Mark W. McElroy
Letűnt paradigmák 
- és a mítoszok, 
amiket a gyermekeinknek 
tanítunk

Egy Észak-Amerikában használt hatodik osztályos történelemkönyv a következő történetet adja elő a latin-amerikai földművességről:

"Megtanultak kukoricát ültetni a sivatagban. Megtanultak öntözni, illetve a patakokból a vizet gátak segítségével földjeikre terelni. A vízszintet nádból szőtt kapuk fel és le mozgatásával szabályozták. Amikor további vízmennyiségre volt szükségük, csatornákat építettek. Mintegy ezer négyzetkilométernyi területet öntöztek ezek segítségével.
Az Andokban más népek rájöttek, hogyan műveljék meg a földet hegyoldalban. Teraszoknak nevezett lépcsőzetes területeket alakítottak ki a meredek lejtőkön. Kőkerítéseket építettek, hogy a talajt megvédjék a lemosódástól."
 

Most nézzük meg, hogyan tárgyalja ugyanezt A világ helyzete 1997:
"Számos ország gazdasági jólétét veszélyezteti a föld romlása, különösen a könnyen erodálódó talaj felszántása, az öntözött földek szikesedése, a mezők túllegeltetése miatt, és a szántóföldek, legelők és erdők elvesztése a városok terjeszkedése és az ipari igények miatt.
A népesség növekedése és az egyenlőtlen földelosztás miatt kisparasztok seregei művelnek meg érzékeny területeket, például meredek hegyoldalakat és esőerdőkből kiszorított tisztásokat, amelyek könnyen erodálódnak, és termőtalajuk hamar kimerül.
Edward O. Wilson harvardi biológus számításai szerint a Föld ökoszisztémáinak gazdag szőtteséből évente harmincezer faj vész el. A természeti ökoszisztémák nagy mennyiségben pusztulnak el a mezőgazdaság és a települések terjeszkedése, a folyó elterelése és a környezetszennyezés következtében."
Megdöbbentő, hogy ugyanannak a dolognak két ennyire eltérő értelmezése lehetséges. A tankönyv leírja a latin-amerikai népek földművelési módszereinek fejlődését, de elmulasztja összekapcsolni azt egy súlyos, globális méretű környezeti problémával: a fajok jelen kori tömeges kihalásával. Ismerve a gond nagyságát, csodálkoznunk kell azon, hogy egy, a földi élet jövője szempontjából ilyen kritikus téma hogyan maradhatott ki a tankönyvből. Lehet, hogy ez szimptomatikus jelenség, amely a hagyományos tananyag mögött rejlő mélyebb problémára mutat rá? Lehetséges, hogy valójában meg akarjuk óvni gyermekeinket az igazságtól, hogy bizonyos emberi tevékenységek aláássák a környezet épségét? És eközben, esetleg akaratlanul is, környezetellenes értékeket tanítunk?

A mítosz ereje

Az a jelenség, hogy egy hatodikos tankönyv méltatja a mezőgazdasági módszereket, ugyanakkor elmulasztja összekapcsolni a mezőgazdasági gyakorlatot a fajok eltűnésével, a társadalom egyik legáthatóbb mítoszát propagálja: azt, hogy az emberek valahogy fel vannak hatalmazva a természeti világ irányításának jogával. Paul Cummins Új kozmológia c. könyvében a következőképpen vélekedik erről a jelenségről: "A legtöbb ember, a legtöbb tanár és diák nem vizsgálja kritikusan e mítoszok ideológiai előfeltevéseit. Az iskolák nagyon gyakran csak ezeknek a készen kapott igazságoknak a besulykolását végzik. Ily módon az általános iskolától egészen az egyetemig, egyre bonyolultabb előadások keretében, ugyanazokat az alapmítoszokat tanítják újra és újra, mélyítik el, szilárdítják meg, öntik formába."
Cummins úgy látja, hogy társadalmunk módszeresen az uralkodó világnézetet tanítja az ifjúságnak, hogy az szellemileg beilleszkedhessen abba a világba, amelyben született, és amelyben felnőtt korában sikeresnek kell lennie.
De mi lenne, ha ki lehetne mutatni, hogy kultúránk uralkodó paradigmája a gyakorlatban önromboló, ezért amit gyermekeinknek az emberiség világban elfoglalt helyéről tanítunk, alapvetően hibás? Hiszen a fajok tömeges kihalása, melyet a fenntarthatatlan emberi fejlődés és terjeszkedés okoz, hosszú távon egyikünknek sem lehet jó. Ha továbbra is a hagyományos közgazdaságra és az ipari szakmák elsajátítására helyezzük az oktatás súlypontját, akkor nem teszünk mást, mint annak a rendszernek a malmára hajtjuk a vizet, amely pusztulásba dönti a világot.

