Általában az iskolai, családi kirándulások szezonja a "jó idő" beálltával, májustól indul, és szeptemberre, az első hidegebb reggelek jelentkezésével sajnos be is fejeződik. Pedig hazai tájaink, nemzeti parkjaink nemcsak tavasszal és nyáron tartogatnak élményeket látogatóik számára. A Hortobágyi Nemzeti Parkban felejthetetlen látványban lehet részünk ősszel: szemtanúi lehetünk az északról folyamatosan érkező vízimadarak vonulásának. 
Sekély vizű mocsaras területeken több tízezres tömegekben gyülekeznek récék, libák és darvak hápogástól, gágogástól és krúgatástól hangos csapatai, hogy a fagyos reggelek beálltával melegebb tájak felé induljanak tovább.  A vonuló madarak távoztával sem néptelenedik el a puszta téli madárvilága, mert az északi sarkkör vidékéről más fajok érkeznek helyükre, hogy itt töltsék a telet. 
Fontos és kevéssé ismert tudnivaló, hogy a nemzeti park területe csak belépőkártya előzetes váltásával látogatható. Belépőkártya váltható a Hortobágyi Nemzeti Park Nyugati Fogadóházában (3), a Tourinform-Hortobágy irodában (2) vagy az Igazgatóság Központjában (1). 
Mindhárom információs állomástól könnyen megközelíthető a Szálkahalmi tanösvény, amely a 33-as főút 79. kilométerkövének közelében található. A tanösvény első állomása, a névadó Szálkahalmi kurgán feltűnő halma, nem kerülheti el figyelmünket. 
A Hortobágyon körülbelül 200 ehhez hasonló halom emelkedik ki a sík vidékből. Tévesen sokszor kunhalomnak nevezik a magányosan őrködő dombokat, mert, bár emberkéz alkotta ezeket a sírdombokat, nem kunok temetkeztek ide először. 3-4 ezer évvel ezelőtt itt élt nomád pusztai népek építették temetkezési helyként, amelyekben rézkori, kora bronzkori, germán, Árpád-kori és kun sírokat tártak fel. Eredetileg kultikus szerepük volt, de a halmok teteje őr- és jelzőhelyként is szolgált. 
A 98 méter tengerszint feletti magasságú Szálkahalmi kurgán tetejéről jól belátható a környék, a szikes pusztán legelő szürkemarha gulya, rackanyáj, a mocsarasabb területeken feketéllő házi bivalyok. A halmok talaja kitűnően alkalmas arra, hogy hörcsögök és ürgék építsék oda megbúvó járataikat. Ezek a kis rágcsálók a fő táplálékai több védett ragadozó madárnak, így a kerecsensólyomnak, parlagi sasnak és a pusztai ölyvnek is. 
A Szálkahalmi kurgán mellett kezdődik az akácfából telepített úgynevezett Szárnyékerdő. Neve is mutatja: azért ültették, hogy a jószágoknak az időjárás viszontagságai ellen menedéket nyújtson. 
A fák lombjaiban varjak fészkelnek, és ez az "erdő" ad otthont Hortobágy egyik legnépesebb kékvércse-kolóniájának. A kékvércse nem épít fészket, szüksége van tehát más madarak által megépített fészkekre. Itt, a varjak által épített fészkekben költ. Telepesen fészkel,  így hatékonyabban tud védekezni a ragadozók ellen, ezért kiemelten fontos a szálkahalmi varjútelep védelme is. 
Ha szerencsénk van, az erdő körül szélesen elterülő szikes gyepeken találkozhatunk a társulás jellegzetes lakójával, a szongáriai cselőpókkal -- függőleges járatokat készít a talajba, és onnan les áldozataira. 
A végtelenbe nyúló szikes területek zöldellő, sárgálló, barnálló növénytakarója a felületes szemlélőnek egyhangúnak, és oly egyformának tűnhet. Pedig jobban szemügyre véve (és az ismertető táblát tanulmányozva), bizony kiderül, hogy centiméteres szintkülönbségek is sokszor teljesen megváltoztatják egy kis terület növénytársulását. 
Könnyen felismerhetjük a füves szikes puszta meghatározó növényét, a veresnadrág csenkeszt. Tavasszal kékesen zöldell ez a pázsitfű, a naposabb időszak során "felveszi veres nadrágját", majd aranysárga ragyogást kölcsönöz a kiaszott pusztának, és az ősz beálltával fokozatosan visszanyeri zöldes színét. 
Az útvonal mentén haladva, a Szárnyékerdő végében kilátóra kapaszkodhatunk, ahonnan elénk tárul a végeláthatatlan puszta. Egy-két tanya, település sejlik a távolban, de a Hortobágynak vannak olyan részei is, ahol még úgy tűnik, a "föld és ég" összeér; ahol elidőzve érezhetjük parányi mivoltunkat és a végtelenség üzenetét. 
A 33-as úton nyugat felé haladva érünk Hortobágy faluba (9), (10). A csárda mellett, egy volt szekérállás műemléképületében kapott helyet a Pásztormúzeum (kb. 45 perces tárlatvezetés igényelhető). 
Megismerkedhetünk a volt hortobágyi pásztorok életkörülményeivel, bepillanthatunk "mindennapi életükbe". Megtaláljuk itt mindazokat a tárgyakat, amelyek körülvették a pásztorembereket életük során, az egyszerű munkaeszközöktől kezdve a gazdagon díszített tárgyakig. Nádból készült pásztorkunyhó, kulacsok, hímzett és rátétes szűrök, szaru- és fafaragások. 
A kiállítást végigjárva felismerhető a pásztortársadalom szigorúan hierarchikus felépítése. A rangsort az őrzött állatok fajtája határozta meg. Legrangosabb a lovakat őrző csikós volt, a következő a szarvasmarhát őrző gulyás, majd a juhokat őrző juhász és legvégül a sertéseket őrző kondás. A rangkülönbségeket nemcsak számon tartották, hanem külső jelekkel is kifejezésre juttatták. Nem számított csikósnak, aki nem tűzött darutollat a kalapja mellé. A gulyás túzoktollal is beérte, a juhásznak, kanásznak csak vadliba vagy gólya tolla jutott. 
A Kilenclyukú hídtól 500 méterre alakították ki a Pusztai Állatparkot (7), ahol a baromfiudvarban réz- és bronzpulykák sétálnak, kopasznyakú és gyöngytyúkok hangoskodnak. Mellettük mangalica, hosszú szőrű, csavart szarvú racka, dagonyázó házi bivaly. Az állatpark közelében a Tornyi-dombi gulyaálláson áll az egykori nevezetes találkahely, a kétgémes Céda-kút.