek a világképe igen szűk: arról is csak némi sejtésük van, hogy mekkora lehet a Naprendszer. Az alapvető ismeretek is hiányoznak. Pedig első körben olyan kevés is elég! Ha kicsiny, négycentis átmérővel felrajzolok egy Földet, akkor harminc darab kis Földet még éppen fel tudok a táblára rajzolni, hogy elérjek a másik oldalra rajzolt egycentis átmérőjű Holdig. Ez az a bizonyos alaptávolság, amit az ember már személyesen is átrepült. A második támpont, amikor felrajzolok egy jó nagy kört a táblára -- ez a Napocska, ebbe pedig belerajzolom a Földet a Holdjával, a pályájával együtt: a Nap még így is kétszer nagyobb. Valószínűleg ezért uralja a Naprendszert. A tömegével, a méretével meg a hőmérsékletével -- hiszen az életet adó napsugarat nem hagyhatjuk ki! Amikor a Földet, mint kozmikus egységet tekintem, akkor az egységhez szigorúan hozzátartozik a Hold is. Hiszen ha a Hold nem csinálná azt a hétnapos játékot, akkor sok minden máshogyan történne... 
-- A gyerekeket még érdekli, hogy hová tűnik a Hold másik fele, de a felnőttek már nem kérdeznek...
-- Kíváncsinak kell lenni. Kérdéseket föltenni. Gyakran kérdezem az unatkozó gyerekektől: tudják-e, mitől süt a nap? Ha ezen elgondolkoznak, akkor már csináltak valamit.
-- Régen nem juthatott el mindenkihez a tudás. Beavatás volt.
-- Hát miért akarok én mindent tudni? Bárki, aki világképet akar a maga számára felállítani, abból tud kiindulni, amit az égen lát. Ebbe már belekapaszkodhat. A Göncöl-szekeret felismeri.  Ekkor már részesül a kozmikus ajándékban, és ez a tudás fejleszthető. A szekér alakja kínálja magát. A régi, tisztafejű ember a többit is így találta ki, és ennek alapján tudta megjegyezni őket. Tudom, hogy nem szekér, tudom, hogy nem medve, hogy nem bika, nem kos -- de olyan, mintha. És ekkor már enyém az ég. Ekkor már jogom van tovább kérdezni. Ez a nyolcvannyolc csillagkép azóta sem változott -- legfeljebb egyiket-másikat összevonták. Az ókori görög elnevezésrendszert használjuk azóta is, az alapokat innen nagyon jól meg lehet tanulni: Kis-Göncöl, Nagy-Göncöl, egy-két nevezetes csillagkép az adott évszakból... Ha még ennél is többre vagy kíváncsi, akkor kell majd egy kis matematika. Nyújtsd ki a kezedet! Kinyújtott kar, nyújtásnyi távolságra a szemedtől: nézd csak, kéznél vannak az ujjaid: az araszod éppen húsz centi. És ahány centi, annyi fok. Elkezdek mérni: negyven, hatvan, nyolcvan, kilencven -- megvan az egyik szög a horizonttól a fejed fölötti pontig, a zenitig. Így kezdődött minden. Ki tudom jelölni az égitestek járásával a fő égtájakat, pontosan tudom, hogy a Nap csakis március 21-én kel keleten és nyugszik le nyugaton. Nyáron ez elhúzódik észak felé: északkeleten kel a Nap, és június 22-én a leghosszabb a nappali ég. Tizenhat órán át van világos, és csak nyolc óra az éjszaka. Télen pont a fordítottja. Nosza, tehát mikor kell elkezdeni a csillagászkodást? Nyilván télen, mert a hosszú téli éjszakán majdnem a teljes eget látom. Ekkora kincset kár lenne kihagyni! Ezt időben kellene tanítani minden gyereknek. Így már hetedikes-nyolcadikos korára kerek világképe lesz -- és ezen már a továbbiakban sem sokat tudnak rontani. Képes lesz szelektálni, ha biztos égbolti háttértudása van. 
