Az etika a görög ethos szóból származik, amely eredetileg az állatok legelőit jelentette, majd átvitt értelemben az emberek lakóhelyét, továbbá a közös lakóhellyel összefüggő szokást, hagyományt, illemet. Aki neveltetése következtében megszokta, hogy úgy cselekedjék, amint az a görög városállamban illendő és szokásos, az etikusan cselekszik. Szűkebb vagy tulajdonképpeni értelemben azonban az cselekszik etikusan, aki nem vakon követi az áthagyományozott viselkedési normákat, hanem saját belátása és megfontolása nyomán teszi a jót. Az ilyen magatartás már nem ethos, hanem aethos. Karakter, jellemszilárdság, maradandó készség a jóra. A modern etikában ezt értjük erkölcsiségen vagy moralitáson. A moralitás akaratunk szilárd elkötelezettsége a feltétlen jó iránt, olyan elkötelezettség, amelyet a gyakorlati ész segítségével maga az emberi akarat alapoz meg.
A filozófiai etika alapvető kérdése, hogy melyek azok a feltételek és lehetőségek, amelyek elősegítik, hogy valaki felismerje az erkölcsi jót, és az akaratát, cselekvését ehhez az erkölcsi jóhoz igazítsa. Az etika feladata az is, hogy kimutassa: a moralitás olyan emberi jelenség, amit nem lehet visszavezetni különféle más értelmi szintekre, pl. a felettes én diktátumára, ahogyan Freud képzelte. Az etika egyik legfontosabb feladata annak bemutatása, hogy egyáltalán, létezik erkölcsi viselkedés. Tehát az a parancs, hogy a jót kell tenni és a rosszat el kell kerülni, nem elfojtott ösztönök következtében alakul ki és nem pusztán nevelés kérdése, hanem a gyakorlati ész szabad önelhatározása. 
Normák, szabályok, előírások

Az önfenntartás, a fajfenntartás, az ivadékgondozás, az együttműködésre és versengésre irányuló késztetések, a tudásvágy, a boldogságvágy -- elsődlegesen ezek a majdnem teljes mértékben biológiai motivációk határozzák meg cselekedeteinket. Azt mindenki tudja, hogy valamit tenni kell, hogy az élet fennmaradjon, valahogyan az utódokat gondozni és nevelni kell, a társadalomban valamilyen rendet kell létrehozni, hogy egyáltalán fenn tudjunk maradni.
Mindezek az egzisztenciális célok nyilvánvalóvá teszik, hogy léteznek olyan általános érvényű szempontok, amelyekre tekintettel kell lennünk. Ezeket az általános szempontokat fogalmazzák meg az erkölcsi normák.
Jónak vagy rossznak mondjuk a cselekedetet aszerint, hogy megegyezik-e a lelkiismeretben felismert erkölcsi követelménnyel, avagy sem. Felvetődik a kérdés: ha ilyen fontos 
a lelkiismerethez való ragaszkodás, akkor mégis miért van szükség normákra, szabályokra? Nyilvánvalóan többek között azért, hogy az ember tehermentesítse magát. 
Valamely ethos normái azt határozzák meg, hogy egy közösség hogyan rendezi be az életét, milyen társadalmi intézményei vannak. Nyilvánvaló, hogy egy ipari társadalom ethosa egészen más, mint egy földműves társadalomé. Miért törekszik arra az ember kezdettől fogva, hogy kimutassa ezeknek a társadalmilag elfogadott normáknak, az ethosnak a helyességét vagy helytelenségét? Miért nem elégedhet meg a moralitással, azzal, hogy a saját lelkiismeretükre utalja az embereket, egyébként pedig szabad folyást engedne az ethos és a belőle fakadó normák dinamikájának?
A válasz a lelkiismeret dialektikájában rejlik: minden döntésemben meg vagyok győződve arról, hogy amit a lelkiismeretem jónak ítélt, az az egész társadalom számára jó. Sőt, amit én jónak tartok, azt minden gondolkodó embernek el kellene fogadnia. A lelkiismeret racionálisan belátható érvekre támaszkodik. Ám annak ellenére, hogy igényt tartok az egyetemes érvényességre, a lelkiismereti meggyőződésem mégis csak az én szubjektív meggyőződésem. Itt van az óriási feszültség. 
A másokkal való beszélgetés vagy vita alakítja a lelkiismeretemet, bizonyossá teszi vagy felülvizsgálja a meggyőződésemet. Ilyenformán az etikai diszkusszió a közösen elismert erkölcsi normákra irányul.

