Takács-Sánta András
1. rész A biodiverzitás
Napjainkban a természetvédelem egyik nagy előszeretettel hangoztatott
jelszava a biodiverzitás (biológiai sokféleség). Még a napilapok is írnak
arról, hogy a "biodiverzitás vészes ütemben csökken", meg hogy
a "biodiverzitás megőrzése rendkívül fontos feladat". De vajon mit
is jelent valójában ez a kifejezés? Hogyan és miért csökken a biodiverzitás?
Milyen következményekkel járhat e csökkenés?
Mi a biodiverzitás?
A biodiverzitást legtöbbször azonosítani szokták egy adott területen
található fajok számával. Noha e definíció számos esetben elégséges, tudni
kell, hogy két okból is egyszerűsítés.
1. A fajok sokfélesége nem mindig azonos a fajok számával, a biológusok
sok esetben további tényezőket is figyelembe vesznek a meghatározásakor.
Ennek könnyebb megértéséhez képzeljünk magunk elé egy virágos rétet.
Nyilvánvaló, hogy a réten nagyobb a sokféleség, mint egy búzatáblán,
hiszen az előbbit több növényfaj alkotja. De képzeljünk most el még egy
ugyanekkora rétet, ahol pontosan ugyanennyi fajt is találunk meg, csakhogy
amíg az első réten mindegyik faj nagyjából ugyanannyi egyeddel képviselteti
magát, addig a másodikon az egyik faj nagyon tömeges, míg a többiből alig
néhány példányt találunk. Világos, hogy az első réten nagyobb a sokféleség.
Vagyis a fajszámon túl a diverzitás második összetevője az egyenletesség.
Tegyük fel, hogy van két ugyanakkora rétünk, ahol nemcsak a fajszám,
hanem az egyes fajokhoz tartozó egyedek száma is azonos. Csakhogy amíg
az első réten az összes virág a szegfűfélék közé tartozik, addig a másodikon
még tárnicsok, orchideák, és füvek is előfordulnak. Nem vitás, hogy a második
réten nagyobb a sokféleség, azaz a diverzitás harmadik összetevője a féleségek
(itt fajok) különbözősége.
Amennyiben két rét a fenti három tulajdonságban megegyezik, egyforma-e
a fajdiverzitásuk? Nem feltétlenül. Az egyes fajok egyedeinek térbeli elhelyezkedése
sem mellékes ugyanis. Nagyobb a diverzitás, ha a különböző fajokhoz tartozó
egyedek keverednek, mint amikor elkülönülnek egymástól (lásd az ábrát).
Vagyis a diverzitás negyedik összetevője a térbeli mintázat.
Végül a biológusok sok esetben a diverzitás időbeli mintázatait is
vizsgálni szokták, például a szukcesszió során bekövetkező diverzitásváltozást.
2. A biodiverzitást azért sem lehet mindig a fajok számával azonosítani,
mert nem csupán a fajok sokféleségét jelenti, sok más típusa is létezik.
Így beszélhetünk genetikai, funkcionális vagy életforma-diverzitásról is.
Ezekben az esetekben is a fenti összetevőket vehetjük figyelembe a diverzitás
vizsgálatakor. Vegyük észre, hogy amikor fentebb a "féleségek sokféleségéről"
beszéltünk, akkor is egy másik diverzitástípust (a rendszertani sokszínűséget)
rendeltük a fajdiverzitás alá.
Hogyan és miért csökken a fajdiverzitás?
Koncentráljunk most mégis csupán a biodiverzitás egyetlen típusára, a fajdiverzitásra,
és a fenti öt szempont közül főként az elsőre, a fajszámra. Amikor ugyanis
mindenfelől a biodiverzitás csökkenéséről hallunk, leginkább a fajok kihalását
szokták érteni ezalatt.
A földtörténet során eddig öt tömeges fajkihalási esemény történt.
A legutóbbi nagyjából 65 millió évvel ezelőtt, ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok
is. Sok kutató véli úgy, hogy ma a hatodiknak lehetünk szemtanúi, amelynek
okozói egyértelműen mi vagyunk. Fajok nélkülünk is pusztulnának és keletkeznének
szüntelenül. Csakhogy a különböző emberi tevékenységek nyomán jelenleg
legalább százszor, de lehet, hogy ezerszer olyan gyors a fajok kihalásának
üteme, mint az nélkülünk történne.
