Merítő

Az informatikai társadalom veszélyeit hangoztatók olykor sötét képet festenek a jövőről. Tápoldatban úszó agyvelő, elektronikus kimenetekkel: a jövő teljesen informatizált embere. Mások szerint a helyzet nem ennyire veszélyes, egyszerű technikai fejlődésről van szó, amely kordában tartható. Victor András kémiatanárral, környezeti nevelővel arról beszélgettünk, vajon félnünk kell-e a technika démonjától.

-- Fokozódik az "informatikai feszültség". Szerinted a jövő informatikai társadalma a Szellem vagy az őrültek háza lesz?

-- Egyre magasabb szintű, egyre komplexebb rendszerek felé halad az evolúció, egyre inkább a tudat, a gondolkodás felé. Ez az, amit Teilhard de Chardin nooszférának, szellemi buroknak nevez, amely körbeveszi az egész Földet. Ennek a kialakulása folyik. Ötmilliárd ember számítógéppel, Internettel, mobiltelefonnal valami olyan irdatlan szellemi hálót sző, amilyen soha eddig nem létezett. Erre persze mondhatjuk, hogy nem sokat nyerünk vele, mert ez is csak a terroristák meg az ügyeskedők malmára hajtja a vizet. De ezek a vakhajtások szerintem csak átalakulási betegségek. A lényeg a Föld-méretű tudati, szellemi, kulturális közösség fejlődése.

-- Egy francia filozófus, Baudrillard szerint a mobiltelefonnal mászkáló ember látványa szégyenletes és elviselhetetlen. Az ilyen ember "operacionális monádként egy zárt univerzum burkába zárja magát". Mert az információ nem azonos a szellemmel, sőt, épp az információs őrület választja le az embert végleg a szellemről.

-- Ebben van igazság, de kérdés, hogy van-e olyan határ, ahonnan a gép, a technika már inkább árt. Bartók Béla jut eszembe, akitől egyszer azt kérdezték, hogy mi a véleménye a gépzenéről.

A kérdésben persze benne rejlett a várt válasz is. Bartók ezzel szemben azt mondta, hogy nem tud erre egyértelmű választ adni, mert nem tudja, hol kezdődik a zenében a gép. Az emberi énekhang biztosan tiszta zene, mentes minden gépiességtől. A fúvós hangszer már konstruált szerkezet, de még mindig az emberi lehelet, a spiritus szólaltatja meg. A vonós hangszer már gépiesebb, ott kézzel húzom a vonót a húrokon. A zongorának komoly mechanikája van, billentyűk, emelők, rugók, áttételek; az orgona pedig már elektronikus áttételekkel működik, de mégiscsak hangszer, nem puszta gép.

És én is így vagyok ezzel. Valóban fenyeget az a veszély, hogy az információs társadalom embere technikai burokba zárja magát, egy cybertérbe költözik. De ha jobban belegondolunk, akkor a tévé, sőt a rádió is hordoz ugyanilyen veszélyt. Én úgy gondolom, hogy az ember feladata: megtanulni bölcsen használni információs-technikai apparátusát.

-- De mi a záloga annak, hogy épp a mai csúcstechnikát, a "fejlett" démoni apparátust tanulja meg kezelni az ember, ha már a tévé -- ami a pszeudo-világ-teremtésnek egy jóval alacsonyabb szintű eszköze -- is megette a nagy többséget, lásd: bárgyú tévésorozatok, háttér-televíziózás stb?

-- Az igaz, hogy sokan már a tévével sem tanultak meg okosan együtt élni: a kiszolgáltatottjaivá váltak. De én például sok embert ismerek, aki megtanult együtt élni vele, tudja kontrollálni, azon a "helyen" kezeli a tévét, ami megilleti. Kisigényű embereknél ez persze nehezen megy. Nem véletlen, hogy a mobiltelefont bunkofonnak is nevezik. Sok kulturálatlan ember technikai-hatalmi mámora: bárhonnan, bármikor telefonálhat. De hát minden újdonság magában hordozza a visszaélés lehetőségét. A telefonról egyébként eszembe jut egy történet. Egy kanadai ember meglátogatta budapesti barátját. A kanadai olyan helyen élt, ahol a tanyák húsz kilométerre vannak egymástól. Beszélgetni kezdtek, mire megszólalt a telefon. A házigazda erre felmordult: ki a fene az? A kanadai ezen elámult. Nem értette, hogy lehet valaki ideges attól, hogy megszólal a telefonja. Mert náluk a tanyán ünnep, ha csöng a telefon. Ez az ember még nincs túlterhelve kapcsolatokkal, információval, nem felületes az emberi kapcsolatok terén, mint mi, akik túlterheltek vagyunk.

