A "jövőorientált etika"

"Az emberiség középúton lebeg az istenek és az állatok közt" mondja Plotinosz. Valahogy ekképpen -- ilyen eldönthetetlen feszültségben -- függ az ember a múlt és a jövő világa között is. Sokáig hitte, hogy a létbe kapaszkodva, az élet fölött elsuhanva elérheti távoli célját. (Eddigi etikáink ezért mindig a jelennel foglalkoztak, a jövő élethez való joga említésre sem kerül bennük.)
Alábbi írásában Hans Jonas két olyan etikai felfogást vet össze, melyek értelmezik a jövőt és a távoli cél elérésének útját. A hit jövőképe távoli anyagmentes célról beszél, míg az utópia a szebb földi jövőhöz vezető út etikai következményeit keresi. 

A túlvilági beteljesülés etikája

A két nézetben az a közös, hogy a jövőt, mint abszolút értékkel bírót, a jelen elé helyezik, míg a jelent pusztán a jövőre készülődés állomásává fokozzák le. Ugyanakkor a vallás szerint földi tetteinknek nem lesz egyértelműen boldogság a jutalma, csak feljogosíthatnak rá Isten előtt. Az lesz jogosult a boldogság elérésére, aki Istennek tetsző életet él, és így érdemes arra, hogy "kiválasztott" legyen. 
Ha ezek után rákérdezünk, melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek hozzásegítenek a boldogság jogához, azaz miben áll az Istennek tetsző élet, meg kell vizsgálnunk az egyes hitvallások előírásait. Ezek gyakran az igazságosságra, nagylelkűségre, a szív tisztaságára vonatkozó intelmek, melyek akár a klasszikus etika evilági előírásai is lehetnének. A lélek megváltásában való hit egyes változataiban 
-- a transzcendens cél dacára -- a jelen világ, az itt és most etikája található meg.
Előfordulhat azonban, hogy a "megkívánt" élet olyan, hogy annak gyakorlását, tehát a feltétel teljesítését sehogy sem lehet önmagában értéknek tekinteni. Ebben az esetben ugyanis a tét az ember teljes földi léte, annak minden lehetőségével az örömre és a beteljesedésre, és a megváltás ára az arról való lemondás. Ebbe a kategóriába tartozik a testi kínzatás, az élettagadó aszkétizmus. Ez a túlvilági cél különbözik az evilági megfontolásoktól, mivel a lemondásokat egyedül a majdani ellenérték totalitása miatt veszi figyelembe. Az eredmény nem a jelenbeli lemondások közvetlen következménye, hanem pusztán ígéretként létezik, mint ellentételezés.
Ám ez a mindent felülmúló elvárás túlmutat az etika birodalmán -- a véges és a végtelen, az átmeneti és a végleges nem mérhető egyazon mércével, ezért nincs mód az összehasonlításukra. Nincs az etikai gondolkodásmód által megkívánt oksági viszony a cselekedet és a remélt eredmény között.
Miért érdemes az evilági lemondás a viszonzásra? Miért érdemel jutalmat vagy kártalanítást? "Mert a test bűnös, a vágy gonosz, a világ pedig szennyel teli." Eszerint az aszkézis jelenti az egyedüli cselekvési módot, és az utat a belső cél eléréséhez: olyan utat, mely a tisztátalanságtól a tisztasághoz, a bűnösségtől a szentéletűséghez, a rabságtól a szabadsághoz, az önzéstől az énen való túllépéshez vezet. Amíg az utat ezek jellemzik -- a feltett metafizikai ismérvek szerint --, az aszkézis a legtökéletesebb életmód. Ám ebben az esetben ismét az itt és most etikájáról van szó: egy olyan formáról, mely -- jóllehet teljességgel egocentrikus és individualisztikus --, önmagunk tökéletesítését szorgalmazza, és ahol belső erőfeszítéseink valóban eredményezhetik a pillanatnyi lelki megvilágosodást, mely a jövőbeli jutalmat megelőzően ízelítőt ad abból: ez az Abszolútum misztikus megtapasztalása.
Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy amíg mindez a túlvilági cél elérése iránti vágy az etika területén belülre esik, addig ítéletei a mindenkori jelent célozzák.