Öt különböző módon pusztítjuk a fajokat:
1. Közülük manapság a legfontosabb élőhelyeik tönkretétele. Napjainkban
különösen a trópusi esőerdők irtásának esik áldozatul rengeteg faj.
2. Sok fajt irtunk ki túlvadászatukkal, illetve túlhalászatukkal is.
A múltban ez volt az ember okozta kihalások legfontosabb oka. Közismert
példák Új-Zéland egykori óriásmadarai, a moák, illetve a Mauritius-szigeti
dodó.
3. Az előzőeknél kevésbé nyilvánvaló ugyan, de tény, hogy idegen élőlények
behurcolásával is számos más faj kihalását okozzuk. Bolygónknak szinte
minden szegletében találunk az ember (többnyire nem szándékos) közvetítésével
odakerült élőlényeket. Számos jól dokumentált esetet ismerünk, amikor egy-egy
idegen faj megjelenése egy társulásban több őshonos populáció kipusztulását
eredményezte. Ennek oka legtöbbször az volt, hogy a társulást alkotó populációk
korábban még sohasem tapasztalták az idegen faj (illetve egy ahhoz hasonló
élőlény) jelenlétét, így nem voltak elég hatékony védekezési stratégiáik
vele szemben. Különösen a szigetek élővilága sérülékeny az inváziókkal
szemben.
4. Az elemek körforgalmának megváltoztatása, és a részben ebből fakadó
éghajlatváltozás is jó néhány faj vesztét okozhatja. E mechanizmusok elsősorban
a jelen és a jövő egyes fajkihalásaiért felelősek. Az emberiség jelentősen
módosította a legfontosabb biogén elemek (pl. szén, nitrogén stb.) körforgását.
Ez egyrészt közvetlenül is csökkentheti a fajdiverzitást. Például az emberi
tevékenységek hatására köztudottan növekszik a szén-dioxid mennyisége a
légkörben. Mivel e vegyület a fotoszintézis egyik alapanyaga, növekvő légköri
koncentrációja fokozza a növények fotoszintetikus rátáját, de az egyes
fajokét más és más mértékben. Így bizonyos fajok előnyhöz jutnak másokkal
szemben, ami a közösség faji sokféleségének csökkenéséhez vezethet. Természetes,
hogy a növényfajok gyakorisági változásai a táplálékhálózat többi tagjára
is hatással vannak.
Másrészt az elemek körforgalmának módosítása a klíma változása útján
közvetve is vezethet fajok kihalásához. A szén-dioxid példájánál maradva,
e gáz légköri feldúsulása (más gázokkal együtt) fokozza az üvegházhatást.
Az ebből eredő gyors éghajlatváltozáshoz sok faj képtelen (lesz) alkalmazkodni.
5. Végül másodlagos kihalásokat is gyakorta okozunk. Ez annyit jelent,
hogy egy-egy faj kipusztításával további kihalások lavináját indíthatjuk
el az adott társulásban. Például annak idején senki sem sejtette, hogy
a csúcsragadozók (jaguár, puma, hárpia) kipusztítása Panama egyik szigetén
a hangyászmadárfajok kihalásához vezet majd. Pedig ez történt. A csúcsragadozók
hiányában ugyanis elszaporodhattak korábbi kedvelt prédáik, a kisebb testű
ragadozók (pekarik, majmok, ormányos medvék), és hamar elfogyasztották
az összes hangyászmadarat, valamint tojásaikat is.
Miért probléma a fajok kihalása?
Vannak, akik úgy gondolják, hogy néhány tucatnyi haszonállatunkon és -növényünkön
kívül más fajokra semmi szükségünk sincs. Óriási tévedés!
A fajok kipusztításával saját magunk alatt vágjuk
a fát. Ráadásul amíg a környezetpusztítás legtöbb összetevője legalább
részben visszafordítható változás, a fajok kihalása teljes mértékben
visszafordíthatatlan. (A Jurassic Park naiv mese.)
Az alábbiakban nézzünk meg négy érvet annak alátámasztására, hogy a
fajok tömeges kiirtása óriási hiba.
