A modern tudományközpontú világszemléletben az etika és a kozmológia (az Univerzum vizsgálatának tana) teljesen elkülönül egymástól. Ezt a gondolatot a különböző pozitivista filozófiai iskolák alapvető fontosságúnak tartják; és egyértelműen megmutatkozik az úgynevezett "tudományos semlegesség" elvében is. 
A tudomány előtti időkben azonban másfajta látásmód uralkodott. Abban az időben egy nép etikai nézetei és a fizikai világról alkotott képe kölcsönösen meghatározta egymást. Azokban a világszemléletekben, melyek kiállták az idők próbáját, és amelyeket az emberek életképesnek és fenntarthatónak véltek, szoros összefüggés van az emberek értékrendje, etikai szabályrendszere és egyéb nézetei között. Ezek a kultúrák az Univerzumban összhangot, mi több, az emberi törekvéseket támogató színtér összhangját ismerték fel.
Ez az összhang tűnt el a tudományközpontú világszemléletben. Minden darabokban hever, oda az Egység -- írja John Donne. Ha barátságtalannak és kietlennek találjuk a világot, azt kultúránknak köszönhetjük, mely így láttatja azt velünk. Pontosabban fogalmazva: kultúránkat közvetve az Univerzum szerkezetéről és mibenlétéről kialakított elképzeléseink és ehhez kapcsolódó filozófiai feltevéseink formálják. A kulturális környezet azután úgy formálja az egyént, hogy elfogadja azt a kozmológiát, melyből kultúrája származik.

A kozmológia, a kultúra és az egyén közt kölcsönhatás áll fenn. A tudományközpontú szemléletben az egyén úgy érzi, elidegenedett a világtól, közömbös, ha nem inkább ellenséges a viszonya a természettel -- éppen azért, mert a tudományközpontú kozmológia hidegnek és barátságtalannak láttatja az Univerzumot.
Az ökofilozófia megpróbálja helyreállítani az összhangot az emberi értékrend és az embernek a világegyetemmel kapcsolatos szemlélete közt, így kölcsönösen vizsgálható egyik a másik szemszögéből, ahogy az ősi kultúrákban. Az ökofilozófia nem úgy akar az egyén sorsán segíteni, hogy hangzatos, ám felületes szólammal elcsitítja az egót, miközben létünk többi része továbbra sincs harmóniában a világgal, hanem kozmológiánkat akarja alapvetően újjáalkotni, amely a kultúrán keresztül létünk sarokpontjait igazgatja.
A régi létformák anyagából újak keletkeznek. A ránk hagyományozott szellemi örökségből új kultúraformákat kell felépíteni. Az instant kultúra hamis kultúra; az instant spiritualitás -- álspiritualitás. A napjainkban alakuló ökológiai kozmológia és az ebből következő új ökológiai kötelezettségeink a múlt etikai és filozófiai örökségéből származnak. Sok minden van múltunkban, amit érdemes megőriznünk -- ezek közül nagyon sok messze értékesebb az újabb keletű elemeknél. Azonban a helyes út mégsem a régi értékek újjászületésének erőltetése, hanem morális és spirituális értékeink tárházából merítve új konstrukció kialakítása.

A Biblia kozmológiája ma talán elavultnak tűnhet, de az egyénnek páratlan biztonságérzetet adott. Azt az érzést, hogy tartozik valahova. A Bibliában az Univerzum Isten teremtménye, amelyet folyamatosan felügyel. Hatalmas világegyetem, amely ezért Istennek tetsző módon működik. Ismerjük Isten néhány célját és elrendelését -- ennyiben megismerhető a világegyetem. Más céljait és elrendeléseit nem ismerjük -- ennyiben pedig kifürkészhetetlen és titokzatos a világegyetem.
Az embert Isten kiválasztott teremtményének képzeljük. Hihetetlen fontossággal bír mint Isten védence, mivel Isten képére teremtetett. Csakhogy minden más teremtményt is Isten alkotott. Az embernek uralma van felettük, de nincs joga kihasználni és elpusztítani őket (ahogy azt néhány tudós gondolja).
Az értékek szabályozzák Isten (a teremtő), és az Ember (az ő teremtménye) közötti viszonyt. Ezek az értékek a személyes viszony értékei Ember és Isten között, amelyekben megfogalmazódnak az Ember kötelességei Istennel szemben, ahol az emberek egymással szembeni kötelességei vannak lefektetve. 
Az ember porszem egy kegyetlen világban, Isten haragja pedig nem ismer határokat, ezért ezek az értékek igen sokszor szigorú tiltások. Észre kell vennünk, hogy ebben a kozmológiában az értékek megkötésekkel teli személyes kapcsolatok ember és Isten közt, ember és ember közt. Nem kötik azonban össze az Embert a Kozmosszal vagy a Természettel, de még csak más élőlényekkel sem.

