-- A város valamikor az ideális világnak, a szellem világának földi meghívása -- megjelenése volt. Később Mumford szerint a város az anyagcsere, a termelés központjává lett, kialakult a "kokszváros". Még ez is valós, akár azt is mondhatnánk, ökológiailag értelmezhető forma. De a mai város már csak a káprázatról szól.  

-- A város szerintem eredendően is csak torz tükörkép volt. A mennyei város torz tükörképe. 
A környezetünket alkotó technológiák -- elsősorban a közlekedési és információs technológiák -- őrült sebességgel fejlődnek, azonban gondolkodási mechanizmusaink több ezer év alatt nem sokat változtak. Ennek ellentmondásait tükrözi a posztmodern város. Számos alkalommal hallom, hogy panaszkodnak az emberek: csúnya ez vagy az a ház, szemetesek az utcák, többek szerint a várostervezőknek sem szabadna ekkora szabadságot engedni. De hát mi végre ez az elégedetlenség? Miért lenne a város jobb, mint mi? A város a mi tükörképünk, saját ideáink fizikai lenyomata. Miért várjuk el tőle, hogy jobb legyen, mint a mi egymás közötti viszonyaink, titkolt vágyaink, sötét gondolataink, bűneink. 

-- Hogyan lehetne meghatározni a városfejlődésnek azt a stádiumát, amit posztmodern városnak nevez? 

-- A jövő évezred városát két trend jellemzi. Egyrészt először a történelemben, akár egy hegy tetején ülve is, valós idejű gazdasági vagy akár intim kapcsolatokat tarthatunk fönn a világ bármely pontjával. Tehát kezdenek megszűnni azok az évezredes sűrűsödési okok, amelyek a város létrejöttéhez vezettek. 
Ugyanakkor ezek az információs technológiák nem válnak a szó hagyományos értelmében közművé. Tulajdonosaik -- monopóliumok, multinacionális magántársaságok -- döntésén múlik, hogy mely helyeket, csomópontokat kapcsolják be a globális hálózatba, illetve melyeket hagyják ki. Ebből a nézőpontból a sűrűsödési okok ismét, talán az eddigieknél is erősebben működnek. 
Bár még csak a kezdetén vagyunk az információs társadalomnak, az nyilvánvaló, hogy nem egydimenziós, könnyen leírható városfejlődési trendeket generál. Egyrészt fellazul a város, másrészt bizonyos helyeken új típusú sűrűsödések jönnek létre. 
A mai posztmodern kor jellegzetes városalakulatai, a globális városok, egyre élesebb versenyt folytatnak a globális fogyasztási és szórakoztatási primátusért, ami újabb tőkét és további lehetőségeket jelent számukra. Ebben a folyamatban a város felfedezi, hogy az imázs-formálás összeköthető a gazdasági fejlődéssel. 
A posztmodern városfejlődésben a siker kulcsa a különlegesség maximalizálása. A városépítészet, ami hosszú ideig meglehetősen háttérbe szorult, a 80-as évektől ismét a reneszánszát éli. 

-- Ismét a káprázatnál kötöttünk ki. 

-- Igen, a modern kor városépítészete a káprázat jellegének tudatos formálása -- manipuláció. Én ezt nem tekintem feltétlenül rossznak. Az a lényeg, hogy tudatosan, a cél érdekében formáljuk az imázsunkat, ha úgy tetszik, a káprázatot annak érdekében, hogy egyfajta globális színjáték keretében eladhassuk magunkat a világszínpadon. 
Egyre fontosabb a befektetési pénzek megszerzése szempontjából, hogy az adott közösség, város bizonyítsa magáról, hogy képes globálisan is jelentős rendezvényeket szervezni. Ebben nagyon fontos a városépítészet. Igen, káprázatot termelünk, művi világokból építkezünk. 
A művilágok egyik legjellemzőbb építőkockája a tematikus park, melynek archetípusa a vidámpark és a skanzen -- ahol a téridőnek egy sajátos sűrítményét kapjuk. Gyorsan fogyasztható kulturális gyógypasztillaként elfogyasztjuk és mehetünk tovább. Ennek színtiszta állapota Disney Land, de ilyenek a lakóparkok, üzleti és bevásárlóparkok is. Tulajdonképpen egy bevásárlóközpont -- "csodás", befelé forduló virtuális utcácskáival, boltjaival --, egy sohasem volt fedett városközpont. 
A tematikus parkokban, pszeudoköztereken az ellenőrzött társadalom keretei között élünk. Észre sem vesszük, hogy kamerák előtt mozgunk -- az irodaház bejáratától a bankhivatalig. 
A műanyag bankkártyánkról elvileg meg lehet mondani, hogy a világ mely részén jártunk, mit fogyasztottunk és mennyiért. Lassan az életünk minden pillanata komputerrel vagy filmen ellenőrizhető. Látszólag főutcán sétálunk a bevásárlóközpontban is (mert úgy tervezték, hogy legyen egyfajta "főutca-nosztalgia") és eközben elfeledkezünk arról, hogy végül is magánterületen vagyunk, ahol finoman kommunikált játékszabályok szerint 
a klímától kezdve a viselkedésünkig mindent kontrollálnak. 
 

