"S mit keresel, közel az,
szembetalálod már."
(Hölderlin)
|
Csörgő Zoltán
A szimbólumok és szertartások szerepe a modern
kori ember életében
A nyári napforduló
Az évkör rítusai
Míg az emberélet fordulóinak, az átmeneteknek -- születésnek, mennyegzőnek,
halálnak --, a szertartásai az új rend megteremtésére, a megszokott elengedésére,
az új közösségi szerep feladatainak és kötelezettségeinek felelősségteli
vállalására készítenek fel, addig az évkör szertartásaival egy nagyobb,
személyes létezésünkön túlmutató, ismétlődő, mindig ugyanaz, tehát örök
részei lehetünk.
A változások mindig időbe vetettek, időben jelennek meg, megragadásukhoz
pedig leginkább a természet nyújt fogódzót. Régen az emberek úgy éltek,
hogy életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez, hiszen benne
és általa éltek. A benne megtapasztalt körforgás, örök megújulás egy kozmikus
folyamat részesévé tette őket, amit cselekedeteikkel ők is fenntartottak,
míg ha ellenszegültek és megbontották a rendet, azzal az egész világmindenség
szakadatlan munkáját, törvénykezését akadályozták, és óhatatlanul tapasztalniuk
kellett az erők visszaütését.
A természetben meglátott körforgás, a halálból való rendszeres születés,
megújulás arról nyújtott számukra bizonyosságot, hogy az ő életük sem ér
véget porhüvelyük földbe tételével, új életre számíthatnak, miként az elvetett
magból is új növény sarjadzik. Az égre tekintve azonban a változatlanságról,
az örökkévalóról is képet kaphattak.
Az éghez kapcsolódó örök tudás az ember világmindenségben elfoglalt helyéről
szól. Tehát a feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról,
a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek
megfigyeléséről és alkalmazásáról, a természettel való együttélésről. Mert
nem a természeti erők alól való felszabadulás biztosítja az ember szabadságát,
hanem az azokhoz való igazodás.
A hagyományok arról a lehetőségről is üzennek, hogy az ember élete meglátható
a világmindenség történéseiben -- ezért személyesítik meg a mítoszok a
mindenség erőit. De ez fordítva is igaz: az ember azzal szenteli meg életét,
ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel
azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha
követjük az erők természetét a világban, amelyek napról napra kihívásokat
hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk,
s azon túl, hogy a világ elidegeníthetetlen részének érezhetjük magunkat,
minél inkább figyelünk, annál inkább alakítójának is. Ha az ember felleli
magában is a világban zajló folyamatokat és ezeket tudatosan megfigyeli,
megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható.
A belső és külső, ember és világ, szellem és természet összehangolható.
A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a
mindenség, amikor megtalálja vele először az összhangot, majd az azonosságot.
Az ember így megalapozott tettei nem elszigetelt, hanem a világ egészébe
ágyazott jelenségek lesznek, élete pedig újra és újra megélhető és építő
szertartások láncolatává változtatható. Ennek érdekében tartjuk fontosnak
a természet változásait megidéző évköri ünnepek felelevenítését, hiszen
így áthozható a mába, ami jelenleg is támaszt és keretet adhat a mindennapi
életnek. Annál is inkább, mivel az ember tudatának alapstruktúrája változatlan
-- mint ahogy az idő felosztását, például az évet is ősidőktől fogva a
Nap járásához igazítjuk.
A Napnak az állatövön, a Napúton egyszer megtett köríve adja az évet, a
fényének a sötétséggel vívott harcában mutatkozó fontosabb állomásai, a
napfordulók és napéjegyenlőségek pedig az évszakok kezdőpontjait. Az évkör
négy sarkalatos pontja analógiában áll a Föld négy szegletével, azaz az
égtájakkal és a napszakokkal: a tavasz, a kikelet kelettel és napkeltével,
a reggellel, a nyár -- mindkét értelmében -- a déllel, az ősz a nyugattal
és a napnyugtával, a tél az északkal és az éjszakával. Eme napjárás szerinti
égtájkapuk felé tájolták a régiek sírjaikat, sátraik, majd házaik ajtaját,
és templomaiknak a kaput a szentéllyel összekötő tengelyét, mégpedig kelet--nyugati
irányba, amerre a keletkezéstől az elnyugvásig vezető út húzódik. Míg az
újszülött gyermeket a felkelő Napnak mutatták fel, addig a halottat lábbal
keletnek és fejjel nyugatnak temették el, amerre az árnyékvilág, a Holtak
Birodalma esik.
