Amikor biodiverzitásról, vagyis biológiai sokféleségről beszélünk, akkor az egész élővilágra gondolunk. Én most kizárólag azt vizsgálom, hogy korunkban van-e esély arra, hogy egy fajon, a Homo sapiensen belül megmaradjon a sokszínűség. 
Az iskolai rendszerű oktatás, valamint a globalizálódó tömegkultúra (kultúra?) egyaránt a sokszínűség ellen, az etnikai, vallási, kulturális és az egyéni különbségek megszüntetése irányában hat. Ha a környezetvédelmet tágabban értelmezzük, annak az ember fizikai jólétének biztosításán túl az értelmi és lelki egészségének megőrzésére is ki kell terjednie.

Egységesítés és tantervek

Az államilag szabályozott és (többé-kevésbé) anyagilag támogatott közoktatás -- társadalmi céljából, lehetőségeiből és módszereiből adódóan -- mindig az egységesítést szolgálta, és ez természetesen ma is így van. A cél minden társadalomban az, hogy az iskola bizonyos mértékig egyforma embereket produkáljon. Egy országon belül nagyjából ugyanazt a tananyagot kell elsajátítaniuk a gyerekeknek, és ugyanolyan erkölcsi, ideológiai, politikai, történelmi, társadalmi eszmék, kulturális hagyományok alapján történik az iskolai nevelés. Ennek a törekvésnek a megtestesítői a tantervek, amelyek a törvény erejével szabályozzák az oktatás-nevelés folyamatát. Egységesen, minden iskolára és minden tanulóra kötelezően központilag előírják a nevelési célt, az elsajátítandó ismeretanyagot és az alkalmazandó módszereket. A nemzeti tantervben végrehajtott nagyobb változtatási szándékot minden országban és minden korszakban komoly társadalmi viták és politikai csatározások kísérik, míg végül kialakul a társadalmi konszenzus vagy megszületik egy felsőbb hatalmi döntés. 
Minden nemzeti tantervben, mint hű tükörben láthatjuk az adott ország adott korszakára jellemző politikai, ideológiai és társadalmi sajátosságokat. Az 1978-as tanterv azt fogalmazta meg célként, hogy az iskola járuljon hozzá "a szocialista emberre jellemző tulajdonságok, az aktív közösségi magatartás kialakulásához". A NAT "... olyan demokratikus magatartásra kíván felkészíteni, amelyben az egyén és a köz érdekei egyaránt megfelelő szerephez jutnak. ... a képviselt értékek, az egységes, alapvető követelmények és az ezekre épülő differenciálás egyaránt azt a célt szolgálják, hogy a tanulók ... minél teljesebben bontakoztathassák ki személyiségüket."
A NAT tehát, bár szabályozni akarta, de jóváhagyta és megerősítette azt a társadalmi igényt, amely létrehozta a -- még ha időnként áttekinthetetlennek és kaotikusnak is tűnő -- de mégis sokszínű iskolarendszert. Megszülettek az iskolák helyi programjai, amelyek tükrözik az adott iskolára jellemző társadalmi és pedagógiai adottságokat, igényeket és célokat.