-- Mi az, amit az ókor tudásából átmentettünk -- amiről gyakran nem is tudjuk, milyen régi eredetű?
-- Nézz fel az égre! Ma is ugyanazt a hét fő égitestet látod: a Merkúrt, a Vénuszt, a Marsot, a Jupitert, a Szaturnuszt, meg a Napot és a Holdat. Mi az, ami ennél jobban összekötne a múlttal? És akkor innen elkezdhetem mondani: a Hold napja a hétfő (lundi), a Mars napja a kedd (mardi), Merkúr napja a szerda (mercredi), aztán Jupiter napja a csütörtök (jeudi), majd jön Vénusz napja, a péntek (vendredi), és -- hogy az angol naptárt is nézzük -- Szaturnusz szombatja (Saturday), végül Sunday, a Napról elnevezett vasárnap. A maga egyszerűségével ez gyorsan átadható lenne -- vajon mitől nem az? Viszonylag rövid idő alatt egészen jó szintre lehet jutni az égbolt ismeretében. A régieknek még volt idejük figyelgetni az eget. Például, hogy mitől bolygó a bolygó? Attól, hogy eltér a háttértől. Nem illik bele egy csillagképbe sem, mindig másutt van -- de hol van az a másutt? Pont annak az állatövi tizenkét csillagjegynek a közelében vagy mentén, amiből a régi horoszkóp is készült. Persze, hogy elvállaljuk ezt a közös örökséget! Az égbolt a közös örökség. Ezt kapták meg az asztronómusok és az asztrológusok: ezt eleinte egy ember csinálta. A valamikori királyi csillagász a királynak az asztrológusa is volt -- Keplerrel bezárólag. 
Feldolgozom az emberi kultúrának a mintegy harmincezer éves távcső nélküli múltját: ez tartalmazza a filozófiát, a hét szabad művészetet. Békességben megfért egymás mellett a geometria és a grammatika vagy a muzsika és az asztronómia. Ha ennél kíváncsibb vagyok, távcsövet kell építeni. A régiek közel éltek az éghez: használták az égitestek járását, nem ütköztek meg azon, hogy húszévente a Jupiter meg a Szaturnusz együtt áll az égen. Ennél is látványosabb bolygóegyüttállások csak igen ritkán fordulnak elő. 
Tehát megtanultam az égtől mellékesen a hét napjainak a történetét, megtanultam az időmérést, rájöttem, hogy a hónap hossza kb. a Holdnak egy napja, egy holdnap -- durván 28 napos havi periódus, holdperiódus. Ugye, így már érthető, hogy miért nőnemű a Hold az égen? A régi ember természetes egységben élt az éggel. Persze, hogy a csillogó-villogó szépséges bolygó, a Vénusz lett a női nem jele a biológiában! És a kis nyilacskával rendelkező égitest, a kis vörös bolygó, a Mars pedig a férfiúk jele. Ezt még el is lehet fogadni: jaj, de jól néz ki! És lehet örülni: hiszen ezt tanultam biológiából is!
-- Az idők során varázslatos gyorsasággal sorvadt el az a tudás, aminek az ókoriak még birtokában voltak. Hermész még tudta, hogy "ahogy fenn, úgy lenn"... Az archaikus kultúrák egységes tudása aztán valahogy kisiklott; megbillent a rendszer, a viszonylag teljes világképet többé nem tudták fenntartani. Ami Mezopotámiában még jól működött, az a kereszténység korára tarthatatlanná vált. Amikor a teológia alapeszméit kellett lefektetni, nem volt idő, hogy erre a tudásra figyeljenek -- így az szépen csendben elsorvadt.