A normák megalapozása

Amíg vitathatatlan a normák társadalmi érvénye, addig nincs gond. Ám nyomban probléma jelentkezik, ha társadalmilag jelentős normák kérdőjeleződnek meg. Akkor is jelentkeznek ezek a kérdések, ha új cselekvési területek alakulnak ki, amelyeknek még nincs normatív szabályozásuk. Gondoljunk például a géntechnológiára és a humángenetikára.
Hogyan alakítható ki közösen elfogadott normarendszer? Hogyan hozható létre a társadalmi együttélésben ésszerű, emberileg élhető ethos? Az etika úgy járul hozzá e súlyos kérdések megoldásához, hogy kidolgozza az erkölcsi érvelésmódokat.
Ha belátjuk, hogy a normakérdések racionális kérdések, akkor az embereknek arra kell törekedniük, hogy a dialógusukból kirekesszék az érzelmi színezetet, és igyekezzenek a szabatos okfejtés meggyőző erejére támaszkodni. Ezért szükségesek a normatív érvelésmódok, amelyeket az etika felajánl a társadalomnak. 

A teleológiai érvelésmód (thelos = cél)

A teleológiai érvelésmód szerint a cselekedetek erkölcsi értékét csakis a következmények alapján lehet elbírálni. A legfőbb érv az, hogy cselekedeteink mindig (vallási kontextusban) teremtett javakra, illetve (filozófiai kontextusban) véges, korlátozottan rendelkezésre álló javakra irányulnak. Nincs abszolút jó és abszolút rossz. A rosszat is csak valami jó szempontjából kívánhatom. Csakis e végesség és feltételesség figyelembe vételével lehet meghatározni egy cselekedet erkölcsi értékét.
Az az erkölcsi követelmény, hogy a jót tenni és a rosszat kerülni kell -- feltétlen. De egy ilyen esetleges világban csakis relatív javakkal felelhet meg valaki az abszolút jó követelményének. A jót kell tenni, de hogy itt és most mi a jó, az már kérdéses. 
Az egyetemes érvényesség nem jelenti azt, hogy a normák minden korra és helyszínre érvényesek.
A teleológiai érvelés szerint nem létezik olyan emberi cselekedet, amelyről a priori, minden feltétel nélkül azt mondhatnánk, hogy rossz. A kínzás például rossz. Ám ha egy háborús országban nincs megfelelő érzéstelenítőszer, és valakit meg kell operálni, hogy megmentsék az életét, akkor ezt nem nevezzük kínzásnak. A hasonló problémáknál a teleológiai érvelés a tevékeny szeretetre támaszkodik mint kritériumra. Aquinói Szent Tamás szerint konľiktusok esetén mindig a kisebb rosszat kell -- minus malum -- választani. Esetenként félre kell tennünk egy erkölcsi jót, hogy megakadályozzunk egy nagyobb erkölcsi rosszat. 

A deontológiai érvelés (deon = kötelesség)

Az előbbivel szemben áll a deontológiai érvelés, amelyet kötelességetikának vagy érzületetikának neveznek. Ez az érvelésmód azt állítja, hogy nem minden cselekedetet határoz meg kizárólag a következménye. Alkotható-e erkölcsi ítélet tekintet nélkül a cselekedet következményeire? Nyilvánvalóan nem, mert következményei nélkül nem is értelmezhető a cselekedet. Minden cselekedetet következményeire tekintettel definiálunk, hiszen cselekedni annyi, mint hatásokat előidézni.
Nem arról van tehát szó, hogy tekintetbe vesszük-e a következményeket, hanem két szembenálló következmény közül melyikért vállalunk felelősséget. Ha például egy terrorista államban valakit bebörtönöznek és vallatják, hogy áruljon be másokat is, akkor választhat: hazudjon-e vagy igazmondásával áldozzon fel embereket. A deontológiai vagy kötelességetikai érvelés szerint az ember még ilyen körülmények között sem hazudhat. 

