"S mit keresel, közel az, 
szembetalálod már."
(Hölderlin)

Csörgő Zoltán

A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében

A nyári napforduló

Az évkör rítusai

Míg az emberélet fordulóinak, az átmeneteknek -- születésnek, mennyegzőnek, halálnak --, a szertartásai az új rend megteremtésére, a megszokott elengedésére, az új közösségi szerep feladatainak és kötelezettségeinek felelősségteli vállalására készítenek fel, addig az évkör szertartásaival egy nagyobb, személyes létezésünkön túlmutató, ismétlődő, mindig ugyanaz, tehát örök részei lehetünk. 
A változások mindig időbe vetettek, időben jelennek meg, megragadásukhoz pedig leginkább a természet nyújt fogódzót. Régen az emberek úgy éltek, hogy életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez, hiszen benne és általa éltek. A benne megtapasztalt körforgás, örök megújulás egy kozmikus folyamat részesévé tette őket, amit cselekedeteikkel ők is fenntartottak, míg ha ellenszegültek és megbontották a rendet, azzal az egész világmindenség szakadatlan munkáját, törvénykezését akadályozták, és óhatatlanul tapasztalniuk kellett az erők visszaütését. 
A természetben meglátott körforgás, a halálból való rendszeres születés, megújulás arról nyújtott számukra bizonyosságot, hogy az ő életük sem ér véget porhüvelyük földbe tételével, új életre számíthatnak, miként az elvetett magból is új növény sarjadzik. Az égre tekintve azonban a változatlanságról, az örökkévalóról is képet kaphattak.
Az éghez kapcsolódó örök tudás az ember világmindenségben elfoglalt helyéről szól. Tehát a feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásáról, a természettel való együttélésről. Mert nem a természeti erők alól való felszabadulás biztosítja az ember szabadságát, hanem az azokhoz való igazodás.
A hagyományok arról a lehetőségről is üzennek, hogy az ember élete meglátható a világmindenség történéseiben -- ezért személyesítik meg a mítoszok a mindenség erőit. De ez fordítva is igaz: az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk, s azon túl, hogy a világ elidegeníthetetlen részének érezhetjük magunkat, minél inkább figyelünk, annál inkább alakítójának is. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható. 
A belső és külső, ember és világ, szellem és természet összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség, amikor megtalálja vele először az összhangot, majd az azonosságot.
Az ember így megalapozott tettei nem elszigetelt, hanem a világ egészébe ágyazott jelenségek lesznek, élete pedig újra és újra megélhető és építő szertartások láncolatává változtatható. Ennek érdekében tartjuk fontosnak a természet változásait megidéző évköri ünnepek felelevenítését, hiszen így áthozható a mába, ami jelenleg is támaszt és keretet adhat a mindennapi életnek. Annál is inkább, mivel az ember tudatának alapstruktúrája változatlan -- mint ahogy az idő felosztását, például az évet is ősidőktől fogva a Nap járásához igazítjuk.
A Napnak az állatövön, a Napúton egyszer megtett köríve adja az évet, a fényének a sötétséggel vívott harcában mutatkozó fontosabb állomásai, a napfordulók és napéjegyenlőségek pedig az évszakok kezdőpontjait. Az évkör négy sarkalatos pontja analógiában áll a Föld négy szegletével, azaz az égtájakkal és a napszakokkal: a tavasz, a kikelet kelettel és napkeltével, a reggellel, a nyár -- mindkét értelmében -- a déllel, az ősz a nyugattal és a napnyugtával, a tél az északkal és az éjszakával. Eme napjárás szerinti égtájkapuk felé tájolták a régiek sírjaikat, sátraik, majd házaik ajtaját, és templomaiknak a kaput a szentéllyel összekötő tengelyét, mégpedig kelet--nyugati irányba, amerre a keletkezéstől az elnyugvásig vezető út húzódik. Míg az újszülött gyermeket a felkelő Napnak mutatták fel, addig a halottat lábbal keletnek és fejjel nyugatnak temették el, amerre az árnyékvilág, a Holtak Birodalma esik.
Valaha az évet a Nap járása alapján tehát négyfelé osztották. Az év hónapokra osztása is a kozmikus erőkhöz igazodott, amit a Napnak az Állatöv következő jegyébe lépése jelzett. Az állatövi jegyek alakjai az éppen megtapasztalható erőket jelenítették meg. Mivel a Nap jegyekben tartózkodásának tartama nagyjából egyforma a Hold egyszeri fogyásának és telésének idejével, a hold egy napjának, holdnapnak, hónapnak nevezték el.
Az évkör kezdete az Ég Könyvéből kiolvashatóan hajdan a Nap fényének növekedésével, a naphős világrajöttével esett egybe. A tavaszi napéjegyenlőség idején megfogant Napgyermek a Tejút hasadéka, az égi nyílás, s a Nyilas jegyének végénél, mintegy a mindenség anyaméhéből bukkan elő. Az égből, a Teremtőtől a Világfán leküldve -- mint minden újszülött lélek -- a fa tövéhez érkezik meg, a gyökereknél születik a növekvő világosságú, égi pályáján innentől emelkedő Nap. A növekvő világosság a tudatosság növelését szabja feladatul az embernek. 
Az újesztendő küszöbén általlépve immár a mindinkább emelkedő Nap révén hosszabbodó nappalok félesztendejében járunk, mikor benső fényünket, tudatosságunkat is hozzáigazíthatjuk a növekvő égi fényhez. Ez az analógia alkalmat ad arra, hogy azonosítsuk önnön magunkat, tudatunkat a Nappal, és felvállaljuk a Naphős életútját: amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal, a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Az évkör, a Nap útja így a mi -- mitikus szinten megélhető -- életünkről szól. A mesék jól ismerték a tudat természetét: ami sötétséget fénnyel, a megnövelt tudatossággal megszüntetünk, az erőt és még nagyobb tudatosságot szül. Az út, a szellem tette a tudat kiterjesztése a nem tudatosra, önmagunk nem tudatosított részeinek integrálása.

