A drámapedagógia több szempontból is különösen alkalmas eszköz lehet a környezeti nevelők kezében. Hogy miért? A drámapedagógia eszközével jól feldolgozhatunk valós problémákat, a mindennapi életből vett témákat, miközben a gyerekeket az adott dolog érzelmileg is megérinti, s ily módon a drámajáték az oktatási célok mellett az attitűdformálásnak is teret ad. Segítségével minden tantárgyba "belopható" a környezeti nevelés.
 

A környezeti nevelés és a drámapedagógia mind céljait, mind módszereit tekintve holisztikus szemléletet követ. A teljességre törekvés a környezeti nevelés terén a környezetfelfogásban 
ölt testet. A megismerendő és megvédendő környezeten ugyanis egyaránt érti az ember alkotta és a természeti, illetve a külső és a belső környezetet. Ehhez hasonló szellemben a drámapedagógia célul tűzi ki a külvilág megismerését, az ön- és társismeretet. A környezeti nevelés nem csupán a gyermek értelmére, de érzelmeire és szokásaira is kíván hatni. A drámapedagógia hasonlóképpen: több oldalról közelíti meg a témát, bevonja az érzékszerveket, az érzelmeket, a mozgást, és a megértés szolgálatába állítja a megtapasztalást.

Dióhéjban a drámapedagógiáról

A drámapedagógiát fontos elkülönítenünk egyrészt a színjátszástól, másrészt a pszichodrámától. A drámapedagógia eszközei hasonlítanak a színészképzés gyakorlataihoz, ennyiben kapcsolódik a színházhoz, illetve önismereti haszna is van, mint a pszichodrámának. A drámapedagógia mégis elsősorban a tanórán alkalmazható, a tanítást és a nevelést szolgáló módszer. Használhatjuk készségfejlesztésre (beszédkészség, érzékelésfejlesztés), önismereti és csoportfejlesztő célokra és új tananyag elsajátítására, illetve a tudás mélyítésére is. 
Most pedig lássuk az eszközöket! Vannak szabályjátékok, amilyenek a különböző fogók vagy a "Most mutasd meg". Lehet dramatikus játékot játszani, mely a gyerekek spontán játékához hasonlít, pl. ha azt mondjuk, hogy a piacon árusok vagyunk és a gyerekek kiáltozva elkezdik árulni képzelt portékájukat. A tanítási drámában egy témát próbálunk minél alaposabban feltárni, dramatikus eszközökkel, szerepek felvételével. A drámatanár a különböző játékok, munkaformák sorát alakítja ki, a drámát előre megtervezi, teret adva az egyéni megoldásoknak is. Ezen három játékformát azután kombinálhatjuk a tanítási-nevelési cél, a gyerekek életkora, érdeklődése, a csoport összeszokottsága és drámajátékos tapasztalata illetve a rendelkezésre álló tér és idő függvényében.