Tanterv vagy szabvány

Mi történik ma a közoktatásban? Elkészültek a kerettantervek, amelyek minden iskolatípusra szigorúbb tantervi szabályozást tartalmaznak; valamint a megvalósítás útjára lépett a "minőségbiztosítás". Mindenki azt szeretné, hogy az iskolákban jó minőségű legyen az oktatás. 
Az ipari termelésre, sorozatgyártásra létrehozott és az oktatásra alkalmazni kívánt szabvány azonban nem szolgálhatja az oktató-nevelő munka minőségének javítását. 
Az iskolákban 2001-ig kell bevezetni a minőségbiztosítást, ezért sok helyen mostanában tartják azokat a "nevelési" értekezleteket, amelyeken a tanárokkal megismertetik a különböző minőségbiztosítási szabványokat. Egy ilyen tájékoztató előadáson kaptuk a kezünkbe azt a kiadványt, amelyből néhány rövid részletet idézek. A kiadvány a "Minőségbiztosítás az oktatásban. Útmutató az ISO 9001 bevezetéséhez" címet viseli. Úgy érzem, hogy másokkal is meg kell osztanom azt a döbbenetet, amelyet ez az írás kiváltott bennem. Az utóbbi évtizedek oktató-nevelő munkáját szabályozó 1978-as Tanterv valamint a NAT szókincse tartalmazta a nevelés, oktatás, iskola, tanuló, pedagógus, ember, műveltség, tudás, ismeret, kultúra, képesség, fejlődés, vizsga, személyiség, szülő, társadalom szavakat. Figyeljük meg, hogy az Útmutatóból vett néhány szó szerinti idézetben milyen kifejezések helyettesítik ezeket.
"Mit tekint az intézmény 'termékének', hogyan különbözteti meg más intézmények termékeitől és a 'nem termékektől'?" Az intézmény nyilván az iskola szót helyettesíti. De mi a termék? Netalán a kiművelt emberfő, a kis gyerekből öntudatos felnőtt állampolgárrá cseperedett EMBER? Hogyan tudjuk megkülönböztetni a mi iskolánkban tanult ifjakat a más iskolákban végzettektől? A nálunk nevelkedettek okosabbak, életrevalóbbak, udvariasabbak, mint más iskolák volt diákjai -- mondja esetleg az elfogult és ISO téren képzetlen tanár. De mit mond erről az anyag? "Az egyes résztvevőket, azok tulajdonságait egyértelműen azonosítható jelekkel érdemes ellátni." Ugye most már értik? De mi lehet a "nem termék"? Bizonyára az iskolakerülő gyermek. Tudatlan marad, és ennek alapján különböztethetjük meg iskolázott társaitól. 
A termelés (ez esetben az oktatás -- nevelés) folyamatának lépéseit pontosan előírja a szabvány (tehát már nem tanterv). Azzal kezdődik a folyamat, hogy a "kívülről érkező dokumentumokat, mint például szabványokat és a vevő rajzait be kell szereznie" az intézménynek. Először is ki a vevő? A szülő, a leendő munkahely, a társadalom? Valaki szabványban rögzíti és lerajzolja, hogy milyen ember lépjen majd ki az ÉLETbe az iskola kapuján? Ezután "az alvállalkozókat (beszállítókat) kell értékelni és kiválasztani". Ki a beszállító? A szülő? Ha jól értem, a felvételi vizsgát vagy beszélgetést fel fogja váltani a szülők értékelése és a megfelelők kiválasztása. Milyen szempontok alapján? Anyagi helyzet, iskolai végzettség, társadalmi osztály vagy munkahelyi beosztás alapján? 
"A beszerzési dokumentumnak" (anyakönyvi kivonat, iskolaérettségi igazolás, előző iskolai bizonyítvány?) "tartalmaznia kell a típust, az osztályt, a fokozatot vagy más szabatos azonosítást." Hát persze! A termelési eljárás során megfelelően kezelni kell a "nem-megfelelősségeket" (ezt milyen nyelven fogalmazták meg?), "hibákat, hiányosságokat".
Ha a termék, sőt végtermék elkészült, el kell végezni rajta "az érvényesítő ellenőrzést" (ma még a diákot érettségi vizsgának, szakmunkásvizsgának, nyelvvizsgának stb. vetik alá). "Ha a terméket különféle felhasználásokra tervezték" (pl. gyári munkás, családanya és háztartási alkalmazott egy személyben) "akkor többszörös érvényesítő ellenőrzés is lehetséges." 
Ezután már csak "a kezelésről, tárolásról, csomagolásról, állagmegőrzésről" (ez a megszerzett tudás megtartására vonatkozik?) "és kiszállításról" kell gondoskodni. 
Mint minden más üzem, az iskola is elkövethet hibákat a termelés során, létrehozhat selejtet. Erre az eshetőségre is gondoltak a szabvány megfogalmazói: az intézménynek előre meg kell határoznia a "megsemmisítés (!) követelményeit".