--  Tehát a gombamód szaporodó bevásárlóközpontok építésekor is a város távolabbi, globális-gazdasági optimalizációja történik. Na de az ott élők? Mindeközben a város egyre kevésbé lakható a helyszínen. Hiszen a város az ott élő emberi közösség szellemi-lelki-testi környezete. Az az érzésem, hogy éppen ez, a város valódi, környezeti funkciója sikkad el. Mintha egy hatalommal bíró kisebb közösség játszana a várossal. 

-- Azért nem olyan rossz a helyzet, hiszen ez rajtunk is múlik. Az ott élőknek igenis komoly beleszólása van abba, hogy mi történjék körülöttük. Bár a városépítészet mind jobban kötődik a globális PR-tevékenységhez, ezzel párhuzamosan felfedezte a kis helyi közösségeket is, melyek -- szinte ellentámadásként -- identitásuk megőrzése céljából használják. Nem véletlen, hogy ugyanez a korszak a melegágya a helyi identitás megőrzése érdekében szerveződő mozgalmaknak is (utcaszépítések, zöldítés stb.). Nagyon sok múlik a helyi vezetőkön. A szakemberek, a városvezetők  felelőssége a demokratikus döntési mechanizmus biztosítása. A demokrácia lényege a szememben a választási lehetőség, a választék biztosítása. 
Például vegyük a kiskereskedelem evolúcióját: az utcai árustól a piacon át, majd a fő utcák kis üzletei, nagyáruház a városközpontban, bevásárlóközpontok a város szélén, katalógus-áruház, internetes vásárlás. Az igazán sikeres nagyváros ezen formák mindegyikének biztosítja a békés egymás mellett élését, tehát színes választási lehetőséget ad (a Bosnyák téri piactól az internetes amerikai könyváruházig). Az egyik nem kioltja a másikat, hanem együtt biztosítják a választékot. 
A lényeg, hogy bárki párhuzamosan használhatja mindegyiket. Mindent ott veszek meg, ahogy kényelmesebb -- ebben áll a szabadságom. Ez igazán izgalmas, plurális, mondhatnám, hedonista -- ettől igazán jó, izgalmas egy város. A liberális nagyváros az emberi igények legszélesebb skáláját is ki tudja elégíteni. 

-- Hogyan néz ki az ilyen sokszínű város a szimbolikus környezet szempontjából? Az organikus nagyságú közösségek esetében a különböző szimbolikus világokat jól értelmezhető határok választották el egymástól. Az ott élők számára saját környezetük érthető volt, sikerrel kapcsolta őket a környező világhoz, az univerzumhoz. A modern nagyvárosban azonban egymásra rétegződve, egymást kioltva, és lebontva  jelennek meg a szimbólumok. Szimbolikus (a) káosz. Szinte nincs is más mód az ott élők számára, mint a leválás, bezáródás. 

-- Ez nem meglepő. Manapság a szimbólumoknak egyre kevésbé van univerzális jelentése, töltése számunkra. Egyre nehezebb a szimbolikus-asszociációs világot tervezni, mert mind kevesebb közös értékünk van. Figyeljük meg: a régi, klasszikus városokban rendezettebbnek, tisztábbnak tűnik az élet. Harmonikus utcaképek sorjáznak, mert mindenki olyat épített, ami idomult a másikhoz. 
A tradíció, a közös érték volt az a genetikus kód, ami az egészet ilyen gyönyörű együttesként létrehozta és fenntartotta. A közös kulturális kód, ami szinte varázsütésre megszervezte az élethez szükséges alapmintákat, már eltűnt. Szabályokkal, törvényekkel, építési bírságokkal és "rendőrködéssel" próbáljuk egyre reménytelenebbül helyettesíteni. 