Környezetünk megismerése szabályjátékokkal és dramatikus játékkal

Környezeti nevelési elemek beépítésére az egyszerű játékok is remek lehetőséget adnak. Óvodában, kisiskoláskorban és kevéssé összeszokott csoportban ezek dominálnak, s majd ezen tapasztalatokra, készségekre építve lehet később bonyolultabb játékokat kezdeményezni. Számos szabályjáték természeti jelenségekhez, állatokhoz, növényekhez kapcsolódik, erre érdemes felhívni a figyelmet. A gyerekek különösen érdeklődően hallgatják a kedvenc játékokban előforduló szavak, szókapcsolatok magyarázatát. A mozgásos játékok bizonyos kontextusban új értelmet is nyerhetnek, például amikor a fogójátékból egy cinkékkel kapcsolatos foglalkozáson kialakult a cinegefogó, amelynek lényege, hogy csak guggolva ugrálva szabad a fogó elől menekülni. A szabályjátékok kikapcsolódást jelenthetnek a nagy figyelmet igénylő játékok sorában; kisebbek esetén ezek a mozgásos, énekes játékok, a nagyobbaknál kevesebb érzelmi bevonódást igénylő koncentrációs vagy tréfás játékok. 
A belső környezet jobb megismerése érdekében önismereti és érzékszerveket fejlesztő játékokat játszhatunk. Önismereti játék például a telefonjáték, amikor egy elképzelt telefonnal felhívjuk egymást, de a hívó nem mondja meg a hívott nevét, csupán személyleírást ad róla, amiből a hívottnak ki kell találnia, hogy róla van szó. A gyerekek kedvelik azt a játékot, amikor különböző érzelmekkel mondanak bizonyos szavakat, mondatokat. Ilyenkor tudatossá válik az érzelemkifejezés, az érzelmek átélése és a nonverbális jelzések ereje. Érzékszervi játék az a verseny, amikor a gyerekek ízeket, szagokat-illatokat próbálnak csukott szemmel felismerni. Ugyanez természetesen hangokkal vagy tapintással is lehetséges, rengeteg változatban, aszerint, hogy páros vagy csoportos formában történik, esetleg mese- vagy történetkeretben. Előkerülhet a zsírkréta és a csomagolópapír, körberajzolhatják egymást és kiszínezhetik a képet, rajzolhatnak önarcképet, testképüket fejlesztve ezáltal. Egymás megismerését olyan játékok segíthetik, amelyekben kooperációra van szükség (egyébként is fontos készség, mégis ritkán fejlesztjük az iskolában), példa erre a közös rajzolás vagy közös szoboralkotás.
Az önismereti játékok során előfordulhat az a kedves helyzet, hogy amikor két egymással nem szimpatizáló gyerek megtudja egymásról, hogy mindkettejüknek van papagája, érdeklődőbben fordulnak egymás felé. Véletlenszerű párba és csoportba sorolás esetén más osztályból jött illetve ellenkező nemű gyerekekkel is megtanulnak együttműködni.
A természeti környezettel és annak védelmével kapcsolatos játékokhoz legkönnyebben talán az állatos játékokon keresztül juthatunk el. Az állatok megjelenítése a legtöbb gyerek számára nagy örömet jelent és nem teljesen ismeretlen terep. Az ilyen játékok során az alapvető drámatechnikákat is megismerhetik: szoborjáték, mimes játék, jelenet csoportban. A gyerekek egy vagy több állatfaj egyedeit jelenítik meg mimes játék segítségével, majd tapsra szobrokká válnak. Ha ügyesek, beállíthatják társukat egy, az adott állatra jellemző szobornak. A jelenetek inkább a tanítási dráma eszközei, amelyekben a diákok szívesen jelenítenek meg állatcsaládokat vagy állatgyerekeket. Ha felvettek egy szerepet, rendkívül gyorsan tanulják meg az állat jellemzőit, ismertetőjegyeit, tudnivalókat az életmódjáról, kedvenc csemegéjét stb. Még a kevésbé közkedvelt állatok is népszerűbbé válnak, ha utánozzuk mozgásukat, azonosulunk velük. Növények, virágok szerepének felvételére is sor kerülhet, például az erdőjárás szabályainak megbeszélésekor. Nagy népszerűségnek örvend a tereptúra, szabadban tartott drámafoglalkozás, amelynek kapcsán sok élménnyel, tudással és tapasztalattal gazdagodnak a tanulók. A kor és az oktatási-nevelési célok függvényében a túra összeköthető előadással, vizsgálatokkal, megfigyelésekkel, interjúkészítéssel, a természet különböző érzékszervekkel való megtapasztalásával stb. 