1. Etikai szempontok. Többek között azért kellene oltalmaznunk más
élőlényeket, mert erre egyedül a mi fajunk képes. A helyzet azonban igencsak
paradox, hiszen leginkább saját magunktól kellene megvédenünk őket. További
probléma, hogy az erkölcs az ember-ember kapcsolatokat is alig-alig szövi
át. Így ma az etikai érv tűnik a leggyengébbnek a fajok megőrzése mellett.
(Már csak azért is, mert a négy érv közül ez az egyetlen, amelyik nem emberközpontú.)
2. Gazdasági okok. Számos esetben olyan fajok kipusztulását idézzük
elő, amelyek közvetlen gazdasági hasznot jelenthetnének számunkra; például
élelemforrásaink lehetnének, ipari termékek alapanyagául szolgálhatnának,
vagy a gyógyászatban hasznosíthatnánk őket. Valószínű, hogy már eddig is
jó néhány olyan fajt töröltünk el végérvényesen a Föld színéről, amelyek
súlyos emberi betegségeket gyógyító anyagokat rejtettek testükben. Meg
kell azonban azt is említeni, hogy paradox módon számos faj éppen azért
pusztult ki (vagy került a kipusztulás szélére), mert az ember számára
valamilyen módon hasznosnak bizonyult.
3. Esztétika és emberi mivoltunk. Ritka az olyan ember, akit valamilyen
módon ne érintett volna meg az élő természet szépsége. Bizonyos, hogy szinte
mindenki megcsodált már egy-egy gyönyörű állatot vagy növényt. És nemcsak
a madarak, virágok és lepkék, hanem akár a férgek vagy a rovarok is lehetnek
olykor csodálatosan szépek. A természet ezen lenyűgöző alkotásainak kipusztításával
egyúttal önmagunkat is kevesebbé tesszük, emberi mivoltunk szenved csorbát.
A fajok kiirtásával az élet -- és benne saját létünk -- megértésétől is egyre
távolabb kerülünk.
4. A bioszféra "működése". A természetes társulások létfontosságú szerepet
játszanak a bioszféra normális "működésében", és ezáltal az ember létfeltételeinek
biztosításában is. Nekik köszönhető például, hogy az atmoszféra oxigén-koncentrációja
a számunkra (is) megfelelő szinten van. Rendkívül fontos szerepük van az
éghajlat alakításában is. A fajok kipusztulásával ezek a funkciók (és még
rengeteg másik is) előbb-utóbb sérülnek, mivel egy kevesebb fajból álló,
leegyszerűsödött közösség egy bizonyos pont után óhatatlanul rosszabbul
"működik". (Mint ahogyan -- az Ehrlich házaspár klasszikus hasonlata szerint
-- egy repülőgép működésének sem tenne jót, ha folyamatosan megfosztanánk
egyes alkatrészeitől. Némelyik hiánya bizonyosan meg sem kottyanna neki,
de legfontosabb részeit nem tudná nélkülözni, és lezuhanna.) A bioszféra
"működésének" megőrzése a legnyomósabb érv amellett, hogy a fajok kiirtásának
mielőbb véget kell(ene) vetni. A bioszféra "elromlásával" ugyanis önnön
létünk kerül veszélybe.
A fentiek egyben azt is jelentik, hogy hiába él még egy faj néhány
populációja egy általunk kevéssé bolygatott helyen (netán állatkertben),
ha az a faj már nem képes betölteni eredeti ökológiai funkcióját (hiszen
jóval kevesebb, illetve kisebb létszámú populációja létezik már, mint korábban),
ráadásul visszatelepítése is reménytelen lehet természetes élőhelyeinek
pusztulása miatt.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy szükségünk van-e minden fajra. Nos,
nem biztos. Például az emberiség már több évszázada látszólag jól megvan
a moák nélkül. Csakhogy a priori nemigen tudjuk meghatározni, melyik faj
lehet hasznos számunkra, ehhez ugyanis sokkal jobban kellene ismernünk
őket. Így a legjobb stratégia mindenképpen az volna, ha megpróbálnánk minimalizálni
a fajok kipusztítását.
