Börtönéből tűnődve tekint ki egy sötét faj. Kitalálta a megismerést, megtanulta használni a világot, és az uralom végső pontján értelme ellene fordult. Körülállták árnyak, és ő palotája falaiban hirtelen meglátta a börtönt. Ekkor derült ki: értelme az élet tévútjára vitte, kihajszolta a létből.

Körülbelül így foglalhatnánk össze mindazt, ami történt velünk. Ha megkérdezzük néhány embertől, mit tart ma a legnagyobb bajnak, sokan lesznek, akik azt felelik: eltűnnek az értékek. Körülbelül ugyanennyien fogják azt válaszolni: elpusztítjuk a természetet. A két vélemény persze összefügg, hiszen a természetvédők is valamiféle értékre hivatkoznak, és az ebből fakadó imperatívuszra: védjük meg!
Valóban gyakran hallani, hogy a mai rohanó, fogyasztást hajszoló kor az értékek eltűnésének, "minden értékek leértékelésének" kora. Mi lehet ennek a leértékelésnek a lényege?
Az axiológia, az értékelmélet elkülöníti az instrumentális értékeket a végső értékektől. Az instrumentális értékek valamely cél elérésének eszközeként jók, a végső értékek pedig célként jók. Ez a fogalompár talán alkalmas arra, hogy megvilágítsa, miféle értéke van a természetnek, hogy egyáltalán mit jelent az embernek a természet.
A természet fogalmát élesebb fénybe állíthatjuk, ha visszamegyünk a korai görög létszemléletig. 
Az idő, amit leküzdünk, jelzi majd, hogy a természet értelmének kérdése mennyire mély talajú, hogy míg átjárja gondolkodásunk a természet problematikáját, a természet mennyire eredendően jár át bennünket.
Az ógörög phüszisz jelentésfelhője: természet, eredet, származás, születés, növekedés, alkat, sajátság, lényeg, külső forma, lélek/szellem természete, ösztön, őselem, teremtés, teremtmény, faj, fajta, nem(i jelleg). Heidegger létmegértésében a szó egy mindezeknél átfogóbb jelentést nyer: magát a létet jelenti. 

A phüsziszt Heidegger előtt pusztán "természet"-nek fordították. E szóban ott rezeg a növeszt, sarjaszt, létrehoz, nemz, növekszik, születik, megtörténik jelentésű ige. Holott: 
"A görögök nem a természeti folyamatokon tapasztalták először, hogy mi a phüszisz, hanem ellenkezőleg: a lét költői-gondolkodói alaptapasztalatának alapján tárult fel számukra az, amit phüszisznek kell nevezniük. Csak ennek a feltárulásnak alapján lett azután szemük a szó szűkebb értelmében vett természetre. Phüszisz ezért eredendően éppúgy jelenti az eget, mint a földet, éppúgy a követ, ahogy a növényt is, jelenti mind az állatot, mind az embert, továbbá az emberi történelmet mint az emberek és istenek művét, és jelenti végezetül és mindent megelőzően magukat az isteneket küldetéses sorsukban" -- mondja Heidegger.

És itt kánonban szólal meg a preszókratikus filozófia, Platón, a skolasztika, Kant és Heidegger hangja. A természet szelleme minden tapasztalható valóság a priori lehetőség feltétele. A természet szellemének értéke alapozza meg bennünk a világot. 
A phüsziszben megalapozott világban-benne-létünk egzisztenciális fogalma úgy haladja meg objektum és szubjektum teoretikus fogalompárját, ahogy a görög természetfogalom jelentésudvara tartalmazza későbbi hasított alakjait, a latin naturát és substantiát.

Ahogy a ház meghosszabbítása a kert, úgy a lélek meghosszabbítása a természet. Ha azonban az ember nem lakhatja be a tájat, a táj sem foglalja magába az embert. Az elektronikus médiumok korában a táj élményét az embernél átveszi az elektronikus táj, de ebbe nem tud belekapaszkodni a tekintet: nincsenek mélységei, nincs illata, hangulattalan. A tapintásnak és az illatoknak azonnali a hatása -- nincs köztes idő. Biztosítják az átjárhatóságot a múltba, bekapcsolják az emlékezést.

-- A művészi szövegben létrehozott tér a teljesség megjelenítésére tett gondolatkísérlet. A nagyvárosi ember kiszorul a tájból. Rilke szerint ezzel a kirekesztődéssel a morál és a szépség iktatódik ki a művészetből, ennek a magárahagyottságnak állít emléket.

-- Ha az ember belegondol abba, hogy hogyan vesz részt a világban, akkor sokkal elkeseredettebbnek kellene lennie, mint általában. Az ember úgy születik, hogy rengeteg dologhoz van figyelme. A kisgyerek mintha közelebb állna a Teremtőhöz, az univerzális tudáshoz. A lineáris tanulással az egykori halovány, de egységes sejtésünk széthullik. A világ -- legalábbis ahogyan a képzőművész érzékeli -- nem a részletek összességéből áll össze, hanem egyszerre van valamiféle nagy "aha"-érzés. Ahogy az utcán megismerjük egymást. Nem analízissel figyelünk egy arcot, nem méricskélünk, hanem ha homályosan látjuk távolról, akkor is felismerjük: igen, ő az. Az embernek van egy ilyen rejtett készsége az egész megérzésére. Ez a fajta mitikus, de egységlátó szemlélet végül is sokkal pontosabban vezet el a lényeghez, mert mindig a középpontot járja körül. 