A felelősségetikai érvelés arra hivatkozik, hogy minden esetben meg kell fizetnünk valamely jó elérésének az árát. Ha máshogy nem, akkor azzal, hogy kimerülnek az erőink és más jót már nem tudunk véghezvinni. Tehát azért, amit most megteszek, azzal az összes többivel fizetek, amit eközben elmulasztok.
Az is előfordul, hogy a jó cselekedetünk megakadályozza azt, amit el kíván érni. Az ilyen cselekedet kontraproduktív, és ezért erkölcstelen. A közlekedési szabályok megállapításánál például a biztonságra és a gyorsaságra való törekvés kiolthatja egymás hatását. Ha káoszt engedünk meg, az teljesen ellehetetlenítheti a közlekedést, ha pedig a biztonságot választjuk, akkor könnyen állhat elő túlszabályozás. 
A felelősségetikai érvelés szerint tehát nincs izolálható érték. Mindig meg kell vizsgálni, hogy mit fizetünk érte. A kontraproduktív, azaz szándékával ellentétes hatást kiváltó "jó" cselekedet erkölcstelen. Gyakran nem látható előre, hogy valamely cselekedet csakugyan megfelel-e majd annak a célnak, amire törekszik. 
1947-48-ban a DDT hallatlan felfedezésként egész országokat szabadított meg a maláriától. Csak évek múltán ébredtek rá, hogy nem bomlik le  a természetben, az élelmiszerekkel bejut az emberi szervezetbe, súlyosan károsítja azt, súlyosabb kárt okoz, mint  a malária. Nem is szólva arról a jóval hamarabb észlelt következményről, hogy kiirtotta a szúnyogokat, így az énekesmadaraknak nem volt kellő időben táplálékuk. Tehát a DDT kontraproduktívnak bizonyult.
Nyilvánvalóan óriási szerepe van a kontraproduktivitásnak a génmanipulációk terén is. Az egész modern biotechnológiát, a génkutatást, a génmanipulációkat csakis a kontraproduktivitással lehet erkölcsileg értékelni. A modern orvostudomány azt ígéri, hogy a humángenetika alkalmazásával boldogabb és teljesebb élethez segíti hozzá az embereket. A kérdés az, hogy beváltható-e ez az ígéret huzamosabb ideig, illetve, hogy az emberiség egészét tudják-e  boldogabbá tenni.
Mindenkor erkölcsösen, mindenkor igazságosan kell cselekednünk, mindenkor hűségesnek kell lennünk, mindenkor segítenünk kell. Hogy hogyan vagyok igazságos, hogyan segítek, azt már nagyon bonyolult érvelésnek kell megállapítania. Az etika feladata nem a normarendszerek kidolgozása, hanem a normák iránti felelősség hangsúlyozása. Nemcsak a tetteinkért vagyunk felelősek, hanem az emberileg megkívánható és teljesíthető normákért is.

A bioszféra gyorsütemű pusztulására válaszul fogalmazta meg Arne Naess a "mélyökológia" eszmerendszerét. Ugyanő vetette fel egy olyan csoportterápiás módszer kidolgozásának szükségességét, amely segít átélni, hogy egy nagy egésznek, Gaiának részei vagyunk. A Minden Létezők Tanácsa ilyen jellegű csoportfoglalkozás: a résztvevők időutazást tesznek, gondolatban átélik a földi élet kialakulását, az evolúciót, majd magukra öltik egy-egy állat, növény vagy természeti képződmény alakját, hogy nevében elmondhassák, mi az, ami fáj nekik.

A Cédrus a Hegyként gondolkodni (Thinking Like a Mountain) c. könyv alapján három részben ismerteti a Minden Létezők Tanácsának elméleti alapjait, meditációs szövegeit és gyakorlati megszervezésének részleteit.
 

