J. R. des Jardins

Egyes konzervatív mozgalmak az erdők és a vadon lévő területek használati értékét hangsúlyozzák. Eszerint azért kell megóvnunk a vad vidékeket, mert azok temérdek kiaknázható forrást szolgáltatnak az ember számára. A tiszta levegő és víz azért értékes, mert ha azok nem lennének, az ember egészsége veszélybe kerülne. A növény- és állatfajok megőrzése azért érték, mert azok a mezőgazdaság és az orvostudomány számára megoldásokkal szolgálhatnak. Szinte bármely utilitarista vagy gazdaságközpontú megközelítésben a természet mint instrumentális érték található meg.

Az instrumentális érték a hasznosság mutatója. Egy tárgy azért hordoz bizonyos instrumentális értéket, mert vele hasznos, értékes dolgot tudok tenni. Egy ceruza azért értékes, mert írni tudok vele; egy bankjegy azért, mert vásárolhatok vele dolgokat. Így némely tárgy instrumentális értéke nem magának a tárgynak az értékét jelenti, hanem abból származik, hogy mire használhatom azt. Amikor egy ilyen tárgy elveszíti használhatóságát, illetve lehetőség nyílik rá, hogy átvegye a helyét valami, ami nála nagyobb hatékonysággal alkalmazható, akkor az a tárgy feleslegessé válik.
A természet instrumentális értékének kiemelése hatékony taktika a politika világában. 
A közvélemény hajlamos élénken reagálni olyankor, amikor elszalasztott lehetőségekről, ki nem aknázott energiaforrásokról és hasonló dolgokról hall. Viszont ha a környezeti etika kizárólag a környezet instrumentális értékére tekint, akkor igen ingatag lábakon áll. Ahogy az ember érdekei és igényei változnak, úgy változik a környezethez való viszonyulása is. Például a Duna, mint vízienergia-forrás instrumentális értéke hamar túlszárnyalhatja természetes környezetként vagy pihenőterületként számon tartott értékét. Ha a természetnek kizárólag az instrumentális értékét emeljük ki, a környezet túszul esik az emberi érdekeknek és szükségleteknek.
Általában egy bankjegynek csak az instrumentális értéke nyilvánul meg: arra használhatjuk, hogy veszünk rajta valamit. Ám vegyük annak a kis boltnak a tulajdonosát, aki megőrzi és kiteszi a falra azt az ötszázforintos bankjegyet, mely az üzlet első bevételét képezte. Annak a bizonyos bankjegynek nemcsak instrumentális értéke van (hiszen vásárolhatnánk vele), de szimbolikus jelentősége miatt belső értéke is van a tulajdonos számára. Képzeljük most el, hogy valaki felajánlana a boltosnak az ötszázasért cserébe öt darab százast. Noha ennek ugyanakkora az instrumentális értéke, mint az adott ötszázasnak, azok mégsem rendelkeznek annak belső értékével.
Azután gondoljunk a barátságra: akinek csak azért fontos, mert hasznot hajthat számára, az igencsak félreértette, mi a barátság lényege. Megemlíthetjük a történelmi emlékműveket, a kultúra termékeit, az esztétikummal bíró tárgyakat is. A Visegrádi várnak, a Tadzs Mahalnak vagy Michelangelo Dávidjának belső értéke jócskán meghaladja azok hasznosságát.
Egy objektum belső értékének a saját magában -- nem csupán hasznosságában -- rejlő értéket nevezzük. Az általunk valamilyen értékkel felruházott dolgok közül nem mindnek van instrumentális értéke. Ezek közül néhányat szimbolikus, esztétikai vagy kulturális jelentősége miatt becsülünk, azért, amit jelentenek, azért, amik ők maguk.
Úgy tűnhet, hogy mind az instrumentális, mind a belső értéket az objektumot szemlélő ember állapítja meg. Azonban az okok, melyek a különféle értékek megállapításánál közrejátszanak, igen különbözőek lehetnek.