-- Amikor valaki jurtát épít, szakrális tevékenységet végez: a jurta a világ tükörképe, az égboltozat kicsinyített mása. Szakadásai rések a kárpiton: onnan dől be az égi fény, modellezve a felső világot, a csillagok ragyogását, a kihasadt kozmikus kárpit lyukain átszűrődve. 
A hittel átitatott ember csak a középpontban képes élni, a tengely mentén. Az égiekhez közel. Azért áll a jurta közepén a leágazott fa (világfa, kozmikus fa, égigérő fa), hogy tengelyt adjon életüknek. A füstnyílás a jurta tetején nyitás a felső világ felé. Ma ennek a hiányáról szól a város tragédiája. Amíg csomópont köré, tengely köré, útkereszteződés köré épültek a falvak, addig a központ magától értetődő volt.

-- Egyensúlya volt a létezésnek. Volt benne belső orientáció, célkereszt. Az építészet is szépen mutatja: ez fogalmazódik meg a centrális építkezésben, közepén a szakrális épülettel. Megfigyelhető a természeti népeknél is: középen van a közösségi ház, ahol a beavatás, az istennel való találkozás zajlik. Ezt veszi körül körkörösen a magánélet szférája. Ennek a szférának a nő az ura: a nőnek van háza, mert ő örökíti tovább a folytonosságot. Az egyik egy arctalan, vertikálisan húzódó, istenhez kötődő dolog, a másik pedig a horizontális folytonosságot jeleníti meg. Ezek a népek centrumban gondolkoznak. Ha elvész a centrum, varázslatos gyorsasággal veszítik el a világképüket. A manifesztálódó "itt és most" tárgyiasságának mindenféleképpen tükröznie kell a transzcendens világot, hogy a hétköznap minden pillanatában magunk körül lássuk ezt a szentséget. Amint megfosztanak minket szent képeinktől, mandaláinktól, az útszéli keresztfától, a templomban lévő harangtól, súlyosan sérülünk. 
Az a fajta középpontkeresés van eltűnőben, amely nem azon az úton jár, hogy "valahova elmenni", hanem hogy valamit körüljárni, megőrizni és ezzel a magasba emelni. Egyenes vonalak meghúzásával nem térképezhető fel ez a világ. A matematikailag leírható egyenes vonalak, a részekből összeálló egész mindig az élettelenhez, a kristályokhoz, kristályrácsokhoz kötődik, míg ami organikus -- mondjuk egy tehén --, az nem írható le pontosan derékszögekkel és euklidészi geometriával; illetve csak nagyon rossz megközelítéssel. A gyerekben mintha benne lenne az egészre vonatkozó megsejtés vagy küldés. Az archaikus népeknél -- sőt, még nem is olyan régen a faluközösségeknél -- az emberek érezhették még ezt a teljességet: egyformán közük volt a házépítéshez, a fafaragáshoz, a kenyérsütéshez, a meséléshez, a tánchoz. Egyszerre sok szálon kötődtek az őket körülvevő környezethez. Ma az a tendencia ismerhető fel, hogy igyekszünk elvágni a szálakat: egyfajta célszerszámként neveljük már a gyerekeinket is. Már nem kis univerzum, csak csavarhúzó. Ezáltal elveszíti a kapcsolódását a világhoz. Ezt az urbanizáció is katalizálta. Szorongással éljük meg a világot. Fekete dobozzá vált számunkra, amely arányaiban felfoghatatlan; nem tudjuk érzékelni a határait, teljességében belakhatatlan. Felkapcsolom a villanyt: világos lesz. Lekapcsolom a villanyt: elsötétedik. De hogy a kettő között mi történik a világban -- és bennem --, az már nyomon követhetetlen. Valahol lehúznak három kart -- és vége a biztonságnak. Ezt oldja fel a mítosz, amely hozzákapcsolja az embert a világhoz, átélhetővé, magyarázhatóvá teszi azt.

-- A magunk mikrokozmoszát egy másik mintájára és azzal harmóniában kell létrehoznunk. Ahogy a fent és a lent megkülönböztetése nagyon fontos a nyelvünkben: a fent a fenségessel, a lent, alant az alantassal van összefüggésben -- minőségi különbség van közöttük. De mit tudna egy mai ember a korról elmondani? Mit tudok arról a tudásról elmondani, amelynek birtokában érzem magam? Egy dobozt nézek. Bekapcsolom. Fogalmam nincs, hogy mi történik közben. Mit tudok erről elmondani? Meséket. Dobozok mentek az utcán, maguktól mozogtak, benne ültünk; egymás feje fölött laktunk -- dobozokban. Sőt, volt olyan doboz is, amelyből távoli kép jött be a lakásomba. Ezekről ködösebb hiedelmeink vannak, mint bármikor. Mit tudunk az elektromosságról? Azt a jelenséget, hogy ha egy szarudarabot megdörzsölünk, a hajunkat magához vonzza, eleink is ismerték. Megvolt nekik is rá a magyarázatuk. Ott a különbség, hogy náluk betagozódik egy egységes világképbe. Olyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint soha még. Hihetetlenül sok információról tudom azt, hogy nem tudom.