-- Itt ellentmondást látok. Egyrészt ugye a szellemi burok megszületéséhez információs hálózatra van szükség, másrészt túlterheltek vagyunk e téren. Hogy fognak a terhelő típusú meg az építő típusú kapcsolatok elválni egymástól?

-- Ahhoz a magunk bölcsessége kell, hogy elválasszuk a búzát az ocsútól. Nem tudom, hogyan leszünk képesek erre a szétválasztásra, de nem zárkózhatunk el az információdömping elől. Mert ahhoz, hogy én szerves egységet alkossak egy dél-amerikai indiánnal, egy tadzsik paraszttal, az kell, hogy tudjak róluk, hogy információim legyenek a problémáikról.

-- A fokozódó információ-felhasználással mégis mintha párhuzamosan futna a hülyülés. Ha egy platóni dialógust elolvasol, megdöbbensz. Platón ezeket az ötven-hatvan oldalas, általában Szókratésszel folytatott párbeszédeket jórészt emlékezetből írta le. A mai ember arra sem képes, hogy arra visszaemlékezzen, amit tíz perccel azelőtt mondott. Platón azt mondta, a könyvek elterjedésével az emberiség elveszti az emlékezetét. Az informatikai társadalom emberének emlékezete sincs, már csak eszét vesztheti. Mondjuk az agyába ültetett chipekkel.

-- Hát igen, Platónnak igaza van, de a könyvek mégis beépültek a kultúrába, annak szerves hordozói. Én azt hiszem, hogy néhány év múlva az Internet is ugyanilyen szervesen beépült kultúrahordozó lesz. Nyilvánvaló, hogy ennek a fejlődésnek sok vadhajtása is van, de ez elkerülhetetlen. Az értelmes ember megtanul együtt élni vele.

-- Szóval a buta ember akkor is az marad, ha elektronikusan tuningolt "informatikus lakásban" él, az okos meg úgyis tudja majd kontrollálni az eszközeit. Ez nem igazán pedagógusi szemlélet, ami pedig nálad családi hagyomány.

-- Azt azért még a legelvakultabb nevelő is tudja, hogy a gyerekek alapvonásai már 3-4 éves korukra kialakulnak. Később, az általános iskolában még nevelhető a gyerek, de azután egyre kevésbé. A felnőtt már alig. De ez az "alig" nem azt jelenti, hogy "nem"! Szó sincs róla, hogy én eleve lemondanék azokról az emberekről, akikbe nem épült be a kulturális igény, csak egyszerűen tudomásul veszem, hogy az ő esetükben sok lehetőség már nincs a szellemi fejlődésre.

-- Neked mint környezeti nevelőnek más a dolgod, mint egy mai "átlagpedagógusnak". A te munkádban kicsit a "békebeli" tanár feladata köszön vissza. Ő még nevelt, nem pusztán tanított. A te munkádban szintén nagyon fontos az etikai mozzanat. Ahogy például az ökológia "fenntartható fejlődés"-fogalmában a "fenntartható" jelző etikai gyeplő.

-- Igen. A dolog ott kezdődik, hogy mit is értünk valójában fenntartható fejlődésen. Fejlődésen az emberek általában valami növekedést, gyarapodást értenek. Induljunk ki ebből. Az alapdilemma az, hogy anyagi vagy szellemi téren akarunk-e gyarapodni. Ha csak anyagi, fogyasztási és kényelmi fejlődésben gondolkozunk, akkor nem vagyunk többek, mint az állatok. Az anyagi fejlődés persze fontos, de mintha mára erre szűkült volna le a közgondolkodás. Folyton az anyagi javakról van szó. Pedig ráeszmélhetnénk már végre, hogy az ember differentia specificája a lélek. Abban kellene fejlődniük. Az anyagi gyarapodás nem lehet végtelen, hiszen a Föld véges. Az anyagi mentalitás ellenségemmé teszi a másik embert, hiszen az anyagi erőforrások végesek. A lelki-szellemi gazdagodás éppen fordítva: közösséget szül.

-- A Chardin-i nooszféra tehát lelki burok is.