Világos, hogy több környezeti probléma összefüggésben van a természetben rejlő belső értékekkel. A vad vidékek, a festői tájak és a nemzeti parkok azért fontosak sokak számára, mert, csakúgy, mint például a hortobágyi kilenclyukú híd, nemzeti örökségünk és történelmünk részei. A túzoknak ugyan csekély az instrumentális értéke, ám sokaknak fontos tudni, hogy még élnek egyedei az alföldön. A természet háborítatlan vidékei még azoknak az embereknek is értéket képviselnek, akik sosem fogják ezeket a területeket meglátni, felfedezni, lehetőségeiket kiaknázni.
Amikor arról beszélünk, hogy a természet károkat szenved az ember tevékenységének köszönhetően, az azt jelenti, hogy belső értékének csökkenése következik be. Amikor a Grand Canyonban erózió következik be a folyókon létesített vízi erőművek által okozott árvizeknek köszönhetően, amikor a savas eső megeszi az ókori Görögország és Róma építészeti emlékeit, és amikor a tengerpartokat korzók és kaszinók sorai szelik át, olyankor az emberi cselekedetek nyomán csökken a természet belső értéke. 
Sajnos a belső értékek propagálását gyakran kételkedés fogadja. Úgy tűnik, nincs meg az eszközünk rá, hogy kifejezzük ezeket az értékeket. Legtöbben úgy vélik, hogy a belső érték, mint olyan, szubjektív megítélés alá esik: "szép az, amit szépnek látunk". Így amikor mérhető instrumentális értékeket (mint pl. az anyagi hasznot) nehezen megfogható belső értékkel (pl. a vadon szépségével) kell egybevetnünk, szinte egyértelmű, hogy az instrumentális érték felülkerekedik. Számos, a környezeti etika területén dolgozó filozófus számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a belső értékeket oly módon fogalmazzák meg, hogy azok felvehessék a versenyt az instrumentális értékekkel.
Mind az instrumentális, mind a belső értékek az azokat megállapító emberen múlnak. Egyes filozófusok szerint létezik olyan érték, amely nem az emberi megítéléstől függ. Ők amellett érvelnek, hogy létezik eredendő érték is. Egy dolognak akkor van eredendő értéke, ha az önmagában jó, függetlenül az emberi értékítélettől.
Meglehetősen sok ellentmondás övezi az eredendő érték fogalmát, és nem csak környezeti kérdésekben van ez így. Egyes gondolkodók szerint nincs sok értelme olyan "értékről" beszélni, mely tökéletesen független az emberi értékalkotástól. Ők úgy tartják, hogy érték és értékesség csak az ember megítélésétől függnek. Ezért szerintük nincs különbség belső és eredendő értékek között. Mindazonáltal okunk lehet legalábbis némely dolognak eredendő értéket tulajdonítani.
Számos különböző etikai hagyomány szerint az ember maga eredendő értéket képvisel. Az emberi méltóság és tisztelet fogalmai valószínűleg eredendő értékekre vonatkoznak. Az ember bizonyos nemességgel bír, mely a többi ember értékítéletétől független morális tartást kölcsönöz neki. Hasonlóképpen, a vallási hagyományok azt tartják, hogy egy jószándékú isten teremtményeként az ember olyan értékek birtokában van, melyek túlmutatnak az emberi értékalkotás határain. A Bibliában az a megfogalmazás, hogy "Isten a saját képére és hasonlatosságára" alkotta az embert, erre utalhat. Az emberi lények értéke nemcsak az instrumentális értékek feletti, hanem önmagában is létező, egyedülálló.
Egyre több szakember állítja, hogy minden élőlény eredendő értékekkel bír, és ezek az értékek a környezet pusztítása során csorbulnak. Az állatvédők szerint az élőlények értéke mindenképpen az emberi megítéléstől függetlenül létezik. Ily módon a környezetért érzett aggodalmunk azt a vélekedést tükrözi, hogy az emberi tevékenységek a természet méltóságát (vagy talán inkább "szentségét") sértik.
