Az önmagára koncentráló ember és társadalmi szerveződése -- folyamatosan távolodva a természeti játékszabályoktól -- már mindennapi létével is akadályozza a földi élet harmóniáját.
Miért alakult ez így? Fajunk törvényszerű evolúciós sajátossága ez, vagy "egyszerűen" hiányosak az önmagunkról alkotott elképzeléseink?

A földi élővilág hosszú, több ezermillió éves evolúciójának legutolsó évmilliomodjában megjelent egy látszatra jelentéktelen új faj, a Homo sapiens. Táplálkozásmódja alig tért el a többi rokon fajétól, de leleményessége, kreatív intelligenciája révén óriási hatalomra tett szert.
Már a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató ősember is észrevehető hatást gyakorolt élő környezetére. Megjelenésével egyidejűleg mindenhol kipusztulási hullám vonult végig a terület faunájában és flórájában. Ezen az alapon például sokan úgy vélik, hogy a pleisztocén-végi eurázsiai kipusztulásokban is az ember volt a fő "exterminátor". Ezt látszanak igazolni az Európa több pontján feltárt kb. 20 ezer éves ősemberi "táborhelyek" leletei. 
Mindez azonban csupán előszele volt annak a viharnak, amelyet a későbbi civilizált ember jelentett. A növény- és állatfajok kiirtása olyan mértékben felgyorsult, amilyenre Földünk eddigi történetében még nem volt példa. Az ember a többi élőlényhez hasonlóan mindig is alakította környezetét, de a civilizáció nyomán e lehetőségek a bioszférában eddig sohasem látott szintet értek el. Míg a többi faj csupán beleszólt saját természetes ökoszisztémájának működésébe, az ember azt leradírozta, teljesen a maga elképzelései szerint alakította át -- létrehozva az agrár-, majd urbán-ökoszisztémákat. A közvetlen pusztító hatások közvetve más fajok kipusztulását is okozhatják. Becslések szerint minden kipusztított növényfaj 10-30 fogyasztó faj pusztulásával jár! Ez egyben utalás arra a tényre, hogy az élőlények nem függetlenek egymástól, hanem egy rendszer, az ökoszisztéma elemei, s ezen elemek változtatása a rendszer többi elemére is hatással van. A természeti táj helyére a monoton mezőgazdasági táj ("agrársivatag") és az energiafaló, szennytermelő iparvidék került. Az emberiség létszáma robbanásszerű növekedéssel az utóbbi két évszázadban meghatszorozódott, az ezredfordulóra a hatmilliárdot is meghaladva. Ezzel már az egész bioszféra átalakítása is megvalósult. A 80-as években az emberiség a szárazföldi nettó primer produkció (növényi termelés) 40%-át kisajátította élelmiszer-, takarmány-, rost- és fatermelés céljából.
Ilyen mértékű átalakítás a bioszféra működésére is feltétlenül hatott, bár a rendszer válasza -- bizonyára méretei folytán -- jelentősen késik, de jelei már mutatkoznak. A széndioxid-szint két évszázad alatt 270 ppm-ről 360 ppm-re nőtt, az ózonpajzs megvékonyodott, sőt helyenként és időnként ki is lyukadt, az óceánok halállománya számottevően csökkent, óriási a veszteség a termőtalajban is, és lehetne még sorolni a kezdődő bajokat. Az igazi gond az, hogy mindezt emberi mércével mérve fokozatosan kapjuk, s ma már szinte összehasonlítási lehetőség sincs az érintetlen természettel. Pedig a természeti rendszerek négyszázmillió évig "fenntartható módon" működtek, míg az agrár- és ipari-városi rendszerek ennek az időnek csupán egymilliomod részével "büszkélkedhetnek". Tisztában kellene tehát lennünk azzal, hogy az ember dominanciájával mi változott a bioszférában, ennek milyen további következményei vannak, s mindez milyen hatással lehet magára az emberre.
A bioszféra fenntartásához és működéséhez szükséges energiát évmilliárdokon át szinte kizárólag a napfény biztosította. Az ember, mint vegyes táplálkozású faj, ezt a növények és az állatok közvetítésével kapta meg. A többi állattól eltérően az ősember a növényi és állati energiát már nem csak táplálék céljára hasznosította. Hamar megtanulta hasznosítani a fa égetésével felszabaduló hőenergiát, a háziállatok erejét és a szél- és vízenergiát. Mindez megújuló energiaként állt rendelkezésére.
