Beszélgetés Szabó Máté politológussal, 
az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jogi karának egyetemi tanárával

-- A környezet- és természetvédő mozgalmak már a polgári társadalomban megjelennek. A polgári forradalmakat követően a XIX. század második felében az akkori fejlett országokban, ahol a környezetszennyezés is megjelent, pl. az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, a tájvédelem, a fajtavédelem, a területvédelem különböző hagyományos szervezeti formái alakultak ki, szerveződtek egyesületi formákba. Ezeket a jómódú polgári rétegek, illetve a témában érintett szakmák képviselői, így erdészek, városépítők, orvosok, műemlékvédők kezdeményezték. Némely ilyen szervezet máig is fennmaradt, például az amerikai Sierra Klub, amely a XIX. század végén alakult, de ma is létező, nagyon befolyásos környezetvédő egyesület. 

Az ilyen egyesületek jellege a II. világháború után a 60-as évektől átalakult. Ekkor már globális ökológiai válságról kezdenek beszélni, amíg korábban csak arról volt szó, hogy például zárjunk le egyes területeket a környezetszennyezés, az ipari tevékenység vagy a túlzott fogyasztás megterhelése elől, hogy ott az állatok és az ökoszisztéma fennmaradjanak. Most már arról van szó, hogy az egész civilizáció, az egész társadalom, az emberiség léte, jövője kerül veszélybe a környezetszennyezés következtében. E gondolat megfogalmazásától kezdve lehet ökológiai mozgalmakról beszélni. Idegen szóval ezt úgy is lehet mondani, hogy amíg ez az első szakasz reaktív, tehát új hátrányokat próbál elutasítani, addig az új szakasz, tehát az ökológiai szakasz proaktív, tehát új előnyöket kíván elérni. 
-- Általában mi jellemzi a mai nyugat-európai és amerikai környezetvédő mozgalmakat?
-- Azt lehet mondani, hogy a 60-as években létezett egyfajta generációs különbség a mozgalmak között. Voltak a régebbi környezet- és természetvédelmi szervezetek, és létrejöttek már az új típusú, globálisan gondolkozó, és nemcsak eszméikben, hanem fellépésükben is radikálisabb ökológiai mozgalmak, melyek ülősztrájkos blokádokat, csendes tüntetéseket szerveztek. A különbségek a 70-es, 80-as években elmosódtak és inkább az együttműködés került előtérbe a nagy nemzeti atomenergia-programok ellen. Ez volt az a mobilizáló konfliktus nyugaton, amely összehozta a hagyományos környezet- és természetvédőket, illetve az új típusú radikálisabbakat. Néhány éve az atomhulladék-szállítmányok elleni tiltakozások kapcsán Németország II. világháború utáni legnagyobb rendőri akciója zajlott le, közel harmincezer rendőrt mozgósítottak. Nem lehet tehát azt mondani, hogy ez a radikális konfliktusszakasz lezárult volna, de ugyanolyan lényeges az is, hogy a különböző szintű kormányzati szervezetek és ezek a mozgalmak konstruktívan együtt is tudnak működni. 
-- Magyarországon a szocialista társadalmi berendezkedés miatt egészen máshogy alakult a helyzet. Nálunk ilyen radikális környezetvédelmi mozgalmak nem alakulhattak ki a 60-as években, és később sem. 