Valaha az évet a Nap járása alapján tehát négyfelé osztották. Az év hónapokra
osztása is a kozmikus erőkhöz igazodott, amit a Napnak az Állatöv következő
jegyébe lépése jelzett. Az állatövi jegyek alakjai az éppen megtapasztalható
erőket jelenítették meg. Mivel a Nap jegyekben tartózkodásának tartama
nagyjából egyforma a Hold egyszeri fogyásának és telésének idejével, a
hold egy napjának, holdnapnak, hónapnak nevezték el.
Az évkör kezdete az Ég Könyvéből kiolvashatóan hajdan a Nap fényének növekedésével,
a naphős világrajöttével esett egybe. A tavaszi napéjegyenlőség idején
megfogant Napgyermek a Tejút hasadéka, az égi nyílás, s a Nyilas jegyének
végénél, mintegy a mindenség anyaméhéből bukkan elő. Az égből, a Teremtőtől
a Világfán leküldve -- mint minden újszülött lélek -- a fa tövéhez érkezik
meg, a gyökereknél születik a növekvő világosságú, égi pályáján innentől
emelkedő Nap. A növekvő világosság a tudatosság növelését szabja feladatul
az embernek.
Az újesztendő küszöbén általlépve immár a mindinkább emelkedő Nap révén
hosszabbodó nappalok félesztendejében járunk, mikor benső fényünket, tudatosságunkat
is hozzáigazíthatjuk a növekvő égi fényhez. Ez az analógia alkalmat ad
arra, hogy azonosítsuk önnön magunkat, tudatunkat a Nappal, és felvállaljuk
a Naphős életútját: amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal,
a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Az évkör, a Nap útja így
a mi -- mitikus szinten megélhető -- életünkről szól. A mesék jól ismerték
a tudat természetét: ami sötétséget fénnyel, a megnövelt tudatossággal
megszüntetünk, az erőt és még nagyobb tudatosságot szül. Az út, a szellem
tette a tudat kiterjesztése a nem tudatosra, önmagunk nem tudatosított
részeinek integrálása.
Nyári napforduló
A nyári napfordulóra a sötétség teljesen összehúzza magát, az éjszakák
egészen rövidek lesznek a hosszúra nyúló nappalokkal szemben, s még ekkor,
június 21-én, amikor a Nap épp belép a Rák jegyébe és a legmagasabbra emelkedő
Nap pontban délben az égbolt közepén látható, egy szertartással mi is megérinthetjük,
megszilárdíthatjuk, teljessé tehetjük önmagunkban legfényesebb, legvilágosabb,
legtisztább állapotunkat.
Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld,
az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását.
A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel,
ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb
alkalom. Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket
gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert
úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli.
A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére
akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól lesz elemében a nyár: ami a tűz
elem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit
a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak,
vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten. A máglya
örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű
szertartás.
A cél a Nap erejének megerősítése volt, a fény megtartása a világban, a
sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat
az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye.
Az efféle alvilági lények ellen kell megfüstölni a forrásokat, kutakat,
a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy "a vetésben ne
tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel".
Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében,
tudva, hogy a világos meglátásokat érdemes kiterjesztenünk a tudatunk mélyén
megbúvó árnyékos tartományokra, lappangó késztetésekre, eddig át nem látott
szándékokra, a hétköznapokban szinte láthatatlan szálakon mozgató vágyakra.
A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát
is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt odaadták
volna, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb
vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény,
aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az elmúlt hetekben hántott nyírfahéjakat
felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal,
lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát.
Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba
füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakolták, szabályos négyszög
alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút
is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a
dal is szól:
Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk,
egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,
harmadikán ülnek szép ifjú legények,
negyedikén ülnek szép hajadon lányok.
Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és
ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel,
majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek.
A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját,
majd továbbadta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva
lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra
a koromsötét, most már nem csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló
parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.
Amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek
általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen
is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen
el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész
ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még
fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok
ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg
a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, hiszen aki
ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték
ilyenkor asszonynak. Az anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül
a lángok fölött, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló
legyen a betegségekkel szemben.
Mikor már ki-kihunytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az
almát és a többi gyümölcsöt. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok-
és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított
belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó
szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban
viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok
az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon.
Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye
úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap -- mint aranyalma
-- maga az örök élet... Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe,
és tettek a sírokra is belőlük.
A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket
pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így
megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta
és tisztesfű teáját hatékony szernek tartották mellfájás ellen. Leginkább
mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül,
mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel.
A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a
határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel
őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel
is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel,
ahol egyenként a kenderbe heveredtek.
Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven
belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már
kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre, és a sötétben
minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték:
akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.
Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak
van rajta, kékes lánggal elég róla, mondták. Az arany ott lángol fel, ahol
a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép
azonban már a mi lehetőségeinkről szól.
Sok minden eldől ugyanis ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra
hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb
állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva mintegy a
teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a
sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk
cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével.