Radikális változás a fosszilis energiaforrások kiterjedt alkalmazásával következett be. Az energiaigényes gépekre alapozott ipar, az elektromos áramot fosszilis energiából termelő (átalakító) rendszerek elterjedése, a közlekedés motorizálása, a fűtés, a hűtés, a feldolgozás, az átalakítás mind-mind óriási energiafelhasználással jártak. Míg a növénytermelés korábban az ingyenes napenergiára és az emberi vagy állati munkára alapozva hasznosítható energiát kötött meg a terményben, addig a "modern" rendszerben jóval több energiát fogyaszt el, mint amennyit a termék ad. (Talajművelés, növényápolás, betakarítás, szállítás, feldolgozás, kemizálási termékek előállítása stb. együtt rengeteg energiát fogyaszt.) Mindez a fosszilis energiaforrások felhasználásával történik. Ennek pozitív oldala a magas terméshozam, mely áttevődött a népesség gyarapodására s ennek további kedvező és kedvezőtlen következményeire.
Az ember energiaigényes tevékenységének zöme ma is a bioszféra korábban megtermelt és elraktározott készletének rovására történik. Mindez a szennyezés fokozódásához vezetett. Az ember szén-dioxidot, szén-monoxidot, metánt, freonokat, nitrogén-oxidokat, kén-dioxidot stb. bocsát a légkörbe. Szinte vég nélkül lehetne sorolni a vizet és a talajt erősen szennyező anyagok listáját. Ezek között látszólag ártalmatlan, természetben is előforduló anyagok koncentrációnövekedése (pl. nitrát, foszfát), toxikus szerves vagy szervetlen vegyületek, sugárzó anyagok könyvtárnyi mennyisége jelzi az ember hatását a bioszférára. A mérhető következmény, legalábbis eddig e listához képest még csekély. A szén-dioxid, a metán és a freonok hatására globális felmelegedés indult be. Szerencsére egy másik szennyezés, a kén-dioxid révén keletkező szulfátrészecskék a túltelített légkörben kitűnő párakicsapódást (felhőképződést) biztosítanak, így ez a besugárzás csökkentésével eddig összességében csupán félfoknyi globális melegedést eredményezett. A freonok ózonpajzspusztító hatása már nem ilyen szerencsés, s a kéndioxid- és nitrogénoxid-szennyezés hatására is savas esők esnek szinte az egész északi féltekén, komoly gondot okozva az erdészetnek.
Az emberiség létszámának és fokozódó tevékenységeinek folytán jelentősen megcsappant a bioszféra élőanyaga, a "biomassza". Mediterrán kopáraink -- kecskelegeltetésre is alig használható területek -- valaha erdővel borított dombok voltak. De elég körülnézni Magyarországon. A természetes vegetáció maradványainak kutatásából tudjuk, hogy hazánk a mérsékelt égövi lomberdők zónájában van, s így emberi beavatkozás nélkül az ország legnagyobb részét erdő borítaná. Ezt mára több mint 80%-ban sikerült eltüntetni, helyén mezőgazdasági művelés alatt álló szántók, lakott területek, kisebb részben rétek, legelők, gyümölcsösök vannak. Képzeljünk el egy természetes tölgyerdőt, hatalmas fáiból, dús cserje- és gyepszintjéből álló növényi biomasszáját, a talaj és a felszín állat- és mikrovilágának élő tömegével, s ezt vessük össze egy ugyanakkora területű gabonaföld évi átlagos élőanyagtömegével (ősszel, télen szinte semmi növényzet nincs). A különbség óriási, s ez nemcsak hazai specialitás, hanem világszerte is jellemző. A hiányzó szerves szén tömegének fele ma a légkör széndioxid-szintjét növeli, a másik fele az óceánok karbonát-süllyesztőjével ma még eltűnik előlünk.