Csereszabatos-e az ember?

Ez az "Útmutató" önmaga paródiájának tűnik. Vagy inkább egy olyan munkának, amely úgy készült el, hogy az ipari nagyüzemekre alkalmazott szabványt a cím átalakításával "adaptálták" az oktatásra. 
Az Oktatási Minisztérium nyilván elkészíttet egy olyan szabványt vagy útmutatót is, amely szóhasználatában, eljárásaiban inkább illik az oktatáshoz. A "minőségbiztosítás" kiindulási filozófiájával szemben azonban mindenképpen komoly fenntartásaim vannak. Az iparban teljesen indokolt és megvalósítható az a követelmény, hogy egy termék tulajdonságai ne függjenek attól, hogy azt a gyár melyik üzemegységében gyártották. Legyen a csavar csereszabatos, vagyis az egyik üzemegységben gyártott csavar legyen éppen olyan, mint a másikban gyártott. Az egyik legyen helyettesíthető a másikkal. De lehet-e szabványosítani az oktatást? Lehet-e egy tanár vagy egy tanuló csereszabatos? Az iskolai oktató-nevelő munkát nem lehet, nem szabad ugyanolyan módszerekkel szabályozni és ellenőrizni, mint az ipari termelést. Az iskolai oktatás és a nevelés nem válhat sorozatgyártássá. Nem lehet az a célja az oktatásnak, hogy egyforma embereket "állítson elő". Ha szabványosított emberekre van szükség, ezt majd klónozással lényegesen könnyebben és biztosabban meg lehet oldani, mint neveléssel. 
A nevelés folyamata nem bontható le technológiai lépésekre. A technológiai fegyelem betartása mellett nem lehet helye a pedagógiai újításnak, 
a kreativitásnak, az egyéni sajátosságoknak és természetesen az érzelmeknek sem. Az ilyen szabványosítás a tanárt géppé, a gyerekembert pedig munkadarabbá degradálja. Az ipari termelés során a munkafolyamat egyforma munkadarabokon történik. Az iskolában azonban egyéneket és az egyénekből összekovácsolódó, egymástól eltérő sajátosságokkal rendelkező osztályközösségeket nevelünk, tanítunk. 
A nevelés és az oktatás célját és tartalmát meg lehet és meg is kell előre tervezni. A kitűzött célhoz vezető út azonban nagyon sokféle lehet. 
Ez függ a tanár egyéniségétől és a gyerek vagy a gyerekcsoport képességeitől és tulajdonságaitól. 
Az oktatás és a nevelés folyamata lépések és válaszok sorozata. Ma, amikor már a számítógépekkel is egyre inkább lehetségessé válik az interaktív kapcsolat, ne irtsuk ki ezt az emberek közötti viszonyból. Egy tanítási óra vagy egy nevelési probléma megoldása mérlegelések, gyors döntések és rögtönzések sorozata. A pedagógus lépései a diák válaszától, reakciójától is függnek. Látszólag ugyanolyan helyzetekben is dönthet homlokegyenest ellentétesen egy tanár. Például egy fegyelmi vétség esetében a következmények nemcsak a tett súlyától függnek, hanem az elkövető gyerek helyzetétől és személyiségétől is. Ami az egyik esetben megoldást jelent, az egy másik diáknál rombolhat. A szabványosítás megfosztja a pedagógust a mérlegelés és az egyéni döntés lehetőségétől, kizárja a differenciálást.
Az ipari termelés során az alapanyag is egységes és a végterméknek is egyformának kell lennie. 
A szabványosításnak az előbbi alapfeltétele, az utóbbi pedig célja. A gyerekek formálásánál a feltétel nem áll fenn, a cél pedig remélhetőleg nem a teljesen egyforma emberek előállítása, hanem sokszínű, egyéniséggel rendelkező emberek nevelése. 

Érdeke-e a társadalomnak a nevelés szabványosítása?