-- Persze. És vannak biztató jelek is ez ügyben. Háromszáz éve senkinek sem jutott volna eszébe, hogy például világélelmezési vagy világegészségügyi szervezeteket hozzon létre. Száz éve kinek volt gondja arra, hogy szolidaritást vállaljon a dél-amerikai indiánokkal? Ma viszont sorra jelennek meg olyan szervezetek, amelyek az egész emberiséget szeretnék átfogni. Persze ez sokszor ellentmondásosan jelentkezik, de a világméretű gondolkodás megjelenése mégis nagyon fontos változás.

-- A szervezeti burok tehát megvan, ezt kéne most tartalommal feltölteni.

-- Pontosan. A szervezeti keretek hamarabb kialakultak, mint a lelki-szellemi "tartalom".

-- Ha Chardin ma élne, örülne?

-- Igen, azt hiszem.

Készítette: Végh Attila

Georg Simmel

Számtalanszor járunk kint a szabad természetben, s figyelmesebben, vagy kevésbé figyelmesen, fákat és vizeket, mezőségeket és gabonaföldeket, dombokat és házakat veszünk észre, a fény és a felhőzet ezerféle változatával együtt. De attól, hogy mindezekre egyenként felfigyelünk, sőt, ezt vagy azt esetleg együtt látjuk meg, még nem tudatosodik bennünk, hogy "tájat" látunk. Látóterünknek éppen ez az egyedi tartalma nem kötheti már le érzékeinket. Tudatunknak valamilyen új egészre, egységre kell szert tennie, amely fölötte áll elemeinek, nem kötődik sajátos jelentésükhöz, s nem mechanikus összességük. Csak ez az egység a táj.

Azt hiszem, ritkán válik világossá számunkra, hogy a táj nem azonos valamely földdarabbal, amelyen mindenféle dolog terül el s ezeket közvetlenül szemléljük. Megpróbálom néhány előfeltétele és formája alapján értelmezni azt a sajátosan szellemi folyamatot, amely mindezekből tájat teremt.

Valamilyen földsáv attól még nem táj, hogy a rajta levő látnivalók a "természethez" tartoznak -- esetleg emberi alkotásokkal együtt is, amelyek azonban beilleszkednek a természetbe --, nem pedig utcák áruházakkal és autókkal. Természeten a dolgok végtelen összefüggését értjük, formák szakadatlan születését és megsemmisülését, a történés áramló egységét, amely a tér- és időbeli létezés folyamatosságában fejeződik ki. Ha valamilyen valóságot természetnek nevezünk, akkor valamilyen belső minőségre gondolunk, a művészettel, a mesterségessel, az eszmeivel és a történelmivel való ellentétére, vagy arra, hogy az összlét képviselője és szimbóluma, s annak árama pezseg benne. A "darab természet" tulajdonképpen belső ellentmondás; a természetnek nincsenek darabjai, az egész egysége. Abban a pillanatban, amikor valamit kiragadunk belőle, az már nem minden ízében természet, mert "természet" csak ama határtalan egységen belül, az összáram hullámaként lehet.

A tájban viszont a leglényegesebb éppen az elhatárolás, valamilyen pillanatnyi vagy tartós szemhatárba foglalás. Anyagi alapja vagy egyes részei nyugodtan számíthatnak természetnek, mint "táj" azonban valamilyen -- talán optikai, talán esztétikai, de lehet, hogy hangulati -- magáértvalóságot igényel. Egyedi, jellegzetes módon kell kiemelnie a természet oszthatatlan egységéből, amelyben minden egyes darab csak átmenő állomása lehet a lét mindenek felett uralkodó erőinek. Ha tájnak tekintünk egy darab földet azzal együtt, ami rajta van, ez annyit jelent, hogy a természet egyik metszetét tartjuk egységesnek -- ami egészen idegen a természet fogalmától.

Úgy vélem, az a szellemi tett, amellyel az ember valamely jelenségkört a "táj" kategóriájává alakít, a következő: önmagában elegendő egységnek érzett zárt szemlélet, amely mégis valamilyen végtelenül tágasabbal, messzebbre áramlóval fonódik össze. A természetegész állandóan áthágja, feloldja a táj önkorlátait, s ezt a kiszakított, önállósult darabot átszellemíti a végtelen összefüggésről való homályos tudomás.