-- Ahogy kiszorulunk a világból, a belső, mentális tájunk is vonatkozását vesztett, átlátszó lesz. A földön történő, területhódító, horizontális bolyongásunk során a transzcendencia világítótornya az, amely még talán vezetni képes a tekintetünket.

-- A kisgyerek akármilyen pici építményt is csinál, mindig valamilyen egységet, hajlékot épít: kis univerzumot fogalmaz meg benne. A felnőtt ember erről lemond, és mindig csak részelemeket próbál megfogni. Ebből a szempontból a tudomány a bűnbeesések sorozatáról szól. Az utóbbi évtizedekben a tudomány felülkerekedett a lényeg megközelítésének másik három útján: a filozófián, a valláson és a művészeten. Átvette a másik három szerepét és olyan dogmatikus módon jelent ki dolgokat, ahogyan talán csak a vallásnak volna szabad. A tudománynak az a dolga, hogy kiszűrje azokat a hipotéziseket, amelyek biztos nem járhatóak. Tehát hogy mondjuk a Föld csiszolt oktaéder alakú -- ezen nem érdemes tovább gondolkodni. De közben mindig számolnia kell a tévedés lehetőségével. Én még azt tanultam az iskolában, hogy az ember legyőzi a természetet -- mára tudjuk a következményeit ezeknek a bátor kijelentéseknek. Ugyanakkor, amikor mindenféle sunyi, alkimista praktikák révén a tudomány eljut a klónozásig, az atombombáig, akkor az embernek joggal vannak kételyei.

-- Ha viszont a tudományt is félretoljuk, akkor légüres tér marad.

-- Hamvas kizárólag a művészetben látta a kiutat. A racionalitás a semmibe tart. Látom magamon, hogy mint festőnek, mennyivel több lehetőségem van. Mert a legtöbb emberben csak a ráció működik már: kizárólag a mennyiségi kategóriák. Én alapvetően zsigerekből működöm, és a világ számomra többnyire így nyilvánul meg. Tudom azt, hogy mihez vagy kihez van közöm. Miért van az, hogy évekkel ezelőtt kékekkel-zöldekkel festettem, most sárgákkal-barnákkal, aztán vörösekkel? Az ember végigmegy egy színkörön, és erről nem tehet. Hála Istennek, hogy még körbejárok! De erre az ember csak akkor jön rá, ha körön jár, vagy spirálon: ha ciklikusságban gondolkodik. Az emberek egy része úgy gondolkodik, mintha egy nagy, piros szőnyeget gurítana ki: kihengeríti, rálép, maga mögött felcsavarja, aztán újra ki: még az se látható, hogy egyenesen megy vagy görbén. Rövid távra szól a stratégia. 

-- Túlzottan dédelgetjük magunkat. A természeti népeknél egyszerűbb a dolog: a személyiség, mint probléma nem jelentkezik, nem nyomja össze a világot az intellektusuk -- ez modern életprogram. A birtokviszony az ember és természet között a süllyedés útját egyengeti. Amíg az utasítás az "uralkodj és sokasodj", addig hulladékot termelünk magunk körül -- szellemileg és tárgyiasulva egyaránt. 

-- Az életet úgy is meg lehet élni, hogy mögöttem több ezer év húzódik, és ezt a több ezer évnyi bölcsességet örökölhetem, ha odafigyelek. A magyar névben a családnév előbb van: a nagyobb egység tolul előtérbe. A nagyobb egységet fogalmazom meg előbb, mert az a fontosabb. Hogy honnan jövök. A mögöttem lévő kultúrában ott van a nagyapám, a dédapám tudása. Ez a fajta múlt a kultúrának a mély kútjába vezet. De ez a mélység magasság -- az isteneknél végződik. Az erről való megfeledkezésnek ára van. A vertikális gondolkozásról, az időben való gondolkodásról mondunk le azáltal, hogy saját magunkat hangsúlyozzuk. Micsoda lehetőség: a több ezer éves bölcsességet vihetném tovább! A tibeti festészetben évezredek óta ugyanazokat a munkákat, ugyanazon mandala-képeket másolják. Gyönyörű beavatás: megtanulja technikailag lemásolni a képet. Utána jön a töprengés: mi van akkor, ha valamit megváltoztatok rajta? És hogyha a kép egy univerzális egész, akkor a bal felső sarokból elvett kék azt kell, hogy jelentse, hogy a másik oldalon is meg kell változni valaminek. A dolog egysége sérül. Ha az "én" előrenyomul, elveszíti a képességét arra, hogy a vertikumba, a múltba, a minőség iránt is mozgásképes legyen. A mai ember nem a vertikumban építkezik, hanem horizontálisan. Egymás mellé kerül minden, mint a disznósajtban. Az összes maradékot oda söprik. Virágozzék minden virág... Nincs középpontja a dolognak. 

-- Pedig innen nyer értelmet a tekintet.