Szükség van az eredendő érték fogalmára ahhoz, hogy az instrumentális és belső értékek képzetével meg nem magyarázható aggodalmainkat -- például a környezet állapota kapcsán -- le tudjuk írni. A növényi élet vagy egy természetes sziklaképződmény esztelen rongálása talán nem jelent közvetlen veszteséget az ember számára, mégis azt kell gondolnunk, hogy ezek etikátlan cselekedetek. 
Félő, hogy még a belső értékek figyelembe vételével is az ember lététől tesszük függővé a természeti objektumok morális helyzetét. Így az eredendő érték fogalmának megalkotása nagy kihívást jelent azon filozófusok számára, akik egy átfogó környezetietika-elméletet kívánnak megalkotni. Van értelme azt mondani, hogy a természeti objektumok vagy az ökoszisztémák eredendő értékekkel rendelkeznek? Milyen alapon tulajdoníthatnánk valaminek eredendő értéket, és az milyen gyakorlati következményekkel járna?

Az életközpontú (biocentrikus) etika és az élet tisztelete

A "biocentrikus etika" terminus bármely olyan elméletben helyet kap, mely szerint minden élőlény eredendő értékekkel rendelkezik. Egy korai változata Albert Schweitzer elve, mely az "élet tiszteletéről" szól. Schweitzer (1875--1965) sok írást publikált a vallás, a zene, az etika, a történelem és a filozófia tárgyköreiben. Életének nagy részét távoli, elszigetelt afrikai közösségek orvosi ellátásának megteremtésére szentelte. Az ő etikai szemlélete rendkívül érdekes előzménye napjaink biocentrikus etikájának.
Schweitzer egész életét a más emberekkel való törődésnek szentelte. Emellett sok kötetnyi munkájában elemezte a modern társadalom etikai gondjait, melyekre gyógyírt próbált találni. Az "élet tisztelete" volt az a hozzáállás, mely szerinte reményt jelentett a konfliktusokkal teli világ jobbá válására. Érdemes röviden vázolni Schweitzer diagnózisát és gyógymódjait.
A modern ipari társadalom eltávolodott attól a világnézettől, melyben az élet szeretete összefüggött a természet szeretetével. Ez a nézet, melyet Schweitzer "világ- és életigenlés"-nek nevezett, az "etikai mint természeti törvény" hagyományára emlékeztethet bennünket. A tudomány és a technika, valamint a velük együtt fejlődő iparosodott társadalom előtérbe kerülésével megszakadt a kapcsolat az etika és a természet között azáltal, hogy a természetet közömbösnek, értékekkel nem rendelkező, mechanikus erőnek tekintették. Nincs semmi jó (és rossz sem), mely a természetnek eredendően sajátja. Egy ilyen világban az etika nem találta a helyét. Az etikai értékek csupán személyes véleménnyé vagy vonzalommá váltak. A modern ipari társadalom minden háborújával, személytelen bürokráciájával, értelmetlen munkáival és kulturális hanyatlásával ennek a szakadásnak az eredménye.
Schweitzer etikája megpróbálta visszaállítani a kapcsolatot a természet és az etika között. Mivel Afrika legtávolabbi szegleteit bejárta, nem áltatta magát azzal a gondolattal, hogy a természet szelíd és barátságos; nagyon is megtapasztalta, milyen kegyetlen és kiszámíthatatlan tud lenni. Mégis meg volt győződve arról, hogy a természet eredendően jó, és ez alapul szolgálhat az etika számára.
Schweitzer szinte misztikus szavakkal írja le a pillanatot, amikor ez a gondolat felötlött benne. Talán nem meglepő, hogy ez épp a természetben történt. Valahol Afrikában egy folyón sodródó bárkán, midőn a nap leszállt, és mi egy csapat víziló között haladtunk át, minden előzmény nélkül hirtelen belémvillant a gondolat, "Az élet tisztelete".