Most tekintsük át a tudományközpontú kozmológia szerkezetét és következményeit. Itt az Univerzum egy végtelenül hatalmas fizikai rendszerként jelenik meg, amely a fizika törvényei szerint működik. Nem szolgál célokat, létezésének nincsenek okai. Az Univerzum megismerhető, tényszerű ismeretek alapján felfogható. És ez az egyetlen valódi ismeret. Ebből pedig az következik, hogy ami ezen túl van, az vagy nem megismerhető, vagy nem létezik. Ez egy furcsán üres univerzum, valódi űr, melybe itt-ott behajítottak egy-egy galaxist, ahol az ember a véletlen műve.
Az ember egy jelentéktelen bútordarab a végtelenül hatalmas fizikai világegyetemben. Nem más, mint anyaghalmaz, egy végtelenül pici pont, mely a téridő felfoghatatlan masszájában sodródik. Szélsőséges esetben egyesek szerint (pl. La Mettrie vagy Skinner) az ember egy gép, amely kíméletlen törvényeknek engedelmeskedve működik. Mások szerint (pl. a tradicionális humanisták szerint) ő maga a kiindulópont és a megérkezési pont. De ebben az esetben sincs saját magán túl létező értelme vagy jelentősége.
A tudományközpontú kozmológia szerint az értékek az emberben gyökereznek, rajta kívül nem létezik transzcendencia. Amikor ismereteink bizonyossá tesznek bennünket afelől, hogy a világegyetemben nem létezik más, csak fizikai anyag és a fizika törvényei, és a sorsunk nem más mint végül elpusztulni és atomokra bomlani, akkor az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatunk, az véges létünk. Az individualizmus előretörése kultúránkban annak a felismerése, hogy az egyénen túl minden értelmetlen. Az ókori görögök még nálunk is sokkal individualisztikusabb szemlélettel rendelkeztek, azonban nem volt szükségük az individualizmus tanára. A kultúránkat jellemző individualizmus, különösen az angolszász kultúráé, elveszett lényegünk helyetti pótlások keresése. Az individualizmus ilyen fokú túltengése a gyökerét vesztett, puszta anyaggá lefokozódott ember és az általa kialakított kultúra félelmének kifejeződése. A nyugati individualizmus egyéne vad "isten", aki saját törvényeit követi. Egyedi és időtálló etika nem létezhet ilyen alapokon.
Szekularizált etikánk másik jellemzője az instrumentalizmus. Amikor az Univerzumot úgy tekintjük, mint egy nagy gyár óraműszerű szerkezetét, úgy tűnik, nem számít más, csak a fizikai tárgyak, a fizikai folyamatok és a fizikai átalakulások. A gyarapodást az anyagi gyarapodás jelenti, az emberek céljai és törekvései egyre inkább mennyiségi természetűek. A javak megszerzésére irányuló törekvések és az azzal kapcsolatos értékek mennyiségi elbírálás alá esnek. A materialisztikus szemlélet szerint a boldogságot mennyiségi alapon mérjük. Bármilyen elfogadott belső értékrend hiányában az instrumentális értékek válnak egyre általánosabbá, és válnak minden értékek legfelsőbbikévé.
Így válik érthetővé az összefüggés a világról alkotott képünk (amelyet tapasztalati tudással megérthető, mi több, befolyásolható hatalmas üzemként fogunk fel) és az instrumentális értékekhez való egyre erősödő ragaszkodásunk között. E világkép határozza meg, hogyan bánunk egymással, önmagunkkal. Az instrumentális hajtóerő végül utat enged a technika hajtóerejének, mely megköveteli, hogy az ember a technika nagyobb hatékonyságot célzó mozgatóereje által meghatározott módon viselkedjen. A technika kényszerítő ereje -- mely egyre inkább hat ránk a fejlett ipari társadalmainkban -- a mechanisztikus, determinisztikus és objektivista működési mód nagy győzelmét hozza. Az élettelen fizikai világ kegyetlensége beoltódott az emberi lét finom szövetébe.
A világ szekularizálódása és az értékek instrumentalizálódása nem egy szempillantás alatt zajlott le. Ám mihelyt megindult és gyorsulni kezdett a folyamat, az eredmények hirtelen és visszafordíthatatlanul bekövetkeztek, ami a világnak a történelem során sohasem tapasztalt mechanizálódását idézte elő. Megdöbbentő, hogy ezen jelenség vajmi kevéssé tudatosult bennünk annak ellenére, hogy számtalan tanulmány született róla. Még mindig a világképünktől elszakítva, önkényesen tekintünk az értékekre mint olyanokra, csaknem függetlenül a társadalmi és civilizációs problémáktól. Gondoljunk az érékekről szóló szellemtelen, végeláthatatlan, parttalan eszmecserékre, ahol képmutató és szentimentális kijelentések hangzanak el, miszerint ha csak egy kicsit változtatnánk hozzáállásunkon, például többet jótékonykodnánk, mindenkinek jobb lenne.
Az ilyen párbeszédek kudarcra vannak ítélve, ha résztvevőik nem veszik észre, hogy egymás iránti közönyösségünk szükségszerűen tükrözi a civilizáció és a bennünket alakító társadalom szellemiségét. Alig tudatosul bennünk az értékek szoros kapcsolata a kozmológiával -- hogy azok tükrözik, árnyalják, érvényesítik a kozmológiát. A pozitivizmus -- korunk egy vezető irányzata -- örökségének része az értékek elválasztása a kognitív ismeretektől, így az ismeretek elválasztása a világtól. Ha a pozitivizmust a mindent átfogó tudományos szemlélet megnyilvánulásának tekintjük, akkor stratégiáiban és kognitív lépéseiben felismerhetjük, hogy ennek a látásmódnak alapvető érdeke, hogy az értékek és a kozmológia közti viszony vonatkozásában összekuszáljon minket...