Az emberi tevékenység egyik legkülönösebb és legkiszámíthatatlanabb hatású bioszféra-bolygatása a biodiverzitás csökkentése. Egy hazai, természeteshez közel álló tölgyerdőben 100-200 féle növény, ezerféle állat (főleg rovar) és még számos mikroszervezet él. Ezzel szemben egy nagyüzemi kukoricatáblán a vegyszeres növényvédelem (herbicid, fungicid, inszekticid stb.) alkalmazásával szinte csupán egyetlen fajt, a kukoricát látjuk. (Még a talajban élő állatok és mikroszervezetek fajszáma is minimális.) A monokultúra szélsőséges formájában még a genetikai diverzitás is hiányozhat. Az ilyen monokultúra roppant labilis rendszer, s csak óriási energiabefektetéssel tartható fenn. Még így is időről időre új típusú rezisztens kártevők jelennek meg, újabb feladatokat adva a növényvédelem és a nemesítés kutatóinak.
Szűk látókörű, s csak a mának élő emberekben a Föld élővilágának ilyen nagymérvű pusztulása sem vált ki különösebb hatást. Pedig eltekintve a jogos esztétikai, sőt etikai érvektől, a fajok megőrzésének igen nagy gazdasági és tudományos jelentősége is van. Számos növény- és állatfaj létezhet, amelyek a jövőben még hasznosak lehetnek nekünk. Gyógynövénykutatók napjainkban is újabb és újabb biológiailag aktív anyagokat izolálnak korábban haszontalannak tartott növényekből. A növénynemesítők és az állattenyésztők is gyakran keresik háziasított fajok vad rokonait rezisztenciagének vagy más előnyös tulajdonság beviteléhez. Napjainkban is fedeznek fel -- szinte az utolsó pillanatban -- gazdaságilag igen jelentős fajokat. Néhány éve Mexikóban évelő vadkukoricát írtak le, amelyet egy még éppen feltöretlen szűzföldön találtak néhány ezer példányban, s így még sikerült a jövő számára megmenteni. Néhány év múlva már nyomtalanul elveszett volna...
Mekkora árat fizetünk mindezért? Ma még nem túl sokat, mivel hitelbe kapjuk. A jelenleg is érezhető ár: környezetünk rohamos elszennyeződése s az emberiség egyre nagyobb hányadának hiábavaló vágyódása a felüdülést nyújtó érintetlen természet után. A probléma bonyolultan összetett, s a tudomány is csak homályosan sejti. Az ember nem egyszerűen csak fajokat, hanem teljes életközösségeket semmisít meg, s a fajok kihalása sokszor csak ezek egyik velejárója. Mindezt pedig globális méretekben teszi.
Sokakban felvetődik a kérdés: képes lesz-e egy alacsony diverzitású, kevés táplálkozási szintből álló, egyszerű, zömmel agrárrendszerekből álló bioszféra olyan működésre, amellyel eddig a biogeokémiai ciklusok és a klíma "steady-state" stabilitását, valamint élő rendszereinek rugalmasságát fenntartotta?
A vételár törlesztéssel térítendő nagyobbik hányada tehát ismeretlen. Azt sem tudjuk, hány generáció fog még fizetni...

Beszélgetés Gyulai Ivánnal, 
a miskolci Ökológiai Intézet 
a Fenntartható Fejlődésért igazgatójával
 

-- Milyennek képzeljük el azt a helyzetet, amikor csatlakozunk az Európai Unióhoz?