-- Az ökológiai és környezetvédelmi mozgalmak nagyon sokféle konfliktusra szerveződnek. Sok helyi ügy mozgatja őket a hulladéktól az útépítésig vagy a magasfeszültségű távvezetékig. Sok kis csoport jött létre mindenfelé az országban, terjedtek, mint sztyeppén a tűz. A helyi kis konfliktusok nem hozzák össze a csoportokat, a nagy konfliktusok jelentik az integráló erőt. Nyugat-Európában ilyen volt az atomenergia-konfliktus, nálunk pedig a Bős--nagymarosi vízlépcső ügyét lehet ilyennek tekinteni. Manapság az együttműködő viszony kezd erősödni a mozgalom és a hatalom között. 1989 után a Környezetvédelmi Minisztérium, ha lassan is, de rájött, rá kellett jönnie arra, hogy számára fontos lobbycsoportot jelentenek a környezetvédő civil szervezetek. Ez az a társadalmi erő, amelyre támaszkodhat oktatási feladatok megvalósításában vagy a törvény-előkészítésben. A magyar környezetvédők évente megrendezett találkozói nagyon hasznosak, mert összetartó erőt jelentenek. Tulajdonképpen pozitív dolognak is lehet tekinteni, hogy nálunk 1989 után nem az éles konfrontáció volt az, ami összehozta az ökológiai és a környezetvédő mozgalmakat, hanem éppenséggel a megnyíló új politikai lehetőségek, a mindennapi kis ügyekben való rendszeres és folyamatos együttműködés egymással. Amikor a döntéshozatalba is bevonják a környezetvédőket, lehetőséget nyújtanak számukra, hogy hozzászóljanak, bevigyék az elképzeléseiket és pénzt is adnak nekik arra (ha nem is olyan nagyon sokat), hogy projekteket valósíthassanak meg, akkor ezzel a konstruktív munkával is nagyon jól előre lehet vinni a természetvédelem, az ökológia ügyét. Érdekes viszont az is, hogy a környezetvédelmi tiltakozások száma Magyarországon nagyon stabil, éves szinten az összes tiltakozás tíz százaléka környezetvédelmi jellegű. Ha ez nem is minden esetben olyan nagyon hangos vagy látványos, mint sok más nagy tömeges tiltakozás, azért jelentős mértékben jelen van a magyar közéletben és politikai kultúrában. Az 1989 előtti tiltakozások egységesen bírálhatták a hatalmat és az uralkodó rendszert, manapság viszont sokszor a magántőkével és a magángazdasággal szemben áll a hatóság is, tehát az állam sokszor partnere lehet a civil környezetvédőknek a multinacionális vállalatokkal szembeni küzdelemben.
-- Ez azt jelenti, hogy létrejöhet a hatalom, a magántulajdon, illetőleg az ökológiai mozgalmak háromszöge, melyben valamiféle furcsa, időnként erre, időnként arra ható folyamattal állunk szemben?
-- Ha összehasonlítjuk a volt kommunista országok tiltakozási kultúráját, akkor kiderül, hogy Magyarországon a globális, tehát nem magyarországi címzettekhez szóló tiltakozások aránya jóval magasabb a környező országokhoz képest. Nagyon fontos tényező ez az Európához való csatlakozás folyamatában, amit az összes lényeges társadalmi, politikai erő oszt. Nyugat-Európa a mi környezeti állapotunknál, standardjainknál jóval magasabb normát és szintet képvisel, melyhez Magyarországnak igazodnia kell. A környezetvédelmi civil kezdeményezéseknek nagy lehetőségei vannak, hogy az Európához való csatlakozást segítsék. A kormányzati, önkormányzati szerveknek és a legkülönbözőbb társadalmi, politikai erőknek, a tőkének is valamilyen módon kooperálnia kell a civil szervezetekkel. Az együttműködés másik oldalán pedig ott vannak a nyugati civil szervezetek, akik a magyar környezet- és természetvédelmi szervezetek költségvetéséhez jelentős mértékben járulnak hozzá. Ezek az összegek számukra nem jelentősek, de nálunk azért lehet ezekből periodikákat fenntartani, alapítványokat, oktatási programokat létrehozni. Tehát ez a kapcsolat már létezik és valószínű, hogy még inkább élővé fog válni. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is sokan vannak, akik tudják, hogy a náluk visszaszorított környezetszennyező termelési technológiákat elsődlegesen a volt kommunista országokba telepítik ki inkább, mint a harmadik világba, mert itt mégis csak több infrastruktúra van, és közelebb lehetnek a fogyasztókhoz. Tehát nemcsak a szennyezés nemzetközi, hanem a szennyezés elleni védelem is az. 
-- Nagyon fontos a globalitás kérdése. Ha a különböző területeket nézzük, akkor a magyarországi ökológiai mozgalmak például a globális felmelegedés ellen próbálnak tenni az energiával kapcsolatos kérdések felvetésével. De megjelenik nálunk a multinacionális cégek, illetve e cégek hatásaként a fogyasztói szokások elleni tiltakozás is, így például a bevásárlóközpontok, a túlzott reklámdömping ellen próbálnak valamit tenni. 
-- Nem szabad mindig a tiltakozásra gondolni. A mozgalmak tevékenységének ez egy nagyon fontos és nélkülözhetetlen része, de van egy csomó konstruktív tevékenység is. Gondoljunk csak a bio-termelés és -fogyasztás forgalmazásának a Magyarországon kialakuló és fejlődő struktúráira. Az ezzel foglalkozó csoportok nem biztos, hogy részt vesznek az üzletközpontok elleni tiltakozásokban direkt formában, hanem alternatívát kínálnak: nem csak a nagy bevásárló- központokban lehet megvásárolni a müzlit, sőt jobbat lehet kapni egy kis üzletben is.