Mit is jelent "az élet tisztelete"? Schweitzer eredeti német kifejezése az Ehrfurcht von dem Leben. "Ehrfurcht" hódolatot, félelemmel vegyes tiszteletet jelent, a szó etimológiája is ezt sugallja. Gondoljunk csak arra az érzésre, amikor egy hegytetőn állva fenséges látvány tárul szemünk elé, vagy amikor dühöngő vihar szemlélői lehetünk.
Schweitzer úgy tartotta, hogy az emberi tudatban létező legalapvetőbb felismerés az, hogy "nekem is van létem, mely élni akar annak a létnek közepette, mely szintén élni akar". Az etika ott kezdődik, amikor ennek a ténynek a legteljesebb mértékben tudatára ébredünk, és az félelemmel vegyes bámulattal tölt el bennünket:
»Az ember, mely gondolkodó lénnyé vált, kötelességének érzi, hogy minden "élni vágyó létnek" megadja azt a tiszteletet, amit saját magának is megad. Azt a másik létet megtapasztalja a sajátjában. Jónak fogadja el: az élet védelmét, az élet elősegítését, és azt az álláspontot, amely a fejlődőképes életet a legmagasabb értéknek tekinti. Rossznak fogadja el: az élet elpusztítását, megsértését, és a fejlődőképes élet elnyomását. Ez a morál legalapvetőbb elve.«
Schweitzer azt állítja, hogy minden élőlény valamiféle eredendő értékkel rendelkezik, mely tiszteletet és félelmet parancsol. Az élet nem egy értéksemleges jelenség az univerzumban. Az élet önmagában jó, inspiráló és tiszteletet érdemlő.
Sajnos nem nehéz torzképet rajzolni ebből az etikai nézetből. Vajon azt mondja-e Schweitzer, hogy egy vírus vagy baktérium élete éppoly értékes, mint az emberélet? Azt akarja-e mondani, hogy egy hangya életére éppolyan nagy tisztelettel kell tekintenünk, mint egy emberére? Ha nem, kínál-e valamiféle képletet annak meghatározására, hogy miben rejlik az emberi élet értéke, és, mondjuk, egy HIV-vírus életének értéke közti különbség?
Schweitzer maga oly módon élt, hogy sokak szerint túl magasra tette a mércét. Bármeddig elment, hogy akár szúnyogok megölését megakadályozza, és képes volt inkább kivinni őket a szobából, ahelyett, hogy megölje őket. Még a betegséget terjesztő szúnyogokat sem volt hajlandó megölni. Elutasította a DDT használatát, azért, mert az válogatás nélkül öl. Mindazonáltal Schweitzer elfogadta annak szükségességét, hogy néha az egyik élet megmaradásáért vétessen el egy másik élet, például amikor az élelmül szolgál. Hajlandó volt azért is ölni, hogy véget vessen az élőlény szenvedéseinek.
Mindez azonban nem jelenti, hogy Schweitzer valamiféle képletet vagy szabályt követett volna a konfliktushelyzetek feloldására. Egy ilyenfajta hierarchia felállítása alapjaiban mondana ellent az "élet tisztelete" etikai elvnek azáltal, hogy némely szabályt vagy kitételt fontosabbnak tart a tiszteletnél magánál -- és elbagatellizálná azt a dilemmát, mellyel szembe kell néznünk, amikor kioltunk egy életet. Egy olyan elv vagy szabály, mely egyértelműen feloldja ezt az ellentmondást, azt sugallná, hogy az ellentmondás nem valódi, csak látszólagos.
Schweitzer nem úgy képzelte az élet tiszteletét, mintha az valami szabály lenne, amelyet a megfelelő helyzetekben alkalmazni lehet, és a döntést megkönnyíti. Inkább mint olyan álláspontot, ahonnan megállapítható, mik vagyunk, ahelyett, hogy meghatározná, mit kell cselekednünk. Jellemvonást, morális erényt körvonalaz, mintsem cselekvési tervet kínálna. Egy morális szempontból jó ember minden egyes élet eredendő értékére tisztelettel tekint.