-- Óvatosan kell megfontolni az előttünk álló dolgokat, és sokkal nagyobb felelősséggel, mint ahogy jelen pillanatban ezeket a kérdéseket kezelik. Kétségkívül az egész társadalom és politikusaink vágya is az, hogy országunk a fejlett Európa része legyen. De érdemes végignézni a fejlettséggel járó árnyoldalakat is. Nem biztos, hogy a szép csillagok az unió zászlaján annyira fényesek, mint amennyire mi látjuk. Ezzel arra akarok célozni, hogy az Európai Unió országainak óriási az ökológiai deficitje. Ökológiai deficit fogalma alatt az egyes nemzetek által ténylegesen használt földterület és az ország határain belül rendelkezésre álló, ökológiailag produktív területek különbségét értjük. Ha az emberek mindennemű fogyasztását területnagyságban fejezzük ki, akkor megkapjuk, hogy egy nemzet, avagy a Föld polgárai együtt, mekkora területet vesznek igénybe létfeltételeik kielégítése érdekében. (vö. Rees és Wackernagel: Ökológiai láblenyomatunk.) Ma egy nyugat-európai állampolgár hat-nyolc hektár nagyságú ökológiai lábnyommal rendelkezik, vagyis ekkora terület természeti erőforrásait használja fel, illetve ekkora terület szükséges számára ahhoz, hogy az általa megtermelt szennyező anyagokat a környezet valamilyen módon eltüntesse. Ha ezeknek az országoknak a saját területükön kellene gazdálkodniuk és megélniük, akkor erre nem lenne lehetőségük a mai magas színvonalon. De ha mi itt, keleten szeretnénk úgy élni, mint pl. egy átlag amerikai, és mindenki más a földön is így élne, akkor kellene még legalább két másik Föld, hogy ezen a színvonalon elégítsük ki igényeinket. Aki ilyen jólétet ígér nekünk, az biztosan tudja, hogyan kell bolygónkat szaporítani. 
Nagyon izgalmas kérdés, hogy mekkora terület járna az embereknek a 6-8 hektáros lábnyom helyett. A számítások szerint kb. 2,5 hektár. Ha megnézzük a világ átlagát, vagyis hogy a világ összes polgárának egyenként mekkora a területi igénye, azt látjuk, hogy minden egyes földlakó 0,5 hektárral meghaladja a rendelkezésre álló területet. Magyarország épp ezen az átlagon van, nekünk nagyjából 1 hektár tér jutna fejenként az ország területéből, ám ennél 0,5 hektárral többet használunk fel. A nyugati országok ennél sokkal nagyobb mértékben meghaladják a rendelkezésükre álló területet.
-- Megdöbbentő adatok ezek, hiszen tudjuk, hogy a világ gazdagabbik részén jóval kisebb embertömeg használja fel a világ természeti javainak nagyobbik részét, és jóval nagyobb embertömeg csak a töredékét. Milyen következményekkel jár ez az ökológiai gyarmatosítás, amelyről már olyan nagyon sokat hallottunk?
-- Azáltal, hogy a korábbi két világrend közötti "falak" ledőltek Európában, azok az erőforrások, amelyek a fal felénk eső oldalán voltak, elérhetővé váltak a Nyugat számára. A fejlett világnak szüksége van ezekre az erőforrásokra, piacokra. Nincs reális alapja annak az ígéretnek, amely olyan gazdasági fejlődést ígér -- teljesen mindegy, hogy egy fejletlen afrikai országnak, vagy az átmeneti gazdaságú Magyarországnak --, amely képes lenne a fejlett országok fogyasztási szintjére emelni ezen országok polgárait.
Az emberiség a közlegelők közgazdasági alaptételét is megszegte, hiszen már minden területen több marha legel, mint amennyit az elbírna (vö. a közlegelők tragédiája). Ennek populációs összeomlás, nagyon kellemetlen környezeti válság lehet a következménye. Sokkal kellemetlenebb, mint amit ma érzékelhetünk ebből.
Jogosan vetődik fel a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy meghaladjuk a Föld eltartóképességét, hiszen minden ember 0,5 hektárral többet használ, mint ami neki jut, és mégsem érzékeljük ezt közvetlenül? A nagyon egyszerű ok az, hogy a Föld erőforrásait nem egyszerre használjuk fel. A fogyasztás üteme növekszik, de amíg ezek az erőforrások valahol rendelkezésre állnak, addig nem korlátoznak bennünket, egészen addig, amíg el nem fogynak. Nem érzékelhetjük, hogy túlfogyasztjuk az erőforrásokat. Ez nagyon sajátos tényező. Politikusaink is a gazdasági növekedés elsőbbségét hangsúlyozzák. Az a hit vezérli őket, hogy miután megoldottuk a gazdasági problémákat, lesz pénzünk a szociális és a környezeti problémák megoldására is. Az Európai Unió tipikusan ezt ígéri a számunkra. Ha mi is elérkezhetünk oda, ahová a fejlett országok, akkor a környezeti állapot vonatkozásában is azonos szintre jutunk. Ez viszont nem biztos, hogy jobb lesz számunkra. 