További példák

Egy általános iskolai földrajzkönyv következőképpen ír a külszíni bányászatról:
"A kőszénkészletek egy része közvetlenül a földfelszín alatt található. Hatalmas mennyiséget bányásznak ki évente külszíni fejtéssel. Ez gyorsabb, könnyebb és olcsóbb, mint a felszín alatti bányászat. A terület ettől tönkremegy, de nagyrészt helyreállítható. Külön kell helyezni a talaj kivett rétegeit, külön az agyagot és a köveket. A bányászat befejezése után ezeket ugyanúgy kell visszafektetni, ahogy voltak. Aztán a felszínt is vissza kell alakítani eredeti képére. Majd újra lehet ültetni a fákat és a füvet. Igaz, 20, vagy esetleg 40 évnél is több eltelik, míg a területet sikerül teljesen visszaalakítani olyanra, amilyen volt."
Ez a részlet a kognitív disszonancia ékes példája. Becsületére legyen mondva, rámutat, hogy a külszíni fejtés tönkreteszi a földet. De épp amikor a józan ész elítélné ezt a gyakorlatot, a szerzők arról igyekeznek meggyőzni, hogy nem kell mást csinálnunk, mint mindent visszatenni, és a dolog a legnagyobb rendben lesz.
Az a kimondatlan jóváhagyás, hogy a külszíni bányászat környezeti szempontból elfogadható, legalábbis kétséges értékű. Régóta ismert tény, hogy a bányászat a környezet szempontjából egyik legártalmasabb gazdasági tevékenység. A világ helyzete 1995 a következőképpen tárgyalja ezt:
"A hegyekben folyó gazdasági tevékenységek közül legkárosabb a bányászat. Környezeti hatásai közé tartozik az élőhelyek pusztulása, a felgyorsult erózió, a levegőszennyezés, a talajvíz elsavasodása és a vízkészletek fémszennyezése."
Ugyanaz a jelentés így számol be egy pápua új-guineai külszíni réz- és aranybánya által okozott károkról: "Mire a bánya bezár, a 2330 méter magas hegyet jóformán teljesen legyalulják." Tényleg azt akarjuk elhitetni a gyermekeinkkel, hogy egy ilyen kár helyrehozható? Hogy lehetne helyreállítanunk egy 2330 méteres hegyet?
A tankönyv azt állítja, hogy a rétegek visszafektetésével a terület visszaalakítható eredeti képére. A területhez azonban hozzátartoznak a rajta és a körülötte lévő ökoszisztémák is. Az 1990-es évek elején több olyan tanulmány született, amelyek az ökoszisztémák természetbeni illetve számítógépes szimulációval történő rekonstruálásának lehetetlenségét bizonyították. Stuart Pimm "Okos Tojás jelenségnek" nevezte el ezt. Ahhoz, hogy újra össze tudjunk rakni egy ökoszisztémát, nemcsak azt kell tudnunk, milyen fajok alkották, hanem az ökoszisztéma történetét is, azt, hogy az összetevő fajok milyen sorrendben kapcsolódtak be a rendszerbe és milyen kölcsönkapcsolatokban álltak egymással. Pimm számítógépes szimulációi azonos feltételek betáplálása mellett is mindig más eredményt hoztak.
És még egy utolsó példa: van-e olyan ember, aki iskolai évei alatt nem látott olyan térképet, amelyen az ásványkincsek voltak feltüntetve, s amely ily módon a területek értékét volt hivatott szemléltetni? Arra tanítani a gyermekeket, hogy a világot mint kiaknázható nyersanyagforrást tekintsék, látványosan bizonyítja azt, hogy iskolarendszerünk az ipari komplexum szüleménye, és ma is annak szolgálatában áll.

Mítoszok tanítása

T. S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete c. művében (1962) használja először a paradigmaváltás fogalmát. A paradigmát egy adott közösség által vallott hitek, értékek, módszerek együtteseként határozza meg.
Az élet hálója c. munkájában Fritjof Capra fizikus és ökofilozófus a jelenlegi, leáldozóban lévő paradigmát olyan világnézetként írja le, amiben az emberközpontú értékek uralkodnak. Ezzel szemben lát egy másik, születőben lévő öko-centrikus paradigmát, amely nem választja külön az embert a természeti környezettől, felismeri, hogy az összes létezőnek önmagában vett értéke van, és az embert is csupán mint az élet hálójának egy szálát tekinti.
 
Négy környezetellenes mítosz
A mítosz
Az ellen-mítosz
Az uralom mítosza: 
Az isteni Alkotó arra teremtette az embert, hogy uralkodjon a Föld élőlényein és a természeti világot mint nyersanyagraktárt a mi számunkra készítette. 
Más élőlények élőhelyének tönkretétele és azok kipusztítása sajnálatos, de megengedhető velejárója az emberi tevékenységeknek.		 Az emberiség egy szálja a hatalmas, összefüggő élethálónak. Minden élet önmagában vett érték. Az emberiségnek az az igyekezete, hogy jogot formál a természeti világ fölötti uralomra - önjelölt, önkényes, alaptalan és veszélyes is saját hosszú távú biztonságát tekintve.
A civilizáció mítosza: 
A nyugati kultúra felvilágosodott és civilizált. Technológiáját, gazdaságszociológiai vívmányait és életmódját a primitívebb, "kevésbé fejlett" országok népei legjobban teszik, ha elsajátítják.		 A kultúra az embereknek az idők során kialakult környezeti alkalmazkodását tükrözi. A nyugati értékek, technológia és a tőkés gazdaság erőltetése leggyakrabban a társadalmi stabilitást és a természettel való harmonikus együttélést biztosító ősi tudás és hagyományok kiszorulásához, végső soron pedig azok megsemmisüléséhez vezet.
A növekedés mítosza: 
Az ipar, a gazdaság és az emberi tevékenység minden egyéb területe növekszik, és e növekedésnek semmi sem szabhat határt. A növekedés a siker jele; a növekedés lassulása vagy leállása kudarcot jelent.		 A növekedésnek határai vannak, mivel a Föld eltartó képessége korlátozott. A népességnövekedés és az emberi tevékenységek fokozódó terjeszkedése óriási megterhelést jelent azoknak a természeti rendszereknek, melyek a légkör összetételét, a víz körforgását és az éghajlatot szabályozzák.
A mindenhatóság mítosza: 
A problémamegoldó képességünk korlátlan. Tudományos módszereink és eszközeink segítségével, intelligenciánk és találékonyságunk révén a természeti világot könnyen megérthetjük és kezelhetjük.		 A Föld rendszerei túlságosan összetettek és öntörvényűek ahhoz, hogy ellenőrzést gyakorolhassunk fölöttük, vagy szolgálatunkba foghassuk őket. A környezet nem irányítható összetevőinek manipulálásával, mert az egész nem egyszerűen a részek összessége.
 
Nyilvánvaló, hogy ez a felfogás szemben áll társadalmunk uralkodó világnézetével, részben az olyan vallásoknak köszönhetően, melyek az embert a világ irányítására felhatalmazottnak tekintik. Hagyományos szociális, politikai és gazdasági intézményeink mind ezen a világnézeten alapulnak. Hosszú távú fennmaradásukat pedig éppen azok a mítoszok garantálják, amelyeket a gyermekeinknek tanítunk.
A paradigmák továbbélése attól függ, hogy fő elveiket milyen sikerrel adja át egyik generáció a másiknak. Minden paradigmának megvan a maga története arról, hogy mi az emberiség szerepe a világban. Ezek a történetek gyakran mítoszok formáját öltik, s az élet olyan rejtélyeit igyekeznek megmagyarázni, mint hogy honnan jövünk, hogyan kell élnünk, milyen erkölcsi kötelességeink vannak.
A kultúránkban jelenleg használatos történetet mutatja be Daniel Quinn Izmael c. regénye, mely valószínűleg mint "paradigma-romboló" fog bevonulni a köztudatba. Quinn szerint a nyugati civilizáció észrevehetetlen módon a környezetünk iránti megvetésre nevel. Ahogy a főhős magyarázza: "Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára."

A változtatás lehetősége

Bár sok iskolában nagyon sokat tesznek a környezet és a természet megbecsüléséért, a tananyag nagy része mégis erősen emberközpontú. A fenti példák mutatják, hogy ez milyen módon történik. Azzal, hogy nem mondjuk el a dolgokat teljes egészében, vagy hogy csak az emberi haszonról és az emberi találékonyságról ejtünk szót, arra buzdítjuk a gyermekeket, hogy a környezetre káros magatartást tartsák követendőnek.
Az iskolai tananyag nagy részét felül kellene vizsgálni környezetvédelmi szempontból. Mindazt az anyagot, amely közvetlenül vagy közvetve jóváhagyja az emberi tevékenységek okozta környezetkárosítást, legalábbis alaposan újra kellene gondolni. Része kellene viszont legyen tananyagnak több olyan új gondolatrendszer, mint az ökoszisztémák működése, a Gaia-elmélet, a fenntartható gazdaság vagy a környezeti etika. A mai szakképzés és a klasszikus (fogyasztói) közgazdaságtan helyett ez az új tanterv arra helyezné a hangsúlyt, hogy hogyan éljünk a Földön fenntartható módon.
Mindezt persze könnyebb elmondani, mint megvalósítani. És mivel ezek a gondolatok annyira szemben állnak az uralkodó világnézettel, az ilyen gondolkodású tanárok gyakran húzódoznak attól, hogy megpróbáljanak hatni az iskolavezetőségre vagy a kollégáikra. Ám a nehézségek ellenére is, a tanterv felülvizsgálata vagy átalakítása olyan ügy, amelyet bárki fölkarolhat, aki aggódik azért, hogy milyen világnézetet közvetítünk gyermekeinknek az iskolában. 

Egy új tanterv felé

Logikusnak tűnik már a legelején leszögezni, hogy egy probléma megoldásában semmiféle előrelépés nem várható, ha nincs megegyezés arról, hogy a probléma valóban létezik. Meg kell, hogy állapítsuk azt is, hogy a legtöbb tantestület nincs annak tudatában, hogy a tananyag nagy része környezetellenes értékeket sugall. Ennek az az oka, hogy a környezetellenes, emberközpontú értékeket a sorok közt tanítják, főként ki nem mondott mítoszokon által. Egy tanterv-felülvizsgálat kiinduló stratégiája ezért a probléma felismeréséhez való hozzásegítés kell legyen, olymódon, hogy bemutatjuk, miféle kimondatlan ideológia, milyen mítoszok állnak a tananyag hátterében, amelyek azt hirdetik, hogy az emberiségnek joga van a természeti világ feletti uralomra, s amelyek ennek ezerféle gyakorlati megvalósítását jutalmazzák.
Az alábbi négy lépés megvalósítási tervet kínál egy Föld-központú tanterv kidolgozására. Röviden a következő részekből áll: 1. Káros tartalmú példák gyűjtése a tananyagból; 2. A mögöttük meghúzódó mítoszok kimutatása; 3. Ellen-mítoszok megfogalmazása és értékrend kidolgozása; 4. A forgalomban lévő tananyag mással való helyettesítése vagy átdolgozása.

 

1. Példák gyűjtése

Az első lépés olyan példák gyűjtése az órai anyagokból, amely vagy véka alá rejti az igazságot, vagy akár nyíltan környezetellenes értékek vállalására buzdít. E lépésben mutassuk ki a kifogásolt szövegrész ki nem mondott értékrendjét. Mint ahogy például a cikk elején idézett tankönyvrészletben a latin-amerikai földművelés és a fajok tömeges kihalása közötti összefüggés figyelmen kívül hagyása arról árulkodik, hogy a szerző érzéketlen a más fajok létezése, önmagában való értéke és jogai iránt. 

2. A mítoszok kimutatása

A második lépés azoknak a mítoszoknak a szavakba öntése, amelyek a példák mögött meghúzódnak. A latin-amerikai földművelésről szóló részlet például "az uralom mítoszát" hirdeti. 

3. Ellen-mítoszok kidolgozása

Miután a második lépésben meghatároztuk a mögöttes mítoszt, harmadik lépésként átgondoltan meg kell fogalmaznunk az irányelveket, amelyek alapján kialakíthatjuk az alternatív tantervet, illetve módosíthatjuk a jelenlegi tananyagot. Ezek a környezetvédelmi elvek és válogatási kritériumok céltudatosan a tananyag azon részeire helyezhetik a hangsúlyt, melyek elfogulatlanul tárgyalják, hogy az emberiség milyen hatással van a környezetre. 
Az olyan szövegek, melyek a nyersanyagforrások kiaknázásáról, a modern mezőgazdasági módszerekről vagy a kibontakozóban lévő világgazdaságról szólnak, fel kell hogy vessék annak kérdését is, hogy mindez milyen hatással van a természetre. A feltárt mítoszokhoz mindig kapcsolhatunk ellen-mítoszokat, azaz olyan új "történeteket", amelyek az emberközpontú mítosszal ellentétes nézeteket tükröznek. 

4. A tananyag kicserélése vagy átdolgozása

Az utolsó, negyedik lépés az összegyűjtött ellen-igazságok és válogatási kritériumok alkalmazása az új tananyag elfogadásában, illetve a jelenlegi tananyag módosításában. Az egyébként tartalmilag ugyanolyan jó változatok között ég és föld lehet a különbség a tekintetben, hogy hogyan viszonyulnak a környezeti kérdésekhez. 
Azt fogadjuk el, amelyik legjobban megközelíti környezeti elvárásainkat. Végeredményként olyan tananyagot kell kapnunk, amely nem csak tartalmilag felel meg, de a környezeti érzékenység szigorú feltételeinek és az elfogulatlanság követelményének is eleget tesz.

Fordította: Bezdán Györgyi