Elégethetjük, ami mulandó, tűzre vethetjük, ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk
a vágyakat, szenvedélyeket. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és
napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó
napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát
a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása.
Most az égen és az évkörön végigvándorló Naphős egy esztendőbe sűrített
életsorsában elhagyta élete delét, ám uralma szinte még teljes, fénye csorbítatlan.
Az azonban, hogy a nyári napforduló óta már rövidülnek a nappalok, azt
jelzi, hogy nem ülhetünk a babérjainkon.
A sötétség növekedtével a tudattalan késztetések uralkodhatnak el az emberben,
így az esztendő első felében megnövelt és most "termésként" begyűjthető
tudatosság az, amire számíthatunk az esztendő második felében.
Életünkben is hasonlóképp zajlik: amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb
jár a déli látóhatárhoz, életünk delén túl az eddigi növekedés után a természet
mintáját, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás,
visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék,
hogy majdan, a téli napfordulóhoz, a sötétség mélyéhez, az évkör vége jelképezte
halálhoz elérkezve meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot
keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül, minden
ragaszkodástól mentesen és eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az
örök halhatatlan lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.
|
|
Amilyen a rítus,
olyan a közösség
Beszélgetés Polcz Alaine pszichológussal a tudatos életről és a halál tudatáról
A környezetünkkel harmonikus viszonyt kialakítani, teljes életet élni
nem lehet úgy, hogy megfeledkezünk a halálról, ami az élethez elválaszthatatlanul
hozzátartozik. Ha a teljes élet megéléséhez szükséges haláltudat hiányzik,
elvész valami az egészből. Különböző korok és kultúrák foglalkoztak az
"ars moriendi", a halál méltó megélésének a művészetével. Hogyan lehet
megmenteni a modern, városi ember lelkét -- mit visz el a lélekből, ha
eltávolítjuk tudatunkból a létezés nagy mozzanatait: a születést és a halált?
-- A városi és a vidéki életmód különbözőségéből adódóan nyilvánvalóan
eltérés mutatkozik a halálélmény elfogadásában is.
-- A különbségek egyre inkább összemosódnak. A vidéki ember is kezd eltávolodni,
elutasító lenni. A falusi emberek életébe nem is olyan régen még magától
értetődően beletartozott a halál -- ma azonban már ők is eltávolítják,
kórházba küldik szeretteiket. A modern ember súlyos problémája, hogy nem
tud szembenézni a halállal. Pedig nem is olyan régen még természetesen
tartozott bele az életébe, hogy minden megújul -- és minden elmúlik. Az
éves ciklus segített: a fűtől kezdve a gabonáig minden elpusztul és minden
újraéled. Az állatok születése, halála természetes volt -- persze más élmény
a háztáji állattartás és mást jelent a nagyüzemi. Régebben már a kisgyermeket
is szocializálták a halálra. Az egész életük erről szólt: megszületünk,
felnövünk, megöregszünk, meghalunk. A mindennapi imában is benne volt --
ezt tanultuk anyáinktól. A hit gyöngülésével, az anyagiak előretörésével
a ráció uralma, a tudományok prioritása következett be. Hitünket, korábbi
szemléletünket felcseréltük a tudománnyal, amelytől többet vártunk, mint
amennyit reálisan nyújtani tudott. A ráció századában rá kellett döbbenni,
hogy éppen a tudomány az, ami meglepően keveset tud mondani az alapvető
emberi élményekről: a szeretetről, a félelemről, a halálról. A tudomány
hallgat, vagy csak a felszínt boncolgatja.
-- Mennyire tekinthető természetes magatartásnak az, hogy elfogadjuk
a haláltudatot? Hiszen ha körülnézünk az állatvilágban, akkor azt is láthatjuk,
hogy az állatok gyakran nem érhetik meg a "bölcs belenyugvás" után következő
természetes halált, hanem mindig történik valami "üzemi baleset": a táplálékláncból,
predációból adódóan ritkán adatik meg az állatnak a felkészülés, az elvonulás
lehetősége. A halálfélelem is nyilván összetett, több élményből táplálkozó
dolog.
-- Félünk a test csonkolásától, torzulásától, szétesésétől, félünk az elszakadástól,
az izolációtól, a földtől, az égetéstől, van, aki a férgektől iszonyodik
-- a halálfélelem számtalan dologra vezethető vissza. Vannak persze szélsőséges
esetek: ilyen például a mártíromság, amikor a halál megkönnyebbülést, átlépést
jelent. Ilyenkor az egyén nem érzi a testet fenyegető veszélyt, halálfélelme
szinte nincs. A halálfélelem és a haláltudat azonban két különböző dolog.
A halálhoz való viszonyulásunknak van ösztönös, érzelmi és tudati része.