Genetikai diverzitás
Említettük,
hogy a biodiverzitás nem csupán a fajok sokféleségét jelenti, még számos
más típusa is létezik. Ezek egyik legfontosabbika az egyes fajok illetve
populációk genetikai diverzitása, amely -- a fajdiverzitáshoz hasonlóan
-- rendszerint csökken az emberi tevékenységek hatására. Nem pusztítunk
ki ugyanis minden fajt, de a megmaradóknak is rendszerint kihal némely
populációja, illetve lecsökken az egyes populációk létszáma. Ezáltal az
adott populáció (faj) számos génformája veszik el, köztük esetleg olyanok
is, amelyek a populáció (faj) alkalmazkodását és fennmaradását biztosító
tulajdonságok megjelenését segíthették volna elő egy megváltozott környezetben.
Ráadásul a genetikai diverzitás csökkenésével növekszik a populáció beltenyésztettsége
is, miáltal nagyobb eséllyel bukkanhatnak fel káros mutációktól szenvedő
egyedek. Mindezen okok miatt a genetikai sokféleség csökkenése hozzájárulhat
egy faj, illetve egy populáció későbbi kihalásához.
Mit hozhat a jövő?
Nem sok jót. Sajnos az ember okozta kihalások a jövőben valószínűleg még
gyakoribbak lesznek majd, hiszen létszámunk egyre nő, egyre nagyobb pusztító
erővel rendelkezünk, ráadásul a legfajgazdagabb területeket (esőerdők,
korallzátonyok) éppen nemrégiben kezdtük csak tönkretenni. Így elképzelhető,
hogy a mostani lesz a földtörténet legnagyobb fajkihalási eseménye. Számunkra
még szomorúbb, hogy jó eséllyel a Homo (non)sapiens név is szerepel a feketelistán.
Mi adhat mégis reményt? Noha számos faj már végérvényesen kipusztult,
még rengeteg életben van, így még mindig volna mit megőriznünk. Fontos
lenne, hogy minél többen megértsük, és másokkal is megértessük: a többi
faj nélkül mi sem maradhatunk életben. Minél több emberben tudatosul ez
a tény, annál nagyobb az esélye annak, hogy véget vessünk a fajok pusztításának.
Habár ennek valószínűsége elenyészően kicsi, a legnagyobb hiba az volna,
ha feladnánk a próbálkozást.
A téma iránt behatóbban érdeklődőknek az alábbi kitűnő
könyveket ajánljuk:
Juhász-Nagy P.: Az eltűnő sokféleség.
Budapest: Scientia Kiadó, 1993.
Vida G.: Bioszféra és biodiverzitás.
Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 1996.
|
Gerardo Reichel-Dolmatoff
E figyelemre méltó tanulmányban Gerardo Reichel-Dolmatoff
kolumbiai antropológus egy, az Amazonas folyóról alkotott szemléletmódot
mutat be: így látja a folyót a terület törzsi lakossága. Eközben megkérdőjelezi
a nyugati kultúra -- természetről és tájról alkotott -- korszerű szemléleteink
érvényességét.
Kolumbiából, az Amazonas forrásvidékéről jövök. Amikor elhagyom az országot,
e nagy víztömegből kinyúló karok és ágak fölött röpülök el. Ahogy ezt mondom,
az anatómia szótárát használom.
A folyóról beszélve karokról teszek említést. Sok nyelvben a folyó
forrásvidékére a "fejvizek" szóval utalnak, a víztömeget pedig a "víz testének"
nevezik. Számos nyelv használ anatómiai kifejezéseket egy táj jellegzetességeinek
leírására, de a legtöbb ember zavarba jön, ha e tényt eszébe juttatjuk
és megkérjük: magyarázza meg, miért e szóhasználatot választotta. Az értelem
mindenhatóságában hívő korunkban nincs sok értelme az ilyen megszemélyesítő-megelevenítő
szóhasználatnak. Ha jobban meggondoljuk, van valami ősi, valami regényes
az effélében.
A legtöbb kolumbiai indián, különösen az északnyugat-amazonasiak számára
a folyó emberi test, élő szervezet. A folyó maga az élet, életfontosságú
események egymást követő sorozataként feszül két erővel átitatott hely:
a forrásvidék és a folyó szája között. Mindig is volt valami különösképpen
csábító a forrásvidékekben. Szerte a világon az emberek úgy gondolták,
hogy ezek nagy energiák forrásai, bölcsességforrások, olyan helyek, ahol
lényeges átalakulások következhetnek be jóakaratú természeti szellemek
gondnoksága alatt.