-- Vannak dolgok, amelyek változtathatatlanok. A képzőművész ezt hamar megtanulja a színeken, a kompozíciókon. Ha húzok egy vízszintes vonalat és fölé rajzolok egy kört, nincs ember, akinek ne a horizontot és a napot jelképezné. Egészen más a jelentősége egy ferde vagy egy függőleges vonalnak. A ferde átmeneti állapot, elzuhan. A háromszög agresszív, a kör lebeg valahol. Alapvető dolgokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Pontosabban lehet, de nem érdemes. Mondhatom, hogy az én festészetemben a vörös hideg szín lesz, ekkor egy furcsa, negatív világkép jön létre. Lehet játszani, de nem lehet mindennel játszani. A vizuális környezetszennyezéstől és a kreativitás címszava alatt betódult hatásoktól léket kapott a hajó. Ha lekapcsolják a villanyt, nem tudjuk folytatni a mesét, mert nem tudjuk fejből. Nem hozzuk magunkkal. 

-- A jelek és jelképek segítségével azonosítja magát a közösség. A jelképek elvesztése a széthullást katalizálja.

-- A legnagyobb jelképrendszerekben az a megdöbbentő, hogy tértől és időtől függetlenül mindig ugyanúgy jönnek létre. A Föld minden táján hasonlóan gondolkoznak ezekről az ügyekről. Kevés egyéni kreativitásra van lehetőség: a fa, a balta, a nap különféle kultúrkörökben ugyanazt jelenti. Hiszen a sötéttől mindenhol félünk -- és a fényre egyformán vágyunk. A festő mágikus gondolkodásban él: nem mindegy, hogy mit festek, hogy a falra milyen ábrát rajzolok. Az, hogy a falaink össze vannak firkálva furcsa jelekkel, számomra azt jelenti, hogy a falra festik az ördögöt, és ezt nem volna szabad. Egy ember alatti világnak a szörnyeit szabadítják ránk. 
Amit Hamvas a borról és szerelemről írt, az itt is érvényes (képzőművészeti tevékenységben különösen, mert ott nyoma is marad): hogy bárhol, bármikor, bárhogyan -- de ez nem jelenti azt, hogy bármennyit és bárkivel... A dolognak van egyfajta méltósága, amit nem lehet szabályozni: belülről kell érezni, hogyan működik.

Hatalmas termetű bohóc jelenik meg a cirkusz művészbejárójában. Testét bő kabát borítja. Táncol, botladozik, majd adott jelre széttárja kabátja két szárnyát. Ekkor derül ki, hogy tulajdonképpen két bohóc áll előttünk...