Csak az ember tudja, hogy halandó, de még az ember is hárítja. Tudati szinten
hosszú ideig nem akarunk tudomást venni róla, az érzelmek is elutasítják
-- a tudattalan nem ismeri a halált. A halálfélelmet igen, de az a testnek
a féltése. És talán a tudattalan tudja -- mert a tudattalannak is van tudata
--, hogy valójában nincs is halál. Hiszen a következőről van szó: amikor
a test bekerül a földbe, lebomlik -- ezt nevezzük entrópiának; aztán átalakul
egy másik szervezetté -- ez a kontraentrópia. Amikor az emberi szervezet
a földbe kerül, szétbomlik: ásványi létbe kerül, aztán növényi, állati
létbe... Csak a mi emberi, szűk tudatunk szerint pusztul el a test; pedig
valójában nem elpusztul, hanem átalakul, a természet törvényei szerint.
-- A koporsós temetésnél legalábbis így működik a dolog...
-- A hamvasztásnál is így volna, ha mi nem tennénk urnába a hamvakat. Keleten
azért hamvasztanak, hogy a test hamarabb visszakerüljön a nagy körforgásba:
tűz, víz, levegő. Vagy kiteszik, hogy a madarak minél hamarabb szedjék
szét. Mindegyik rítus ugyanarról szól: visszajuttatni a testet a körforgásba.
A koporsós temetésnél ez hamar megtörténik s a hamvakkal is hasonló a helyzet,
ha szétszórják őket. Ha urnába teszik, egy ideig visszatartják ezt a folyamatot
-- ameddig az urna védi. Egy darabig. Ám előbb-utóbb valahogy visszakerül
a körforgásba.
-- És mi lesz a lélekkel?
-- Minden hit -- a legprimitívebb is -- valamilyen formában vallja a lélek
továbbélését. Ugyanezt mondja a tudattalan, s ugyanezt mondja a pszichológia
is, az atomfilozófia is. Heisenberg azt írja: "engem nem érdekelt Isten
léte, de a munkám során találkoztam vele". Abban a pillanatban, ahogy egy
folyamatba -- akár megfigyelőként -- beavatkozunk, a folyamat megváltozik.
Amikor mi, emberek kísérletezünk, gondolkozunk, figyelünk, attól a pillanattól
kezdve mi is benne vagyunk, akik felfogjuk és emiatt megváltoztatjuk a
folyamatot -- ez megkérdőjelezi az "objektív" létét is. A világ történései,
a kozmosz és ami bennünk történik: azonos képlet szerint összefoglalhatóak.
A kozmosz törvényei vannak bennem is -- ezt mondja a keresztény tanítás,
amikor azt írja, hogy Isten a saját képmására teremtette azt embert.
Ha a különböző korok kultúráit nézzük, szimbolikus kódrendszert találunk
és ha ezt dekódoljuk, mind ugyanarról beszél: hogy nincsen halál. Amikor
a kereszténység kimondja, hogy "hiszek a test föltámadásában", a természettudományos
neveltetésű ember máris kételkedni kezd, mert hogyan, mikor, milyen életkorban,
milyen formában fog feltámadni az a test? Nyilvánvaló, hogy ezt a gondolatot
szimbolikusan kell elképzelni. Képes beszéd. Míg nem juthat a tisztaságba
s fénybe a lélek, égeti a bánat, szomorúság. Ezt ábrázolta a kereszténység
tűz, katlan formájában -- megint ott vagyunk a szimbólumoknál. Az ember
annyit képes a fényből felfogni, amennyire önmaga világos és a fényhez
tud közelíteni.
-- Úgy tűnik, egyre kevésbé tudunk képekben beszélni és gondolkodni.
Mondhatjuk-e, hogy nálunk a halottkultusz ma már csak csökevényes, sőt,
gyakran mulatságos formában létezik? Gondolok itt az amerikai teadélután-temetésekre,
a kimerevedett, lélektelen búcsúztatásokra.
-- A temetés rituáléja szimbólumokra épült a legkülönbözőbb kultúrákban.
Mi ezeket hajlamosak vagyunk degradálni és túl egyszerűen magyarázni. Az
egyiptomi bebalzsamozás mögött is sajátos bonyolultságú halottkultusz rejlik.
Minden kultúra a saját képi nyelvén, a saját hitének megfelelően fogalmaz.
Ha valamelyik kornak, kultúrának a halottkultuszát akarjuk tanulmányozni,
nem elég, ha a külsőségeit próbáljuk megérteni. Ismerünk olyan törzsi szokást,
amikor az anya megeszi halott gyermekét -- ez első hallásra elfogadhatatlan,
borzasztó. De hát nem jobb helyen van újra benne? Hiszen a testének a része
volt... És a kereszténység is ismeri ezt a gondolatkört, hiszen mi is "Krisztus
testét" vesszük magunkhoz, esszük meg. Ez a nagy Unio Mistica -- az evés,
a bekebelezés misztikája --, csak belénk verték, hogy ez szörnyű dolog.