-- A görög csoda éppen abban rejlett, hogy ott volt a fejük fölött az ég, és az ember azt mondta: ehhez nekem közöm van. Ebből aztán lett egy megbízható, eleinte geocentrikus, majd heliocentrikus világkép. Ebben a kozmoszban ma sem kell, hogy rosszul érezzük magunkat, csak több a kapcsolódási lehetőségünk. Ha kimegyek az ég alá és időnként ellenőrzöm, hogy a Göncöl-szekérnek megvan-e még mind a hét csillaga, akkor minden rendben van. Ezt mondom mindenkinek: ha másért nem, hát azért menjen ki, hogy ellenőrizze, hogy jól van-e még a Göncöl-szekér. 
-- A kozmikus ökológia milyen lehetőségeket kínál? Hogyan ágyazódik be az ember a kozmoszba? 
-- Geocentrikusan nézzük ma is az eget. Sőt, topocentrikusan. Az égitestek járása mindenre használható: hely- és időkoordináta-meghatározásra. Hiszen térben élünk és időben. Erre jó az ég. Közös kincsünk. Sejtjük belőle az eredetünket. Ha a kozmosz nem csinálja meg előre, időben azt a gyönyörű előjátékot, hogy ott  a majd hajdan-majdan kialakuló Föld térségében ilyen elemgyakoriság legyen -- amely persze eltér a kozmikus elemgyakoriságtól --, akkor most nem beszélgethetnénk. Ez a mi mázlink: pont itt volt jó a helyzet. A kozmikus körülmények erre voltak alkalmasak. Pont egy jó méretű csillag van a közelben, pont jó távolságra vagyunk tőle -- hiszen ha egy kicsit közelebb lennénk, túl meleg lenne... Ez az isteni benne. Csillagászatilag fantasztikus volt az is, amikor elődeink idejöttek. Megfigyelték, hogy a Nap keleten kel, nyugaton nyugszik. És keresték a Nyugat-pontot, tehát azt, hogy hova megy a Nap! A Nap útján való ideérkezésünk azt igazolja, hogy volt bennünk valami veleszületett csillagászati műveltség. Az égtől ellesett mozgásirány, a keletről nyugatra vándorlás jó helyre hozott minket.
-- Az égitestek jelölik ki naptári ünnepeinket is...
-- A hétköznapjainkat ünnepek fűszerezik: vannak stabil és változó ünnepeink. Ezek hoznak fényt az életbe: legyenek ezek a hét végi ünnepek vagy a kereszténység elterjedésével kialakult ünnepkörök: az adventi ünnepkör, a húsvéti ünnepkör. Az égitestek járásához a változó ünnepköreink -- pl. a húsvéti ünnepkör -- tartoznak. Húsvét vasárnapján támadt fel Jézus Krisztus. De honnan tudták az emberek, hogy mikor van Húsvét? A mindenkori tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap. Tehát a két fő égitest járásából számították minden időkben a korabeli csillagászok, asztrológusok, hiszen ez volt a dolguk: a tavaszpont megjelölése. 
-- A mítoszok a maguk módján, a maguk eszköztárával ismerőssé tették az ismeretlent, amitől egyébként félni kellene, ami egyébként nem oltalmaz, nem vesz körül bársonyosan minket. Ma a tudomány kísérletet tesz rá, de csak nagyon szűk csoporthoz jut el. És nem személyes. Nem vagyok benne. 
-- A görögök mit csináltak? Egyszerűen rögzítették, amit láttak. Teleírták legendával az eget. Minden az égbolt alatt zajlik, az égbolt pedig azonos volt. Aki nem hiszi, járjon utána! Ellenőrizze! Vegyen elő egy pálcikát, állítsa fel a kertben úgy, hogy a vége a Sarkcsillag felé álljon, és így pontos napórához jut. Megfigyelheti délben az árnyék rövidülését a nyár közeledtével. Kezdjünk részt venni az idő múlásában! Ezt az időmérőt a Nap üzemelteti. Ahogy Stonehenge építőinek az ottani kövek vagy a piramisépítőknek a piramis csúcsának az árnyéka: mindkettő gnómonként, tehát árnyékvetőként üzemelhet, mint bármelyik obeliszk. Az ég tehát minden ellenszolgáltatás nélkül kínálja önmagát -- nekünk csak bekapcsolódnunk kell a kozmikus játékba. Mikor nem adom el a tudományt? Igen, nehéz visszakapaszkodni. Meg kell adni az időt egymásnak. Figyeld az eget! A kozmikus törvények azért valahol állandóak. És ez megnyugtató. Nyugalmat ad nekem. 