...A kabát mérete alapján mindezt kitalálhattuk volna, mégis beleestünk a csapdába, s ez korántsem a véletlen műve: jól tudjuk, "ahány kabát, annyi ember". Inkább elfogadjuk a rendkívüli nagyságú ember létezését, mintsem megkérdőjelezzük biztosnak hitt tudásunkat.
De ami fizikailag lehetetlen -- vagyis: két vagy több ember egysége, azonossága --, az élet szociális síkján nagyon gyakori jelenség. Csakhogy az a "kabát", amelybe belebújva eljátszhatjuk, hogy egyek vagyunk, nem szövetből készül, hanem mindennapi viselkedési elemekből, kisebb-nagyobb tárgyegyüttesekből van összevarrva. 
Sok mindenre jó ez a szimbolikus kabát: megteremti az együttlét érzését, azonosít másokkal, miközben ismét másoktól elkülönít, hirdeti, hogy kik is vagyunk. Ez a szimbolikus kabát: a környezetünk, környezeteink. Környezeteink, amelyeket valakik kiépítenek és életben tartanak, s amelyek néhol egymás ellenében, néhol pedig egymásról tudomást sem véve élik külön életüket. A "kabát" metafora, jól érzékelteti mindennek a lényegét: akik alatta vannak, akik együvé tartoznak, egyek abban, ahogyan a környezet számukra létezik, s ahogyan ezt a környezetet ők maguk beélik, naponta újrateremtik. A környezet tehát nem az, ami rajtunk kívül, tőlünk függetlenül van -- a környezet mi magunk vagyunk.
Manapság jóval többet olvashatunk a fizikai és társadalmi környezet szennyezéséről, mint környezeteink kialakításának és fenntartásának mindennapos gyakorlatáról. Valószínűleg azért, mert sokkal könnyebb az előbbiről -- például a szennyeződés vélt vagy valós ártalmairól -- értekezni, mint tisztázni az emberi közösségek meglehetősen bonyolult környezetteremtési gyakorlatát. 
Az "instrumentális ész" által táplált, funkcionalista társadalomtudományok létét az ipari társadalmak szükségletei szülték. Ezért, amikor ezek a tudományok a természeti környezet állapotáról beszélnek, megmaradnak a számszerűsíthető és globális problémák vizsgálatánál. E szemlélet folyománya, hogy a homo habilis szembekerül a homo oeconomicus-szal egy olyan világon belül, melyben -- ahogy Erich Fromm megfogalmazta -- a "birtoklásvágy" előbbre való, mint a fennmaradás eszménye, a "létezés" imperatívusza.
Ezzel szemben áll egy másik tudományos szemléletmód, mely Hermész, a kommunikáció és interpretáció istenének nevével jelölhetné magát. A hermészi elv akkor lépett fel, amikor a felvilágosodással induló modern önhittség és elbizakodottság a végsőkig eluralkodott az európai kultúrában. 
A természet megzabolázásának, uralásának mitikus hősiességével az eredeti értelem és identitás visszaszerzésének, a természet--ember együttélés visszaállításának eszményét állítja szembe. Látószögéből tévesnek minősül az a nézet, miszerint az egyszer elnyert értelem egyszer és mindenkorra a miénk marad. Az értelem megőrzésének valódi feltételét akkor biztosíthatjuk, ha folyamatosan újrainterpretálva igyekszünk megtartani, illetőleg visszaszerezni és/vagy "újraalkotni" a világ, a dolgok és az ember kapcsolatának valós értelmét. A kötelező szerénység mellett ennek feltétele: véglegesnek tűnő igazságaink és dogmáink érvényességének folyamatos megkérdőjelezése.
Azok a kutatók, akik antropológiai alapállásból komolyan vizsgálták a fenti kérdéseket -- például Clifford Geertz --, nyugtalanító következtetésekre jutottak, melyekkel nem tud mit kezdeni a hagyományos társadalomtudomány. Amikor az ember--környezet kapcsolatot vizsgáljuk, minden esetben emberi közösségekben és azok releváns természeti és kulturális környezetében kell gondolkodnunk. Figyelembe kell vennünk, hogy a közösség és a környezet egyetlen rendszert képez, amelyen belül adott esetben szinte lehetetlen különbséget tenni környezeti és közösségi hatások között. Ezért úgy tűnik, hogy a hagyományos objektív-szubjektív valóság vagy a külső-belső hatások szembeállításának képzete elégtelen az ember--környezet kapcsolat vizsgálatához. 
A kutatás nem indulhat sem az "ember" mint szubjektum, sem a "természet" mint objektum oldaláról, mert a két perspektíva ugyanannak a folyamatnak az egymást kölcsönösen kiegészítő, dialektikus összetevője. Geertz példáját használva, a szobrász kezében lévő vésőt úgy is tekinthetjük, mint annak a komplex biopszichikai rendszernek a részét, mely tevékenységével alakítja a márványt, de úgy is felfoghatjuk, mint annak az anyagnak a részét, amit külső tárgyként ellenőrzése alatt tart a szobrász. Az első esetben a véső a szobrász testének és idegrendszeri működésének a "meghosszabbítása", a másodikban olyan tárgy, mely mint munkaeszköz közvetíti a szobrásznak a márványra, mint átalakítandó anyagra irányuló tevékenységét. Mindkét nézőpontból nyilvánvaló, hogy a szobrász szervezete, a véső és a márványtömb egyetlen rendszert képez, mindhárom elem elengedhetetlenül fontos az eredmény szempontjából. Ha a tevékenységet mint rendszert vizsgáljuk, akkor a három tényezőt szoros összekapcsoltságban látjuk, bármelyik elem hiánya az egész tevékenységet lehetetlenné teszi.
Egy további példa jól illusztrálja, hogy a kultúra is elgondolható ilyen -- két perspektívát ötvöző -- terminusok segítségével. Claude Lévi-Strauss a boro indián törzset vizsgálva felfedezte, hogy a nádkunyhók alakjával, körkörös elhelyezésével, a falu struktúrájával szorosan összefügg a bennszülöttek családi és szociális szervezete, a munkamegosztás rendje, a tájékozódási mód, és így tovább. Nehéz lenne azonban megállapítani, hogy az adott környezet (őserdei tisztás, folyó) felelős-e azon kulturális minták kialakításáért, melyek az indiánok viselkedését, gondolkodását meghatározzák, vagy fordítva, a már meglévő kulturális minta "választotta ki" és alakította éppen ilyenné a természetes környezetet. A kutató számára a kulturális minta, a környezet "beélésének" módja, és az adott ökoszisztéma egy időben mint adottság, mint egyetlen rendszer jelentkezik. Ezért figyelmét mindkét tényezőre és a kettő kölcsönhatására egy időben kell összpontosítani.
Az emberi közösség, és az ezt burokként körülvevő tér, illetve a benne fellelhető természeti és társadalmi képződmények szerves kapcsolatának a megértését elsősorban a jelentéstulajdonítási gyakorlat elemzése segítheti. A jelentés ugyanis magának a  környezetben levésnek, a környezet "beélésének" a módja, mely sokszorosan közvetít az ember és világa között. Ilyen értelemben egy közösség életvilágát elsősorban nem a környezet tárgyai és objektumai (hegyek, állatok, utcák, használati eszközök) strukturálják, hanem azok a jelentések és relevanciaszintek, amelyek segítségével azokat kihasítjuk az objektivitásban homogén kozmoszból, és a "beélés" gesztusával számunkra valóvá tesszük. 
Más szóval a környezet elemei csak a jelentéstulajdonítás gyakorlatának eredményeként válnak életvilágunk strukturális elemeivé, ez a gyakorlat pedig kultúránként eltérő. Bizonyos, hogy a környezet beélési gyakorlatát, a jelentéstulajdonítási gyakorlatot befolyásolják a környezeti tényezők (legyenek azok fizikai, földrajzi vagy szociális képződmények), de ugyanilyen fontos tényezők a közösség tagjainak mentális sémái, melyeket a környezet beéléséről kialakítottak és alkalmaznak. 
Ezért a környezetszennyezés végső soron egy kettős folyamat, melynek eredményeként hasadás keletkezik a környezeti struktúrák és az alkalmazott kognitív sémák között, amelyek eddig a környezet "beélését" zökkenőmentesen biztosították. Amikor a jelentéstulajdonítási gyakorlat egyik "magjának" vagy pólusának -- a környezetnek -- radikális megváltozásáról, leépüléséről tárgyalunk, akkor az "ember leépülésére" is gondolnunk kell, hiszen veszélybe kerül az a szimbolikus "határ", melyen belül az alkalmazkodás-környezetalakítás még olajozottan folyhat.