Az iskola sohasem gerjesztője, mindig csupán kiszolgálója a társadalom által megfogalmazott igényeknek. Minden társadalomnak olyan az iskolarendszere, amilyet az igényel, létrehoz, fenntart, egyszóval amilyet akar. Sohasem a tanárok döntik el a nevelési irányt. Tehát most sem az a kérdés, hogy a pedagógusok egyetértenek-e a "minőségbiztosítással", hanem az, hogy az általa megvalósítható szabványosítást akarja-e a társadalom. Akkor beszélhetünk egészséges ökorendszerről, ha abban jelen van a biológiai sokféleség. Ehhez hasonlóan, az egészséges társadalom alapfeltétele az emberi sokszínűség. Amikor arról születik döntés, hogy az iskolai nevelés meghagyja-e az emberi sokszínűséget, akkor az dől el, hogy egészséges vagy torz társadalmat építünk-e.

Abban a törekvésünkben, hogy felkészítsük a következő generációt a tőlünk hagyatékul kapott világ megőrzésére, hajlunk arra, hogy a gyerekeket csak az ember és a természet kapcsolatát érintő problémákról tájékoztassuk, és ne osszuk meg velük az ebben rejlő csodálatos lehetőségeket. A kapkodásban, hogy megismertessük őket az egész bolygót érintő témákkal, és megtanítsuk nekik a felelősségteljes viselkedést, figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a kisgyerekeket elbűvöli a közvetlenség. Olthatatlan kíváncsisággal rendelkeznek, melynek kielégítésére sokkal inkább közvetlen érzékszervi tapasztalatokra van szükségük, mint fogalmi általánosításokra. 
Ha szülőként, pedagógusként vagy egy közösség tagjaként képesek vagyunk új képet alkotni a világról úgy, ahogy a gyerek látja azt, mialatt továbbra is bemutatjuk a természet elfogadására és megismerésére irányuló viselkedési formákat, a fiatalok felismerik a kapcsolatot a Föld szeretete, és megőrzésének fontossága között. (Útközben esetleg megtanulunk valamit, amit régen elfelejtettünk, azóta, amióta kiléptünk az ártatlanság korából.) 
 

Néhány évvel ezelőtt egy tanártársam másodikos diákjaival kísérletet végzett az erózió tanulmányozására, melyhez az iskolaudvar földjében kellett ásni. Az egyik kislány megállt a betonozott rész szélén, és kijelentette, hogy ő nem szereti a piszkos helyeket. A tanár letérdelt a kislány előtt, felmarkolt egy kis adag talajt, és azt kezében a gyerek felé nyújtotta. Elmesélte, hogy amikor az élőlények elpusztulnak, talaj lesz belőlük, mely tápanyagot szolgáltat azoknak a növényeknek, melyekből az állatok táplálkoznak, és így tovább. A kislány felfelé fordított tenyerét lassan kinyújtotta a sötétbarna föld felé. Miután félénken megpiszkálta a földet, határozottan letérdelt a "piszokba", felemelte a fejét, és így szólt: "Mondjak valamit? A kutyám fenyőtűt eszik."