Környezeti nevelő tanítási dráma

Az attitűdváltozás elérésének egyik legjobb módja a tanítási dráma. Nézzük meg ezt egy példán keresztül! A Föld Napja alkalmából a gyerekek állatokat elevenítenek meg, melyek egy kivágással fenyegetett erdő lakói. Bemelegítő mozgásos játék után ráhangolásként erdei és háziállatok képeit válogatják szét. Elképzelik, hogy ők az erdő állatai és mindenki kiválaszthatja, hogy ő milyen állat. Ezt el is mondja, mozgással, hanggal megidézi az állatot. Közös játékkal eljátsszák, hogy megéheznek, élelmet keresnek, táplálkoznak, táplálkozás után pihennek, játszanak. Ez utóbbi a túlmozgásos, bohóckodó gyerekek miatt is fontos lehet. Szaladgálva súgják egymás fülébe a hírt, hogy este gyűlés van a legöregebb fa körül. A gyűlésen felolvasásra kerül egy levél, amely az erdő kivágásának tervét tartalmazza. Az első ijedtség elmúltával a megoldási javaslatok közül a legjobban tetszőt kiválasztva, az állatok megszervezik az ellenállást. A favágók előtt láncot alkotva megbeszélésre bírják rá az Embert. Megfelelő érveket és alternatívákat kell felsorakoztatni ahhoz, hogy megállapodhassanak az Emberrel. 

A drámajáték és a jeles napok

A drámajátékok tervezésében tanítóként, tanárként illetve drámaszakkör-vezetőként is kapcsolódhatunk az év jeles napjaihoz. A nagy ünnepek és az évszakok témája is feldolgozható környezeti szempontból. Lehet játszani a karácsonyi ajándékozásról, ennek kapcsán a csomagolásokról is. A természet őszi készülődéséről és téli állapotáról való játék összekapcsolható kirándulással, megfigyeléssel a természetben, madáretető kihelyezésével. Néhány példa: novemberre tervezhetünk tanítási drámát néhány állat őszi életéről, az évszakokról általában, arról, mi lenne, ha felborulna az évszakok rendje. Decemberben játszhatunk érzékszerv-finomító játékokat (a karácsony illata, színei, ízei), feldolgozhatjuk Szent Miklós történetét, előadhatjuk a betlehemest, a télről, az ajándékokról, az ünnepekről, szokásokról, fenyőfákról, szilveszterről készíthetünk tanítási drámát. Január hónapban lehet játék az újévi fogadalmakról, ezzel összefüggésben önismereti játékok külső-belső tulajdonságokról, arról, milyen lesz ez az év. Az újév lehetőséget ad a jövőbetekintésre is: tanítási dráma arról, milyen lesz a világ tíz vagy száz év múlva. Februárban a természettel kapcsolatos népi játékok, időjárással kapcsolatos népszokások, hiedelmek feldolgozása kerülhet előtérbe. A március a Nőnap kapcsán lehetőséget ad a nemi szerepekről való gondolkodásra. Áprilisban a Költészet Napján természettel, tavasszal kapcsolatos versekkel foglalkozhatunk és a Föld Napja is sokféleképpen megvalósítható, gondolkodást ébresztő tanítási drámával, környezetvédelmi tevékenységgel összekötött drámajátékkal stb.

A drámapedagógia felhasználási területei

A drámapedagógia eszközeit alkalmazhatjuk tanítási órán, szakkörön, erdei iskolában és táborban is, minden korosztálynál, az életkori sajátosságoknak megfelelő változtatásokkal. Főiskolás csoport például alakíthat 
tantestületet, gyorsétkezde dolgozóit, egy üzem döntéshozóit, amint környezeti problémával kerülnek szembe. A drámához bármely korosztállyal lehet kiindulópont egy irodalmi mű, egy vers. A bevonódás, átélés mozgósítja az érzelmeket, a fantáziát. És történik ez olyan örömet adó élmények kíséretében, ami kellemes emlékként elraktározódik és ezáltal pozitív változásokat idéz elő a viselkedésben, gondolkodásban: felelősségtudatot, a természeti, tárgyi és társas környezettel való törődést eredményez.

Pár hónappal ezelőtt a Cédrus hasábjain olvasóink már találkozhattak Neumayer Éva írásaival, amelyekben ismertette a Wolf Ridge környezeti oktatóközpont felépítését és néhány óravázlatát. Ez alkalommal arra kértük, mutassa be, hogyan találta meg a helyét az oktatóközpont a helyi kultúrában, miképp sikerült kialakítania kapcsolatait a helyi lakossággal, 
az ott élő őslakosokkal.