Széteső világunkban mindannyian egyénileg próbáljuk meg ismét megtalálni-megőrizni önmagunkat. Magunkban alászállva megtalálni és felismerni létünk középpontját. Mindannyian olyan férfiak és nők vagyunk, akik -- a 20. század végére jellemző városokban élve -- már-már teljesen elvesztettük kapcsolatunkat saját tradícióinkkal, ünnepeinkkel, a mindennapokat tartó rítusokkal. Elvesztettük kapcsolatunkat, érintkezési pontjainkat a természet és az élet eredendő ciklusaival, s így saját énünk természetes, még nem korlátozott oldalával, lelkünkkel.

Nem, az alábbiakban nem lesz szó a modern táncokról -- hisz azokkal bárhol találkozhatunk. Megpróbáljuk feleleveníteni a mozgás ősibb formáját, amelyen keresztül az emberek egykor az évszakok változását ünnepelték és érzéseiket repítették a természetbe. A táncban alakot öltött kapcsolatunk önmagukkal, társainkkal, a világgal.

A táncban egyként van jelen a belső energiák gyönyörteli robbanása és a gyász örvényei: élet és halál. A tánc ünneppé válhat számunkra, amelyben a pillanat belsőségessége jelenik meg, és átléphetjük a mindennapi életben közöttünk és a világ között húzódó gátakat. Lehetővé teszi számunkra, hogy ne csak önmagunk legyünk, hanem bármely másik létező életét átélhessük -- azáltal, hogy eltáncoljuk.
Persze mondhatjuk a jól ismert ellenvetést: nem tudok táncolni. De mindannyian ismerjük az érzést, amikor egy jó hír hallatán, a pillanat örömében  -- testünket könnyebbnek érezve -- ugrálni szeretnénk. Úszni a levegőben. És miért ne? Miért ne felejtenénk el egy pillanatra a belénk nevelt "viselkedési szabályokat" mozgással, esetleg éppen egy nagy ugrással engedve szabad utat érzelmeinknek és indulatainknak?

Napjainkban Európában és a világon mind több és több ember tanulja meg ismét ezeket a táncokat. Mind több és több ember táncol, körben állva vagy spirált alkotva, különböző alkalmakkor -- akárcsak ezer évekkel ezelőtt. "Kozmikus tánccal" kapcsolódva a Földhöz, ünnepelve és gyógyítva önmagunkat és a világot minden évszakban. És a részvevőket elbűvölik ezek a táncok.

Janett Scott, az alternatív Findhorn közösség tánccsoportjának tagja mondja: "Az európai néptáncok -- a tánclépések mintái, a gesztusok, a ritmus -- különösen Európa keleti felén, még őrzik ezeket az alkotó energiákat, bár a táncok eredeti jelentése már részben feledésbe merült. Ahogy a néphagyományok hordozzák valamiképp a régmúlt idők igazát, évszázadokon át épen tartva a kapcsolatot, úgy a néptánc is képes saját elfeledett belső világunkhoz közelíteni minket. Segít megérteni mélyebb valónkat, átélni belső világunkat: felfogni, honnan jöttünk és hova tartunk."
Az élet lényege a mozgás és a ritmus. A tánc és a zene: kommunikáció. Kommunikáció, amely nem használ szavakat. Mélyebben hat, átsző és összeköt mindannyiunkat. Összeköt minden élőt -- létünk legmélyebb szintjén. Egy pillanatra átélhetővé válik a táncos számára a mindent átszövő Egy(ség). Ezért tér vissza mind több ember az ősi táncokhoz -- mozdulataikban, formáikban megtapasztalni a mindennapok számára rejtett energiákat.
A tradicionális körtáncok segítették a közösséget a rá jellemző kollektív tudat(osság) megtartásában. A múltban az emberek a tánc segítségével összehangolták létüket a kozmikus eseményekkel: "eltáncolva" a Napot, a Holdat és a bolygókat. 
A táncon át reagáltak a globális történésekre. 

A körtáncban az ember hasonlóvá válik az ezeréves kőköröket alkotó kövekhez, melyek kapcsolatot képeznek föld és menny között. Táncunkban a stabilitás, a harmónia és az újjászületés energiái jelentkeznek. A körben eltáncolhatjuk saját történetünket, vízióinkat. Közben a tánc kreatív folyamata mind nyíltabbá válik, egyre kevésbé függ az egyes táncosok saját akaratától. Természetes módon megérezzük a lépéseket, a mozgás rejtett ritmusát, késszé válunk felvenni a közösség, a világ, az élet ritmusát. 
Testünk a tánc közben együttműködik, beleolvad valami nagyon finom archetipikus mintába, mely kapcsolatot, szintézist teremt.