Az indiánok szerint a folyó forrásvidékénél élők számára fontos a hagyomány,
és több titkos, rejtett tudásuk van. A vadvilág gazdagabb a forrásvidékeken,
és így ezek jó vadászterületek is.
A vadászat azonban nem veszélytelen, mert minden vad nagyhatalmú szellemek
oltalma alatt áll.
E szellemek árthatnak annak a vadásznak, aki túl sok egyedet öl meg
az általuk védett fajból. Így a forrásvidék szent hely, a folyóhálózat
különleges része.
A folyó életvonalának másik szélső pontja a szája -- egy folyó igazi
ereje a szájánál lakozik.
Az indiánok úgy gondolják, hogy mind a forrásvidéket, mind a folyószájat
egy-egy hatszögletű láthatatlan határ zárja körül -- akár a hegyikristály.
A folyószáj hatszöge nagyobb és erősebb hatalmú, mint a forrásvidéké. Amikor
valaki elhagyja a folyószáj hatszögletű térrészét, a sámánok szerint átalakul,
jobb és bölcsebb lesz, elkerüli a zajos helyeket és a rossz társaságot.
Az indiánok azt mondják, a folyó maga az élet. Sok teremtésmítoszban
a magzat keletkezése egy tóban, folyómederben, egy folyó széles és mély
részében zajlik. A magzat lassú fejlődése anyaméhszerű mélyedések egymást
pontosan követő sorozatában játszódik le, ezekben szerezte meg a kezdeti
lény azokat a képességeket, amelyek emberré tették.
Egy másik képzetben a folyó a nép keletkezésének, a kultúra eredetének
modellje.
A tukanó indiánok magukat Anakonda-embereknek nevezik, és úgy gondolják,
hogy az emberiség a folyószájnál született, és azután utazott a folyón
fölfelé egy anakonda alakú óriási kenuban. Bizonyos helyeken emberek szálltak
partra, és egyenként szert tettek társadalmuk és kultúrájuk alapvető intézményeire.
Van olyan hely, ahol első ízben táncoltak, egy másik hely, ahol az első
dalokat tanulták, ahol először tisztították meg művelésre a földeket, vagy
az első érzékcsalódásos élményük volt; az első, a saját csoporton belüli
házasodást megtiltó szabályokat fölállították. Ilyen módon az egész folyóvidék
megelevenedik, mert a folyó mentén minden egyes pontnak megvan a maga neve,
hitregékben és látomásokban, illetve a leszármazási kapcsolatokban elfoglalt
helye.
A folyóban minden egyes kanyar a nagy kígyó tekervényeire emlékeztet.
Ugyanakkor az emberiség és a természet eredetének nagy anakondája egyben
a Tejút vetülete is.
Egy másik kép szerint a folyó az egyéni felnőtt élet modellje, metaforája:
a folyó mindig a táj domborzatához igazítja folyását azáltal, hogy a legmélyebb
részei mentén folyik végig, pusztán a nehézkedési erő révén kivájja a medrét,
saját magát alakítja a hegyek és dombok körül, síkságok és mocsarak mentén.
Ilyennek kellene az ember életének is lennie: bármely előadódó körülményhez
való lassú alkalmazkodási folyamatnak. Amikor a folyó akadályba ütközik,
dombos területbe vagy sziklába, akkor gyöngéden körbefolyja, de ha meredeken
mélyül a felszín, akkor egyenesen előretör, mennydörgő vízesések és zuhatagok
formájában zúdul át a nagy szikladarabokon keresztül, majd sík vidékre
érve újra békésen terül szét. Így kell az életnek is folynia. Alkalmazkodnia
kell, el kell kerülnie a szemtől szembe való összeütközéseket, de késznek
kell lennie kockázatot vállalni és egyenesen előrenyomulni, míg a táj újra
meg nem nyílik, ekkor a folyó zavartalanul továbbfolyik. A folyó élet,
mert a víz élet. Az Északkelet-Amazonas vidékén élő népek nyelvében a folyóra
vagy vízre használatos szó gyakran ugyanaz, mint az egészségre, orvosságra
használatos.
Az elvonatkoztatás egy magasabb fokán a folyó az ember szellemi fejlődésének
modelljévé válik.