Nyári napforduló

A nyári napfordulóra a sötétség teljesen összehúzza magát, az éjszakák egészen rövidek lesznek a hosszúra nyúló nappalokkal szemben, s még ekkor, június 21-én, amikor a Nap épp belép a Rák jegyébe és a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható, egy szertartással mi is megérinthetjük, megszilárdíthatjuk, teljessé tehetjük önmagunkban legfényesebb, legvilágosabb, legtisztább állapotunkat.
Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. 
A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom. Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli.
A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól lesz elemében a nyár: ami a tűz elem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten. A máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás. 
A cél a Nap erejének megerősítése volt, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kell megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy "a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel". Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében, tudva, hogy a világos meglátásokat érdemes kiterjesztenünk a tudatunk mélyén megbúvó árnyékos tartományokra, lappangó késztetésekre, eddig át nem látott szándékokra, a hétköznapokban szinte láthatatlan szálakon mozgató vágyakra.
A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt odaadták volna, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az elmúlt hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakolták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:
Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk,
egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,
harmadikán ülnek szép ifjú legények,
negyedikén ülnek szép hajadon lányok.
Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját, majd továbbadta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, most már nem csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.
Amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Az anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül a lángok fölött, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben.
Mikor már ki-kihunytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és a többi gyümölcsöt. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap -- mint aranyalma -- maga az örök élet... Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe, és tettek a sírokra is belőlük. 
 A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teáját hatékony szernek tartották mellfájás ellen. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel. 
A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. 
Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre, és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.
Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla, mondták. Az arany ott lángol fel, ahol a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép azonban már a mi lehetőségeinkről szól.
Sok minden eldől ugyanis ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva mintegy a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami mulandó, tűzre vethetjük, ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása. 
Most az égen és az évkörön végigvándorló Naphős egy esztendőbe sűrített életsorsában elhagyta élete delét, ám uralma szinte még teljes, fénye csorbítatlan. Az azonban, hogy a nyári napforduló óta már rövidülnek a nappalok, azt jelzi, hogy nem ülhetünk a babérjainkon. 
A sötétség növekedtével a tudattalan késztetések uralkodhatnak el az emberben, így az esztendő első felében megnövelt és most "termésként" begyűjthető tudatosság az, amire számíthatunk az esztendő második felében. 
Életünkben is hasonlóképp zajlik: amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, életünk delén túl az eddigi növekedés után a természet mintáját, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy majdan, a téli napfordulóhoz, a sötétség mélyéhez, az évkör vége jelképezte halálhoz elérkezve meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül, minden ragaszkodástól mentesen és eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök halhatatlan lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.