A tánc közben a táncos a lényeg közelében van. Ahogy a lépések elhalnak, és a táncnak vége, a táncos is megváltozott, többé már nem a régi. A tánc médiumként használ minket, eszközzé válunk, hogy kifejezésre jussanak azok a bennünk és körülöttünk működő finom energiák, melyek más módon nem elérhetők, illetve nem nyilvánulhatnak meg. 

A táncban az ember egész lénye részt vesz, nem csak a test -- és a történés nem is érthető meg "kívülről" vagy kizárólag mentálisan. Ne feledjük, hogy testünk atomjainak összetevői minden pillanatban az Univerzum ritmusával megegyező módon "táncolnak".

Ahogy változott az ember társadalmi berendezkedése, úgy változtak a táncok is. A körtáncok és spirális táncok képezték a tánc legősibb formáját, majd a négyzeten illetve egy vonalon járt táncokon és a páros táncokon át érünk el a mai kor diszkótáncáig, ahol a tánc már jobbára magányos tevékenység. A bejárt út az ösztönös körtánctól az individualizáció és az Ego megjelenésén át az elidegenedés stádiumáig vezet...
És néhány ember most ismét elkezdett körtáncot járni. Ismét ünnepelni szeretnének a tánccal -- ünnepelni az életet, a szeretetet, mint ahogy régen.

Talán túl sokat is írtam. Szavak, amelyekkel szerettem volna körülírni valami olyat, amit nem lehet ily módon megragadni. Ami gyönyör és szépség egyszerre: a tánc öröme. Egyszerű igazság, amit valahol mélyen mindannyian tudunk: mindenki tud táncolni. Tehát táncoljunk. Ünnepeljük önmagunkat, a természetet, az életet...

A pénznek nincs szaga, s ez nagyon sok baj forrása, talán többé is, mint gondolnánk. Próbáljuk meg elképzelni, milyen lenne, ha tudnánk, ki-ki hogyan jutott a nála lévő pénzhez. Meglódulhat a fantáziánk. Szép lenne, de most hagyjuk az álmodozást. Az viszont nem tartozik a képzelet világába, hogy létezik egy olyan pénz, még ha Magyarországon kevesen ismerik és használják is, amelyikről bizton állítható, gazdája úgy jutott hozzá, hogy segített valakinek. Ezt szépen kifejezi két neve is ennek a pénzrendszernek: szívességbank, kalákakör.
 