Számomra az ökológiai problémák akkor váltak a kézzel fogható valósággá -- vallja John Seed --, amikor ausztráliai otthonomhoz közel egy, az esőerdő maradványainak megmentésért folytatott akcióban vettem részt. Egyszer csak megéreztem, milyen eltéphetetlen kötelékek kapcsolnak bennünket, embereket a Földhöz, és többé már nem a magam nevében cselekedtem, hanem a Föld nevében, saját magam tágabb értelemben vett lénye nevében. Az esőerdő részévé váltam, amely önmagát védelmezi. 
Ezer évek képzelt elszakítottsága ér véget, amikor felidézzük igazi természetünket. A változás nem intellektuális, hanem spirituális jellegű: elkezdünk "hegyként gondolkodni..." 
Amint én-tudatunkat fokozatosan kiterjesztjük az egész földi élővilágra, arra is rádöbbenünk, hogy az élő és élettelen közti különbségtétel csak emberi konstrukció. Testünk minden atomja létezett már azelőtt, hogy az élet létrejött a Földön. A sziklában megvan annak a lehetősége, hogy élő test anyaga váljon belőle. Táncoló sziklák vagyunk. Miért néznénk le őket? Hiszen ők a mi halhatatlan részünk.
A környezetvédő mozgalomban sokan tévesen azt gondolják, hogy az emberek azért nem változtatnak a viselkedésükön, mert hiányosak az információik, és hogy a környezetvédő aktivista dolga a felvilágosítás. A valóság az, hogy nagyon is tisztában vagyunk a problémák komolyságával, ám nincs merszünk szembenézni a tényekkel. Attól félünk, hogy összeroppannánk a valóság súlyától, ha igazán belegondolnánk. 
Mindannyian tudjuk valahol a tudatunk mélyén, hogy Földünk bajban van. Nemcsak a szakemberek, hanem mindenki tisztában van vele, hogy a súlyosbodó ökológiai válság már magát a földi életet veszélyezteti. Érezzük ezt a levegőben, amit belélegzünk, az ételben, amit megeszünk, a folyókban, amelyekben már nem fürödhetünk. Halljuk a hírekben, amelyek olajömlésekről, savas esőkről és az ózonlyukról szólnak. Az emberek általában tehetetlennek érzik magukat e tényekkel szemben.
Az érzések elutasítása nagy megterhelést jelent érzelmi életünknek. Ha sikerülne felszabadítani érzéseinket, hangot adni félelmeinknek és aggodalmunknak, amelyet a világ sorsáért érzünk -- néma kétségbeesésünket cselekvő energiává, alkotóerővé változtathatnánk. 
Korunkban, amikor az emberközpontú vallások és a tudomány uralkodik gondolkodásunkon, a rítusok elvesztették jelentőségüket. Az ember és a világegyetem kapcsolatát megerősítő rítusok ugyanakkor nagy szerephez jutnak minden primitív kultúrában. Ezek a rítusok utat mutathatnak nekünk is ahhoz, hogyan induljunk el, hogy újra megtaláljuk a kapcsolatot a természet rajtunk kívül eső részével. Jusson eszünkbe, hogy több ezer nemzedékre visszamenőleg olyan ősöktől származunk, akik számára az embert a természettel összekapcsoló rítusok gyakorlása mindennapos volt.
Gary Snyder így ír "A régi utak" (The Old Ways) c. munkájában: A sámán a vadállatok, növények, hegyek és vizek nevében beszélt. Énekel nekik és ők énekelnek általa. Az embercsoport tárgyal a nem-emberi erőkkel. Néhány ember kilép emberi szerepéből és magára ölti a bivaly, a medve, a kukorica vagy más álarcát, öltözékét és szellemét. Majd így jönnek vissza az emberek közé és dalukkal, gesztusaikkal és táncukkal az illető lény üzenetét hozzák. 
Az ún. primitív népek körében általánosan elterjedt volt a serdülő fiatalokat beavatási szertartásnak alávetni, mert az a kor az, amikor az egyén személyiségébe integrálja a halálról való tudást. Amint az egyén végigmegy bizonyos előírásszerű beavatási rítusokon, megismeri a felnőttkorral járó jogokat és kötelességeket.