Amilyen a rítus, 
olyan a közösség

Beszélgetés Polcz Alaine pszichológussal a tudatos életről és a halál tudatáról

A környezetünkkel harmonikus viszonyt kialakítani, teljes életet élni nem lehet úgy, hogy megfeledkezünk a halálról, ami az élethez elválaszthatatlanul hozzátartozik. Ha a teljes élet megéléséhez szükséges haláltudat hiányzik, elvész valami az egészből. Különböző korok és kultúrák foglalkoztak az "ars moriendi", a halál méltó megélésének a művészetével. Hogyan lehet megmenteni a modern, városi ember lelkét -- mit visz el a lélekből, ha eltávolítjuk tudatunkból a létezés nagy mozzanatait: a születést és a halált?

-- A városi és a vidéki életmód különbözőségéből adódóan nyilvánvalóan eltérés mutatkozik a halálélmény elfogadásában is.

-- A különbségek egyre inkább összemosódnak. A vidéki ember is kezd eltávolodni, elutasító lenni. A falusi emberek életébe nem is olyan régen még magától értetődően beletartozott a halál -- ma azonban már ők is eltávolítják, kórházba küldik szeretteiket. A modern ember súlyos problémája, hogy nem tud szembenézni a halállal. Pedig nem is olyan régen még természetesen tartozott bele az életébe, hogy minden megújul -- és minden elmúlik. Az éves ciklus segített: a fűtől kezdve a gabonáig minden elpusztul és minden újraéled. Az állatok születése, halála természetes volt -- persze más élmény a háztáji állattartás és mást jelent a nagyüzemi. Régebben már a kisgyermeket is szocializálták a halálra. Az egész életük erről szólt: megszületünk, felnövünk, megöregszünk, meghalunk. A mindennapi imában is benne volt -- ezt tanultuk anyáinktól. A hit gyöngülésével, az anyagiak előretörésével a ráció uralma, a tudományok prioritása következett be. Hitünket, korábbi szemléletünket felcseréltük a tudománnyal, amelytől többet vártunk, mint amennyit reálisan nyújtani tudott. A ráció századában rá kellett döbbenni, hogy éppen a tudomány az, ami meglepően keveset tud mondani az alapvető emberi élményekről: a szeretetről, a félelemről, a halálról. A tudomány hallgat, vagy csak a felszínt boncolgatja.
-- Mennyire tekinthető természetes magatartásnak az, hogy elfogadjuk a haláltudatot? Hiszen ha körülnézünk az állatvilágban, akkor azt is láthatjuk, hogy az állatok gyakran nem érhetik meg a "bölcs belenyugvás" után következő természetes halált, hanem mindig történik valami "üzemi baleset": a táplálékláncból, predációból adódóan ritkán adatik meg az állatnak a felkészülés, az elvonulás lehetősége. A halálfélelem is nyilván összetett, több élményből táplálkozó dolog.
-- Félünk a test csonkolásától, torzulásától, szétesésétől, félünk az elszakadástól, az izolációtól, a földtől, az égetéstől, van, aki a férgektől iszonyodik -- a halálfélelem számtalan dologra vezethető vissza. Vannak persze szélsőséges esetek: ilyen például a mártíromság, amikor a halál megkönnyebbülést, átlépést jelent. Ilyenkor az egyén nem érzi a testet fenyegető veszélyt, halálfélelme szinte nincs. A halálfélelem és a haláltudat azonban két különböző dolog. A halálhoz való viszonyulásunknak van ösztönös, érzelmi és tudati része. Csak az ember tudja, hogy halandó, de még az ember is hárítja. Tudati szinten hosszú ideig nem akarunk tudomást venni róla, az érzelmek is elutasítják -- a tudattalan nem ismeri a halált. A halálfélelmet igen, de az a testnek a féltése. És talán a tudattalan tudja -- mert a tudattalannak is van tudata --, hogy valójában nincs is halál. Hiszen a következőről van szó: amikor a test bekerül a földbe, lebomlik -- ezt nevezzük entrópiának; aztán átalakul egy másik szervezetté -- ez a kontraentrópia. Amikor az emberi szervezet a földbe kerül, szétbomlik: ásványi létbe kerül, aztán növényi, állati létbe... Csak a mi emberi, szűk tudatunk szerint pusztul el a test; pedig valójában nem elpusztul, hanem átalakul, a természet törvényei szerint.
-- A koporsós temetésnél legalábbis így működik a dolog...