Az indiánok ösvénynek nevezik -- a tökéletességhez, a beteljesüléshez,
a kegyelemhez vezető útnak. Valóban, a sámáni nyelvhasználatban a Vaupés
folyót az "átalakulások folyójának" nevezik.
Mindannyiunkban nyomot hagyott az amazonasi indiánokról alkotott olcsó
sztereotípia: kenuban békésen evező ember vagy család képe. Azonban az
indiánok számára e kép jelentése ennél mérhetetlenül összetettebb. A folyón
való utazás az élet, de egyben jóval több is annál. A folyón az ember élelmet
talál, ott találkozik férfirokonaival, és ott találkozik a nőkkel; a folyón
hallgatja a vizek és az erdők hangjait, és talán a folyón leli halálát
is. A folyón tett utazás, a folyón fölfelé, vízeséseken és zuhatagokon,
örvényeken és a folyó kanyarjain keresztül hatoló ember képe álmokban,
érzékcsalódásokban és hitregékben megnyilvánuló képzeletbeli motívumot
nyújt.
Az Északkelet-Amazonas indiánjai számára a folyó és az erdő élő szervezet,
a Nap-Apa kozmikus energiája tartja életben és termékenyen mindkettőt.
Ez az apa-alak folytonos kapcsolatban van Földünkkel, a női alapelvvel.
A kettő között, a napenergia és a föld termékenységre való képessége között,
körforgás megy végbe: bármit, amit az ember kivon belőle -- akár halászattal,
vadászattal, akár termények betakarításával -- azt vissza kell juttatnia
azáltal, hogy személyes áldozat révén energiát takarít meg. A "megtakarításnak"
ez az elve visszatükröződik a természeti források tudatos és megtervezett
megőrzésében.
A legtöbb felnőtt ember teljesen tisztában van ezzel az elvvel, de
az "ökológiai ügyekben" a tervezés és a döntéshozatal igazi képessége a
sámánok kezében van. Láttam már sámánokat, ahogy gondosan mérik ki a halászathoz
használatos méregnek patakba juttatandó megfelelő mennyiségét; hallottam
őket, ahogy álmokat a vadak megőrzésének jegyében értelmeznek. Magyarázatuk
szerint egy bizonyos állatnak álomban való ijesztő megjelenése arra való
figyelmeztetés, hogy azt a fajt túlzott mértékben vadásszák. A sámánok
ellenőrzik, szabályozzák a fák kivágását, az erdei tisztások fölégetését,
a házak összeállítását, a kenukészítést, a sörfőzést, a napi élelmiszer
elkészítésének folyamatait, és nagyon sok más tevékenységet.
Este a férfiak a tűz körül ülnek és beszélgetnek. Az esti beszélgetésekben
utalnak az évszakok változására, arra, milyennek látszik az ég, a folyók,
patakok áramlása, az általuk látott és hallott állatokra vagy a földeken
vagy az erdőben érő gyümölcsökre. Pár hét elteltével az esti beszélgetések
tárgya rendre megváltozik. Az évszakok körforgása, valamint az esős vagy
a száraz hónapok eljövetele nagyobb változásokat hoz. Beszélnek a madarak
költözéséről, a halak vándorlásáról; a földeket fölégetik és beültetik.
És az emberek éjről éjre beszélnek, míg a sámánok és az idősebbek figyelnek
és alkalmanként kérdeznek.
A
sámánok elméjében mindez az ismeretanyag olyan megszerkesztett tudássá
szerveződik, amely a következő néhány hétre meghatározza a közösség
tevékenységét. E tevékenységek kifejeződhetnek akár szertartásokban,
akár vadászati stratégiák ajánlásában, akár társas gyűlések rendezésében.
Az év minden egyes hónapjára, minden egyes rövid, jól kivehető időtartamra,
és minden ökoszisztémára az összes viselkedési normát újra alkalmassá kell
tenni és újra összhangba kell hozni. Ezért olyan életteljes az indiánok
tudása.
A talajok, növények, vadállatok és halak nagy energiapotenciálját újra
el kell osztani a kozmikus energia-körforgásnak olyan szertartások, elbeszélések,
hitregék és figyelmeztetések által, amelyek összességükben egy életmódot
írnak elő.
E normák, teljes szövegkörnyezetükben és összefüggéseikben, egységbe
rendezett rendszert alkotnak.