A nyirkos föld illatának és tapintásának érzékelésébe belemerülve a kislány egy pillanat alatt túllépett a tápláléklánc megértésének első rétegén! Sohasem tudhatjuk, hogy hova vezet a szívvel oktatás ösvénye. Ha nem szembesítjük a gyerekeket idő előtt a környezetállapot sűrű és sötét oldalaival, ezen az ösvényen haladva olyan helyre fogunk érkezni, ahol a gyermekek a természetet otthonuknak tekintik, és késztetést éreznek arra, hogy törődjenek lakóhelyeikkel. 
Manapság a gyerekek megtanulják, hogy a reggeli szünet végétől az ebéd kezdetéig eltelt idő alatt több, mint tízezer hektárnyi esőerdőt vágnak ki, hogy helyet teremtsenek a gyorséttermekben feldolgozott "hamburgeresíthető" szarvasmarha részére. A cél nemes és ésszerű: ha a gyerek tudatában van annak, hogy túl sok ember túl kevés forrást használ, olyan felnőtt válik majd belőle, aki a választásokon a környezetvédőkre szavaz, és gazdaságosan működő gépkocsit vásárol. A diákok megtanulják, hogy a tejesdobozok újrahasznosításával a bolygó megmentéséhez járulnak hozzá. Én csak amiatt aggódom, hogy éppen ennek az ellenkezője fog bekövetkezni. Azzal a lendülettel, ahogy megismertetjük velük a világ problémáit, és kialakítjuk bennük a felelősségérzetet, saját gyökereiktől vágjuk el gyermekeinket. 
Mi történik valójában akkor, amikor a világ környezetvédelmi problémáinak súlyát olyan nyolc-kilenc éves gyerekekre helyezzük, akik már eleve túl vannak terhelve a különböző fogalmakkal, és nincsen megfelelő mértékű és minőségű kapcsolatuk a természettel? Megéri ekkora stressznek és aggodalomnak kitenni őket? 
"Nem szokatlan még a legvonzóbbnak tetsző gyermekkönyveknél sem, hogy igen magas "pánikfaktorral" rendelkeznek, például amikor az esőerdők témája kerül tárgyalásra... Nem használ a gyerekeknek, ha ok nélkül elzárjuk őket a világ problémáinak ismeretétől. De kétszer is meg kellene gondolnunk, mielőtt a csöppségeket atoxinok problémájával traktáljuk." -- állítja egy gyermekkönyvekkel foglalkozó kutató, és így folytatja: "A kacsákról és nyuszikról szóló ismerős mesék esetleg nem tanítottak annyi tényt, de tele voltak olyan szertelen lehetőségekkel, melyeknek nincs helye a mai didaktikus gyermekirodalomban. A régmúlt esti meséinek megvolt az a mágikus rendeltetése, hogy felébresztették a gyerekek képzeletét, megidézték a végtelen lehetőségek világát, és amikor véget értek, a fiatal olvasók nyugodtan alhattak. A mai változatok, melyek a vészharangot kongatják az egyre zsugorodó remények és források felett, esetleg kimerültséget idézhetnek elő a gyermekekben."
Mialatt a gyerekek az iskolában az esőerdőkről tanulnak, nem tanulnak az északi keménylombú erdőkről, vagy éppen az iskola szomszédságában lévő vadvirágos rétről. "Én jobban szeretek a szobában játszani, mert ott vannak a konnektorok." -- írta dolgozatában egy tízéves gyerek. Ez különös skizofréniát jelez. Elzárjuk a gyerekeket az ajtó másik oldalán lévő világtól, egyúttal az elektronikus média révén kapcsolatba hozzuk őket a világon bárhol élő veszélyeztetett állatokkal és ökoszisztémákkal. 

Ilyenkor, tél közepén jólesik visszaidézni az elmúlt nyár verőfényes napjait. Az alábbi írás egy olyan, különleges táborról szóló beszámoló, amely egyszerre szólt az észhez és a lélekhez, egyszerre adott természettudományos ismereteket és művészi élményt. A Cédrus továbbra is várja a tábori beszámolókat.
 