-- Tehát fogadjuk el, hogy gyökértelenné válik a városi közösség, esetleg új (típusú) gyökereket kell kialakítania? 

-- A 21. századi fejlődéshez a kulcs a kreativitás és az innováció. Azok a helyek lesznek előnyben, ahol sikerül kialakítani az ehhez szükséges szellemiséget. Ahol egyrészt képesek bekapcsolódni a látható és láthatatlan globális rendszerekbe, hálózatokba, és globális csomópontként folyamatosan szerepelnek a nemzetközi színpadon, ugyanakkor párhuzamosan olyan helyi hálózatokat tartanak fönn (kávéházak, korzók, múzeumok stb.), ahol az embereknek lehetősége van a szemtől szembe találkozásra is. Mert a kreativitáshoz mindkettőre szükség van. Párizsban például kitaláltak és kipróbáltak egy merész elképzelést, ahol a gépészeti elemek is megjelennek a szemlélő előtt. Ennek eredménye a Pompidou-központ. Miért is ne engednék meg maguknak? És mi lesz, ha csúnya lesz? Hát édes istenem, ilyenek vagyunk. Egy csúnya épület elfér. Ha meg jól sikerül, akkor az önmagában siker. Hihetetlen szellemisége van ezeknek a nagyvárosoknak. 

-- Szükség is van a kreativitásra, mert a várostervezés folyamata egy kicsit fából vaskarika. Hiszen a természetben egy adott faj és környezete kapcsolatát az evolúciós folyamatok évmilliói biztosítják -- a várostervezőknek ezt a kapcsolatot néhány hónapig tartó tervezési munka során kellene kialakítani.  

-- Ezt és ehhez hasonló problémákat elemez a behaviorista várostervezés itthon még nem eléggé ismert irányzata. A klasszikus művészeti, esztétikai megközelítés és a modernizmus (funkcionalista gondolkodásmód) után ez a várostervezési iskola a viselkedéstudományok eredményeit használja kiindulási pontként. Ezáltal érzékenyebb, a társadalmi igényekre gyorsabban, rugalmasabban reagál. Célja, hogy kevesebb receptet és sokkal több megfigyelési tapasztalatot alkalmazzon a tervezésben. A tervezés folyamatának minden fázisába bevonják az érintetteket annak érdekében, hogy feltárják a helyzetet jellemző igényeket, érdek- és értékviszonyokat, megismerjék az ott lakók jövőképeit. Ez érzékenyebbé teszi a tervezést a városban élő ember folyamatosan változó igényeire. 

-- Mégis úgy tűnik, a városi jövő egyre inkább a hatalmi központokról szól. Ha nem akarom a bevásárlóközpontot, akkor is meglesz, mert olyan iszonyatos tőke koncentrálódik mögötte, amely elsöpör bármilyen egyszerű emberi elképzelést, akaratot. 

-- A baj nem a bevásárlóközponttal van, hanem azzal, ha azt ész nélkül elkezdjük használni. Ha kevés ember menne be, nem lennének ilyen központok. Ha meg sok ember megy be -- mint ahogy megtörténik --, akkor el kell fogadni, hogy ilyenek vagyunk. 

-- Azért ez igencsak függ a kommunikációs technikák torzító hatásától, ami megint csak pénzfüggő. Sokan bemennek, és mind több ilyen hely lesz. Mert a liberális városfejlődés "virágozzék minden virág" jelszavát ténylegesen csak a tőkével rendelkezők képesek lefordítani konkrét tettre. Egy idő után így ez önmaga ellen hat. 

-- A liberális gondolat önmaga ellen fordul. Igen, ez igaz, de kerekítsük le a másik oldalról is. Az önismeret oldaláról. Nézzük meg például az annyit szidott McDonald's-eket. Ezek mindenütt képesek azt a megszokott színvonalat hozni, ami a volt keleti blokk országaiban, úgy gondolom, sokszor nívósabb környezetet biztosít, mint az ottani standard -- bár a McDonalds -- környezetnek nincs sok köze a szellemi környezethez. 