Gyakran megállapították már, hogy a tulajdonképpeni "természetérzés" csak az újkorban alakult ki, s ezt e korszak lirizálásából, romantikus beállítottságából vezették le. Úgy vélem, azonban primitívebb korszakok vallásaiban különösen mély megérzése nyilvánul meg a "természet"-nek. Csak a "táj" különös képződményének érzékelése későbbi eredmény, mégpedig azért, mert megalkotása elszakadást követelt az egységes természetérzéstől. Az antikvitás és a középkor nem érzi a tájat, végérvényes létrejöttét majd a tájképfestészet igazolja és úgyszólván betetőzi.

Az emberek, csoportok és képződmények között szövődő sokféle kapcsolatban mindenütt az a dualizmus mered ránk, hogy a rész egész kíván lenni, miközben valamely nagyobb egészhez tartozása csupán a tag szerepét juttatná neki. Létünk középpontját egyszerre tudjuk önmagunkban és rajtunk kívül, hiszen mi magunk és életművünk pusztán elemei vagyunk azon egésznek, amely a munkamegosztásban létrejött egyoldalú lényként igényel bennünket. Ugyanakkor mi magunk is lekerekítettek és önállóak akarunk lenni, s valami ilyesmit akarunk alkotni is.

Míg a társadalomban és a technikában, a szellemi és erkölcsi életben mindebből számtalan harc és felbomlás adódik, addig ugyanez a forma a természettel szemben megteremti a táj megbékélt gazdagságát, ezt az individuális, zárt, önmagával elégedett képződményt, amely ellentmondás nélkül simul bele az egész természetbe és annak egységébe. Nem tagadható azonban, hogy "táj" csak akkor jön létre, ha a szemléletben és az érzésben lüktető élet az egységes természettől elszakad, s az így keletkezett, egészen új szintre átültetett képződmény úgyszólván csak önmagától nyílik meg ismét, a határtalant fogadva be határai közé.

Milyen törvény szabja meg ezt a kiválasztást és összetételt? Hiszen amit talán egyetlen pillantással vagy pillanatnyi látóterünkön belül együtt látunk, az még nem táj, hanem legfeljebb annak anyaga -- ahogy egy csomó egymás mellé rakott könyv sem "könyvtár" még, csak akkor válik azzá -- anélkül, hogy egyetlen könyvet is hozzátennénk, vagy elvennénk belőle --, ha valamilyen egységesítő fogalom fogja át, megteremtve formáját. Csakhogy a tájat megteremtő, tudattalanul ható fogalom nem mutatható meg ilyen könnyen, sőt, elvileg talán egyáltalában nem.

A táj anyagát a csupasz természet szolgáltatja, s ez az anyag olyan végtelenül sokrétű, esetenként annyira változatos, hogy igen változóak azok a nézőpontok és formák is, amelyek ezeket az elemeket a mindenkori hatásegységgé fogják össze. Azt hiszem, úgy tehetünk szert legalább közelítő értékekre, ha a tájat a festői műalkotás formájában vesszük szemügyre. Egész problémánk megértése ugyanis a következő motívumtól függ: a táj mint műalkotás fokozott mértékben és letisztított formában folytatja azt a folyamatot, amelyben az egyes természeti dolgok puszta hatásából valamennyiünk számára létrejön a mindennapi szóhasználat értelmében vett táj. A művész a közvetlenül adott világ kaotikus áramlatából és végtelenjéből kiemel egyetlen részt, ezt egységként fogja fel és formálja meg, amely önmagában találja meg értelmét, elmetszvén a világhoz kapcsoló szálakat, hogy azokat saját középpontjában ismét összekösse -- s alacsonyabb rendű, kevésbé alapvető mértékben, töredékesebb, a határokban bizonytalanabb módon ugyanezt tesszük mi is, amikor a rét, a ház, a patak és a felhővonulat helyett most már egyetlen "tájat" látunk.

Csak ebben a perspektívában igazolódik eljárásunk, hogy a tájat világképünk kialakulásának végső alapjaiból értelmezzük. Ahol valóban tájat látunk s már nem egyes természeti tárgyak összességét, ott keletkezése közben értük tetten a műalkotást. Feltűnően gyakran hallunk tájképi hatásokkal szemben laikusokat így nyilatkozni: szeretnének festők lenni, hogy megörökíthessék a látott képet.

