A háborítatlan 
természet értéke
Ha szó szerint értelmezzük a meghatározást, akkor azt kell mondanunk, hogy a földön nem létezik már érintetlen természeti környezet. Az ember a föld nagy részét benépesítette, tevékenységeinek hatása pedig az egész bolygón érezhető. 
A környezetszennyezés éghajlati és légköri hatása csak egy példa arra, miként tapasztalható a föld egészén az ember jelenléte. A meglévő érintetlen területek nagy része maga is az ember műve, hiszen fennmaradásukhoz emberi beavatkozás szükséges. Már az is előzetes döntés kérdése, hogy megőrizzünk-e egy adott földterületet eredeti állapotában, és ha igen, miképp. Hisz a megőrzés is az ember aktív részvételét jelenti, mert a területtel gazdálkodni kell. Az ilyen döntés a természetes ökoszisztémák kezelésével kapcsolatos etikai kérdéseket vet fel.
A Föld egyes részein még mindig sok olyan vidék van, melyeket az emberi tevékenység még kevésbé zavart meg és ahol még kevés ember telepedett le tartósan. A környezetvédelem nagy súlyt fektet ezen területek megóvására. De milyen etikai irányelveknek kellene az ember és az érintetlen természet kapcsolatát meghatározni? Talán a vadon életébe beavatkozva kellene azzal gazdálkodnunk (és ha igen, hogyan?), vagy inkább kevesebb beavatkozással annak megóvását kellene célul kitűznünk? Van-e felhatalmazásunk rá, hogy helyreállítsuk a területek eredeti, a hasznosításuk előtti állapotát? Ha van, akkor pontosan mi számít helyreállításnak?
Az ember természeti környezettel kapcsolatos felelősségét taglaló etikai nézetek a legkülönbözőbb klasszikus etikai hagyományokhoz kapcsolódhatnak. Egyes kutatók szerint például egy ökológiai közösség úgy lenne megóvható, ha "kellő figyelemmel lennénk az egyedek jogaira, amelyek a közösséget alkotják". Ezek szerint a felelősség, mely az élőhelyek megóvására kötelez minket, az ott élő egyes állatok (például az emlősök) iránti felelősségünkből származik. E vélemény szerint nem vagyunk közvetlenül felelősek az élőhelyekért és így a vadonért sem.
Egy másik elmélet szerint -- melynek jelentős hatása volt korunk környezetvédelmi irányzataira -- "akkor helyénvaló az emberi beavatkozás, ha az a biológiai közösség sértetlenségét, egyensúlyát és szépségét megőrzi. Ha nem ilyen irányultságú, akkor az nem helyes." Ez az elv nagymértékben formálta az utóbbi idők ökoetikai nézőpontját.
A leíró etika elsődleges szerepe kifejteni azokat a modelleket és metaforákat, amelyek a világról alkotott képünket formálják. Hasznos lehet azonban, ha röviden áttekintjük a mai nyugati kultúra természetképének gyökereit alkotó főbb motívumokat, hiszen ezek az attitűdök húzódnak meg napjaink etikai elvei alatt is.

A VADON FOGALMA

Ahogy a szó maga sugallja, a vadon/pusztaság az ember számára vad, megműveletlen területet jelent. E szerint az elképzelés szerint az embernek a vadonban fenyegetve van az élete; az a hely számára kegyetlen, kíméletlen és veszedelmes. 
Ez az ősi szemlélet megtalálható a zsidó-keresztény hagyományokban, melyek a vadonnak a Bibliában szereplő értelmezését veszik alapul. 
Mind az ó- mind az újszövetség kietlen, terméketlen vidéknek festi le a pusztaságot. 
A Közel-Kelet ősi településeit körülvevő sivatag valóban ritka barátságtalan vidék volt. 
Az emberek tényleg csak látogatóként tartózkodtak ott, településeik határán kívül a túlélés hosszú távon reménytelennek tűnt. Ám a gyakorlati értelmezésen túl a pusztaságnak létezett mélyebb, szimbolikus jelentése is.
A Biblia szerint Ádámnak és Évának az édenkertből való kiűzetésekor Isten megátkozta a földet ezekkel a szavakkal: az "töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét. Az újszövetségben Krisztus negyven napig böjtöl a pusztaságban, mielőtt megkísérti az ördög. A szimbólum világos. A pusztaság nemcsak veszélyeket rejt, de maga az ördög honol benne. Épp az ellentéte az édenkertnek, az "ígéret földjének".