Aztán azt állítják: a halottakkal ne lépjünk kapcsolatba. Pedig akkor minden
katolikus mise szellemidézés: beszélünk a szentekkel. Ugye, így már más
a megközelítés?
Régen a halottnak méltóságot adott a gyász szertartása. Megvolt a díszes,
szép rituáléja a búcsúzásnak, a temetésnek -- a család és a barátok végezték.
A ház is gyászba öltözött: a tükröket letakarták, az órákat megállították,
az ablakokat elfüggönyözték. A "lélek tükrét", a szemet pénzzel zárták
le -- ez volt az utolsó váltság díja. Ma a halott körüli foglalatosság
foglalkozássá vált, a gyászszertartás is inkább csak elválaszt a halottól;
búcsúra, elmélyülésre nem ad módot.
-- A városi lét pedig tovább színezi a problémát: a születés és a halál
látványát kórházak rejtik el, túlzsúfolt temetők, beton és művirágok között
elvész a halál méltósága... Ma már mást jelent az embereknek a föld is,
mint régen -- a városi ember nem is találkozik vele, hiszen a betonréteg
elszigetel minket a földtől.
-- A falusi embernek a föld megnyugtató, a mai városi embernek viszont
idegen. A földes kéz "piszkos". Ezt a kórosan nagy tisztaság-kultusz, a
túlzásba vitt higiénia is okozza. A földet pedig már annyi dologgal mérgeztük,
hogy ez a föld már nem az a föld, ami az édes anyaföldet jelentette. A
napfény ellenséges, a vizeket fertőzzük, a levegő mérges gázokkal terhelt
-- ugyan miféle kultusz jöhet létre olyan helyen, ahol a föld, a nap, a
víz és a levegő már nem egyértelmű értéket képvisel? A sír őriz valamit
az emlékekből ott, ahol még van halottkultusz. A zárt közösségekben élő,
a természethez közelebb álló emberek hagyományaikban, szokásaikban olyan
védekező, felkészítő erőket őriztek, amelyek segítették feszültségmentesebbé
tenni a halálhoz való viszonyukat. Az, aki nem talál kapaszkodókat, szembesül
a hiánnyal: üres lesz, nyugtalan lesz. Kell az iszonyatosan hangos zene,
hogy ne hallja meg a belső hangot, ne szembesüljön a belső ürességgel.
Rohanni, pótszereket használni, pénzt szerezni, váltani, váltani, váltani
-- helyeket, szokásokat, szerelmeket. Az érzelem elutasítva, a tudattalan
pedig követeli magának a helyet. A hit gyengül, a természettudományosan
gondolkodó ember az esetek többségében nem tudja egyeztetni a világképével.
Az archaikus tudattalan, a kollektív tudattalan és a személyes tudattalan
is érzi a hiányt. És a rációt el lehet bódítani a rációval, hiszen az ész
csak azt hajlandó elfogadni, amit bizonyítani tud. Ehhez szoktattuk magunkat:
statisztika, kimutatás, mérhetőség. És egyszer csak rájövünk: ez nem ad
értelmet az életünknek.
-- Léteznek archaikus alap-magatartásformák, amelyekről könyvében, az
"Ideje meghalni" című műben is olvashatunk. A kétféle viszonyulás a halál
elfogadása illetve az iszonyodó elutasítás, amely -- úgy tűnik -- független
történelmi kortól, életkortól és intelligenciától. Vajon milyen személyiségjegyek
vagy milyen életút determinál valakit arra, hogy abban az adott helyzetben
és pillanatban melyik útra fog ráállni? És ha elhatározom, hogy melyiket
szeretném követni, mit tehetek ezért?
-- Olyan egyszerű... haláltudattal kell élni! Az elfogadást segíti a tudatos
készülődés is. Erdélyben a halotti lepedőt egész életen át hímezték, a
zsidók a nagy ünnepeken halotti ruhát viselnek, a felkészítésnek számtalan
módját őrzik a különböző vallások. A vallásos hit amúgy is segíti az elfogadást.
-- "Amilyen a rítus, olyan a közösség" -- írja Bretter György kolozsvári
filozófus.
-- Elvesztettük rítusainkat. Amíg a háznak volt gyászruhája, az asszonyok
hímezték a gyönyörű lepedőt, ápolták a haldoklókat -- e két mágikus esemény,
a születés és a halál, az anyaföld, a méh -- mind nőnemű dolgok, a nők
tehát amúgy is közelebb állnak ezekhez a szférákhoz. A szobában ott állt,
minden évben frissen kivasalva a ruha, amelyben temetni fognak... Már a
kicsi gyerek is abba nőtt bele, hogy bármelyik pillanatban jöhet a halál.