-- Ami az Európai Uniót illeti, általában az jut el a közvéleményhez, hogy az ország nem felel meg például a hulladékgazdálkodásban vagy az energiahatékonyságban az európai színvonalnak. Ezeken a területeken lépnünk kell. Ugyanakkor arról nem nagyon lehet hallani, hogy természeti környezetünk veszélyben van-e. 
-- Az Európai Uniós csatlakozással kapcsolatos kérdőívekre adott magyar válaszok alapján három területen marasztalnak el bennünket. Az egyik ilyen terület a szennyvízkezelés, a második a levegőtisztaság-védelem, a harmadik pedig a hulladékgazdálkodás. Nagyon érdekesnek tartom, hogy miért ezeket a prioritásokat fogalmazzák meg, mert ha összehasonlítjuk Magyarországot néhány OECD-országgal, akkor sok esetben nem állunk rosszabbul. Én nem ezeket a kérdéseket tartom a legfontosabbnak Magyarország és az egész közép-kelet-európai régió számára. Elhitették velünk azt, hogy ezek a legnagyobb problémák, mert ezek megoldása saját üzleti érdeke olyan nyugati vállalkozói csoportoknak, akik tőkével és főleg szabad kapacitásokkal rendelkeznek. De mi történik, ha a hagyományos technológiákkal oldják meg a szennyvíztisztítást. Csatornahálózatok, szennyvíztisztítók épülnek, a csatornázott településeken csökken a környezetterhelés, de megmarad a szennyvíziszap gondja, és megannyi újabb probléma keletkezik. Persze a létesítés és az üzemeltetés energiát és anyagot igényel. Lehet, hogy tisztább lesz a környezet látszatra, de az erőforrások terhelése nő. A szivattyúkat energiával kiszolgáló erőművek fogyasztják a Föld erőforrásait és szennyeznek. Ha valaki összeszámolja mindezt, kiderül, hogy nem javítunk, hanem rontunk a helyzeten. 
Az azonban tényleg igaz, hogy az ország néhány területe a korábbi nehéziparosodás következményeként súlyos környezeti problémákkal küzd. Általában ez az alapja rossz megítélésünknek. Nem szabad ezeket a problémákat lebecsülni, de amíg ezek nálunk koncentráltan jelentkeznek, addig bizony Nyugat-Európa országaiban ezek a problémák egyenletesebben oszlanak szét. Az egyedileg jobb határértékek ha összeadódnak, jobban terhelik a környezetet. Ami viszont a koncentráltan szennyezett területeken kívül van, sokkal közelebb áll a természetes állapothoz és az ép környezethez, mint Nyugat-Európa. Innentől kezdve a kulcskérdés az, hogyan tudjuk a még természetesnek mondható területeket kezelni, megóvni. Ha mi valamit vihetünk a közös Európába, mert ez elkerülhetetlennek látszik, akkor éppen a természeti értékeink lehetnek azok. Ezek olyan egyedi dolgok, amelyek ott nincsenek meg. Erre kellene vigyázni, ez az érték, amivel mi rendelkezünk. Ugyanakkor számos dolog veszélyezteti a fennmaradásukat. Az első helyen a közlekedési infrastruktúra fejlesztése említhető. A transzeurópai közlekedési hálózat (TEN) fejlesztése Nyugat-Európában 12-14 ezer kilométer úthálózat fejlesztését irányozza elő. Ez út, vasút és hajózóút együttes fejlesztését jelenti, és nyilvánvalóan össze kívánja kötni Nyugat-Európát Kelet-Európával, Közép-Európán keresztül. 

Az ausztrál őslakók totemista világképében a külső természet betagozódik az emberi társadalom rendjébe, annak lényeges részét képezi. Radcliffe-Brown kulturális antropológus ezt a jelenséget tanulmányozva vezette be az ember és természet közötti társas összetartozási kapcsolatok rendszerének fogalmát.