Előzmények

Egyetemi éveink alatt sokat töprengtünk azon, hogyan és milyen iskolában szeretnénk tanítani, milyen körülmények között élnénk mindennapjainkat. Szerencsére olyan baráti társaságot alkottunk, ahol ezeket a gondolatainkat kicserélhettük, megbeszélhettük. Képességeinket a gyakorlatban is kipróbálhattuk, hiszen 1988 óta minden nyáron táboroztattunk. Itt, a Göncöl Alapítvány által szervezett természetmegismerő Süni-táborokban rájöttünk arra, hogy nagyságrendekkel többet tanulnak meg a gyerekek a természetről a természetben, különösen ha mindehhez sok-sok saját tapasztalat és élmény is járul. Emellett izgalmas volt látni, hogy mennyire gyorsan beilleszkednek a teljesen nomád körülmények közé, milyen gyorsan hámlik le róluk a civilizációs kényelem utáni vágy. A későbbiekben meghatározó volt még az a pedagógusi pálya, melyet magunk mögött tudhattunk. Itt érlelődött tovább teljesség iránti vágyunk, hogy ne legyünk tantárgyak, tanmenetek közé zárva -- az idő börtönéről nem is beszélve --, hanem valamely témát úgy járhassunk körül, hogy mind a humán, mind a reál megközelítés helyet kaphasson. A fent említettekből született meg az az ötlet, hogy olyan táborokat szervezzünk -- immár saját magunk --, amelyek ezeket az elveket egyesítik. 
Létrehoztunk egy alapítványt Mályvatanya néven, egy közösen működtetett erdei iskoláról álmodoztunk, és a táborainkat is ennek előkészítéseként szerveztük. Jelenleg humán és reál szakos középiskolai tanárok és egyetemi oktatók tartoznak sorainkba. Táborainkban a természet tiszteletének, megismerésének, a vele való harmonikus együttélésnek az igényét igyekszünk alakítani. Alapelvünk a témák sokrétű megközelítése a tantárgyi keretek átlépésével, a humán és reál területek ötvözésével. E két műveltségterületnek a hagyományos iskolarendszerbeli éles szétválasztását erőltetettnek és indokolatlannak érezzük. Az ember elsősorban etikus lény, és a nevelés feladata ennek tudatosítása. Meg kell tanítanunk a gyerekeket arra, hogy a tudásukat jóra használják, s hogy döntéseikért felelősséggel tartoznak. Annál is inkább, mert a körülöttünk lévő világból hiányzik a szilárd, egyértelmű erkölcsi rend, a fogyasztói társadalom hamis értékekre nevel, gyakran etikátlan, így a tájékozódás nehéz. A humán tárgyak olyan értékrendet tükröznek, amelyek fogódzót jelenthetnek, és segíthetnek az önismeret elmélyítésében, s a világ dolgai iránti személyes felelősségérzet kialakításában. Ezért határoztunk úgy, hogy táborainkban a természet megismertetésével párhuzamosan művészeti értékeket is közvetítünk. Az egyik évben ráleltünk Weöres Sándor A teljesség felé című művére, amely magától értetődő természetességgel beszélt ember és természet kapcsolatáról, megfelelő keretet biztosítva egy tábor gondolatvilágához. Innen kezdve már csak arra kellett választ adnunk, hogyan vihető át ez tábori keretek közé? A szöveg komolysága és mélysége egyértelművé tette, hogy abban az évben középiskolás diákokat hívunk meg. (A tábor létszáma 30 fő volt, ami a Jedlik Ányos Gimnázium és a Bethlen Gábor Újreál Középiskola diákjaiból verbuválódott.) A táborra való felkészülés során tudatosodott bennünk, hogy Weöres Sándor műveinek világa mennyire egybecseng azokkal az értékekkel és gondolatokkal, melyeket közvetíteni akarunk, s fokozatosan kristályosodott ki az a szándék, hogy ebben a táborban a művészi megközelítés ne csak járulékosan kapcsolódjon az eddigi táborok jellegét meghatározó természetismereti megközelítéshez, hanem e szempontok egyenlő súllyal, egymást magyarázva és kiegészítve legyenek jelen. Ezáltal egy olyan tábortípust hoztunk létre, amely a hagyományosan külön létező természetismereti és olvasótáborok módszereit ötvözte. Tapasztalataink birtokában utólagosan állíthatjuk, hogy kezdeményezésünk sikeres volt, és reményeink szerint folytatásra talál.