Ám mit mond mindez azokról a helyzetekről, amikor az ölést vagyunk kénytelenek választani? Mit kell gondolnunk arról az orvosról, aki megöli a vírust; vagy a hentesről, aki megöli a disznót; a földművesről, aki kivág egy fát? Schweitzer tagadja, hogy fel lennénk mentve a felelősség alól, mely az ilyen döntések alkalmával ránk hárul. Meg kell hoznunk a döntéseket, de felelősségteljesen és tudatosan kell cselekednünk. Az élet tisztelete egy olyan erény, mely érzékenységgel és felelősséggel lát el bennünket. Ennek birtokában döntéseink minden következményét ismerjük, és ez visszatart minket attól, hogy válogatás és bűntudat nélkül, szenvtelenül öljünk. Így igaz és morális életet élhetünk.
Schweitzer etikai nézetei igen strukturáltak, és az afrikai vadonban eltöltött hosszú évek során szerzett tapasztalataiban gyökereznek. Ennek ellenére sohasem váltak kiemelkedően népszerűvé sem a közvélemény, sem a filozófusok körében. Talán sokan gondolják túl romantikusnak és túl naívnak gondolatait, s ez erős akadályt jelent. Schweitzer sosem kísérelte meg megvédeni nézeteit oly módon, ahogy a tudós társadalom megkövetelte volna. Ám napjaink biocentrikus elméletei, melyek közül sok igen hasonlatos Schweitzer nézeteihez, meggyőzőbbek lehetnek.
J. R. des Jardins: Environmental Ethics 
(Wadsworth Publ. Corp., California, 1993) alapján
Fordította: Bércesi Barbara


Juhász-Nagy Pál -- Zsolnai László

Ökológiai MORÁL és NEVELÉS

Az alábbi beszélgetés P. és L. között zajlik. P. ökológus, L. közgazdász. A párbeszéd során a két nézőpont egymás tükrében keresi és formálja közös értékeit.     

P.: Az ökológiai morál témakörében kezdjük a beszélgetésünket egy olyan kategóriával, ami talán meglepő lesz sokaknak. Ez az alázat. Az alázat nem pusztán keresztény erény. Gondoljunk csak a görög-római költészetre. Horatius egyik versében például azt írja: "ne kérdezd a sorsod titkát, a káldeusok bűvös jóslatait". Scire netas -- tilos tudni az Istenek, a Nagy Hatalmak szándékát. Az alázat ebben az értelemben megtorpanás és főhajtás a metafizikum, a Nagy ismeretlen előtt. A természetvizsgáló meghajlik a természet nagyszerűsége és bonyolultsága előtt, és tudomásul veszi a maga nagyfokú tudatlanságát. Szerintem ez az alázat jellemezte az igazán nagy természetkutatókat régen. Newton például azt mondta magáról, hogy ő egy kisfiúnak érzi magát, akik kavicsokkal játszik egy nagy, ismeretlen óceán partján.
L.: Ha az alázatot elfogadjuk, mint az ökológiai morál egyik alapelvét, akkor ebből szinte következik a szeretet imperatívusza. A szeretet itt azt jelentheti, hogy az ember föltétel nélkül elfogadja a természeti létezők létét, és jószándékú velük szemben.
P.: Már a kora keresztények, például Pál apostol, ütköztették az "eros" és a "charitas" fogalmakat, ahol az előbbi a görög szeretet-fogalom, az utóbbi pedig a keresztény szeretet-értelmezés. A karitász a szakralitás szeretete. Ez a szempont azért fontos nekünk, mert mi a biómokat szakrális létezőknek tekintjük. Manapság a karitásznak van egy pártfogói, vállonveregetős mellékjelentése, de mi ragaszkodhatunk a fogalom eredeti, tiszta értelméhez, ami mellőz minden felsőbbrendűség-érzést. Albert Schweitzer ezt a karitász-szellemet képviselte.
L.: A híres Schweitzer-i gondolatot ("minden élő tisztelete") át kellene fogalmaznunk ökológiai formába. Valahogy úgy hangzana, hogy minden bióm tisztelete.