Számos oka van annak, hogy a mindannyiunkban meglevő művészi alkotóképesség magasabb rendű megvalósulásra talál a táj esetében, mint mondjuk emberi individuumok szemléletében. A táj, objektív lévén, bizonyos távolságot tart velünk szemben, ami jót tesz a művészi magatartásnak, s nem egykönnyen és nem közvetlenül érhető el a másik ember szemléletével kapcsolatban. Ez utóbbi esetben hat a rokon- és az ellenszenv szubjektív eltérítő mechanizmusa, a gyakorlati összefonódások, s mindenekelőtt ama eddig még kevés figyelemre méltatott előérzet: mit jelenthetne nekünk ez az ember, ha életünk egyik tényezője volna. Nyilvánvalóan igen homályos és összetett érzésekről van szó, de úgy gondolom, részük van abban, ahogy akár a tőlünk legtávolabb álló individuumot is szemléljük.

A táj képéhez viszonyítva tehát nehezebb erre a nyugodt távolságtartásra jutni az ember képével szemben. Hozzájárul ehhez az is, amit nem tudunk másképp leírni, mint hogy az utóbbi a művészi megformálásnak ellenáll. A táj elemeit tekintetünk hol ilyen, hol olyan csoportosításban foghatja össze, e csoportok között sokféleképpen eltolódhatnak az egyensúlyok, változhat a középpont, s változhatnak a határok. Az ember viszont mindezt maga határozza meg, saját erőivel a saját középpontja körül hozta létre a szintézist, s ezzel egyértelműen körülhatárolja magát. Ezért már természeti megjelenésében is a műalkotáshoz közelít, s ez lehet az oka, hogy kevésbé gyakorlott tekintet egy személy fényképét még mindig könnyebben összecserélheti a róla készült portréval, mint a tájfényképet egy tájkép reprodukciójával.

Táj akkor jön létre, amikor természeti jelenségeknek a földfelszínen kiterjedt egymásmellettiségét sajátos egységgé fogjuk össze, amely eltér attól, ahogyan az okságilag gondolkodó tudós, a vallásosan érző természetimádó, a teleológiai irányultságú szántóvető vagy stratéga ugyanezt a látóteret átfogja. Ennek ez egységnek a legjelentősebb hordozója valószínűleg az, amit a táj "hangulatának" nevezünk. Mert amint az ember hangulatán azt az egységes valamit értjük, ami tartósan vagy éppen most megadja egyes lelki tartalmainak színezetét, miközben maga nem egyedi, gyakran nem is mutatható ki valamelyik részletben, s mégis az az általános, amelyben mindezek az egyediek most találkoznak -- nos, ugyanúgy hatja át a táj hangulata valamennyi elemét, gyakran anélkül, hogy bármelyik részlethez kapcsolhatnánk. Nehezen leírható módon mindegyik részlet osztozik benne, de ő maga nem áll sem e részleteken kívül, s nem is belőlük tevődik össze.

A táj hangulatának elhelyezésével kapcsolatos sajátos nehézség mélyebb szinten a következő kérdéssel folytatódik: mennyiben alapozza meg a tájhangulat önmagát objektív módon -- hiszen mégiscsak lelki állapot, s ezért kizárólag a szemlélő érzésreflexében, és nem a tudat nélküli külső dolgokban lakozhat? S ezek a kérdések a bennünket tulajdonképpen érdeklő problémában keresztezik egymást: a hangulat ugyanis egyik, vagy talán a lényeges mozzanata annak, hogy részek egységesnek érzett tájjá álljanak össze -- de miként lehetséges ez, hiszen a tájnak csak akkor lesz "hangulata", ha egységnek látjuk, s nem korábban, amikor még csak szétszórt részek puszta összessége?

Nem lehetséges vajon, hogy a táj hangulata és szemléleti egysége valójában egy és ugyanazon dolog, csupán két oldalról tekintve? Vajon nem lehet, hogy mindkettő ugyanaz, csupán kétféleképpen kifejezhető eszköz, amelyek segítségével a szemlélő lélek az egymás mellett lévő részekből éppenséggel tájat hoz létre, ezt a mindenkori meghatározott tájat?

Ezáltal fény vetül az imént említett homályos problémára: milyen jogon számít a táj, vagyis lélekkel nem bíró természeti dolgok komplexuma minőségének a hangulat, ez a kizárólag emberi érzésfolyamat? Illuzórikus volna ez a jog, ha a táj valóban csak fák és dombok, vizek és kövek egymás mellettije volna. De már maga a táj is szellemi képződmény, puszta külsőségekben soha nem tapinthatjuk, nem találkozhatunk vele, csak a lélek egységesítő ereje révén él mint az adottnak és teremtésünknek semmiféle mechanikus hasonlattal ki nem fejezhető összeolvadása...