A tábor

1997 nyarán az Észak-Bakony Tájvédelmi Körzet egyik eldugott tisztásán vertünk tanyát teljesen nomád körülmények között. Sátrakban aludtunk, a konyhánk lelkét egy földbe ásott, " avar kori" tűzhely képezte, amit a gyerekek érkezése előtt készítettünk el, majd a tábor végén betemettünk. Azt mindig szem előtt tartottuk, hogy a táborhelyen a bolygatás mértéke minimális legyen, és néhány hét múlva "nyomunk se maradjon." Magunk főztük vegetáriánus étkeinket, amelyeket igyekeztünk vegyszermentes alapanyagokból elkészíteni. Ebben sokat segített a Süni-táboros szakácskönyv, no meg a kreativitás. Italunk a gyógytea volt, amihez az alapanyagot közösen gyűjtöttük. Augusztus 20-án magunk dagasztotta kenyeret sütöttünk egy földbe ásott kemencében.
A mosdáshoz és a főzéshez a vizet a vasútállomásról hoztuk hordókban, így igen megnőtt az ivóvíz értéke, hiszen csak kétnaponta fordultunk. Megkönnyítette volna a dolgunkat, ha a mosakodáshoz patakvizet használunk, de sajnos abban az évben nagy volt a szárazság. Az illemhelyek az erdőben kiásott gödrök fölé felállított faülőkék voltak, és a kezdeti napok idegenkedése után a gyerekek rájöttek, hogy remek természet-megfigyelésre adnak lehetőséget az itt töltött csendes percek. A tüzelőt a környék elszáradt ágaiból gyűjtöttük, a szerves hulladék komposzt gödörben gyűlt, a többi szelektíven.

A programok

A délelőtti programok során több, különféle témával foglalkozó kis csoportra bomlottunk. A botanizálók a mérgező és a gyógyító növényeket keresték fel, ismerték meg hatásukat. Megpróbáltunk személyesebb kapcsolatot kialakítani a növényvilág egy-egy kiválasztott példányával, ugyanis azt tapasztaltuk, hogy igen sekélyes, könnyen felejthető ismeret az, amit csak a magyar-latin név rásütéséből áll. Ezért egyéb tevékenységet is kapcsoltunk a hagyományos ismeretátadáshoz, a gyerekek rajzokat, festményeket készíthettek, ami lehetőséget adott arra, hogy alaposan megfigyeljék a kiválasztott növényt, valamint hogy mélyebb, időtálló kötődésük alakuljon ki vele. Az állatosok különböző túraútvonalakon cserkészték be a tábor környékén fellelhető fajokat. Itt is a megfigyelésen volt a hangsúly, nem használtunk csapdákat, és nem gyűjtöttünk be egyetlen példányt sem (a kullancsokat leszámítva). A csapat harmadik része a Bakony geológiájával foglalkozott, fosszíliákat gyűjtöttek és a tipikus mészkőformációkat tanulmányozták. Az otthon maradó negyedik csoportot pedig remetézni küldtük: kaptak egy tarisznyát, benne az erdőről szóló idézetekkel, ceruzával, papírral, és arra kértük őket, hogy keressenek egy számukra kedves helyet, üljenek le csendben egy fa alá, figyeljenek vagy rajzoljanak, és ha úgy érzik, hogy eltelt egy óra, jöjjenek vissza és meséljék el az élményeiket. Ez a feladat a gyerekek időérzékét is próbára tette, mert nem vittek órát magukkal. Ez volt az egyik legsikeresebb tábori program, volt, aki őzzel találkozott, más annyira jól érezte magát az erdőben, hogy csak órák múltán került elő, és akadt, aki most először hallotta meg az erdő neszeit. A délelőtti programok tehát a természettel való személyes találkozás és tapasztalatgyűjtés jegyében teltek, a délutáni foglalkozásokon pedig Weöres Sándor A teljesség felé című művével ismerkedtünk, ami a délelőtti tapasztalatok összegzésére, s ezen túl az embert érintő általános kérdések megvitatására adott alkalmat. A műből egy sajátos válogatás alapján szemezgettünk. 
Még a tábor előkészületei során gyűjtöttünk szemelvényeket a kötetből, melyeket öt téma köré csoportosítottunk. Mindegyik fejezethez tartozott egy bevezető idézet, amely nem Weöres Sándortól származott. Ez a módszer lehetőséget nyitott a gyerekekkel való beszélgetések során arra, hogy más művek, más alkotók is szóba kerüljenek, s hogy felhívjuk a figyelmüket, hogy a költő által megfogalmazott kérdések nem egyediek. A szöveget még a tábor előtt számítógépbe írtuk és kinyomtattuk, így a táborban mindenkinek volt saját példánya, amit a kézműves foglalkozások alkalmával a gyerekek saját maguk díszítette vászonba kötöttek. 