Ojibwa-hagyományok

Az ojibwa a Felső-tó északi partján valaha élt indián törzs. Tagjai télen családonként vadásztak, tavasztól őszig pedig nagyobb csoportokban vándoroltak. Kora tavasszal a cukorjuharokat csapolták, nyáron főleg halásztak a tavakban, ősszel pedig a sekély vizek mentén növő vadrizst gyűjtötték.
Leszármazottaik vagy rezervátumokban élnek, vagy különféleképpen próbálnak beilleszkedni az amerikai társadalomba. (Mellesleg az "indián" kifejezés egyre kevésbé használatos, helyette inkább az "őslakos amerikai" megjelölést alkalmazzák.) Az egyik foglalkozás keretében a gyerekek vezetőjük segítségével megpróbálják feleleveníteni, hogyan élhetett egy ojibwa család nagyjából 200 évvel ezelőtt. Az óra célja, hogy a gyerekek megérezzék, mennyire harmóniában éltek a természettel ezek az emberek. Az ojibwa törzsnél a legtöbbre értékelt emberi tulajdonság a becsületesség, nagylelkűség, kedvesség és az igazságosság volt. Tisztelték egymást és megosztoztak az anyagi javakon. Azt vallották, hogy a természetben mindennek lelke van, ezért tisztelettel kell viseltetni minden lény iránt. A gyerekek ennek szellemében vesznek részt az órán, valamint választanak egy rájuk illő indián nevet (pl. Szárnyaló Sas), amin társaik óra végéig szólíthatják őket. A táborhelyen gyufa segítsége nélkül próbálnak tüzet rakni, vadrizst és málnalevél-teát főznek, kötelet fonnak, kosarat kötnek és megtanulják, hogy a különböző évszakokban milyen fontos tevékenységek zajlottak. Az óra vége felé a 'nasaogaan' nevű sátorszerű építménybe vonulnak elfogyasztani főztjüket és meghallgatni egy ojibwa történetet -- pl. arról, hogy miként kerültek a környékre a szúnyogok... Minden óra végén jut idő elgondolkodni arról, hogy mi a vonzó és mi a kényelmetlen ebben az életformában -- és mit tanulhatnánk a nem is olyan régen a környéken élt emberektől, akik sohasem vettek el többet a természettől, mint amire feltétlenül szükségük volt, belesimultak az évszakok körforgásába, tisztelték és szerették egymást. 
A legérdekesebb az, amikor ojibwa gyerekek is részt vesznek az órán. Sajnos az esetek túlnyomó részében az ojibwa hagyományokról hallani nemcsak az európai bevándorlók utódainak jelent újdonságot, hanem az őslakosok leszármazottainak is. Az arcukon sokszor nem lehet észrevenni, hogy esetleg félig indiánok, de a kicsit visszahúzódó, ritkábban, ám bölcsen szóló gyerekek többségéről kiderül, hogy ojibwa őseik vannak. Egyik csoportunk egy rezervátumból érkezett -- megdöbbentő volt, mennyire "másodrendű" állampolgárnak érzik magukat, ugyanakkor milyen ellenszenvvel viseltetnek minden "fehér ember" iránt. Kiderült, hogy ezen útjuk során láttak először életükben emeletes házakat. A szülők nagy része iszik és ők maguk nem nagyon tudják elképzelni a jövőjüket. Ez az élmény igencsak elgondolkodtató volt -- hova sikerült eljuttatni azt a népet, amely évszázadokon keresztül élt azon a vidéken, ahol most mi érezzük jól magunkat...