P.: Az ökológiai átfogalmazás még ennél is többet követel meg. Tudjuk ugyanis, hogy a biológiai patalógiák java része kifejezetten az ember bűne, ezért nem egyszerűen a bióm-tiszteletet kell megkövetelnünk, hanem a prehumán, azaz az ember által nem bolygatott biómok tiszteletét. Nem a mai, jócskán lepusztított biómállapotokat kell tisztelnünk, hanem az eredeti ép biómállapotokat.
L.: A "bírni" vagy "lenni" szembeállítás is igencsak releváns. Erich Fromm elemezte a bírni és a lenni létmódok radikális különbözőségét. A bírni létmódban az egyén azonos azzal, amit birtokol. Az vagy, amid van, nem több. Az általad birtokolt dolgok adják személyes identitásodat, énedet. A lenni létmódban viszont az egyén megtartja függetlenségét és szabadságát a birtokolt dolgoktól. Itt a személyes identitásod nem az általad birtokolt dolgokon múlik, hanem belülről jön, az én önépítkezésének az eredménye. A modernizmus egyértelműen a "bírni" paradigmát favorizálja, az emberhez és a természethez való tulajdonosi viszonyulást. A biómokhoz azonban csak birtokvágymentesen szabad viszonyulni.
P.: A bírvágy annyira uralja közgondolkodásunkat, hogy sokszor észre sem vesszük. Például azt mondják: "természeti kincseink". Micsoda bornírt dolog ez! Ugyan ki adta azokat nekünk?
L.: Heidegger azt mondta, hogy a modern kor egyik legnagyobb bűne, hogy elvette az emberektől a titokra-nyitottságot, s helyébe a számító gondolkodást tette. Azt gondolom, a természettel szemben is vissza kellene szereznünk az ősi-eredeti titokra-nyitottságot. Alaptényként kellene elismerni a titokszerűséget, a csoda-jelleget a biómok esetében.
P.: A titokzatosság érzése valószínűleg az erdővel kapcsolatos bennünk, ugyanis a Homo sapiens erdei származású lény. Sajnos a XX. századi ember titok-fogékonysága teljesen elhalványult. A mai öntelt, nagyképű ember azt merészeli állítani, hogy titok nincs. Szerintem ez a Szentlélek elleni bűn.
L.: Az ökológiai morál tárgyalt aspektusait, az alázatot, a szeretet, a bióm-tiszteletet, a birtokvágy-mentességet és a titokra-nyitottságot nem hiszem, hogy el kellene rendezni valamilyen szigorú formában.
P.: Egyetértek, nem kell az ökológiai morált "more geometrico" kifejteni. Az etikai rendszerek sokszor épp azért válnak bizonytalanná, mert nagyon szigorúak akarnak lenni.
L.: Az öko-teológia képviselői górcső alá veszik azt a keresztény eszmét, miszerint az ember a teremtés koronája, betetőzője. Konrad Hipert például így ír: "A bibliai szövegek nem engedik meg, hogy az abszolút uralkodó modellje szerint értelmezzük az embernek a teremtés rajta kívüli része fölötti uralkodói megbízatását. Ezt a feladatkört csak a helytartó vagy az intéző modellje szerint értelmezhetjük, aki az istentől alkotott rendnek megfelelően jár el. A teremtés által az embernek adott teljhatalom igazi értelme nem egyszerűen a rendelkezés, hanem az alakítás, a szabályozás, az együttélés biztosítása, a gondoskodó irányítás és táplálkozásra való felhasználás. Legyen tehát az ember a Természet gondviselője, pásztora!
P.: Én hajlanék erre az álláspontra. Naivitás ugyanis tagadni, hogy az ember rendelkezik egyfajta hatalommal a természeti létezők felett. Ha ez a szupremáció megvan, akkor még mindig a legjobb attitűd a gondozói felelősségvállalás.