Az amerikai kontinensre keletről érkező "szőrös emberben", az első európai telepesekben többnyire a pusztaságról alkotott bibliai kép élt. Amikor a Mayflower kikötött Plymouth-ban 1620-ban, a telepesek "rettentő kietlen pusztasággal" álltak szemben. Az alábbi vers két évvel később született: 
Kietlen, szörnyű pusztaság
Hol ember nem lakik
Csak sátánfajzat s állat-lény
Ki ördögöt imád
A telepesek írásaikban és prédikációikban időről időre kiemelték a Biblia szavai és a saját tapasztalataik közt lévő párhuzamokat, ők is menekültek az üldözöttségből, hogy a pusztaságba vezettessenek, ahol Isten próbára tette hitüket. A vadonban valóban az "ördög tanyázott", ott "vad" emberek éltek, akiket "az ördög csalt kelepcébe", akik "állatokká váltak" és a "sátán rabszolgái lettek".
A puritán szemlélet nyomán bizonytalanná vált a vadonról alkotott felfogás. Egyfelől egy olyan területet jelentett, amelytől jobb volt tartani, és amelyet jobb volt elkerülni. Olyan hely volt, melyet Isten elhagyott, és ahová beköltözött a sátán. A városok és falvak voltak, ahol az emberek gyarapodtak, a bradfordi "rettentő kietlen pusztaság" volt, ahol szenvedés és halál várt rájuk.
Másfelől a vadon, a pusztaság jelképezte azt a helyet, ahová a fogságból vezetett a menekülők útja, és ha nem is maga volt az ígéret földje, de átmeneti menedéket nyújtott, amiből az ígéret földjét fel lehetett építeni. A pusztaság volt az a hely, ahol Isten szövetséget kötött a zsidókkal. Hogy valóban a puritánok voltak az új "kiválasztott nép", azt az bizonyítja, hogy igen jól boldogultak a vadonban. A vadon kihívást jelentett, melyet le kell küzdeni, ellenséget, melyet le kell győzni és fenyegetést, mely felett diadalmaskodni kell.
Így az új szemlélet a természettel szemben agresszív és ellenséges kiállást követelt meg. 
A vadont meg kell szelídíteni, új földeket kell meghódítani. Az emberiség arra hivatott, hogy leigázza a vadont és uralkodjon rajta. A föld jobb lesz, és értéke megnő, ha megművelik, ha az erdőit kiirtják, a mocsarait lecsapolják, és településeket hoznak létre rajta. A bennszülöttekhez hasonlóan a puritánok a tüzet használták arra, hogy kezükben tartsák és meghódítsák a vadont.
Mivel az európai telepesek küldetése sikerrel járt, a korai puritán szemlélet nyomán a háborítatlan természet új megvilágításba került: most már úgy tekintettek rá, mint a boldog élet megteremtéséhez szükséges forrásra. Miután leigázzák, a természet nem más lesz mint természeti forrás. Miután az ember átveszi a hatalmat felette, a vadon már nem fenyegetést, hanem ígéretet hordoz. Itt fel kell idéznünk Locke elképzelését a hatalmas gazdátlan vidékről, melyet az emberi kéz munkája termékeny és értékes birtokká formál. A locke-i szemlélet szerint a vadon Isten ajándéka az emberek közössége számára, mely arra vár, hogy az ember kezdeményező készségével és ambíciójával megművelje és magántulajdonná alakuljon.
A lockeánus modell szerint a vadon ingatlan, olyan árucikk, melyet birtokolnak és használnak. Értéke a befektetett munka függvénye. Többé már nem kell félni tőle, mert a vadon nagyszerű eszköz az ember boldogulásához. A természet maga viszonylag passzív szerepet tölt be; csak "ott van", és nincs más célja, mint tulajdonosáé lenni. 
A birtokba nem vett, használatlan terület az ugar, mely elvesztegetett érték, amíg emberi használatra nem kerül. A természeti környezetet az anyagi javak forrásával azonosították, értékét az általa létrehozott árucikkek értéke adta meg. Azok, akik kezükben akarták tartani a vadont és ki akarták használni azzal a céllal, hogy javaik gyarapodjanak, osztották azt a locke-i feltevést, mely szerint a vadon értéke használhatóságának függvénye.