Az alábbi történet szereplői a gödöllői Környezetgazdálkodási Intézet, az Oktatási Minisztérium, a Magyar Akkreditációs Bizottság, egy egyetemi struktúra, egy paradigmaváltás, a magyar agrár-felsőoktatás jövője és a magyar agrárium jövője általában. A színtér a Szent István Egyetem. Ahogy az drámában lenni szokott, a szereplőket látható és láthatatlan erők mozgatják. 

A történet jó tíz éve, 1990-ben kezdődött, amikor a Szent István Egyetemen -- leánykori nevén Gödöllői Agrártudományi Egyetem -- egy felhívás nyomán létrejött a Környezetgazdálkodási szak, majd ennek folyományaként a Környezettudományi és Tájgazdálkodási Intézet. A szak hivatalosan 1992-ben alakult meg és 1999-re kiépült a teljes kari struktúra. Tavaly ősszel az Egyetemi Tanács egyhangúan amellett döntött, hogy az Intézet alakuljon önálló karrá. Ennek megfelelően a rektor kérte az akkreditáció lefolytatását és az Intézet Szent István Egyetem Környezetgazdálkodási Karaként történő működését 2001. január 1-jétől. A Magyar Akkreditációs Bizottság a kérést megvizsgálta, és bár elismerte a szak feltétlen szükségességét, nem látta indokoltnak a karrá alakulást. Többek között azzal érvelt, hogy nincsenek meg a személyi feltételek. Utóbb egy felhívás látott napvilágot, amely az Intézet karrá válási törekvéseinek támogatására kér mindenkit. Milyen erők dolgozhatnak a mélyben, hogy a nyilvánosság fegyverét kell bevetni ellenük? Nézzük a tényeket.
Az egyetem az idők során tíz tanszéket hozott létre, melyek mindegyike a környezeti válság valamely alapvető mozzanatára rámutató témákra összpontosít. Öt évfolyamot bocsátottak eddig útra. Az itt végzett hallgatók iránt nagy a kereslet. Jelenleg 360 hallgatót oktatnak. A túljelentkezés átlagosan nyolcszoros. Az oktatói gárda valóban fiatal, átlagéletkoruk negyven év alatt van. Harmincnyolc főállású, 13 részmunkaidős munkatárs dolgozik az Intézetben. Tevékenységük finanszírozását a normatív támogatás mellett saját bevételeik biztosítják. Ennek ellenére az egyik panasz ellenük, hogy forrásokat vonnak el az egyetem más részlegeiből. 
A Környezetgazdálkodási Intézet érthető módon jól beágyazódott az egyetemi és szakmai életbe. Elmondható, hogy "szervesen" jött létre. Különféle kutatási és fejlesztési programokban vesz részt, és önálló kutatásokat is folytat. Kezdeményezője volt a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak, és elindította a Környezetileg Érzékeny Területek Programját. Az  elnevezések is jelzik a sajátos megközelítést, mellyel e problémákat kezelni igyekeznek. 
Az Intézet mindazonáltal nem zárkózik be a tudás (és hatalom) elefántcsonttornyába. Szoros kapcsolatot tart civil szervezetekkel (nehéz is volna megindokolni, ha nem így tenne, hiszen az Intézet tematikáiban, célkitűzéseiben az élet legalapvetőbb, biológiai feltételeiről van szó). 