Georg Simmel:
Velence, Firenze, Róma
(Atlantisz -- Medvetánc, Budapest, 1990) alapján.

Juhász-Nagy Pál

Simmel előző írása szerint az emberi szellem behálózza-átszövi természeti környezetét. A tájat ennek eredményeként létrejövő, a kint-bent viszonyán egyensúlyozó tüneményként értelmezi.
Juhász-Nagy Pál alábbi írása az ökológia szigorú tudományos kategóriáit használva beszél -- nem kevésbé emelkedett módon -- ugyanerről a jelenségről: a táj esztétikai minősége mögött meghúzódó természeti törvények komplex szellemiségéről.

Az érzékelhető világ telis-tele van az analógiásan izgalmas struktúrák, mintázatok sokaságával. Gondolhatunk most a képzőművészetek gyönyörűséges példáira, az ornamentika, az iparművészet sokféle fajtájára, vagy akár olyan, még köznapibb esetekre, mint egy lakberendezési szituáció stb.
Ám ezúttal játszhatunk is! Játszhatunk például színes korongokkal, üveggolyókkal, különböző tárgyakkal, és igen sokféle és hasznos-termékeny grafikus játék eszelhető ki alkalmas személyi számítógépeken is.
Mi ezekben a példákban -- s oly sok másban -- az igazában közös? Mindegyikben szerepel az annyit emlegetett gazdagság, kissé általánosabban: egy jelkészlet mibenléte (például: hányféle tárgyat kell a lakberendezésnél elhelyezni? Hányféle színt, formát stb. használ az illető művész?). Mindegyikben szerepel a gyakoriságelosztás, "leltár": miből mennyi van (például adott kártyacsomagban adott lapféleségből hány darab van?). Végül mindegyikben szerepel a tényleges "elrendezés", az a biztosan legérzékenyebb strukturális, ill. mintázati helyzet, ami valamilyen aktuális "végeredményt" megad. (Például: a lakberendezésnél hová kerülnek az egyes tárgyak?)

Belátható, hogy e három fő jellemző (jelkészletek -- gyakoriságok -- elrendezések) kölcsönös értelmezése minden mintázati elemzésnél jelen van. Belátható az is, hogy e kölcsönös értelmezés olyan fajtájú "szellemi közös nevezőt" biztosít, ami egyrészről megvilágíthatja a "sokféle sokféleség létezik" állítás elsődleges tartalmát (pl. azért, mert eleve sokféle jelkészlettel van dolgunk); másrészről még további példák sokaságát is indukálhatja. Egy-egy szöveg, partitúra stb.: egy-egy jel-struktúra. Ha például azt mondjuk, hogy "Shakespeare nyelve különösen gazdag", vagy azt, hogy "Mozart legtöbb műve a kompozíciós meglepetések tárháza", akkor nagyjából sejtjük: mire vonatkozhatnak ezek, vagy az efféle állítások. (E sorok írójának személyes krédója különben is az: egy "vadvirágos tarka rét" kompozíciója semmivel sem kevésbé "metafizikus", mint egy jeles műalkotásé. A reláció megfordítása: szabadon vitatható.)

Ha tűnődni kezdünk a kompozíció fogalmán megfontolva, hogy maga a fogalom a "con-positio" (az együttes, a kollektív pozícionáltság) szóösszetételből származik, elég könnyű felismerni, hogy bármely kompozíciónál -- a vadvirágos rét esetében is --, a lényeg az, hogy a külön-külön vett jelek egymáshoz képest vajon milyen "helyzeti relációkban" ragadhatók meg. Következésképpen bármely kompozíciós elemzés csak strukturális illetve mintázati elemzés lehet. Még közelebbről, ha az ökológus "fajösszetételről" beszél, akkor ezen legfeljebb gyakoriság-eloszlásokkal kapcsolatos -- texturális -- összefüggést érthetünk (kb.: miből mennyi van jelen). A kompozíció ennél mindig a strukturális tartalmával több. (Ha lekaszáljuk a rétet, majd a szénát szétválogatjuk s lemérjük, akkor ezzel a művelettel valamilyen fitomassza-eloszlást kapunk, de semmit sem tudhatunk meg arról, hogy milyen is volt a rét "eredeti mintázata").