A totemizmus

A törzsi társadalmak nem egyneműek: a társadalom csoportokra oszlik, pl. nemi csoportokra (férfiak és nők), és vannak különböző területi és rokonsági alapon szerveződő csoportok is. Azt a jelenséget, amikor e csoportok és egyes természeti jelenségek -- állatok, növények, időjárási jelenségek stb. -- között valamilyen viszony alakul ki, totemizmusnak nevezzük. Egy csoport neve lehet például egyben valamilyen állat vagy növény neve is, a csoport tagjainak esetleg különös tiszteletet kell tanúsítaniuk az illető faj vagy fajok iránt, vagy tartózkodniuk kell megölésüktől, fogyasztásuktól. 
A totemizmusnak számtalan különböző fajtája alakult ki. (Gunda Béla a totemizmus maradványaként értelmezi a magyar népi kultúrában azt a hiedelmet is, hogy a táltosokat állatok hozzák világra vagy nevelik föl. Lásd pl. a Fehérlófia című népmesét.)

A természeti jelenségek -- családtagok

Egy másik antropológus, Elkin szerint a természet és az ember egységének a legérdekesebb kifejezési módja az osztályozó totemizmus. Ez azt jelenti, hogy az embereket és az emberek számára bármiféle értéket jelentő természeti jelenségeket egy rendszer keretében csoportosítják és osztályozzák. A törzsi társadalom osztályokra bontása részben rokonsági, részben vallási-animisztikus alapon nyugszik. Ahol a törzs osztályokból épül fel, ott az emberekkel együtt a természeti jelenségeket is besorolják ezekbe az osztályokba.
Az ausztrál őslakók például rendszerint azonnal és könnyen meg tudják mondani, hogy a kenguru, a bambusz, a különféle fák, füvek vagy kövek mely csoportba tartoznak. Ugyanolyan könnyen, mint azt, hogy valamelyik törzstaguk mely nemzetségbe vagy osztályba tartozik.
Az osztályozás vagy csoportosítás rendszerint valamiféle viszonyt föltételez az emberi lények, valamint mindazon fajták és jelenségek között, amelyekkel együtt vannak csoportokba osztva. A törzs vélekedése szerint ezek az osztályok a természet egyetemleges törvényei szerint épülnek fel. 
Az emberek és a természet nemzetségekre, helyi csoportokra, alcsoportokra, szekciókra való bontása rendszerint érvényben van az ausztrál őslakók körében. A totemizmus annyira hozzátartozik e törzsek létéhez, hogy belejátszik mindenféle társadalmi és rituális csoportosulásba. És ezt nem csupán szimbolikusan teszi, nemcsak a csoportok célját és elvét fejezi ki, hanem a közös sorsot is, az emberek és az egész természet kölcsönös függését. Ebből az következik, hogy bármilyen formájú a társadalmi csoport, a természet egészét magában foglalja, hisz ahogy nem lehetnek emberek, azaz egyének nemzetség vagy szekció nélkül, ugyanúgy nem maradhat ki semmi sem földön, sem égen.

Térbeli viszonyok, a lakóhely szentsége

Watanabe japán antropológus az ajnu népről írott könyvében egy külön fejezetet szentel annak, hogy az ember és a természet közötti társas kapcsolatok vonatkozásában is elemezze az ajnu nép kultúráját. (Az ajnuk a japán Hokkaido-szigeten és az Oroszországhoz tartozó Szahalin-szigeten élnek. A múlt századig vadász-gyűjtögető életmódot folytattak, később a japán letelepítő és beolvasztó politika hatására eredeti kultúrájuk veszélybe került.)
Hogyan teszik az ajnuk a természeti rendet a társadalmi rend részévé? Hogyan építik ki a természet és az emberek közti társas összetartási kapcsolatok rendszerét? Érdekes, hogy az ajnuk egészen más módját találják ennek, mint pl. az ausztrál kultúrák. Az ember és a természet közti kapcsolat az ajnuknál nem leszármazáson vagy rokonságon alapul, hanem a természet térbeli elrendezéséhez kötődik.
Minden természeti jelenségnek pontos térbeli helye van. A természeti fajok, akár emberek, akár nem, a Föld egy meghatározott helyén élnek. Érdemes föltárni, hogy milyen mértékben és milyen módon játszik szerepet ez a térbeli tényező egy nép természet és ember közti társas kapcsolatainak rendszerében.