-- Milyen lehetőséget lát az emberi léptékű város újabb megjelenésére? Bízhatunk-e a várostervező teoretikusok eredményeiben? 

-- Ez a teóriától függ. A hátam borsózik attól, ha valaki adott neveltetéssel, anyagi háttérrel, kultúrával előírja, hogy mi  a jó nekem, és hogyan kell élnem. De meggyőződéssel vallom, hogy az említett, megfigyelésen és részvételen alapuló várostervezés kiutat jelenthet a jelenlegi helyzetből. 

-- Ma, amikor a világ városai egyre inkább uniformizálódnak, egyforma banképületek és üzletközpontok tömege épül, az utcán járkáló emberek pedig már nem nagyon látnak túl a kirakatszinten, van-e értelme a műemlékvédelemnek? 

-- Ha a műemlékvédelem történelmileg kialakult elvei érvényesülni tudnak a településfejlesztés koncepcióiban, az az uniformizálás ellen hat, hiszen akkor a sokszínűség -- külső és belső terekben egyaránt -- érvényesül. Nagy szerepe van a  műemlékvédelemnek abban, hogy a fejlődés szempontjából elkerülhetetlen változások ne a műemléki környezet, az épített örökség rovására, ne ennek lerombolásával történjenek. E téren jó és rossz példák egyaránt akadnak. Ha elmegyünk Londonba, és a Temze-partot megnézzük, látjuk, hogy felhőkarcolók dominálják a tájat. Aztán elsétálunk a Westminsterhez, amelynek környéke egészen más képet mutat. 
Budapesten negyven-ötven évig komoly fejlesztés nem volt, a szocialista lakótelepek -- az óbudai kivételével -- a város szélén épültek, távol a műemléki környezettől. A városkép egészét tekintve területeken jelentős fejlesztésekre nem került sor. Még egy kivételt említhetnénk, a túlzott méretével véleményem szerint még ma is zavaróan ható Intercontinentalt. 
Tehát ötven év csendes pangás jellemezte Budapest életét, és így megmaradhatott az előző nagy fellendülés korszakában kialakult városkép, a historizmus, az eklektika dominanciája. Rendkívüli épületegyüttesről, különleges értékről van szó, amelynek megőrzése fontos feladata a műemlékvédelemnek. 
A védelemnek két szintjét különböztetjük meg, országos és helyi védelemről beszélhetünk. E két védelmi struktúra összehangolása, a megfelelő jogszabályi és finanszírozási formák kialakítása a feladatunk. Mert a műemlékvédelemnek akkor lesznek esélyei arra, hogy nem vesztesként hagyja el a pályát, ha át tudunk térni a műemlékvédelemmel kapcsolatos tevékenység piaci viszonyainak megfelelő befolyásolására, és a műemléki támogatási rendszer kialakítására. 

-- A posztmodern építészek szokták mondani, hogy a távol-keleti országok pechje az volt, hogy már a modern építészeti korban meggazdagodtak, és teleépítették városaikat ronda felhőkarcolókkal. Mondhatjuk, hogy nekünk az volt a szerencsénk, hogy a szocializmus a gazdasági, így az építészeti pangás időszaka is volt? 

-- Igen. Ez a korszak ha nem is örökségvédelmet, de egy állapot konzerválását jelentette. Alapvetően hadigazdálkodás uralkodott, és az olyan típusú fejlesztések, melyekben a társadalom erői szabadon megjelenhettek volna, rendszerszerűen kizártak voltak. Passzív, akaratlan védelemről beszélhetünk. Nagyobb baj, hogy a karbantartás is hiányzott, és az infrastruktúra sem fejlődött kellőképpen. Nem volt rá szükség, hiszen a tank bárhol elmegy. 

-- Óbuda lerombolását említette az előbb. De Óbuda végső lerombolása jóval a lakótelepesítés után, a nyolcvanas években történt meg. Miközben a hazai sajtó Ceausescu falurombolási terveit kárhoztatta, szó nélkül eltüntették az újlaki negyedet, lerombolták a Bécsi út házsorát, az utolsó olyan utcát, ahol Óbuda szelleme élt. Lerombolták a múltat, a genius loci elillant. A szellemtelenített helyre aztán egyszintes, múltat hazudó giccsházakat építettek. 