-- Vajon a civil szervezeteknek, az ökológiai, alternatív mozgalmaknak milyen hatása lehet a társadalom és a gazdaság egészére? A külső szemlélő számára mindenképpen úgy tűnik, hogy a társadalom politikai és gazdasági vezetői nem ismerik fel a globális ökológiai válság jeleit, a gazdasági váltás fontosságát, és ez ellen a civil mozgalmak tiltakoznak, ágálnak, esetleg itt-ott befolyást tudnak gyakorolni, de összességükben nem elég erősek. 
-- Az emberek úgy gondolják, hogy a mozgalmat támogatni kell, és akkor majd egy óriási nagy változást lehet elérni. Hát ilyen nem történt még a világtörténelemben semmiféle mozgalommal sem. Részeredmények vannak, és nyilván ott vannak mutatósabb eredmények, ahol erősebbek a mozgalmak, tehát többnyire Nyugat-Európában. Például az, hogy az atomerőművek építése nagyon megdrágult, az nagyrészt a mozgalmi tiltakozások eredménye. Nagyon meggondolják a kormányok, hogy most hol fejlesszenek és miért, jobban előkészítik a beruházásokat, látszatra legalábbis. Nagy multinacionális cégek is rákényszerülnek erre, mint ahogy a Shell esete mutatja. Olyan ökológiai imázst próbálnak felölteni, amivel eladhatják magukat ilyen módon is. Lehet azt mondani, hogy ez csak felületi változás, de már az is jobb, hogy valaki úgy tesz, mintha a környezetvédelemmel foglalkozna, ahhoz képest, hogy egyáltalán nem kell törődnie ezzel. 
Az ökológiai konfliktusok a társadalom egy jelentős részének a tudatát átalakítják. Az emberek látják, hogy léteznek alternatívák. A környezeti tudatosság fejlődése sikernek tekinthető akkor is, ha egy adott ökológiai konfliktusban a mozgalom alul marad. A környezetvédelmi mozgalom fontos korrekciós szerepet tölthet be akkor is, ha nem éri el, hogy egy bevásárlóközpont vagy egy út ne épüljön meg. Jelzi azt, hogy nem mindenki ért egyet ezekkel a fejlesztésekkel, és hosszabb távon ez a jelzés is fontos. Tehát egyáltalán nem hiábavalók az ezek elleni tiltakozások, sőt...!
Készítette: Mangel Gyöngyi
C.G. Jung
Élet 
egy lélektől megfosztott 
természetben

...Hát igen, eljutottunk oda -- az őskor óta első ízben --, hogy tevékenységünk következtében teljesen kipusztult a természetből a lélek, amely eredendően benne létezett; az istenek leszálltak -- vagy inkább lehozták őket -- égi bolygóházaikból és krónikus démonokká változtak, a démonok serege pedig, amely Paracelsus idejében még vígan élte világát a hegyekben, az erdőkben, a vizekben és az emberi hajlékokban, a fokozódó tudományos felvilágosodás hatására szánalmas maradványaira zsugorodott és végül teljesen eltűnt. Időtlen idők óta mindig volt lelke a természetnek. Most első ízben lélektől és istenektől megfosztott természetben élünk. Senki sem fogja tagadni azt a jelentős szerepet, amelyet az emberi lélek "istenekként" megjelölt potenciái a múltban játszottak. Jóllehet egy közönséges felvilágosító aktus érvénytelenítette a természet szellemeit, nem váltak érvénytelenné a nekik megfelelő pszichikus tényezők, mint például a befolyásolhatóság, a kritikátlanság, a szorongás, a babonára és az előítéletre való hajlam, röviden mindazok az ismert tulajdonságok, amelyek a megszállottságot lehetővé teszik. Habár a természetből kiveszett a lélek, azok a pszichikus feltételek, amelyek démonokat produkálnak, aktívabban működnek, mint valaha. A démonok ugyanis nem tűntek el ténylegesen, hanem csak az alakjukat változtatták meg. Most tudattalan pszichikus potenciákként funkcionálnak. Ezzel a reszorpciós, felszívó folyamattal együtt járt az Én fokozódó inflációja, ami körülbelül a 16. század óta eléggé tisztán láthatóvá vált. Sőt végül az ember a pszichét is észlelni kezdte, ráadásul felfedezte a tudattalant, ami, mint a történelem tanúsítja, különösen nyugtalanító esemény volt. Hiszen azt hitte az ember, hogy elbánt az összes kísértettel, és akkor kiderült, hogy a kísértet már nem a lomtárban vagy az ódon romok között bolyong, hanem inkább a látszólag normális európaiak fejében. Széles körben elterjedtek zsarnoki, népbolondító, enthuziasztikus, elvakító eszmék, és az emberek hinni kezdtek a legabszurdabb dolgokban, amiként azt éppen a megszállottak teszik.