L.: Én viszont nem osztom ezt az álláspontot. Az ember mint a természettel létezők pásztora. -- Emögött továbbra is -- jóllehet tompítottan -- ott munkál az emberi önteltség, nagyképűség. Bölcsen mondotta Bertrand Russel, hogy az ember magasabb rendűnek tartja magát az amőbánál, de -- fájdalom -- erről nem az amőba biztosítja az embert, hanem csak önmaga. Szerintem az ember a saját cselekvéseiért felelős, beleértve ebben a cselekvések elmulasztását is. Számomra a biómok egyenrangúak az emberi populációkkal. Assisi Szent Ferenc világszemléletében minden ember és minden természeti létező egyenrangú volt mint Isten egyaránt szeretett teremtménye. Így szól csodálatos Naphimnusza:
"Mindenható felséges Atyánk, hozzád száll a dicséret, magasztalás, tisztetelet és hála.
Minden a Te tulajdonod, s nincs ember, aki méltó lenne Nagy Neved kimondani.
Áldott vagy, Uram s kezed minden műve áldott, legfőképp öreg bátyánk, a Nap:az égből néz ő le és tőle világos a nappal, és ékes, szépséges ő tündökletes, ó, felséges Atyánk mint Te magad.
Dicsérjen Téged nénénk, a Hold, meg a Csillagok, Te formáltad őket, s mind oly gyönyörűen ragyog.
Uram, dicsérjen Téged bátyánk, a Szél, a levegő meg a felhő, s derűs ég s a vihar, Te táplálod teremtményeid ezek áldásaival.
Dicsérjen Téged kedves hugunk, a Víz, aki hasznos, alázatos és tiszta is.
Uram, dicsérjen Téged öcsénk, a Tűz, vele gyújtasz fényt napszállat után szép és félelmetes ő, erős és vidám.
Uram, dicsérjen Téged jóságos Földanyánk, ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk: mienk pompás virága a réten s gyümölcse a fán."
Én egy megújított franciszkánus metafizika mellett kardoskodnék, amelyben a biómok és az emberi közösségek egymás mellé rendeltek. A biómoknak ortológiai elsőbbségük van az emberekkel szemben, ami nemcsak azt jelenti, hogy hamarabb jöttek létre az embernél, hanem azt is, hogy ők fönnmaradhatnak az emberek nélkül, fordítva viszont ez nem áll, mert az emberek nem létezhetnek a biómok nélkül. Az emberek persze szellemileg felülmúlják a biómokat, hisz tudatos énjük van, és képesek absztrakt gondolkodásra. Én ebben a kettős aszimmetriában tökéletesen meg tudok nyugodni.
P.: A demokrácia eddigi története azt mutatja, hogy még az emberek között is csak töredékesen, közelítőleg valósítható meg. Persze ettől még kitarthasz egy metafizikai demokrácia mellett.
L.: Mindketten szükségesnek tartjuk az ökológai morál transzcendens megalapozását. Ha nem veszünk tekintetbe egy, a tér-időn kívüli abszolút fórumot vagy referenciát, akkor a természettel szemben elkövetett bármely bűn elkenhetővé, kimagyarázhatóvá válik.
P.: Ez így van. Nekem is az a mély, személyes meggyőződésem, hogy pusztán "evilági alapon" etika még csak el sem képzelhető. De a kulcskérdés az, miként részesülhet az ember a morálból. Itt pedig a nevelés fogas kérdésébe ütközünk. Én látok esélyt az ökológiai nevelésre, mert hál' Isten az ökológiai morál aspektusai eredendően megvannak a gyerekekben.
L.: Az ökológiai nevelés nem alapulhat dumáláson. Ha nincs megszervezve a naponkénti rendszeres szembesülés a természet valójával, akkor mit sem ér az egész természettudományos szóáradat.
P.: A fizika és a kémia tanítása mára sajnos túl absztrakt lett. Az érdekes és látványos jelenségeket lenézik a tudóskodó tanárok. Elektron, donor-akceptor, az igen, az valami nagyon tudományos dolog! Sok tanár elfelejtett kísérletezni, bemutatni a dolgokat. Absztrakt szkémákkal operálnak, ami elidegenítő a gyerekek számára.