A modern utópia

Az utópisztikus politika teljesen új jelenség a történelemben. Feltételezi a történelem korábban ismeretlen, dinamikus kiteljesedését. Korábbi idők vallási tanai nem mutatják még ezt, noha már készülnek rá. Például a messianizmus nem határoz meg egy messianisztikus politikát, hanem isteni ítéletre bízza a Messiás eljövetelét. Ott még csak annyiban van jelen az emberi cselekedet, amennyiben az ember érdemessé tudja tenni magát az esemény eljövetelének megtapasztalására azáltal, hogy megfelel az elvárásoknak. 
A tátongó szakadék azonban -- mely elválasztja a mostot a későbbtől, az eszközt a céltól és a cselekedetet az eredménytől, és amely a modern, szekularizált tant, a politikai utópizmust jellemzi --, még nem fedezhető fel a vallásokban. Ezekben még mindig az önmaga jogait érvényesítő jelen etikájáról beszélünk, nem pedig az önérvényesítő jövőéről. 
Csak a modernkori fejlődés tette lehetővé annak a felfogásnak a kialakulását, amely szerint a múlt minden mozzanata egy-egy lépcsőfok a jelen felé és a jelen minden mozzanata szintén egy-egy lépcsőfok a jövő felé. Az utópisztikus politikában ez az elgondolás összekapcsolódik egy szekularizált tannal, mely az evilági fogalomrendszer szerinti abszolútumnak egy, az időben rögzített helyet talál, és ehhez adódik a legvégső állapotig vezető teleológiai dinamizmus. A mennyek királyságának megalapítása itt a földön (Heine), illetve ennek szándéka feltételezi, hogy van elképzelésünk a földi Paradicsomról. E szemlélet az emberi élet minden korábbi történését átmeneti jelentőségűvé fokozza le, azaz megfosztja önmagukban létező érvényességüktől. Legjobb esetben az ígért és áhított jövendő állapot elérésének eszközeivé avatja őket.
A cselekvés itt egy olyan jövő irányában valósul meg, melyet maguk a cselekvők már nem élvezhetnek. A mostra irányuló kötelezettségek a cél elérésére való törekvésből származnak, nem pedig a jelen világ jó vagy rossz voltából; a tetteket irányító alapelvek épp olyan átmenetiek, és igazából épp annyira nem autentikusak, mint azok a feltételek, melyek a felsőbb szintű állapot eléréséhez szükségesek. A forradalmi tanok etikája az átalakulás etikájának tartja magát, amely saját magát érvényteleníti, ha a szigorú átmeneti erkölcsiség megteremtette az eljövendő "tökéletes, igaz etika (melyet lényegében nem ismerünk) feltételeit". A modern utópiában tehát létezik jövőorientált etika, hosszútávú látásmód, tartós felelősségtudat, és gondosság -- mindez igen szoros kapcsolatban a technikai fejlődés lehetőségével. 

A technika 
-- remény, félelem és szerénység

Az utópisztikus politika, amely magában foglalja a csúcstechnika legteljesebb használatát, radikális változata annak, ami felé civilizációnk amúgy is tart. 
Így az utópia bírálója a technika szélsőséges lehetőségeinek bírálója is. Ez az oka annak, hogy a negatív utópiák új irodalmi műfaja (legalábbis Aldous Huxley óta) felváltotta a korábbi lelkes hangvételűeket. A csillogó szemű, tökéletességre áhítozó etikáknak utat kell engedniük a szigorúbb, felelősségtudatra ébresztőknek. Utóbbiakból sem hiányzik teljesen a remény, de a félelemnek is helyt adnak. Legmélyükön ott a tisztelgés az ember nagysága előtt, s közben remegnek az aggodalomtól az ember sebezhetősége miatt.