A vadonról alkotott harmadik szemlélet -- amely nagy hatással van több környezetvédőre -- a romantikus szemlélet. Ez úgy tekint a "vad természetre" mint az ártatlanság és a romlatlanság jelképére, mely még háborítatlan és érintetlen. A puritán szemlélettel ellentétben a a háborítatlan természet a romantikusoknál a Paradicsommal, az édenkerttel azonosítható. Ide vonulhatnak vissza az emberek a civilizáció ártalmaitól. Ahol a puritánok fenyegetettséget és sátáni kísértést láttak, ott a romantikusok szentséget és tisztaságot találtak. Amíg a puritánok a várost az emberi boldogulás színhelyének tekintették, addig a romantikusok azt látták a valódi pusztaságnak.
Ennek a látásmódnak a filozófiai alapjai Jean-Jacques Rousseau-nál és az amerikaiak közül Ralph Waldo Emersonnál valamint Henry David Thoreau-nál találhatók meg. Locke-hoz hasonlóan Rousseau is általánosságban beszélt a "természetes állapotról", mely ellentétben állt a társadalomba szerveződött élet jelenlegi állapotával. Számára a természet fejezte ki mindazt, ami valódi, eredeti és erkölcsös az emberi létben. A társadalom mesterséges vágyakat gerjeszt, önzést és egyenlőtlenséget szül az emberek közt. Rousseau ugyan nem javasolta a természethez való visszatérést, de hitte, hogy az oktatást és a politikát olyan elvek kell hogy vezéreljék, amelyek azon a feltételezésen alapulnak, hogy az ember eredendően és természettől fogva jó. Egy olyan létmodellt mutatott, melyben az ember a természettel harmóniában van, önállóság, egyszerű vágyak, a kultúrától és a technikától való függetlenség valamint kiegyensúlyozottság jellemzi. E szerint az emberi természet eredendő jósága és magának a természetnek az eredendő jósága -- melyet Rousseau gyakran a svájci Alpok érintetlen természeti környezetével azonosított -- elválaszthatatlanok voltak egymástól.
Emerson és különösképp Thoreau filozófai írásai voltak azok, melyek legkorábban hatottak a vadonról alkotott romantikus szemléletre. Emersonra a XVIII. és XIX. századi európai romantikusok voltak a legnagyobb hatással. Ez a látásmód elutasította a tudományos empirizmust és a racionális elemzést, mint a természet megértésének elsődleges módját. Közönséges tapasztalataink világa, valamint a tudomány által megfigyelt és elemzésnek alávetett világ nagyrészt emberi kreáció és kulturális konvenciók terméke. Azt látjuk és tapasztaljuk, amit látni és tapasztalni tanultunk kultúránkban. Az a világ csak tükröz egy olyan mélyebb valóságot, amelyet nem befolyásolnak az emberi vélekedések és értékrendek. Az igazi megértés akkor következik, amikor ezt a mélyebb vagy transzcendens valóságot megragadjuk.
A transzcendentalisták úgy tartották, hogy ez a mélyebb valóság nem tudományos vagy technikai elemzés segítségével ragadható meg, hanem sokkal inkább intuícióval és képzelettel, a költészet és az irodalom által. Mivel az emberi tevékenységek még nem zavarták meg békéjét, a vadon volt ennek a transzcendens valóságnak a legeredetibb forrása. Ez a teremtés legtisztább példája. Az érintetlen természet volt az a környezet, ahol az ember a legközelebbi kapcsolatba kerülhetett a legfelsőbb igazságokkal és a spiritualitás legmagasabb szintjére emelkedhetett.
Thoreau ezért vonult vissza és élt -- a Walden című könyvéből ismert -- magányos életet. Az érintetlen természetben sétálva, annak frissítő hatásáról írta: "idegeim megnyugszanak, érzékeim és elmém jól működnek. Az érintetlen természetben lehetőségünk nyílik megpihenni, lábunk a vélekedések, balítéletek, berögződések és káprázatok mocsrán átgázol... mígnem szilárd talajra érünk, melyet valóságnak nevezünk."
Fordította: Bércesi Barbara
Hans Küng (ed.): Yes to a Global Ethics
(SCM Press LTD, London, 1996) alapján.