L.: Az élő természettel kellene kezdeni, s az élőtől eljutni az élettelen felé, nem pedig fordítva. A természet elevenségét, életét számtalan módon lehet megmutatni a gyerekeknek, akváriummal, terráriummal, terepjárásokkal, barlangászattal, könnyűbúvárkodással.
P.: Amikor még gimnazista voltam -- úgy harminc évvel ezelőtt --, a tanárok rendszeresen vitték az osztályokat ki a terepre. Jól emlékszem, hogy harmadikos gimnazista voltam, amikor Debrecenből elmentünk le a Mecsekbe. Amikor az "Orchis simia", az egyik legritkább hazai orchidea néhány példányát megláttuk egy réten, a tanárunk elkiáltotta magát: "Térdre!". Na, ez a szakralitás elismertetése volt velünk, nebulókkal. Manapság a legtöbb tanár azért nem viszi ki terepre a tanítványait, mert fél attól, hogy esetleg nem tudja fölismerni ezt vagy azt a növényt, állatot. Pedig nem baj, sőt jó, ha a tanár és a diákok együtt ütik fel a határozókönyvet, és így azonosítják ezt vagy azt az élőlényt. A közvetlen érintkezés hallatlanul fontos, semmi mással nem pótolható. Enélkül nem is érdemes beszélni a természetről.
L.: A természet igazi megismerése csak csinálás közben lehet hatékony (learning by doing). Gondozási, törődési tevékenységeket lenne jó végeztetni a gyerekekkel: állattartás, kertművelés stb. Aktív, cselekvő viszonyra van szükség ahhoz, hogy kialakulhasson egyfajta kötődés a gyerekekben az élőlényekhez. Azt kellene imitálni valahogy, amit régen a parasztcsaládokban a gyerekek csináltak.
P.: Kulcskérdés a pedagógus minősége. Az általam ismert biológiatanárok többsége maga sem rendelkezik a szükséges ökológiai kultúrával, sőt azt nem is tartja igazán fontosnak. Tanárképzésünk teljesen elferdült. Az infra-, sőt cellurális biológia került túlsúlyba. Innen tényleg nehéz eljutni a biómokig.
L.: Az ökológiai nevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha ki tud alakítani a gyerekekben a biómokhoz ragaszkodó, erős értékkötődést. Elsősorban mindenki ahhoz a tájhoz kötődhet, ami a szűkebb pátriája.
P.: Az egészséges lokálpatriotizmusból indulhat ki minden. A pedagógusnak alapvető feladata, hogy sugározza az adott hely szellemét a gyerekek felé. A honismereti mozgalomba be kellene kapcsolni az ökológiai szálakat is a történeti, néprajzi vonatkozások mellé.
L.: A posztmodern művészetben megjelent az a nézet, hogy az egész világ egy nagy provincia. Temesi Ferenc így ír erről: "a posztmodernizmus a vidék vidékén, Dél-Amerikában bukkant fel először: eredendően provinciális irányzat ugyanis. García Marquez, Cortazár, Vargas Llosa és mások felismerték azt az egyszerű igazságot, hogy csak provinciák vannak, és minden provincia. Bejárták Európa és a világ városait, könyvtárait, múzeumait, és/de azután a saját környezetük, fiatalságuk, gyerekkoruk mítoszához, a népihez nyúltak vissza. (...) mi itt Közép-Európában, magyarok és nem magyarok, mi mindig provinciának számítottunk. Nekünk olyan a vidékiség, mint halnak a víz. Mi csinálhattunk bármit, mindenképp Isten háta mögött voltunk, mint a rossz tanuló, aki sohasem kecmereg ki az utolsó padból. Eljött a mi időnk, testvérek!" Mondhatjuk azt, hogy az egyre globalizálódó Földön felértékelődik a lokalitás, ha az mély gyökerű. Jogos tehát a lokalitás dicsérete.
Forrás: Juhász-Nagy Pál -- Zsolnai László: 
Az ökológia reménytelen reménye
(Humánökológia Egyetemi jegyzet, ELTE TTK, 1992)