-- A hamvasztásnál is így volna, ha mi nem tennénk urnába a hamvakat. Keleten azért hamvasztanak, hogy a test hamarabb visszakerüljön a nagy körforgásba: tűz, víz, levegő. Vagy kiteszik, hogy a madarak minél hamarabb szedjék szét. Mindegyik rítus ugyanarról szól: visszajuttatni a testet a körforgásba. A koporsós temetésnél ez hamar megtörténik s a hamvakkal is hasonló a helyzet, ha szétszórják őket. Ha urnába teszik, egy ideig visszatartják ezt a folyamatot -- ameddig az urna védi. Egy darabig. Ám előbb-utóbb valahogy visszakerül a körforgásba.
-- És mi lesz a lélekkel?
-- Minden hit -- a legprimitívebb is -- valamilyen formában vallja a lélek továbbélését. Ugyanezt mondja a tudattalan, s ugyanezt mondja a pszichológia is, az atomfilozófia is. Heisenberg azt írja: "engem nem érdekelt Isten léte, de a munkám során találkoztam vele". Abban a pillanatban, ahogy egy folyamatba -- akár megfigyelőként -- beavatkozunk, a folyamat megváltozik. Amikor mi, emberek kísérletezünk, gondolkozunk, figyelünk, attól a pillanattól kezdve mi is benne vagyunk, akik felfogjuk és emiatt megváltoztatjuk a folyamatot -- ez megkérdőjelezi az "objektív" létét is. A világ történései, a kozmosz és ami bennünk történik: azonos képlet szerint összefoglalhatóak. A kozmosz törvényei vannak bennem is -- ezt mondja a keresztény tanítás, amikor azt írja, hogy Isten a saját képmására teremtette azt embert. 
Ha a különböző korok kultúráit nézzük, szimbolikus kódrendszert találunk és ha ezt dekódoljuk, mind ugyanarról beszél: hogy nincsen halál. Amikor a kereszténység kimondja, hogy "hiszek a test föltámadásában", a természettudományos neveltetésű ember máris kételkedni kezd, mert hogyan, mikor, milyen életkorban, milyen formában fog feltámadni az a test? Nyilvánvaló, hogy ezt a gondolatot szimbolikusan kell elképzelni. Képes beszéd. Míg nem juthat a tisztaságba s fénybe a lélek, égeti a bánat, szomorúság. Ezt ábrázolta a kereszténység tűz, katlan formájában -- megint ott vagyunk a szimbólumoknál. Az ember annyit képes a fényből felfogni, amennyire önmaga világos és a fényhez tud közelíteni.
-- Úgy tűnik, egyre kevésbé tudunk képekben beszélni és gondolkodni. Mondhatjuk-e, hogy nálunk a halottkultusz ma már csak csökevényes, sőt, gyakran mulatságos formában létezik? Gondolok itt az amerikai teadélután-temetésekre, a kimerevedett, lélektelen búcsúztatásokra.
-- A temetés rituáléja szimbólumokra épült a legkülönbözőbb kultúrákban. Mi ezeket hajlamosak vagyunk degradálni és túl egyszerűen magyarázni. Az egyiptomi bebalzsamozás mögött is sajátos bonyolultságú halottkultusz rejlik. Minden kultúra a saját képi nyelvén, a saját hitének megfelelően fogalmaz. Ha valamelyik kornak, kultúrának a halottkultuszát akarjuk tanulmányozni, nem elég, ha a külsőségeit próbáljuk megérteni. Ismerünk olyan törzsi szokást, amikor az anya megeszi halott gyermekét -- ez első hallásra elfogadhatatlan, borzasztó. De hát nem jobb helyen van újra benne? Hiszen a testének a része volt... És a kereszténység is ismeri ezt a gondolatkört, hiszen mi is "Krisztus testét" vesszük magunkhoz, esszük meg. Ez a nagy Unio Mistica -- az evés, a bekebelezés misztikája --, csak belénk verték, hogy ez szörnyű dolog. Aztán azt állítják: a halottakkal ne lépjünk kapcsolatba. Pedig akkor minden katolikus mise szellemidézés: beszélünk a szentekkel. Ugye, így már más a megközelítés? 
Régen a halottnak méltóságot adott a gyász szertartása. Megvolt a díszes, szép rituáléja a búcsúzásnak, a temetésnek -- a család és a barátok végezték. A ház is gyászba öltözött: a tükröket letakarták, az órákat megállították, az ablakokat elfüggönyözték. A "lélek tükrét", a szemet pénzzel zárták le -- ez volt az utolsó váltság díja. Ma a halott körüli foglalatosság foglalkozássá vált, a gyászszertartás is inkább csak elválaszt a halottól; búcsúra, elmélyülésre nem ad módot.