Az említett fogalmi kontrasztok kiemelésére, vagy a további mondandók megelőlegezésére, vegyük szemügyre a mellékelt három ábrát, amelyen látható: a fiktív-szimbolikus komponensek gyakoriság-eloszlása azonos, de a komponensek "elrendeződése" más és más. A gyakorlott terepember "Gestalt-látásmódja" általában felismeri: a Természet mely elrendezéseket "kultivál", melyeket nem (bár e téren is a gyönyörűséges meglepetések szinte kimeríthetetlenek).

Mindeddig a tárgyalás törekvései elsősorban a faj/egyed sokféleséget tartották szem előtt. Immár gyanítható: több szempont is indokolja az általánosítás, a kiterjesztés szükségletét.

A legegyszerűbb, látszólag praktikus indok az, hogy az élővilág elég sok tagjánál elvileg lehetetlen az "egyed" megkülönböztetése (számos edényes növény például csak klónokban, vegetatív monokormonokban, pl. zsombékokban létezik). Még fontosabbak és bonyolultabbak azok a szempontok, amelyek felhívják a figyelmet: a diverzitás ne csak "önmagában", hanem más alapjelenségekkel együtt is vizsgáltassék, méghozzá úgy, hogy a kölcsönös értelmezés feltételei biztosítva legyenek. Még további és lényeges szempontokra világít rá a téridő-dinamikus szemlélet kiemelt fontossága. Konkrétebben az, hogy ne csak a diverzitás-változás legyen elemezhető, hanem a diverzitás struktúrák változása is.

Két fő kérdés szorul némileg alaposabb vizsgálatra (ezúttal inkább csak célzásokra, sejtésekre korlátozódva). Az egyik ez: mit jelenthet az az állítás a biológiában, hogy "sokféle sokféleség létezik"? A másik: ebben a sokféleségben vajon hogyan értelmezhető az ökológiai diverzitás fogalma?

Ami az előbbi kérdést illeti: gyanítható, hogy néhány egyszerűbb célzás már bonyolultabb összefüggéseket is közelebb hozhat. Belátható, hogy az "alakgazdagság", a "formakincs" terminusok főleg a morfológiai sokféleség különböző válfajaira reflektálnak. Az összehasonlító különbségeket hol könnyebb, hol nehezebb ténylegesen vizsgálhatóvá tenni. Viszonylag egyszerűbb egy afféle kijelentés tartalma, hogy például az orchidea-félék családja jóval nagyobb alakgazdagsággal rendelkezik, mint, mondjuk, a szittyófélék családja. Bonyolultabb s igényesebb esetekben már a többváltozós elemzések eszközeire szorulunk -- erre utal például Atkin egyik könyvének a puszta címe is: a "sokdimenziós ember".

Ám észreveendő: a morfológiai sokféleség mellett beszélhetünk az élővilág epidemiológiai, élettani, biokémiai, genetikai, vagy másfajta sokféleségéről is. A "biodiverzitás" ilyen sui generis sajátságát a "diverzitási szimultáneizmus" kifejezés tömörítheti.

Ráadásul: ez a szimultáneizmus eleve több, vagy egyenesen sokszintűnek képzelendő el, például úgy, ahogyan a ma újra intenzíven vizsgált genetikai diverzitás vonatkozhat lokuszokra, génekre, allélekre, kromoszómákra stb. is. A morfológiai diverzitás hasonló jellegű, hisz' a sejt-organellumoktól a szervekig igen sokféle "alapegység" választható a gazdagság--gyakoriság--struktúra hármasságának valamilyen értelmezésére (a különböző tulajdonságok hierarchiájáról most nem is beszélve). A genetikai diverzitás kapcsán viszont nem csak a gén--fén kettősségre kell gondolnunk (azaz arra, hogy adott gén hogyan lehet felelős egy genetikai sajátság megjelenéséért), hanem a diverzifikáció különleges fontosságára is (például arra, hogy a nemesítő hogyan -- mondjuk, mutagén kezeléssel --, állítja elő azt az elég diverz matériát, amelyből a további szelekciós válogatás történik).

Rátérve a második főkérdésre: vajon ez a szimultáneizmus hogyan értelmezhető a szünbiológiai diverzitás viszonylatában? Vajon ez az utóbbi miért, miben annyira fontos? E korántsem könnyű kérdések jelen közelítésében kézenfekvőbb előbb néhány "kontrasztos konkrétum" csapását követnünk, s csak aztán figyelnünk az "absztraktabb általánosítások" egy részére.