Hitregéikben és szertartásaikban, társalgásukban és napi tevékenységeikben
az indiánok mélyen átérzett hitet juttatnak kifejezésre. Formák és színek,
mozdulatok és taglejtések, hangok és szagok, különböző hőmérsékletek, különböző
megízlelhető zamatok, megérinthető dolgok.
A kimondott szó ereje, a zene üteme, a rokonsági kötelék. Mindez a
sokrétű érzet, érzékelés és érzés következesen kódolva sajátos jelentéseket
hordoz. Ezek teljes üzenete maga az élet, a környezetéhez jól hozzáidomult,
megfelelő élet.
Minden egyes hangszert, egy fejdíszben lévő minden egyes tollat, minden
egyes tánclépést vagy taglejtést sajátos jelentés itat át. Étrendi korlátozások,
az élelem földolgozásának, a vadászatnak és a halászatnak, a megművelésre
szánt föld megtisztításának, egy agyagedény kiégetésének vagy egy kosár
elkészítésének szabályai. Álmok és látomások, érzékcsalódást okozó szerek
szabályozott használatából vagy mély meditációból eredő látomások; és e
látomásokból az ember azzal a bizonyossággal ébred föl, hogy a látott,
hallott vagy érzett dolog abban a másik vonatkozásban igaz.
A folyó vagy az erdő hangjai a nappal és az éjszaka különböző szakaszaiban
figyelmeztetések vagy buzdítások lehetnek: egy papagáj rikoltása, egy halfarok
szemfolt-mintája, a korhadt fa vagy egy zamatos növény illata meghatározhatja
egy ember tevékenységét és gondolatait egy napra vagy egy hétre. Így az
embert folyamatosan olyan üzenetek érik, amelyek lényegükben biológiai
természetűek, mivel főleg a következő szabályokra vonatkoznak: találjuk
meg a házasodásra megfelelő személyt, találjuk meg a megfelelő ételt, és
mindkettőhöz a megfelelő módon jussunk hozzá, annak az egyensúlynak a fölborítása
nélkül, amely az embert társadalmához és környezetéhez kapcsolja.
Azt, hogy miként kell a környezet által kibocsátott jeleket olvasni,
az embernek hitregék és szertartások révén kell megtanulnia, leszármazási
kapcsolatok hosszú elbeszélése, ráolvasások révén, és mindenekfölött, a
sámánok és az idősebbek egész éjszakán át tartó beszélgetése révén. Ezek
a sámánok és öregek a tudással párosult bölcsesség igazi forrásai és közvetítői.
Nem volna szabad e tanulási folyamatot alábecsülnünk, mert nem egyéb, mint
szigorú, nehéz szellemtudomány, amely végső fokon lehetővé teszi az ember
számára azt, hogy a természetben a természettel és társadalomban éljen.
Az indiánok életmódja a kulturális fejlődés egy másik, külön stratégiájának
lehetőségét tárja föl a számunkra, más szóval új utakat nyit meg előttünk
szellemi téren is, bölcseleti téren is. Gondolnunk kellene ezekre a mienktől
eltérő, más megismerési modellekre.
* * *
Az indián világ hanyatlóban van. Az Amazonas-medence és a Harmadik Világ
sok-sok más, korábban elzárt vidékét megnyitották a külső behatások és
a technológiai fejlesztés számára. Egyes vidékeken e folyamat lassabb lesz,
és kevésbé féktelen; néhány őslakó társadalom képes lesz újra alkalmazkodni,
azonban másokat mélyrehatóan megváltoztatnak, és megint mások mindenestül
elpusztulnak mind biológiai, mind kulturális, mind nyelvészeti szempontból.
Ötven év során túlságosan is sok hagyományt láttam elveszni, egész törzseket
láttam eltűnni, túlságosan sok nyomorúságot láttam kedves, segítségre nem
számítható emberek között.
Egy olyan öreg indiánnak a halála, akinek sohasem volt esélye az erdőről
és a folyóról való tudását megosztania velünk, egyenértékű egy egész könyvtár
eltűnésével. Ötszáz éve vagyunk az indiánok pusztításának tanúi és jó képet
vágunk hozzá; most a természeti élőhely pusztításának vagyunk tanúi. Mire
várunk?
The Ecologist 1999 júliusi száma nyomán
Fordította: Endrey Márk
|