Ez nem azt jelentette, hogy túlzottan féltek tőle, csak annyit, hogy készenlétben
álltak. A kisgyerekeket is elvitték a temetésre, hiszen maga a temetés
gyönyörű rítus volt, ahol minden mozzanat az elválást segítette. A búcsúztatás
valóságos pszichológiai levezetése a siralomnak, a gyásznak.
A különböző koroknak és kultúráknak megvolt a megfelelő halál- és gyászrítusa
és pszichológiai feldolgozásmódja. Ma kórházi körülmények között, elszigetelve,
teljes magányban kell megküzdenünk ezzel a pillanattal. A mai ember --
gyengülő hitével, természettudományos gondolkodásával -- keresi az utat,
hogyan tudná elfogadni és feldolgozni a halál problémáját. A mi dolgunk
keresni és megtalálni az új rítust, ami segít kifejezni és megérteni élet
és halál kérdését. Azt a rítust, amely a mai társadalom sajátja lesz.
Készítette: Mirtse Zsuzsa
|
|
Bezdán Györgyi
Gondolatok a városból
Nomád városhasználók 2
"Nomád városhasználónak tekinthető bárki, aki
a természet maradványait kívánná használni a városon belül. Mindenki, aki
csak sétálni akar egy kicsit, vagy leülni egy parkban, vagy egy anyuka,
aki a gyerekét akarja levinni játszani. Mindazok, akik nem valamilyen intézményi
szolgáltatást kívánnak igénybe venni. Tehát időlegesen bárki lehet nomád
városhasználó."
A cikk előző része (Cédrus 1999/4) különböző
társadalmi csoportok és élethelyzetek szempontjából próbálta "feltérképezni"
Budapest közterületeit.
Ugyanabban és mégsem ugyanabban a városban élünk, mint embertársaink.
Leggyakrabban jól megszokott útvonalakon mozogva éljük mindennapjainkat,
elfogadva a rendszer adta, előre kész lehetőségeket. Egy környezeti nevelési
gyakorlaton egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy vegyük fel a kabátunkat,
majd vegyük le, majd megint vegyük fel, s még néhányszor. Ezután irányították
rá a figyelmünket, hogy mindannyiszor ugyanúgy végeztük el ezeket a mozdulatokat.
Beidegződnek mindennapi gesztusaink, sőt gondolataink is, ritkán vagyunk
képesek új dolgokat észrevenni. Meglepődünk, ha a szemünk feltéved egy
ezerszer látott bérház legfelső emeletére, és észrevesszük, milyen csodálatos
díszítése van. De erre ritkán adódik lehetőség, ilyenkor általában jön
a busz vagy félre kell ugrani egy autó elől és a dolog elfelejtődik. Budapest
olyan, mint a Shakespeare-i színház, ahol a maga korában a mozgás és díszlet
nem vonta el a figyelmet a szövegről; a pesti bérházakat még abban a hiszemben
építették, hogy lesz az embereknek idejük felnézni rájuk.
Az emberek kiszorultak a város köztereiről és átadták helyüket a nem ott
lenni kívánó, csak azon áthaladni akaró forgalomnak. (A forgalom lényege
éppen az, hogy valaki nem akar ott lenni, ahol éppen van.) Ennek érdekében
Budapestre rá kellett erőszakolni egy megtanulhatatlan egyirányú utca-
rendszert, hisz az utcák nem ilyen tömegű forgalom elviselésére készültek.
A tendencia az, hogy egyre gyakrabban a sétálni kívánók kényszerülnek fedél
alá, mert a gépkocsik kiszorítják őket az utcákról. Így jön el a bevásárlóközpontok
virágkora.
Elkeseredett harc folyik a helyért, a parkolás is egyre nagyobb gond. Ügyeskedők
már a mozgássérülteknek járó parkolási engedélyeket is hamisítják. A tehetősebb
városiak agglomerációba menekülnek, és a város életünk színhelyéből hivatali,
bank-, bevásárló- és kulturális központtá változik. Ugyanakkor egyes belvárosi
kerületek elszlumosodásának vagyunk tanúi. A Belvárosban élők kénytelenek
elszenvedni a katasztrofális levegő- és zajszennyezettséget.
Milyennek látnám ezt a várost, ha mondjuk madár volnék? És milyen lehet
a gyermekek szemével? Vagy az idősek szemével? Mozgássérültek szemével?
A városi tér nincs tekintettel azokra az igényekre, amelyek nem hoznak
üzleti hasznot. Pedig sokan élünk itt együtt, köztünk olyanok is, akiknek
az igényei több empátiát igényelnének a többségtől.