...Amikor az emberiség a lelkes természetből átlépett a lélektől megfosztott természetbe, ez egyáltalán nem udvarias módon történt: nevetségessé tették és csúfolódva babonás hiedelemnek nyilvánították a természet lelkét. Amikor a kereszténység elűzte a régi isteneket, az egy Istennel pótolta őket. Amikor viszont a tudomány megszüntette a természet lelkét, nem adott neki másik lelket, hanem a természet fölé helyezte az emberi rációt. A kereszténység uralma idején még sokáig féltek az emberek a régi istenektől mint démonoktól. A tudomány azonban egy pillantásra sem méltatta a természet lelkét. Ha tudatában lett volna tette világrengető újdonságának, kénytelen lett volna megállni egy pillanatra és elgondolkozni azon a kérdésen, hogy nem a legnagyobb óvatosságra van-e szükség ennél az operációnál, amellyel az emberiség ősállapotát szünteti meg. Ha igen, akkor szükség lett volna egy rite de sortie-ra, egy szertartásos bejelentésre, hogy méltó módon vegyen búcsút a trónjuktól megfosztott uraságoktól és egyszersmind kiengesztelje őket. Ezzel legalább a létük iránti kötelező tiszteletet bizonyította volna. Ámde a tudomány és vele az úgynevezett művelt emberiség sohasem gondolt arra, hogy a tudományos ismeretek haladásában a lélekre leselkedő veszély rejlik, aminek elébe kellene vágni valamilyen erőteljes rítussal. Ez azonban lehetetlen volt, mert egy ilyen rite de sortie éppen hogy udvarias meghajlás lett volna a démonok előtt, és hát végtére is a felvilágosodás diadalát jelentette annak kimondása, hogy olyasmik, mint természeti lelkek, nem léteznek. Pedig csupán az nem létezett, amit az ember képzeletében értett az ilyen szellemeken. A dolog viszont bizony létezik, mégpedig az emberi lélekben, mit sem törődve azzal, hogy az ostobák és a felvilágosultak miképpen vélekednek erről.
...Értelmünk új világot teremtett, amely uralkodik a természet fölött; benépesítette ezt a világot monstruózus gépekkel, amelyek annyira hasznosnak bizonyulnak, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Az ember rákényszerül arra, hogy kövesse tudományos és feltaláló szellemének kalandos inspirációit, és nagyszerű vívmányai miatt csodálja önmagát. Ugyanakkor géniuszában benne rejlik az a félelmetes tendencia, hogy olyan dolgokat találjon fel, amelyek egyre veszélyesebbé válnak, mert egyre jobb eszközöket kínálnak nagyméretű öngyilkosság elkövetéséhez.
Az ember a Föld gyorsan növekvő népességére tekintettel már elkezdte keresni az eszközöket és a módszereket, hogy gátak közé szorítsa a növekvő áradatot. Ámde a természet meghiúsíthatja minden kísérletünket oly módon, hogy az ember alkotó szellemét önmaga ellen fordítja. A hidrogénbomba például hatásosan véget vetne a túlnépesedésnek. Bármilyen büszkék vagyunk is rá, hogy uralkodunk a természet fölött, még mindig áldozatai is vagyunk a természetnek, mivel még nem tanultuk meg, hogy önmagunkat ellenőrzés alatt tartsuk. Lassan, de látszólag kikerülhetetlenül haladunk a pusztulás felé.
Nincsenek többé istenek, akiket segítségül hívhatnánk. A nagy világvallások fokozódó vérszegénységben szenvednek, mert az erdőkből, a folyókból és az állatokból elmenekültek a segítőkész numenek, szellemek, és az istenemberek eltűntek a tudattalanban. Ott, gondoljuk mi, szégyenletesen tengődnek múltunk maradványai között. Mai életünket ész istennő kormányozza, aki a mi legnagyobb és legtragikusabb illúziónk. Az ész segítségével -- úgymond -- "legyőztük a természetet".
De mindez csak üres szólam. Hiszen a természet úgynevezett meghódításának következménye a túlnépesedés, és nehézségeinket még növeli az, hogy nem vagyunk képesek megtenni a szükséges politikai intézkedéseket. Az emberek számára továbbra is egészen természetes marad az, hogy egymással birkózzanak és harcoljanak az elsőségért. Tehát mennyiben "győztük le a természetet"?