Az előttünk élt generációk biztosra vehették, hogy az élet utánuk is folytatódni fog. Ez a bizonyosság azonban a mi generációnk számára elveszett. Az emberiség ezzel kamaszkorába lépett. Itt az ideje egy bolygó-méretű beavatási szertartásnak. Be kell építeni gondolkodásunkba fajunk halálának lehetőségét és meg kell hogy ismerjük a felnőtt korba lépő emberiség jogait és kötelességeit.
Negyven évvel ezelőtt történt velem -- írja Arne Naess --, hogy épp savcseppek keveredését vizsgáltam mikroszkóp alatt, amikor az oldatba egyszer csak egy bolha ugrott. Haláltusája hosszú percekig tartott. A látvány együttérzést váltott ki belőlem. Ez azért történhetett így, mert azonosultam a bolhával, magamat láttam benne.
Nem vezet jóra, ha az ökoetika abban merül ki, hogy az emberek áldozatokat hoznak a természetért. Ha képesek lesznek a természet lényeivel való azonosulásra, akkor a természetes önszeretet, a szélesebb értelemben vett én szeretete lehetővé teszi majd, hogy a környezet védelmében a maguk érdekeinek védelmét fedezzék fel.
Gyermekkoromban mindig azt hallottam, az életben az a fontos, hogy légy valaki, hogy győzz le másokat. Az önmegvalósítást erre leszűkíteni az emberi én alábecsülésének érzem.
Már kisgyermekkorunkban elég fejlett ahhoz az énünk, hogy például ne egyedül együk meg az egész tortát, hanem megosszuk a többiekkel. Képesek vagyunk azonosulni a többi emberrel, örömük a mi örömünk, bánatuk a mi bánatunk. Mára eljött az ideje annak, hogy énünk azonosuljon az összes élőlénnyel és ökoszisztémával, egész csodálatos öreg bolygónkkal, Gaiával.
A környezeti mozgalom moralizáló hajlama azt a téves benyomást keltette sok emberben, hogy áldozatokat várnak tőle. Ehelyett mutassuk fel, mennyi öröm vár ránk, ha érzékeinket és érzelmeinket megnyitjuk az élet gazdagsága és sokfélesége előtt.
Kant megkülönböztet erkölcsös cselekedetet és szépséges cselekedetet. Erkölcsös cselekedet az, amelyet az erkölcsi parancsoknak való megfelelés szándéka motivál, és teljesítése nehezünkre esik. Ha az erkölcsi parancsnak megfelelő cselekedetet azért tesszük, mert gyönyörűséget találunk benne, akkor az szépséges cselekedet. A környezeti kérdésekben az embereket elsősorban szépséges cselekedetek véghezvitelére kell ösztönöznünk.
Ha egy faj nem képes változni, alkalmazkodni a változó körülményekhez, akkor kihalásra ítéltetik. Így zajlik minden evolúció. Az oxigénre éhes hal, aki a te ősöd és az én ősöm, így hódította meg a szárazföldet. 
Az emberiség írott történelme nem sok jóval kecsegtet arra nézve, hogy az ember képes-e megváltoztatni háborúskodó, mohó, közönyös természetét, ám a nagyságrendekkel hosszabb evolúciós történetünk azt mutatja, hogy igenis képesek vagyunk a változásra. Mi vagyunk a hal és az alkalmazkodó-képesség további milliárd halállal dacoló mutatványa.
Ebből a nézőpontból a kihalás veszélye a változásra, evolválódásra való felhívásnak tűnik. Nem valamiféle sugárzás elleni rezisztencia kifejlesztésére van szükségünk, hanem a gondolkodásunk megváltoztatására. A mélyökológia lényege egy ilyen újfajta gondolkodásmód keresése, hogy megtanuljunk "hegyként gondolkodni".

Thinking Like a Mountain (Philadelphia, 
New Society Publ. 1988.) alapján.
A könyv megtalálható a Selyemgombolyító 
Zöld Könyvtárában (Budapest, Miklós tér 1.)
Fordította: Bezdán Györgyi