-- Ezeknek a házaknak semmi közük Óbuda múltjához, ezzel egyetértek. De ha Óbudáról beszélünk, jusson eszünkbe az is, hogy az Árpád hídra felvezető út megépítésekor az előkerült római emlékeket hatalmas küzdelem árán megmentették. Ez csodának számított abban a korban, hiszen nem volt rendszerszerű, hogy egy fontos építkezésen ilyesmivel foglalkozzanak. 

-- Hogy miféle harcok folynak műemlékvédők és városfejlesztők között, azt nagyjából tudjuk. De hogyan zajlik új és régi harca önben, belül? Miközben a múlt értékeit szeretné óvni, hogyan vélekedik a fejlődés fontosságáról? 

-- A rendezési tervekben úgy kell meghatározni beruházásokat, hogy ez lehetőség szerint ne a régi értékek letarolását jelentse. Az értéket persze többféleképpen lehet definiálni, vannak kulturális, művészeti, szellemi értékek, amelyek megtestesülnek a múlt ránk hagyott, épített örökségében, szerkezetben, formában, egyébben. Emellett léteznek jelenkori szükségletek, amelyek szintén értékek megvalósítására irányulnak. 
A kettőt elvileg nem szabad szembeállítani egymással, azt kell elérnünk, hogy ezek az értékvilágok harmonikusan éljenek együtt. Ehhez az építészek, várostervezők, településfejlesztők arányérzéke szükséges. Ez részben kultúra kérdése, de fontos gazdasági összefüggései is vannak. 
A befektetők általában legszívesebben tabula rasát csinálnának, hiszen rövid távú érdekek mentén haladnak. Ezzel nem tudunk megbékélni, de a hosszú távú érdekekkel lehetséges a párbeszéd, hiszen a műemlékvédelem érdekei is hosszú távúak. A modernizáció első fázisát jelenti, amikor a rövid távú érdekek érvényesülnek. A baj az, hogy ilyenkor a gyors megtérülés vágyával alacsony minőség jár együtt. 

-- Ez azt jelenti, hogy a "hosszú távú érdekek" kategóriája nemcsak időbeli kategória, hanem kiterjedtebb,  holisztikusabbb gondolkodást is jelöl? 

-- Igen, a hosszú távú szemlélet nagyobb térbeli összefüggésekben, hosszabb folyamatokban tud gondolkodni. Ha egy önkormányzatot az azonnali pénzbevétel vágya motivál, akkor nem fogja megnézni, hogy a szóban forgó területnek melyek a belső értékei. Mindenképpen a holisztikus megközelítés volna az ideális. Ugyanakkor vannak olyan anyagi kényszerek, amelyek behatárolják a lehetőségeket. Más esetben pedig azt látjuk, hogy megvan az anyagi forrás, mégsem szül holisztikus szemléletet. A hosszú távú gondolkodás végső soron kulturáltság kérdése. 
A másik probléma az, hogy ezek az érdekek a képviselő-testületeken keresztül érvényesülnek, a képviselőknek viszont fő céljuk az, hogy négy év múlva újraválasszák őket. Ha egy képviselő választói tábora nem érzékeny a kulturális örökség megőrzésének kérdéseire, akkor ő maga sem lesz érzékeny. A gazdaság szürke, vagy annál sötétebb tereiről pedig ne is beszéljünk. Ez a szféra is komoly szerepet játszik az épített összkép alakulásában. 

-- Ha van valahol egy még viszonylag organikus, történelmi negyed, és elkezd "fejlődni", hol van az a fejlettségi szint, ahol a hely szelleme elszökik, és a korábban a múlt levegőjét árasztó környezet vitrinbe rakott porcelánbabaként kezd viselkedni? Vizsgálják-e a hely szellemét a műemlékvédők, gondolkoznak-e róla? 

-- Voltak túlkapások, amikor a műemlékeket preparátumként próbálták védeni. A Budai Várban is látunk erre példát. Ez nem követendő. Az építész ízlésétől függ, hogy hol tudja megtalálni egy nagyon sok periódust felmutató, és ezekből még rögzíthető értéket hordozó épület esetében azt a megoldást, amivel a megfelelő modern funkciót és az egységes megjelenést is biztosítani tudja anélkül, hogy a történeti értékeket tönkretenné. Bizonyos értékeket ki kell emelni ebben az új megoldásban, mások viszont már csak a tudományos dokumentációban fognak helyet kapni. 