-- A városi lét pedig tovább színezi a problémát: a születés és a halál látványát kórházak rejtik el, túlzsúfolt temetők, beton és művirágok között elvész a halál méltósága... Ma már mást jelent az embereknek a föld is, mint régen -- a városi ember nem is találkozik vele, hiszen a betonréteg elszigetel minket a földtől.
-- A falusi embernek a föld megnyugtató, a mai városi embernek viszont idegen. A földes kéz "piszkos". Ezt a kórosan nagy tisztaság-kultusz, a túlzásba vitt higiénia is okozza. A földet pedig már annyi dologgal mérgeztük, hogy ez a föld már nem az a föld, ami az édes anyaföldet jelentette. A napfény ellenséges, a vizeket fertőzzük, a levegő mérges gázokkal terhelt -- ugyan miféle kultusz jöhet létre olyan helyen, ahol a föld, a nap, a víz és a levegő már nem egyértelmű értéket képvisel? A sír őriz valamit az emlékekből ott, ahol még van halottkultusz. A zárt közösségekben élő, a természethez közelebb álló emberek hagyományaikban, szokásaikban olyan védekező, felkészítő erőket őriztek, amelyek segítették feszültségmentesebbé tenni a halálhoz való viszonyukat. Az, aki nem talál kapaszkodókat, szembesül a hiánnyal: üres lesz, nyugtalan lesz. Kell az iszonyatosan hangos zene, hogy ne hallja meg a belső hangot, ne szembesüljön a belső ürességgel. Rohanni, pótszereket használni, pénzt szerezni, váltani, váltani, váltani -- helyeket, szokásokat, szerelmeket. Az érzelem elutasítva, a tudattalan pedig követeli magának a helyet. A hit gyengül, a természettudományosan gondolkodó ember az esetek többségében nem tudja egyeztetni a világképével. Az archaikus tudattalan, a kollektív tudattalan és a személyes tudattalan is érzi a hiányt. És a rációt el lehet bódítani a rációval, hiszen az ész csak azt hajlandó elfogadni, amit bizonyítani tud. Ehhez szoktattuk magunkat: statisztika, kimutatás, mérhetőség. És egyszer csak rájövünk: ez nem ad értelmet az életünknek. 
-- Léteznek archaikus alap-magatartásformák, amelyekről könyvében, az "Ideje meghalni" című műben is olvashatunk. A kétféle viszonyulás a halál elfogadása illetve az iszonyodó elutasítás, amely -- úgy tűnik -- független történelmi kortól, életkortól és intelligenciától. Vajon milyen személyiségjegyek vagy milyen életút determinál valakit arra, hogy abban az adott helyzetben és pillanatban melyik útra fog ráállni? És ha elhatározom, hogy melyiket szeretném követni, mit tehetek ezért?
-- Olyan egyszerű... haláltudattal kell élni! Az elfogadást segíti a tudatos készülődés is. Erdélyben a halotti lepedőt egész életen át hímezték, a zsidók a nagy ünnepeken halotti ruhát viselnek, a felkészítésnek számtalan módját őrzik a különböző vallások. A vallásos hit amúgy is segíti az elfogadást.
-- "Amilyen a rítus, olyan a közösség" -- írja Bretter György kolozsvári filozófus.
-- Elvesztettük rítusainkat. Amíg a háznak volt gyászruhája, az asszonyok hímezték a gyönyörű lepedőt, ápolták a haldoklókat -- e két mágikus esemény, a születés és a halál, az anyaföld, a méh -- mind nőnemű dolgok, a nők tehát amúgy is közelebb állnak ezekhez a szférákhoz. A szobában ott állt, minden évben frissen kivasalva a ruha, amelyben temetni fognak... Már a kicsi gyerek is abba nőtt bele, hogy bármelyik pillanatban jöhet a halál. Ez nem azt jelentette, hogy túlzottan féltek tőle, csak annyit, hogy készenlétben álltak. A kisgyerekeket is elvitték a temetésre, hiszen maga a temetés gyönyörű rítus volt, ahol minden mozzanat az elválást segítette. A búcsúztatás valóságos pszichológiai levezetése a siralomnak, a gyásznak. 
A különböző koroknak és kultúráknak megvolt a megfelelő halál- és gyászrítusa és pszichológiai feldolgozásmódja. Ma kórházi körülmények között, elszigetelve, teljes magányban kell megküzdenünk ezzel a pillanattal. A mai ember -- gyengülő hitével, természettudományos gondolkodásával -- keresi az utat, hogyan tudná elfogadni és feldolgozni a halál problémáját. A mi dolgunk keresni és megtalálni az új rítust, ami segít kifejezni és megérteni élet és halál kérdését. Azt a rítust, amely a mai társadalom sajátja lesz.