A Magyar Akkreditációs Bizottság teszi a dolgát. Kérdés, hogy hogyan? Az élet pedig megy előre. Kívülállók számára is sejthető, hogy ebben a történetben két paradigma ütközéséről van szó. Régi és új minták feszülnek egymásnak. Világszerte nagy hagyományai vannak a nagyüzemi, intenzív módszereket alkalmazó monokultúrás mezőgazdaságnak, amely nincs tekintettel a környezet, a táj értékeire, sajátos adottságaira, hagyományaira. Nem tagadhatjuk, hogy a nagyüzemi módszerekre szükség van -- bizonyos feltételek és körülmények között, de ma már a közfelfogás is hajlik arra, hogy "a kicsi a szép", hogy meg kell menteni, helyre kell állítani a környezetben azt, amit lehet, mégpedig úgy, hogy közben a megtermelt javak mennyisége lényegesen ne csökkenjen. 
Nem kétséges, hogy erős érdekcsoportok állnak mindkét oldalon. A kérdés az, hogy kik adnak a jövő kérdéseire megfelelő válaszokat? A válasz nem magától értetődő. Mert nemcsak mezőgazdasági, szakmai kérdés ez, de gazdasági és társadalmi ügy is. Lehet például kert-Magyarországot, bio-mezőgazdaságot tervezni, de ebből sohasem lesz valóság, mert ehhez nincsenek meg a társadalmi feltételek. Ma már tudjuk, hogy -- ökológiai okok miatt -- esélytelen a nagyüzemi gazdálkodás.
És így jutunk vissza a környezetgazdálkodás problematikájához. A Környezetgazdálkodási Intézet nyitott ezekre a kérdésekre. Olyan humán képzést valósít meg, amely  nagy figyelmet fordít az ember és a természet viszonyára. A produktum mellett (előtt?!) az ember is fontos lesz.
De más szempontok is felmerülnek. Az egyetemi integrációval hatalmas intézmények jönnek létre bonyolult apparátussal, sokféle képzési formával, amelyek az oktatási piacon kínálják portékáikat. Megfelelnek ezek az egyetemmel szemben támasztott 21. századi elvárásoknak? Ha a hagyományos képzési formák  mentén haladnak, biztosan  nem. Napjainkban az élet gyors átalakulása újfajta képzést tesz szükségessé, mely a kérdéses szakma vagy tudományterület lehető legszélesebb, legsokoldalúbb megközelítésével próbálkozik. Mindezt integrálni kívánja az össz-emberi tudás itt és most elérhető formáiba. Végül a gyakorlatba való átültetésről is gondoskodik. 
Bizonyos, hogy messze vagyunk az egyetemi képzés efféle teljességétől. De a MAB formálisan megindokolt döntésével szemben hangsúlyozni kell, hogy az a társadalom, amely nem fordít nagy figyelmet az innovációra és annak bölcsőjére, az oktatásra, rossz úton jár, és előbb-utóbb keservesen megfizet ezért. 
Persze, még a fentiek ellenére is lehet vitatni, hogy a nagyüzemi táblás művelés, a fajtaszegény, intenzív módszerek alkalmazása, a géntechnológia hogyan viszonyul a "szelíd", környezetkímélő technikákhoz. Az azonban nem kérdés, hogy ezekről folyamatosan döntenünk kell és a tét úgy nő, ahogy a választási lehetőségeink fogynak. A Környezetgazdálkodási Intézet sikerei talán abból fakadnak, hogy a fiatalok felismerik: itt tehetnek szert leginkább arra a széles látókörre, amely képessé teszi őket arra, hogy önállóan alakítsák (szakmai és emberi) karrierjüket. 
Végül ejtsünk szót  az Európai Közösséghez való csatlakozásról. Mi lesz a magyar mezőgazdasággal -- azokkal az emberekkel, közösségekkel, amelyek ebből élnek -- akkor, ha a csatlakozás miatt a feltételek gyökeresen megváltoznak? Nem kellene már régen  a gazdálkodók, szakemberek átképzésével törődni? A Környezetgazdálkodási Intézet nem von el forrásokat más tanszékektől, és az innováció forrásait minden áron biztosítani kell, mert ettől függ a jövő. 
Vajon milyen jövőképet mondhat magáénak a Szent István Egyetem? Hogy látják a döntéshozók? Végül is: ki dönt?