Voyageur-élet

1660 és 1838 között a mai Minnesota állam területén nagymértékű prémkereskedelem zajlott. Ennek javarészét a hódprém-kereskedelem tette ki, mivel a klasszikus angol keménykalapot a hód bundájából készítették és bizony sok úriembernek volt szüksége rá. A kereskedelmet a francia-kanadai prémkereskedők, az ún. voyageur-ök bonyolították. Ezek az erős és vidám fickók kora tavasztól késő őszig (amikor kiengedett a jég) eveztek 15-20 fős kenujukban a minnesotai tórendszeren és szállították báláikban odafelé a fémeszközöket, gyöngyöket, csapdákat az indiánoknak, visszafelé pedig a prémeket a gazdag kereskedőknek. Ők a fizetségből éppen csak tengették életüket, miközben a legkeményebben megküzdöttek minden centjükért.
A voyageur életről szóló foglalkozás keretében a gyerekek háromórányira ilyen kenus brigáddá változnak. Vezetőjük (az órát tartó oktató), Jacques La Roche, az óra elején lehetőleg a felismerhetetlenségig elmaszkírozva, ócska ruhában, sapkában várja brigádjának leendő tagjait. A gyerekek általában megdöbbenéssel veszik tudomásul, hogy hirtelen munkaerőként mustrálgatják őket. Előnyös, ha nagyon erősek (sok bálát tudnak majd cipelni), kicsi a lábfejük (jobban elfér a kenuban), nem tudnak úszni (és így elszökni sem), jó katolikusok (vélhetően engedelmesek lesznek), tudnak énekelni (napközben könnyebben megy az evezés egy kis munkadal mellett), nem túlzottan okosak (miért nem megy másnak, aki eszes...?), nem tudnak számolni (aki jól számol, az lusta az evezésben...), és főként, ha nem finnyásak. Az nem hátrány, ha történetesen a törvény elől fut valaki -- itt úgysem találja meg senki. A kezdeti döbbenet után lassanként mindenki belejön, hogyan kell válaszolnia a kérdésekre ahhoz, hogy beválogassák a csapatba. Egyesek olyan megtisztelő szerepeket kapnak, mint a North-West Company vezetője, aki kíváncsi, hogy miként élnek "napszámosai"; az ügyesebbekből válhat orvos, pap vagy szakács, esetleg Jacques La Roche felesége...

Favágók és telepesek

Az 1800-as évek vége felé már nem a hódprémekért jöttek a vidékre az emberek (a hódok addigra már csaknem ki is pusztultak), hanem a hatalmas fenyőfákért. Az épülő amerikai városoknak rengeteg épületfára volt szükségük és ezt az erdők kivágásával szerezték be, egyre nyugatabbra haladva. Minnesotában a favágók élete sem volt könnyű: Gyakran -30 -- -40 °C-ban kellett a fát vágniuk és a fatörzseket szállítaniuk. Az itteni erdőségek 15-20 évre adtak munkát a favágóknak, majd a maradék erdőt erdőtüzek pusztították. A fenyők azóta sem tudtak visszatelepedni, de az igénytelen és gyorsan növekedő nyírfák megmentették a vidéket a kopáron maradástól. 
A század elején finn telepesek érkeztek, akik a kivágott erdők helyén zöldségeket igyekeztek termelni. Ez a vidék azonban még rajtuk is kifogott. A rövid vegetációs időszak és a gyenge minőségű talaj miatt még saját családjuk szükségleteit is alig tudták fedezni, így aztán hamarosan inkább délebbre költöztek. Ma már csak egy falucska neve (Finland) és néhány család őrzi a finnek emlékét. 
Ezekről a korszakokról nem állítottak össze külön foglalkozást, a gyerekek egyelőre csak esti előadások keretében ismerhetik meg főleg a favágók életét. Az erdőben kis keresgélés után rá lehet bukkanni egy hajdani finn telepes házának maradványaira, és egyes, jó fantáziával megáldott oktatók el tudják hitetni a hiszékeny nebulókkal, hogy a telepes szelleme néha kísért a közelben...