  

Készítette: Mirtse Zsuzsa

Bezdán Györgyi

Gondolatok a városból

Nomád városhasználók 2


"Nomád városhasználónak tekinthető bárki, aki a természet maradványait kívánná használni a városon belül. Mindenki, aki csak sétálni akar egy kicsit, vagy leülni egy parkban, vagy egy anyuka, aki a gyerekét akarja levinni játszani. Mindazok, akik nem valamilyen intézményi szolgáltatást kívánnak igénybe venni. Tehát időlegesen bárki lehet nomád városhasználó." 
A cikk előző része (Cédrus 1999/4) különböző társadalmi csoportok és élethelyzetek szempontjából próbálta "feltérképezni" Budapest közterületeit. 

Ugyanabban és mégsem ugyanabban a városban élünk, mint embertársaink. Leggyakrabban jól megszokott útvonalakon mozogva éljük mindennapjainkat, elfogadva a rendszer adta, előre kész lehetőségeket. Egy környezeti nevelési gyakorlaton egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy vegyük fel a kabátunkat, majd vegyük le, majd megint vegyük fel, s még néhányszor. Ezután irányították rá a figyelmünket, hogy mindannyiszor ugyanúgy végeztük el ezeket a mozdulatokat. Beidegződnek mindennapi gesztusaink, sőt gondolataink is, ritkán vagyunk képesek új dolgokat észrevenni. Meglepődünk, ha a szemünk feltéved egy ezerszer látott bérház legfelső emeletére, és észrevesszük, milyen csodálatos díszítése van. De erre ritkán adódik lehetőség, ilyenkor általában jön a busz vagy félre kell ugrani egy autó elől és a dolog elfelejtődik. Budapest olyan, mint a Shakespeare-i színház, ahol a maga korában a mozgás és díszlet nem vonta el a figyelmet a szövegről; a pesti bérházakat még abban a hiszemben építették, hogy lesz az embereknek idejük felnézni rájuk. 

Az emberek kiszorultak a város köztereiről és átadták helyüket a nem ott lenni kívánó, csak azon áthaladni akaró forgalomnak. (A forgalom lényege éppen az, hogy valaki nem akar ott lenni, ahol éppen van.) Ennek érdekében Budapestre rá kellett erőszakolni egy megtanulhatatlan egyirányú utca- rendszert, hisz az utcák nem ilyen tömegű forgalom elviselésére készültek. A tendencia az, hogy egyre gyakrabban a sétálni kívánók kényszerülnek fedél alá, mert a gépkocsik kiszorítják őket az utcákról. Így jön el a bevásárlóközpontok virágkora. 
Elkeseredett harc folyik a helyért, a parkolás is egyre nagyobb gond. Ügyeskedők már a mozgássérülteknek járó parkolási engedélyeket is hamisítják. A tehetősebb városiak agglomerációba menekülnek, és a város életünk színhelyéből hivatali, bank-, bevásárló- és kulturális központtá változik. Ugyanakkor egyes belvárosi kerületek elszlumosodásának vagyunk tanúi. A Belvárosban élők kénytelenek elszenvedni a katasztrofális levegő- és zajszennyezettséget.
Milyennek látnám ezt a várost, ha mondjuk madár volnék? És milyen lehet a gyermekek szemével? Vagy az idősek szemével? Mozgássérültek szemével? A városi tér nincs tekintettel azokra az igényekre, amelyek nem hoznak üzleti hasznot. Pedig sokan élünk itt együtt, köztünk olyanok is, akiknek az igényei több empátiát igényelnének a többségtől.
Ha kerékpárral járunk, megint csak egész más arcát mutatja a város. Felfedezünk sok olyan útvonalat, amin azelőtt sohasem jártunk és visszakapunk valamennyit mozgásunk szabadságából. Akár a megállás szabadságát is. Mert jó lenne néha megállnunk és tudatosítani az itt és most megismételhetetlenségét. Egy franciaországi közösségben például harangszó jelzi napjában háromszor, hogy mindenki álljon meg egy pillanatra, hagyja abba, amit éppen csinált, és meditáljon pár percet. A technika teremtette látszat valóság egyre ezek ellen a megfigyelések és tudatosítások ellen dolgozik. Valószínűleg legtöbbünk már nem tudná megmondani, merre van kelet, merre nyugat. Vagy esetleg hogy milyen fázisában van épp a Hold, dagad-e avagy fogy. Egyórányi tévénézés, vagy pláne internetes szörfözés után az ember csodálkozva néz körül a valós világban: momentán itt vagyok, de ez nem lényeges, hiszen lehetnék bárhol másutt is. És őrületes utazásokba kezdünk, mindenki Korzikára, Mallorcára, Korfura indul vakációzni. De mi értelme van ennek, ha soha, sehol sem tudjuk értékelni a jelen pillanatot? 