A műből való részleteket az alábbi öt téma köré csoportosítottuk:
1. nap: Az emberi kapcsolatok, viszonyok
idézet: "A legmagasabb jóság hasonló a vízhez. 
A víz jósága az, hogy hasznára van minden létezőnek anélkül, hogy küzdene" (Tao Te King)
szemelvények a Weöres-műből: A jelenkorról, Jóslás az egyéniség alásüllyedéséről, A jóságról
2. nap: Természet és ember viszonya
idézet: "Amikor elnézem, hogy libeg a pillangó: sár vagyok -- érzem."(Issa)
Szemelvények: Jóslás a trágyaözönről, A szépség, Beszélgetés-foszlányok a szépről
3. nap: Az ember és idő viszonya
idézet: "Nem kell száz évet élni ahhoz, hogy százéves legyen az ember."      (Ancsel Éva)
Szemelvények: Idő, Eszme-idő, A létezés, Ifjak és vének szépsége, A halálról
4. nap: Az ember viszonya önmagához
idézet: "Ismerd meg tenmagadat. Ez volt ráírva az antik világ kapujára. Az új világra ezt kellene bevésni: Légy tenmagad" 
(Oscar Wilde)
Szemelvények: A sors, Vetkőzés, A visszautasító érzelmekről, A kívánság mint veszély
5. nap: Az ember és a teljesség viszonya
idézet: "Az emberi önmegismerés világmegismerés."
(Rudolf Steiner)
Szemelvények: Ki vagy te?, A lét visszája és színe, Tündérek, manók, Az elmosódó határok Az utolsó, összefoglaló napon egy egész napos nagy játék keretében az alábbi gondolatokról esett még szó: Tíz lépcső, Tíz erkély, Szembefordított tükrök, Genezis
Ezen a napon a gyerekek csoportonként azt a feladatot is kapták, hogy válasszanak ki egy olyan Weöres-verset, amely a tábor hangulatát, az itt szerzett élményeket a leginkább felidézi. Ez a feladat azt a célt szolgálta, hogy a gyerekek maguk fogalmazzák meg gondolataikat, érzéseiket, tapasztalataikat az eltöltött napokkal kapcsolatban. Ebben segítségükre volt az a tábori napló, amit mindennap más csoport vezetett az aznapi eseményekről.
A tábor életének fontos mozzanata volt a közös daltanulás és éneklés. Az étkezések szertartásához hozzátartozott egy-egy dal eléneklése, és az esti tábortüzeknél a mesék és történetek után lefekvésig énekeltünk. A teljesség felé című művön kívül egy másik Weöres-alkotást is felhasználtunk a tábor folyamán, a Bolond Istókot. E mű A teljesség felé lényegét adja vissza más írói eszközökkel, a gyerekek számára könnyebben érthető és előadható módon. Az esti tábortüzek másik visszatérő mozzanata így a Bolond Istók fejezeteinek dramatizálása volt. A délutáni programok tehát az önkifejezés számos formáját lehetővé tették (beszélgetés, szövegalkotás, éneklés, kézműveskedés, színjátszás) a teljesség iránti vágy jegyében. A délelőtti és délutáni programok ily módon kiegészítették egymást. Tapasztalatunk az, hogy a természettudományos és a humán megközelítés szempontjai nem zárják ki egymást, sőt együttes alkalmazásuk a dolgok és jelenségek mélyebb megértéséhez vezetnek. A tábor legnagyobb eredménye pedig az volt, hogy ez a módszer a gyerekek elvárásával is találkozott, akik saját elmondásuk szerint nagyon jól érezték magukat. A táborunk mottójául szolgáló Weöres-vers is ezt az élményt ragadja meg: