Bohumil Hrabal
Zsebcselek
(részletek)

 

Azt hiszem, még a szeretőmmel sem törődtem annyit, mint a macskákkal. A szerelmesek életének megrázó jelenségeit éltem meg velük...

Emlékszem, egyszer hazafelé tartottam a reáliskolából, amikor nyávogást hallottam az ablak alatti szőlőlugasból, és egy kiscicára leltem. Az orra rózsaszínű volt, az álla alatt és a mancsán fehér foltocska virított, a háta pedig szürke csíkos. Nagyon szánni való volt és én megszántam. Amikor hozzám dörgölődzött, olyan történt velem, ami addig soha. Egyszeriben gyengéd lettem, és abban a pillanatban már az is világos volt, hogy ez a cirmos többé sosem hagyhat el, hogy az enyém marad. Ő mintha megérezte volna ezt, mert hozzám simult. Kiharcoltam, hogy nálunk maradhasson. Hajnaltájt, csak úgy hálóingben, kiszaladtam az udvarra, a nevét a rét felé kiáltottam, és ő hatalmas ugrásokkal szaladt hozzám, mindig a malátafőző felől, én meg magamhoz szorítottam nedves, fűtől illatos testét. Magam mellé fektettem, s néztem, amint elnyúlva alszik, és gondosan ügyeltem arra, nehogy ránehezedjek. Az arcom az övé mellett volt.
- Máig tart a macskák iránti szerelem?
- Minden reggel ki kell mennem Kreskóba, hogy lássam őket, hogy vigyázzak rájuk, hogy enni adjak nekik, még rossz időben is kimegyek, hogy meg ne ijedjenek. Természetesen Kreskóban írok is, ők mellettem ülnek, és néznek, és ha közben nagy hangerővel hallgatom Mahlert, rám kiált a feleségem. Két macskám van, az egyiknek Pepito, a másiknak Puslaka a neve. Édesdeden lélegeznek és hallgatják Mahler szimfóniáit, a hatodikat és a tizediket, és közben édesdeden dorombolnak. Aki azonban macskákat nevel, annak a gazda szerepét is vállalnia kell. Mert egyszer eljön az idő, amikor el kell pusztítani a macskakölyköket. Kamaszkorom óta én végzem ezt a munkát. Mert szeretem őket, mert velük élek, és tudom, hogy az összes macskakölyök nem maradhat életben, tehát én voltam az, akinek tavaly vagy tavalyelőtt meg kellett ölnie két kölyköt, mert tizenkettő volt. Kettőt le kellett ölnöm, hogy kevesebben legyenek. Csakhogy ettől én is kevesebb lettem.
Hrabal úrnak tudnia kell kegyetlennek is lenni, persze önmaga rovására. Könyvet is írtam erről, s arról a macskáról neveztem el, amelyiket likvidálnom kellett. Úgyszólván az emberiség ellen elkövetett bűnöm miatt, önvádként írtam. Amikor ugyanis megöltem a két macskát, rádöbbentem arra a tágabb összefüggésre, hogy amiként embert nem, úgy macskát sem ölhet büntetlenül az ember. Márpedig mi olyan korban élünk, amint ezt a bécsi rádióban hallottam, amelyben a háború befejezése óta, vagyis 1945-től napjainkig 21 millió ember esett el fegyveres harcban. Harccal vagy kegyetlenséggel a szebb jövőért, egyre megy, 21 millió embert megöltek, én meg összeroppanok, mert meg kellett ölnöm két macskát, hogy nyugalom legyen a háznál. Mert a fölösleges macskák akkora zűrzavart csinálnak a portán, mint amikor két szeretőt tart az ember, és azok egyszerre látogatják meg a feleségét, hogy mindent elmondjanak neki. Ezért sokkal bölcsebb dolog, legalábbis gondolatban, vagy a feleséget, vagy a szeretőt humánus módon kiirtani a világból. Csakhogy nekem azokat a macskákat nem gondolatban kellett megölnöm, s noha azt a könyvet önmagam elleni vádiratnak írtam, az egész világ elleni vádirat lett belőle. Ballada. Igaz, irodalmi formában, de mint lelkiismeretes újságíró, riportot írtam arról, hogyan is történt az egész. A két macska elpusztítása után csaknem halálos balesetet szenvedtünk, amit én később büntetésnek tekintettem. Ford Escortunk frontálisan ütközött, és csoda, hogy életben maradtunk. Katarzis volt, az én újjászületésem.
Én a macskák szerelmese vagyok, de tizenkét éves koromtól csakis rám várt a feladat, hogy a fölöslegesnek vélt macskakölyköket vízbe fojtsam vagy betonhoz vágjam. Rám várt, mert az édesanyám ebbe beleőrült volna. Jól emlékszem, rettenetes érzés volt: valami borzalmasat követtem el, és ha erre gondolok, mindig elönti agyamat a vér, s az az érzés lesz úrrá rajtam, hogy gyerekkoromtól fogva gonosztevő vagyok.
Csakhogy én magammal szemben is kegyetlen vagyok. Semmit sem könnyítek meg magamnak, ellenkezőleg, állandóan fokozom a bűntudatomat, sőt, ha valami szörnyűség történik a világban, úgy veszem, mintha én lettem volna, vagy mintha rajtam követték volna el. A nagy vérfürdők, s minden, ami megtörténik, az mind én vagyok. Erre Schopenhauer tanított, ő pedig az indiai filozófiából vette. "Tat-wam-asi": ez vagy te. Látom, amint tarkón lövik az embereket, látom a háborúk ártatlanjait, és az is én vagyok. És az a macska, az a megölt macska is én vagyok.