-- Hogyan dönti el a műemlékvédelem, hogy mi számít műemléknek? Kiszállnak mondjuk egy kisvárosba, megállnak egy épület előtt, és azt mondják az ott élőknek, hogy na kérem, ez a ház mostantól műemlék? 

-- A törvényben meg lehet nézni a megfogalmazást. Műemlékké nyilvánításra egyébként bárki tehet javaslatot. 
A Műemlékvédelmi Hivatal csak a szükséges előterjesztést készíti el. A műemléki lista bővítésével kapcsolatban szakmai igények is megfogalmazódnak. Mostanában fogalmazódik meg az az igény, hogy az elmúlt száz év építészete is képviselve legyen a műemlékállományban. Bár a közérzület ma még nem áll egy emberként egy ilyen igény mögött. 

-- Vajon a közérzület terén érzékelhető valamiféle fejlődés? A szocializmus arra is ránevelte az embert, hogy ne törődjön a környezetével. Tapasztalható e téren változás? 

-- A rendszerváltás után javulni kezdett a helyzet. Ha ma bárhol körülnézünk az országban, azt láthatjuk, hogy a helyi lakosság egyre több gondot fordít a környezetére. Virágokat lehet látni a településeken, a homlokzatokat rendbe hozták. Úgy tűnik, elindult valami fejlődés. 

-- Említette, hogy a képviselők akkor fogják elérendő céljaik közé a környezet, a műemlékek megóvását, ha ez népszerűségük növekedésével jár együtt. Mennyire lehet reklámozni a műemlékvédelmet? Tudjuk, hogy az ellenáramnak, a globalizációnak hatalmas a reklámja, a fogyasztói társadalomban élő emberre tett hatása. 

-- Jó programokat kell szervezni. Nagyon fontosnak érzem a pénzügyi háttér megteremtését, hogy egy olyan biztos forrás álljon rendelkezésre, ami lehetőséget ad arra, hogy előre kalkuláljunk. Részben adókedvezményre, részben pedig egy olyan pályázati rendszerre gondolok, amelynek pontosan, hosszú távra meg vannak határozva a céljai, és nem változnak évente a szempontjai. Tartós finanszírozási rendszert kell kialakítanunk, különben csak kirakati mutatványokra lehetünk képesek. Az viszont nem fogja meggyőzni azokat, akik nincsenek benne ebben a kirakatban. És ez lesz a többség. Az a műemlékvédelmi propaganda, ami nem fordítható le pénzre, nem fogja meggyőzni a tömegeket, akármilyen szép videofilmeket vetítünk nekik a tévében, vagy akármilyen hatásos beszédeket mondunk ünnepi alkalmakkor. 
 

Amennyiben az előző részben a "biodiverzitás"-t divatos kifejezésnek tituláltuk, úgy a globalizáció szó egyenesen "ultradivatosnak" tekinthető. Sokféleség és globalizáció: túlzás nélkül antonímák. Noha botorság lenne a globalizációt egyértelműen negatív folyamatként beállítani (a "Janus-arcú" jelző sokkalta igazabb), kétségtelen tény, hogy manapság a barrierek (határok) sorra omlanak le, és egyre inkább az egység lép a sokféleség helyébe. 
Az alábbiakban ennek veszélyeit tárgyaljuk a nyelvi, a kulturális és a gazdasági diverzitás csökkenése kapcsán, végül pedig arra keressük a választ, hogy általában véve mire jó a sokféleség. 
 

Nyelvi sokféleség

Kulturális sokféleség

A gazdasági modellek sokfélesége

Mire jó a sokféleség?

Intő példák a múltból

Érdeklődők számára: Almási M. 1997. 
Napóra a Times Square-en: 
A pénz forradalma az ezredvégen 
(Kávé Kiadó, Budapest). 
Almási M. 1998. Üveggolyók: 
Az ezredvég gobális játszmái 
(Helikon, Budapest). 
Juhász-Nagy P. 1993. Az eltűnő sokféleség 
(Scientia, Budapest). 
Zsolnai L. 1989. Másként gazdálkodás 
(Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest).