Kemendi Ágnes
Jóféle festékek: 
a színes tinták
 
 
"Szegény, jó öreg palánták mind ritkábbak vagytok, 
eltapos már új sorunk: idegen míveltség."

Toroczkai Wigand Ede sorait idézem, aki a Régi kert s míesei c. munkájában (l9l7) rendre egybe is gyűjtötte a magyar falusi kertek jellegzetes növényeit, s külön fejezetet szentelt a növényfestékek és a fonalfestés módjainak bemutatására. Ízlelgetve a szépen csengő neveket -- bárányfestő, börzsönyfa, sáfrán szeklice --, végiggondolhatjuk, mily híven szolgálták ezek a növények eleinket, bennük a múltunk üzen, évszázadok kúsznak-bogozódnak egybe mai életünkkel.

Kézenfekvő, hogy a növényi festéssel játszóházakban, kézműves foglalkozások keretében próbálkozzunk a gyerekekkel, ám egy-egy korhű festő eljárás reprodukálása kiválóan használható egyes történelmi korok jobb megértéséhez. Csak néhány példa: középkori leírásokból ránk maradt útmutatás alapján tintát, "képíró festéket" készíthetünk, olyat, ugyanolyat, amilyet egykor az illuminátorok használtak a kódexek festéséhez. Íme, hogyan kell a festményeket a könyvekben sáfránnyal díszíteni: "végy tiszta sáfrányt, amivel selymet színeznek (sáfrányos szeklice), öntsd fel tojásfehérjével víz nélkül, és éjszakán át állni hagyva, másnap fedd le ecsettel azokat a helyeket, amelyeket aranyozni akartál". Theophilus Presbyter XI. században íródott különféle művességeknek jegyzékéből megtudhatjuk, hogy aranyfesték híján ezzel a sáfránykivonattal díszítették a képeket. Könnyűszerrel készíthető festék a különféle bogyók levéből, faháncsokból, virágszirmokból, ezeket mézgával keverjük: "végy mézgát, amely a cseresznye- vagy szilvafából csurog ki, vágd apróra, és tedd egy cserépedénybe, vízzel öntsd fel, tedd a napra vagy lassú tűzre, amíg a mézga megfolyósodik, és kerek fadarabbal szorgalmasan kevergesd, majd szűrd át egy kendőn". Ebbe a sűrű oldatba keverjük a növényi kivonatokat: az érett bodza, fagyal, szeder, sóskaborbolya bogyóinak kipréselt nedvét. Mikor a mézgát főzzük, tehetünk bele festőmályva virágot (sötét színű mályvarózsa), büdöskét, rózsaszirmot stb. vagy faháncsot, pl. a vadalma, cserszömörce, kutyabenge kéreg alatti belső, színes háncsdarabkáit. Egy-egy csipet timsó a festékeknek színt és szépséget ad és tartósítja is. 
Növényekből főzött tintával íródott a régi kéziratos könyvek lapjain látható jellegzetes, barna színű írás. A különböző tölgyfák gubacsaiból, kérgéből és más, magas cseranyagtartalmú növényi részekből készített csersavas vagy gallusztintát a III. század óta használják írásra. A tintakészítés külön mesterséggé vált, de faluhelyen, házilag is csinálták. A régi kalendáriumokban, a hasznos tudnivalók között se szeri, se száma a tintarecepteknek. A legjobb tinta tölgygubacsból készíthető, de az égerfa ún. áltobozai is kitűnő cserző-festő erejűek, s egész télen gyűjthetők. "Olcsó fáin tenta készítési módja ez": Három rész gubacsot törjünk apróra, mert így jobban kiadja a színét, fazékba téve öntsük fel vízzel, főzzük, majd egy éjszakán át ázni hagyjuk. Ha kéregdarabokat használunk, azt tovább kell főzni, míg teljesen megpuhul. Másnap l rész vasgálicot adunk hozzá és 1/3 rész ecetet. Újra főzzük, amíg besűrűsödik és fekete lesz, ekkor szüntelen kevergetve 1 rész mézgát oldunk fel benne, majd az egészet átszűrjük, s kész a jó tinta. (A fekete színű tinta a papíron oxidálódva változik át barnára.)
Még régebbi korok művészetébe pillanthatunk, amikor ásványi anyagokból festéket keverünk, hiszen az őskori barlangrajzok is ilyen földfestékekkel készültek. A különböző fémektől színes ásványi földet mozsárban finom porrá törjük, és tojásfehérjével vagy sűrű mézgával keverjük össze. Hegyvidéken, vízmosta utak mentén, építkezéseknél, földmunkagépek nyomában sokfelé találhatunk ilyen -- többnyire sárga, vöröses színű mállékony köveket, ezek vasoxid-tartalmú ún. okkerföldek. A közönséges vasrozsda is használható, sőt a korom, a porrá tört szén, mely szürke-fekete színt ad, a mészkőből pedig fehér festéket készíthetünk. Kőre, fára, papírra, akár vászonra is lehet vele festeni. Textilanyagok legősibb díszítési, színezési módszereinek egyike volt, amikor ilyen ásványi pigmenteket egyszerűen rádörzsöltek az anyagra. Gyümölcsök leve, bogyók kipréselt nedve is maradandó nyomot hagyott a textilen, kérgek, falevelek, gyökerek főzetében, egyes állati eredetű festékanyagok levében pedig tartósra színezték a kelmét.
Most pedig ismerkedjünk meg egy olyan növénnyel, amely az ókortól kísér bennünket. Szép sárga, fénnyel teli színe a kínai császárok méltóságát jelképezte: a varjútövisbenge kérgével színezett selyemöltözetet csak a császár, az Ég fia viselhette. Ez a növény egy másik bengefélével, a kutyabengével együtt náliunk is vadon nő, sőt gyógynövényboltokból egész évben beszerezhető. Rendkívül dús, bőséges színanyaga a gyapjút és a selymet sárgára festi. Ne ódzkodjunk selymet festeni, a tiszta hernyóselymen lenyűgöző hatású, nemes színek keletkeznek -- növényi anyagokból egyszerűen nem lehet rondát festeni! Egy fontos szabály: a selymet nem szabad magas hőfokon főzni, legfeljebb 80-85 fokig melegedhet a festőlé, máskülönben fényét veszíti. A gyapjúhoz hasonló módon timsóval pácoljuk, majd a kiöblített anyagot azonmód nedvesen tesszük a lehűtött és átszűrt festőlébe, állandóan kevergetve, lassú tűzön főzzük. Már néhány perces áztatás után is tartós sárga színt kapunk. Vörösbarnára változtathatjuk színét, ha a sárgára festett selymet hamuzsírral lúgosított öblítővízbe mártjuk -- érdekes megfigyelni, amint a szemünk előtt alakul át a színe. (A hamuzsír, azaz káliumkarbonát vegyszerboltban kapható, régen fahamuból házilag készítették.) Végezetül alaposan kiöblítjük, és forró vasalással rögzítjük a színt. Lehet mintázni is a selymet, egyszerűen laza csomókat kötünk rá, s úgy festjük, majd kibogozva a csomók helyén fehér marad, szép átmenettel. A már sárgára festett anyagot is lehet hajtogatni-csomózgatni, és hamulúgos öblítőben áztatva rozsdabarnára színezni, a csomók helye így sárga marad. 
A bengével sárgára festett selyem utólagos rézgálicos öblítővízben áztatva zöldes árnyalatot ölt.
"Valóban, ha csak egy is van köztünk, kinek kellő ruházata nincs, önvétkünk, mert földünk megadja mindazt, mit tőle kérünk, s csak hanyag tudatlanságunk oka, hogy terményeit idegen földek terményeiért cserélgetjük ön szükségletünkkel czélellenesen." (Kubinyi Lajos tizenöt arannyal koronázott pályaművéből, 1856-ból, a Kender, len, gyapjú fonás-szövés-festésről.)