Hajléktalanok

P. bácsi a Dózsa György úti hajléktalanszálló "fapados" részlegén tölti az éjszakáit. Derűs, mosolygós kis emberke. Nem nagyigényű, örül, ha szokásos útvonalát végigjárva üres üvegeket talál a kukákban. Arrafelé már ismerik és szeretik, gyakran adnak neki ennivalót is. Nyáron is bejár a szállóra, kint nem biztonságos, elvághatják az ember nyakát.
A város egyre jobban elveszti emberi arculatát. Elenyésznek, megszűnnek azok a terek, amelyek az emberek kellemes ott-tartózkodását biztosítanák. A város mindenestül elüzletiesedik, minden szolgáltatásáért megsarcol. Akinek pedig nincs pénze, annak helye sincs többé ebben a városban. A hajléktalanok fokozottabban érzik, mindennap megtapasztalják ezt. Ugyankkor kénytelenek a közterületeken tartózkodni, mert nincs otthonuk, és pénzük sincs, hogy a város szolgáltatásait megfizessék. A városból fokozatosan eltűnnek azok az üzleti szempontból érdektelen területek, mint amilyenek a parkok, egyszerű, olcsó étkezőhelyek, amelyek az ottlét terét alkothatnák. A városi forgalom egy részét az tartja mozgásban, hogy nincs hol megállni, nincs hol leülni, vagy várakozni. Az autóforgalmat jelentősen megnövelik a csupán parkolóhelyet kereső autók. A BKV- járműveken utazó elhanyagolt, ápolatlan emberek, akiktől az utazóközönség irtózva tart távolságot, kizárólag melegedési céllal ülnek ott, ugyanis nincs hol megmelegedniük máshol. 
Ostobán gazdálkodunk a városban a térrel. Normává válik az állandó mozgás -- tulajdonképpen értelmetlenül. 
Eddig csak a gyerekes anyukák és a kutyatulajdonosok marakodtak a rendelkezésre álló kevéske zöld felületért, most már belépett a hajléktalanok serege is. A hajléktalanok jelenléte állandóan azt az üzenetet közvetíti a társadalomnak, hogy az egyén nincs biztonságban: veled is megtörténhet. Ezen kívül a bennünket körülvevő tér elembertelenedésének is indikátorai. A hajléktalanok tábora rendkívül heterogén. Tulajdonképpen a hajléktalanság fogalma is vitatható. Aki albérletben lakik, az potenciális hajléktalan, hiszen ha elveszíti az állását, és nem tudja tovább fizetni a lakbért, percek alatt az utcára kerülhet. A hajléktalanok térbeli kirekesztettsége a társadalomból való kirekesztettséget jeleníti meg.
Ferge Zsuzsa "Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből" c. könyve 1986-ban óvatosan, de határozott hangon figyelmezteti a magyar társadalmat, hogy a szegénység hamarosan újra fel fogja ütni a fejét. Akkor még kevesen gondoltak arra, hogy hajléktalanok és koldusok tömege fogja ellepni Budapestet néhány éven belül.
A hajléktalanok között van egy réteg, a "(vad)csövesek", amely teljesen berendezkedett a "rideg" életmódra, s nem is kíván változtatni rajta. Ezek az emberek soha nem mennek be még a fapadosra (egyéjszakás melegedő) sem, s nem nagyon fogadják el az utcai szociális munkások segítségét sem. Iványi Gábor Hajléktalanok c. riportgyűjteményében egyik beszélgetőtársa elmondja, hogy ő el sem tudná képzelni az életetét egy házban. Nem bírja megérteni, hogy az emberek egész életüket a négy fal között éljék le, s azért törjék magukat, hogy fizessék a rezsit.
Akinek nincs fedél a feje fölött, aki nem tud tisztálkodni, pihenni, az elveszíti munkaképességét és társadalmi kapcsolatait. A főváros mégis vonzza a nincsteleneket, mert itt még a szemétből is meg lehet élni. Vannak, akik városszéli elhagyott telkeken építenek kunyhót maguknak, talált anyagokból. Ez a jelenség majd minden nagyvárosban megtalálható. Kőbányán van egy barlanglakás is, egy szobányi üreg, ahova beköltöztek a hajléktalanok. Egy hajléktalan nő elmeséli, hogy a tízemeletes házakban legfölül van egy kis tér, amit senki sem használ, az jó alvóhely. Ugyanő számol be egy üres ház kisajátításáról is: huszonöt hajléktalan elfoglalta, kissé rendbe hozta, víz és villany nélkül éltek ott hónapokig.