Egyelőre a "diverzitás" szót csak elég elnagyoltan használva, kiemelhető például a következő három összehasonlító feltevés:

a) a középhegységi társulások-közösségek diverzitása általában kisebb, mint az analóg magashegységieké (pl. egy mátrai-tátrai gyep összevetésénél);

b) a trópusi közösségek diverzitása általában jóval nagyobb, mint a mérsékelt égövieké;

c) a "rontott" (degradált) közösségek diverzitása általában jóval kisebb, mint az eredeti-intakt (természetközeli) közösségeké.

Miért feltűnően nagy a diverzitás a magashegységekben? -- kérdezték már többen.

Az elsődleges válasz -- noha rengeteg részletbonyodalmon átugrik -- viszonylag egyszerűen is megadható. A magashegységekben (mondjuk, kb. az erdőhatár körül) a geomorfológiai formakincs gazdagsága, az igen kontrasztosan ingadozó időjárási viszonyok stb. az "életteret" olyan sok és sokféle "élőhelyre" (speciális, konkrét "zugolyra") tagolja fel, ami nemcsak aktuálisan kedvez a nagyobb fokú biológiai diverzitás kialakulásának, hanem elég hosszú időtávon -- például az izolációs fajképződés sokféle lehetséges módjával -- új (endémikus) elemek evolúciós képződésének is. Elképzelhető, hogy ez a széttagolódási effektus az üledékes kőzeteken (mészkövön, dolomiton) még inkább érvényesül, mint, mondjuk, a vulkánikus kőzeteken; részben a még nagyobb formakincs, részben a kőzetek még intenzívebben kontrasztos energia-háztartása folytán.

Az is elképzelhető, hogy ez a fajta szétdaraboltság, konkrét zugolyképződés még intenzívebb a trópusi tájak egy jó részén. Nem csupán a fiziognómiailag is összetett esőerdőkben, hanem például a trópusi tengerek bonyolult korall-konfigurációinak térségében is. Itt különösen megcsodálhatjuk a jelkészletek bőségét, azt a rengeteg morfológiai, élettani, viselkedésbeli stb. megoldást és összjátékot, amelyet mostanában D. Attenborough gyönyörködtető filmjei is közelebb hoztak hozzánk.

Ebből a pár megjegyzésből talán már az is megsejthető: mit jelenthet a fenti c) pontban megfogalmazott feltevés. Az "eredeti strukturális gazdagság" pusztulását, degradációját, amelynek szélsőséges példája: a monokultúra. (Némi túlzással szólva: a legfőbb degradatív folyamat legalábbis "trend-szerűen" egy "monokulturális homogenizálás" irányába halad.)

A monokultúrát -- légyen az akár szűkebb értelemben véve agrárius jellegű, mint egy búzatábla, akár erdészeti, mint egy ültetvény, egy plantázs -- éppen az jellemzi, hogy benne elvileg "semmilyen diverzitás nem létezhet"; a beszivárgó jövevényeket (pl. gyomnövényeket) az ember minden lehetséges eszközzel irtja, pusztítja. Ám mélyen meggondolkodtató, hogy bármely monokultúra csakis "humán csinálmány" lehet. A természet soha, még a legszélsőségesebb körülmények között sem produkál "csak egyetlen komponensből álló képződményeket".

Ebben a kontrasztban, a természetes "több-, vagy sok-komponensű" és a mesterséges "egy-komponensű" objektumok összevetésénél már talán még jobban megsejthetjük: mi lehet a szünbiológiai diverzitás tartalma, jelentése. Kissé elnagyoltan mondható, hogy a szünbiológiai diverzitás elsősorban az élővilág speciális, koegzisztenciális ("együtt-létezési") szerkezeteivel hozandó kapcsolatba, beleértve a kölcsönös -- abundanciális ("tömegességi") realizációk kialakulását is.

Már a fentiekből is sejthető, hogy a "sokféle sokféleség" úgy és annyiban releváns a szünbiológiai diverzitás szempontjából, ahogyan és amennyiben a szóban forgó tulajdonságok (pl. egy-egy genetikai "előnyszerzés", új szaporodási, vagy terjesztési stratégiák kialakítása, egy-egy morfológiai "megoldás" létrejötte stb.) az együttlétezési feltételek kialakulásába érdemben beleszólhatnak.

Juhász-Nagy Pál: A eltűnő sokféleség
(Budapest, Scientia Kiadó, 1993) alapján.