A félelem változatairól

Sokak számára technikai fejlettségünk apokaliptikus lehetőségeinek megtestesülése az atombomba. Ebben nincs túlzás, azonban vigaszt jelenthet, hogy a jövő "szabadon választható". Az atomfegyvereket akár meg is lehet semmisíteni anélkül, hogy a modern világban való létezés valamilyen módon megváltozna. A fegyverek használata tehát nem szükségszerű, vagyis nem következik szükségessége annak előállításából.
Azonban maga a technikai fejlődés is apokalipszissel fenyeget, mivel dinamikája előre nem kiszámítható, és természetéből adódóan exponenciálisan gyorsul. Így a "túlzás" apokalipszisába sodródunk: bolygónk készletei kimerülnek, szennyezettsége eléri a tetőfokát, az élővilág kipusztul. A számítások ijesztőek, az események hihetetlen ütemben gyorsulnak. A katasztrófa megelőzése életmódunk teljes megváltoztatását teszi szükségessé, és ez számtalan érdekkel ütközik. Ezért aztán sokkal nehezebb, mint egy nukleáris katasztrófa megelőzése, amely lehetséges anélkül is, hogy szembe kerülnénk az általunk felépített technikai civilizációval. Az apokalipszis, melybe a dolgok folyása szükségszerűen torkollni látszik, szinte bizonyosan bekövetkezik -- míg az atomháború csupán szörnyű lehetőség, mely vagy megvalósul, vagy nem.
Mindezek következtében az atombomba pillanatszerű pusztításának fenyegetését meghaladja a lassan növekedő veszély, melyet a túlnépesedés, és a többi "túlzás" hordoz magában. Ez az alig érezhetően ketyegő időzített bomba bármennyi hidrogénbombánál nagyobb pusztító erővel bír. Az apokalipszis a fejlődés folyamatának fenyegetése, s bekövetkezéséhez mindannyian hozzájárulunk pusztán azáltal, hogy tagjai vagyunk a modern társadalomnak. Ez a fenyegetés nem tűnik kisebbnek, mint az atomkatasztrófáé. Amíg ez a sodródás magán viseli az elkerülhetetlen sors vonásait, addig az emberiség hirtelen halála nem. 

Válasz a technikaellenesség vádjára

Nem hangsúlyoztuk túlzottan a technika veszélyeit, miközben a benne rejlő ígéretekről megfeledkeztünk? A félelem jogos, de csak akkor, ha egyensúlyban áll a reménnyel, mely mindeddig utat mutatott az emberiségnek. Amikor a technika etikájáról beszélünk, nem kellene talán a mellette szóló parancsokról is beszélnünk? 
A "technika parancsa" nem kérdőjeleződik meg, mivel antropológiai fontossága, és az emberi létben betöltött központi szerepe megfellebbezhetetlen. A huszadik század nyugati világában azonban nincs szükség számára pártfogókra, hiszen a méreg már elkezdte kifejteni hatását. Ahogy ismerjük magunkat, a technikai haladás iránti vágy továbbra is hajt bennünket, a maga keltette szükségleteink kielégítésére. 
Időnként az embert mozgató hajtóerő erkölcsi ösztönzést igényel, amikor a remény és a merészség, nem pedig a félelem és az elővigyázatosság kell, hogy vezessen minket. A jelen helyzetre nem ez a jellemző; a nagy hajszában a túlzás veszélye vált a legfenyegetőbbé. Ez olyan etikai álláspontot igényel, amely, reméljük, épp olyan átmeneti, mint az az állapot, melyből ki kell billennünk. 
A "nem szabad" tiltása időtlen idők óta a "kell" parancsa előtt hangzik el. Az ellentmondást nem tűrő figyelmeztetés a bűn elkerülésére mindig előbbre való volt, mint a pozitív előjelű "kell". A figyelmeztetés válasz civilizációnk egy talán letűnő korszakára: a "mindenen győzedelmeskedő ember" kísértésének legyőzésére. A tiltás etikai egyoldalúsága ma: erényesség. A mértéktelenség és az elégtelenség közti arany középút keresése. Az embernek azt a gyengeségét kell inkább leküzdenie, amelyre hajlamosabb, ezért nagyobb valószínűséggel követi el. Az egy oldalról érkező nyomás és a halmozódó kockázatok idején ez az irány a mértékletességé és a körültekintésé: a "vigyázz!" és az "óvd meg!" felszólításoké.