Iványi Gábor interjúiból:

-- Mennyit kell kukázni, hogy annyi pénzt találjon, amennyi egy napra elég?
-- Rengeteget. Hatalmas útvonalat kell bejárni. Nekem az útvonalam a Mechwart ligettől a Rózsadombig, le egészen a Pasaréti térig és még onnan is tovább. A terület fel van osztva körzetek szerint. Ha rajtacsípem a kedves havert, hogy az én körzetemben egerészik, jogom van lenyomni.
-- Mit csinál, aki nem jutott be a menhelyre vagy kikergették a pályaudvarról? 
-- Többnyire megy. Egyfolytában menni kell, mert különben tényleg megfagyunk. Éjjel nem szabad aludni. Olyan nincs, hogy nagyon elfáradtam. Ha élni akar, nem fáradhat el. Én is betegen, fájós lábbal meneteltem három éjjel. Utána a Széna téren aludtam, akkor is mínuszok voltak, de nem mínusz húsz, hanem csak mínusz nyolc. Abban már lehet aludni. Padon. Belebújtam a kabátomba, aludtam. Zsuzsa mama őrizte az álmomat. 
Menni kell, menni kell. Próbálkozik az ember, hogy egyik kapualjból ki, a másikba be. Háromszor, négyszer, ötször elhajtják. Éppen hogy felmelegedne, kezdene elbóbiskolni, megint jönnek, és kizavarják.
Iványi Gábor könyve utószavában felidézi a Bibliának a hajléktalanság fogalmához kötődő részleteit »Ádám és Éva úgy dönt, a maga útját járja. Konfliktus támad közük és az Úristen között. Az "utcára" kerülnek, vagyis az Édenkert kapuján kívülre. (Azóta is, örök időktől fogva, a családi konfliktusok miatt lesznek a legtöbben hajléktalanokká.) Káin és Ábel történetében két alapvetően különböző életszemlélet bontakozik ki a szemünk előtt. Káin el akarja keríteni megművelt földjeit, s később, amikor testvérgyilkossága miatt átkozott, bujdosó és vándorló lesz, első fia születésekor várost épít, hogy legalább a fia ne legyen bujdosó. Ábel egészen máshogy gondolkodik. A pásztoremberek álmodozó és vándorló útját járja. Olyan, mint neve jelentése, a gyorsan tovaszálló lehelet avagy búvópatak. A két életmód sohasem fér meg egymás mellett. Káin nem fogja megérteni, hogy Ábel miért nem tud helyhez rögzíthető tárgyakat halmozni. Ábel pedig mindig csodálkozni fog, hogy mi szükség volt bekeríteni és feltörni a szabad legelőket.
Vajon képesek volnának-e valaha is megérteni (és még inkább megértetni a városlakókkal), hogy mi űzi egyik-másik felebarátunkat még fagyott végtagokkal is az újabb és újabb kékes messzeségek felé, hogy miért elégszenek meg csupán annyi személyes holmival, ami egy madzagfülű szatyorban elfér, s hogyan emészthető meg, hogy az Isten nem csupán azt kedveli, aki keze munkájának gyümölcseit hivalkodva eléhalmozza, hanem azt is, aki legfeljebb azt adhatja neki, amit tőle kapott, a derűjét, az emberségét, a szabadságát? Sőt, lám, Káinnak azt kellett tapasztalnia, hogy inkább Ábel füstje kanyarog az ég felé...«