Ha
kerékpárral járunk, megint csak egész más arcát mutatja a város. Felfedezünk
sok olyan útvonalat, amin azelőtt sohasem jártunk és visszakapunk valamennyit
mozgásunk szabadságából. Akár a megállás szabadságát is. Mert jó lenne
néha megállnunk és tudatosítani az itt és most megismételhetetlenségét.
Egy franciaországi közösségben például harangszó jelzi napjában háromszor,
hogy mindenki álljon meg egy pillanatra, hagyja abba, amit éppen csinált,
és meditáljon pár percet. A technika teremtette látszat valóság egyre
ezek ellen a megfigyelések és tudatosítások ellen dolgozik. Valószínűleg
legtöbbünk már nem tudná megmondani, merre van kelet, merre nyugat.
Vagy esetleg hogy milyen fázisában van épp a Hold, dagad-e avagy fogy.
Egyórányi tévénézés, vagy pláne internetes szörfözés után az ember csodálkozva
néz körül a valós világban: momentán itt vagyok, de ez nem lényeges,
hiszen lehetnék bárhol másutt is. És őrületes utazásokba kezdünk, mindenki
Korzikára, Mallorcára, Korfura indul vakációzni. De mi értelme van ennek,
ha soha, sehol sem tudjuk értékelni a jelen pillanatot?
Hajléktalanok
P. bácsi a Dózsa György úti hajléktalanszálló "fapados" részlegén tölti
az éjszakáit. Derűs, mosolygós kis emberke. Nem nagyigényű, örül, ha szokásos
útvonalát végigjárva üres üvegeket talál a kukákban. Arrafelé már ismerik
és szeretik, gyakran adnak neki ennivalót is. Nyáron is bejár a szállóra,
kint nem biztonságos, elvághatják az ember nyakát.
A város egyre jobban elveszti emberi arculatát. Elenyésznek, megszűnnek
azok a terek, amelyek az emberek kellemes ott-tartózkodását biztosítanák.
A város mindenestül elüzletiesedik, minden szolgáltatásáért megsarcol.
Akinek pedig nincs pénze, annak helye sincs többé ebben a városban. A hajléktalanok
fokozottabban érzik, mindennap megtapasztalják ezt. Ugyankkor kénytelenek
a közterületeken tartózkodni, mert nincs otthonuk, és pénzük sincs, hogy
a város szolgáltatásait megfizessék. A városból fokozatosan eltűnnek azok
az üzleti szempontból érdektelen területek, mint amilyenek a parkok, egyszerű,
olcsó étkezőhelyek, amelyek az ottlét terét alkothatnák. A városi forgalom
egy részét az tartja mozgásban, hogy nincs hol megállni, nincs hol leülni,
vagy várakozni. Az autóforgalmat jelentősen megnövelik a csupán parkolóhelyet
kereső autók. A BKV- járműveken utazó elhanyagolt, ápolatlan emberek, akiktől
az utazóközönség irtózva tart távolságot, kizárólag melegedési céllal ülnek
ott, ugyanis nincs hol megmelegedniük máshol.
Ostobán gazdálkodunk a városban a térrel. Normává válik az állandó mozgás
-- tulajdonképpen értelmetlenül.
Eddig csak a gyerekes anyukák és a kutyatulajdonosok marakodtak a rendelkezésre
álló kevéske zöld felületért, most már belépett a hajléktalanok serege
is. A hajléktalanok jelenléte állandóan azt az üzenetet közvetíti a társadalomnak,
hogy az egyén nincs biztonságban: veled is megtörténhet. Ezen kívül a bennünket
körülvevő tér elembertelenedésének is indikátorai. A hajléktalanok tábora
rendkívül heterogén. Tulajdonképpen a hajléktalanság fogalma is vitatható.
Aki albérletben lakik, az potenciális hajléktalan, hiszen ha elveszíti
az állását, és nem tudja tovább fizetni a lakbért, percek alatt az utcára
kerülhet. A hajléktalanok térbeli kirekesztettsége a társadalomból való
kirekesztettséget jeleníti meg.
Ferge Zsuzsa "Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből" c. könyve
1986-ban óvatosan, de határozott hangon figyelmezteti a magyar társadalmat,
hogy a szegénység hamarosan újra fel fogja ütni a fejét. Akkor még kevesen
gondoltak arra, hogy hajléktalanok és koldusok tömege fogja ellepni Budapestet
néhány éven belül.