Az ajnuk háza egyben vallási szertartásaik színtere is volt. A természetfölötti lényeket, szellemeket kamuinak nevezik. A tűzhely a nőnek elképzelt tűz-kamui lakhelye. Előtte tisztátalan dolgot művelni, vagy például beleköpni, nem volt szabad. Ha a házban olyan dolog történt, amely szerintük tisztátalansággal járt (pl. gyerekszülés), akkor azt a ház egy külön részében végezték, és külön tüzet gyújtottak hozzá.
A ház tájolását is a világmindenségről alkotott képzeteik és vallásuk határozza meg. A bejáratot mindkét oldalon a bejárat-menti kamui őrzi az ártó szellemektől, az ezzel szemközti falon lévő ablak (a tűzhelyben tanyázó tűz-kamui és a kinti táj természeti szellemeinek kapcsolattartását biztosító szent ablak) keletre néz.
Az elvilágiasodott nyugati társadalmak a szentség eszméit rendszerint egy kiválasztott intézményben összpontosítják, ami kívül esik az otthonon. A vallást a szervezett papság képviseli, és általában nem fogja át az élet minden területét. Ezzel szemben sok hagyományos kultúrában a szent és a világi különbsége nagyon elmosódó, vagy nem is létezik.
Az ajnu lakhelyhez hasonlóan szent hely a kanadai inuitok hókunyhója is. Ezeket gyakran a föld alá építik, hosszú, keskeny, alagútszerű bejárattal, ami az időjárás viszontagságai ellen véd. Ebben a közösségben, ahol nincsenek templomok, az otthon minden tekintetben szent. Rituális jelentésben az iglu az anyaméh, a bejárati folyosó pedig a vagina. A kupolás tető az égbolt, a jégablak a Nap, az ajtónyílás a Hold.
Máshol az ajnu házak szent ablaka nem keletre, hanem a közeli folyó forrásvidéke felé nézett, a hitük szerint a forrásvidéken tanyázó folyó-kamui felé. Így a tűzhelyben lakozó tűz-kamui kapcsolatot tudott tartani a forrásvidéken tanyázó folyó-kamuival, el tudta neki mondani, hogy bántak a házban az emberek a halászzsákmánnyal. A zsákmányt szertartásban előírt módon kell kezelni, mert a tűz-kamui beszámol erről a folyó-kamuinak, az pedig a tengerben lakozó kamuinak. Utóbbitól függ a következő halászat sikere: ha megharagszik, nem küld föl halat a folyón.

Álruhák

Az ajnu kultúrhős, aenoa kamui kivételével minden kamui valamilyen természeti jelenség szelleme. A természetfölötti világban a kamuik az ajnuk alakját veszik föl. Családjuk van, településeik, még főnökeik is vannak. Meglátogathatják az ajnuk földjét. Ekkor álruhában jelennek meg: a földön természeti jelenségek alakját öltik föl, és visznek valamit az ajnuknak. Ha a kamuik anyagi álruháját megölik, a kamui visszatér a kamui-földre; visszatérését megfelelő szertartással kell kísérni. Ez az oka annak, hogy az ajnuk a csontokat, a bőröket, sőt a törött vagy elhasználódott eszközöket és a tűzhely hamuját is meghatározott helyeken rakják le, megfelelő szertartás kíséretében.
Az ajnuk minden élőlényt megszemélyesítettek és vallási fogalomkörök szerint csoportosították őket. Nem elégedtek meg azonban a természeti fajok puszta nevezéktani megközelítésével ahhoz, hogy rendszerezzék őket. A természeti világot megragadó rendszerükbe földrajzi tényezőket vittek.
Minden természeti jelenségnek megvan a maga tevékenységi köre, és ezek időben és térben kölcsönös kapcsolatban vannak egymással. Így a föld felszínét, amelyet mi az állat- és növényvilág szőnyegének látunk, az ajnuk különböző, ideiglenesen álruhában lévő kamui csoportok szőnyegének tekintették. Minden helyrajzi jellegzetesség (pl. a hegy, a folyó és a tenger) e kamui csoportok tevékenységének a színtere volt. Néhány adat arra utal, hogy a tengert is térbeli részekre, szektorokra osztották. Minden egyes ilyen szektor egy saját kamuihoz kapcsolódott és szoros kapcsolatban állt a tengerparti ajnuk halászati ökológiájával.