Élet napjainkban

A környéken manapság sincs túl sok munkalehetőség. A ritkán lakott vidéken főleg idegenforgalomból élnek az emberek. Télen a sífutás, nyáron a tavak és a kenuzás lehetősége vonzza a turistákat és a sportolni szeretőket. Az egymásba érő tavak rendszerében napokig lehet barangolni anélkül, hogy túlzottan sok emberrel összeakadnánk -- annál nagyobb eséllyel figyelhetők meg viszont a jávorszarvasok, kanadai ludak, hódok és egyéb állatok. Éjszakára pedig érdemes fára kötözni az elemózsiát, mert egy éhes mackó reggelre eltüntetheti... Télen sok vadász fordul meg a környéken és a túlszaporodott őzeket próbálják a farkasokkal versengve gyéríteni. 
Az oktatóközpont a helyi élet fellendítésében is szerepet vállal. Egyrészt munkahelyet biztosít néhány embernek (a titkárnő, a szakácsok, a karbantartók és a takarítók a helyi lakosok közül kerülnek ki), másrészt a pár napot ott töltő gyerekek egy része visszajön a környékre szüleikkel együtt nyaralni-telelni. A "wolf ridge-esek" meglehetősen aktívan vesznek részt az amúgy álmos falucska életében. A közelben rendezett sporteseményeket valószínűleg el sem indítják legalább néhány oktató részvétele nélkül, időnként nyitott hétvége van a helyi lakosok részére és persze nem elhanyagolható a falubeli bárok forgalmának fellendítése sem... Finland legnagyobb ünnepe a kora tavasszal megrendezésre kerülő St. Urho-nap. St. Urho egy finn szent, akinek ünnepe március 14-én van. A hagyomány szerint megmenti a szőlőt a sáskáktól. A minnesotai Finland-nek ugyan a környékén sincs szőlő, márciusban pedig még javában hó van, de az ünnep jó alkalmat ad egy kis mulatozásra. Ilyenkor minden fordítva történik és mindenki nagyon vidám (kiderül, hogy nem is laknak olyan kevesen a környéken). A legrangosabb esemény a kétnapos rendezvénysorozatból a "szépségkirálynő"- választás, amin csak nőnek öltözött fiúk vehetnek részt... Meg is nyerik rendszeresen a Wolf Ridge-ből érkezett gyakornokok.

Kalandoktatás

A veszélyek legyőzésén alapuló ún. kalandórák Magyarországon ritkábban szerepelnek még a környezeti neveléssel foglalkozó oktatóközpontok programjában, Amerikában viszont nagy hangsúlyt helyeznek rá. A foglalkozásokat a beépített sziklafal megmászása és a magasépítésű kötélpályán való egyensúlyozás képviselik -- amelyek gyakorlatilag minden csoport programjába bekerülnek.
Nagyon jól emlékszem az első reakciómra, mikor megláttam a fent említett szerkezeteket. Sok mindent megcsinálok, de hogy én erre felmenjek, pláne, hogy oktassam...! (Aztán szinte mindennap sor került erre.) Nem voltam egyedül ezzel az érzésemmel: a gyerekek egy részének is jókora félelmet kellett legyőzniük, amikor ráléptek a 10 m magasan húzódó drótkötélre -- és ezen a félelmen érdekes módon nem sokat segít, ha valaki tudja, hogy nem eshet le, hiszen biztosítva van. De pontosan a félelem legyőzésén van a hangsúly. Az ember gyakran sokkal többre képes, mint amennyit el tud hinni magáról -- és ha ezt kipróbálta, talán máskor is nekiindul a lehetetlennek tűnőnek... Ugyanakkor szembesülünk azzal a ténnyel is, hogy mindenkinek máshol vannak a határai, különböző képességekkel vagyunk megáldva. Nem biztos, hogy az a bátrabb, aki szemét bekötve és hátrafelé is biztos lábbal közlekedik a kötélpályán -- nem pedig az, aki éppen csak rámerészkedett (de megpróbálta!) és visszafordult...
Jelentős ezeknek a gyakorlatoknak a közösségépítő szerepe is. A sziklafalnál a gyerekek egymást biztosítják (az oktató meg figyel és imádkozik), a kötélpályánál pedig mindenkinek van párja, aki folyamatosan biztatja az éppen körbejárót. Sokan azért képesek végigmenni, mert tudják, hogy nincsenek egyedül. A legszebb élményem ezen órák közül egy testileg és szellemileg is fogyatékos csoporttal volt, ahol talán csak kettőnek sikerült a pálya teljesítése, de mindenki szívből biztatta a többieket és együtt örült mások sikereinek.
Így aztán kezdeti idegenkedésem után lassan beláttam, hogy e foglalkozásoknak valóban jelentős szerepe lehet a közösségi, kockázatvállalásra képes, környezetükért felelősséget érző emberek nevelésében.