A hajléktalanok között van egy réteg, a "(vad)csövesek", amely teljesen
berendezkedett a "rideg" életmódra, s nem is kíván változtatni rajta. Ezek
az emberek soha nem mennek be még a fapadosra (egyéjszakás melegedő) sem,
s nem nagyon fogadják el az utcai szociális munkások segítségét sem. Iványi
Gábor Hajléktalanok c. riportgyűjteményében egyik beszélgetőtársa elmondja,
hogy ő el sem tudná képzelni az életetét egy házban. Nem bírja megérteni,
hogy az emberek egész életüket a négy fal között éljék le, s azért törjék
magukat, hogy fizessék a rezsit.
Akinek nincs fedél a feje fölött, aki nem tud tisztálkodni, pihenni, az
elveszíti munkaképességét és társadalmi kapcsolatait. A főváros mégis vonzza
a nincsteleneket, mert itt még a szemétből is meg lehet élni. Vannak, akik
városszéli elhagyott telkeken építenek kunyhót maguknak, talált anyagokból.
Ez a jelenség majd minden nagyvárosban megtalálható. Kőbányán van egy barlanglakás
is, egy szobányi üreg, ahova beköltöztek a hajléktalanok. Egy hajléktalan
nő elmeséli, hogy a tízemeletes házakban legfölül van egy kis tér, amit
senki sem használ, az jó alvóhely. Ugyanő számol be egy üres ház kisajátításáról
is: huszonöt hajléktalan elfoglalta, kissé rendbe hozta, víz és villany
nélkül éltek ott hónapokig.
Iványi Gábor interjúiból:
-- Mennyit kell kukázni, hogy annyi pénzt találjon, amennyi egy napra
elég?
-- Rengeteget. Hatalmas útvonalat kell bejárni. Nekem az útvonalam a Mechwart
ligettől a Rózsadombig, le egészen a Pasaréti térig és még onnan is tovább.
A terület fel van osztva körzetek szerint. Ha rajtacsípem a kedves havert,
hogy az én körzetemben egerészik, jogom van lenyomni.
-- Mit csinál, aki nem jutott be a menhelyre vagy kikergették a pályaudvarról?
-- Többnyire megy. Egyfolytában menni kell, mert különben tényleg megfagyunk.
Éjjel nem szabad aludni. Olyan nincs, hogy nagyon elfáradtam. Ha élni akar,
nem fáradhat el. Én is betegen, fájós lábbal meneteltem három éjjel. Utána
a Széna téren aludtam, akkor is mínuszok voltak, de nem mínusz húsz, hanem
csak mínusz nyolc. Abban már lehet aludni. Padon. Belebújtam a kabátomba,
aludtam. Zsuzsa mama őrizte az álmomat.
Menni kell, menni kell. Próbálkozik az ember, hogy egyik kapualjból ki,
a másikba be. Háromszor, négyszer, ötször elhajtják. Éppen hogy felmelegedne,
kezdene elbóbiskolni, megint jönnek, és kizavarják.
Iványi Gábor könyve utószavában felidézi a Bibliának a hajléktalanság fogalmához
kötődő részleteit »Ádám és Éva úgy dönt, a maga útját járja. Konfliktus
támad közük és az Úristen között. Az "utcára" kerülnek, vagyis az Édenkert
kapuján kívülre. (Azóta is, örök időktől fogva, a családi konfliktusok
miatt lesznek a legtöbben hajléktalanokká.) Káin és Ábel történetében két
alapvetően különböző életszemlélet bontakozik ki a szemünk előtt. Káin
el akarja keríteni megművelt földjeit, s később, amikor testvérgyilkossága
miatt átkozott, bujdosó és vándorló lesz, első fia születésekor várost
épít, hogy legalább a fia ne legyen bujdosó. Ábel egészen máshogy gondolkodik.
A pásztoremberek álmodozó és vándorló útját járja. Olyan, mint neve jelentése,
a gyorsan tovaszálló lehelet avagy búvópatak. A két életmód sohasem fér
meg egymás mellett. Káin nem fogja megérteni, hogy Ábel miért nem tud helyhez
rögzíthető tárgyakat halmozni. Ábel pedig mindig csodálkozni fog, hogy
mi szükség volt bekeríteni és feltörni a szabad legelőket.
Vajon képesek volnának-e valaha is megérteni (és még inkább megértetni
a városlakókkal), hogy mi űzi egyik-másik felebarátunkat még fagyott végtagokkal
is az újabb és újabb kékes messzeségek felé, hogy miért elégszenek meg
csupán annyi személyes holmival, ami egy madzagfülű szatyorban elfér, s
hogyan emészthető meg, hogy az Isten nem csupán azt kedveli, aki keze munkájának
gyümölcseit hivalkodva eléhalmozza, hanem azt is, aki legfeljebb azt adhatja
neki, amit tőle kapott, a derűjét, az emberségét, a szabadságát? Sőt, lám,
Káinnak azt kellett tapasztalnia, hogy inkább Ábel füstje kanyarog az ég
felé...«
|