A legszebb benne az, hogy pofonegyszerű. Néhány egymást ismerő ember megállapodik abban, hogy ezentúl, ha valamit dolgoznak vagy adnak egymásnak, akkor ezért alapvetően nem forinttal, hanem egy saját közösségi pénzzel fizetnek. Nevezzük ezt a pénzt mondjuk talentumnak. Az egyezség alapja a kölcsönös bizalom, más nem is kell hozzá. A talentum értékét kell még meghatározni, erre szolgál a következő irányelv: Legyen 1 óra munka ellenértéke 100 talentum. 
Most pedig lássuk röviden, milyen jó tulajdonságai vannak még pénzrendszerünknek. (Az elkövetkezőkben "üzlet"-nek fogom nevezni, amikor két tag megállapodik egymással, hogy az egyik valamiben segíti a másikat és ezért valamennyi talentum díjazásban részesül. Bár a szívesség, segítség szebb szavak, az üzlet, még ha lejáratott szó is, jobban kifejezi a lényeget.)
A tisztességes munkát értékeli, felelősségvállalásra ösztönöz
A üzlet olyan emberek közt jön létre, akik később is meg tudják találni egymást. Csak a tisztes munkának van jövője. Ki-ki kénytelen a nevét adni ahhoz, amit a többiek számára nyújt.
Erősíti a személyes kapcsolatokat, közösségerősítő/építő
A talentum emberi léptékű, zárt közösségen belül forog. Amikor egy üzlet megköttetik, akkor:
-- Olyan tagok kerülnek kapcsolatba, akik már ismerik egymást. A sikeres együttműködés erősíti kapcsolatukat.
-- Olyan tagok találkoznak, akik azelőtt még nem ismerték egymást. Az üzletnek köszönhetően megismerkedtek, s pozitív képet alakítottak ki egymásról.
Az üzlet létrejöttéhez két embernek meg kell találnia egymást, ezt elősegíti a rendszer belső keres-kínál listája, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a regiszter fogja összehozni az üzletfeleket. Legalább ekkora szerepe van a korábbi üzletkötésekből származó kollektív tapasztalatnak is.
Szeretettel jár, adni tanít
Az üzletet megkötők legkésőbb az üzletkötés során megismerik egymást. Ez azt jelenti, hogy az üzletkötés "tárgya" (ami lehet szolgáltatás is) az esetek nagy többségében úgy készül el, hogy a készítő már tudja, kinek csinálja. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a tudás megváltoztatja a viszonyát munkájához, a leendő tulajdonos iránt érzett tisztelete, szeretete kisugárzódik a neki szánt "dologra" is, többet szeretne adni, mint amennyi "jár". Ez éppen az ellentéte a modern társadalmak lényegi elemének tartott elidegenedésnek.
Együttműködésre alapoz/tanít
A tagok egymás kölcsönös segítésével szeretnék problémáikat megoldani. (A kölcsönös nem kétoldalú együttműködést jelent.) Én kapálok valakinek, cserébe valaki (más) majd vigyáz a gyerekemre. A közösségben rejlő (és a mai világban gyakran rejtve maradó) erőforrások kihasználása a cél.
Önbizalom-erősítő, személyiség-építő
Az általános elidegenedés, a feleslegesség érzete személyiségromboló hatású. Annak megtapasztalása, hogy a közösségnek szüksége van ránk, hogy amit tudunk, az értékes és fontos, csökkenti, jó esetben megszünteti ezeket a negatív hatásokat.
Éppen annyi van belőle, amennyi kell; mindig rendelkezésre áll
Talentumból nem kell bankjegyeket nyomtatni, nem kell szabályozni a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A lehető legdemokratikusabb módon, tökéletes önszabályozással zajlik a pénz teremtése. Ha két tag üzletet köt, akkor az üzlet lekönyvelése során létrejön annyi talentum, amennyivel az egyik tag nyújtotta szívességet a másik tag viszonozni tudja.
Nem inflálódik
A talentum pénz keletkezése mögött mindig valós teljesítmény van, éppen az, ami az üzlet tartalma. Mivel nincs bankjegy, nem fenyeget az a veszély, hogy a vezetés túlzott mennyiségű pénz kibocsátásával vásárlóerő-többletet teremt, amivel szemben nem áll megfelelő árumennyiség. (Bizonyos inflálódás elképzelhető egy olyan környezetben, ahol az infláció mindennapos, megszokott dologgá vált. Ilyen esetben előfordulhat, hogy az eladók "megszokásból" fokozatosan egyre nagyobb árat szeretnének érvényesíteni. De még ilyenkor sem biztos, hogy ez a tendencia jut uralomra, mert a vevők ellenállása meghiúsíthatja az árszint emelkedést.)
Biztonságot nyújt
A kalákakör a helyi gazdaság erősítésének egyik szép lehetősége, ilyetén módon segíti elszakadásunkat a világgazdasági folyamatok szeszélyeitől. A kalákakör tőzsdekrach alatt is zavartalanul üzemel, sőt!
Lehetséges problémák
Nézzük meg a talentum pénz árnyoldalait, a vélt vagy valós problémákat is, amelyeket alkalmazása felvet.
Egy nagy adósságot felhalmozó tag kilép, elköltözik vagy meghal
Ez valós probléma, de jól kezelhető. A nagyobb körökön belül külön felelőse van a túl nagy tartozást vagy túl nagy pluszt felhalmozó tagok megkeresésének. (A túl nagy plusz is gond, mert az az ember, aki mindig csak ad, kiéghet, és esetleg örökre elvész a közösség számára. Rájuk is oda kell figyelni!) Ez az ember elbeszélget az eladósodottal, közösen keresik a lehetőséget arra, hogy tudja tartozását törleszteni, mit tud felajánlani a közösség számára, mire van szüksége a többieknek. Gyakran ez a megkeresés elegendő. Természetesen nagyon fontos, hogy mikor avatkozik be. Közösségenként külön kell meghatározni, mi az a szint, ami fölött foglalkozni kell az adósságokkal. Nagyon nagy szerepe van az emberismeretnek is, hiszen az egyik ember esetében már 5 000 talentum adóssággal is foglalkozni kell, míg a másiknál 20 000 talentum sem probléma. Hasonló a helyzet akkor is, ha nincs külön adósság-felelős. Általában mindenhol létezik egy limit, amin túllépve már nem fizethet talentummal a tag, de a közösség dönthet úgy egyedi esetekben, hogy pl. Kis István most építkezik, ezért az elkövetkező két évben számára a limitet felemeljük.
Ha a kilépés mégis bekövetkezik, tragédia akkor sem történt. A kilépő által "elvitt" értéket a teljes közösség fizeti, egy tagra elviselhető összeg (általában 1-2 órányi munka értéke) jut, ez a kockázat vállalható.
A vezetőség túlköltekezik, a rendszer fenntartása túl sokba kerül
Ez is reális veszély. Az első működő rendszer azért szűnt meg, mert az ötletgazda minden erejét az ötlet terjesztésének szentelte, s azt várta társaitól, hogy ezt finanszírozzák, ami meghaladta az erejüket.
Ez ellen is lehet védekezni, a tagoknak kontrollálnia kell, hogy a vezetőség mire mennyit költ. Be lehet építeni például olyan fékeket, hogy a vezetőség által előzetes közösségi jóváhagyás nélkül egy bizonyos limit fölött elköltött talentumért a vezetőség a saját számlájára vállal felelőséget. Ha a közgyűlés utólag nem hagyja jóvá a kiadást, akkor nem a közösség fizeti meg, hanem aki döntött a kifizetésről.
Még a talentum pénz is megronthatja a barátságot
Ez sem elképzelhetetlen. Nem érdemes szűk baráti körben kalákakört szervezni, s a barátoknak tett szívességeket sem mindig érdemes elszámolni.