Ma például "anyagról" beszélünk. Leírjuk fizikai tulajdonságait. Laboratóriumi kísérleteket végzünk, hogy kimutassuk bizonyos aspektusait. De az "anyag" szó száraz, embertelen és merőben intellektuális fogalom marad, amelynek nincs pszichikus jelentősége számunkra. Milyen más volt az anyag -- a Nagy ősanya -- régebbi képe, amely a Földanya mély emocionális jelentőségét fejezte ki. Azt pedig, ami a lélek volt, manapság ugyanígy azonosítják az intellektussal, és ennek következtében a lélek többé már nem atyja a világmindenségnek. Lefokozódott az ember korlátolt Én-gondolatára; az a felmérhetetlen emocionális energia, amelyet az "atyánk" kép tartalmazott, elszivárgott egy intellektuális sivatag homokjában.
A régi vallások fennkölt és nevetséges, jóságos és kegyetlen szimbólumaikkal nem a kék ködből keletkeztek, hanem az emberi lélekből, amely ebben a pillanatban is bennünk él. Mindezek a dolgok, ezek ősalakjai bennünk élnek, és képesek bármikor megsemmisítő erővel ránk törni, mégpedig a tömegszuggesztió formájában, amellyel szemben az egyes ember védtelen. Félelmetes isteneink csak a nevüket változtatták meg, mostanság az "-izmus"-ra rímelnek. Vagy talán van valakinek képe kijelenteni, hogy a világháború vagy a bolsevizmus szellemdús találmány volt? Amiként kívül olyan világban élünk, ahol bármikor elsüllyedhet egy kontinens, eltolódhatnak a pólusok, új pestis törhet ki, belül olyan világban élünk, ahol bármikor valami hasonló keletkezhet, természetesen csak eszme formájában, amely azonban nem kevésbé veszélyes és megbízhatatlan. Ha az ember nem alkalmazkodik ehhez a belső világhoz, az éppen úgy súlyos következményekkel fenyegető fogyatékosság, mint a műveletlenség és az alkalmatlanság a külső világban. Az emberiségnek csupán parányi töredékrésze az, amely főleg Ázsiának az Atlanti-óceánba nyúló, sűrűn lakott félszigetén él, és magát "műveltnek" nevezi, és ugyanakkor a természettel való elégtelen kontaktus következtében arra a gondolatra jutott, hogy a vallás valamiféle rejtélyes célú, sajátos lelki zavar.
Tehát a tudat fejlődése révén a tudattalan sötétségéből megszületik a törvénytől való szabadulás, illetőleg a törvénytől való relatív függetlenség és az eredet természettől különböző relatív máskéntlétezés. A tudat kiemelkedik kreatúra voltából és kreátorrá válik. Ily módon a tudat révén létrejön az "istenrokonság", vagyis az ember rokonsága önmagával, amely fölöttes teljességként teremtője és vezetője életünknek. A kreátor az úr és a törvényhozó. Tehát minden szabadság az Istené, és ebből csak annyi az emberé, amennyiben tudata van, vagyis amennyire el tudta oldani fényét a természet sötétségétől. A tudat rokona Istennek, mert rendelkezik a szabadság lehetőségével. Képes arra is, hogy engedetlen legyen. A természet nem képes erre. Csak maga az Isten az, akivel szemben Isten teljesen és tökéletesen engedetlen lehet. Isten kizárólag csak azzal bizonyítja szabadságát, hogy önmaga totális ellentétévé változtathatja magát. Ilyesmire az ember csak tökéletlenül képes; ehhez ő túlságosan állat, és mint ilyen, engedelmes és jámbor, vagyis vakon teljesíti Isten akaratát.
Az állat követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet: akár jámbornak és engedelmesnek is nevezhetjük. Az eksztatikus ember azonban átugorja az élettörvényt, s a természet szempontjából rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos előjoga, akit öntudata és szabad akarata alkalomadtán az állati természetbe kapaszkodó gyökereitől contra naturam is eloldozhat. Ez a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé is, ha eltúlozzák. Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember. A kultúra és természet vég nélküli dilemmája alapjában a túl sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos megoldással kecsegtető.
Az ember, hála töprengő szellemének, kiemeltetett az állatvilágból, és szelleme révén demonstrálja, hogy a természet magas jutalmat tűzött ki számára, éppen öntudatának fejlesztésére. Ennek révén lesz úrrá a természeten, amennyiben a világ meglétét felismeri és bizonyos tekintetben visszaigazolja a Teremtőnek. A világ ezáltal lesz jelenséggé, tudatos reflexió híján ugyanis nem lenne az. Ha a Teremtő tudatában volna önmagának, nem lenne szüksége tudatos teremtményekre; az sem valószínű, hogy az igencsak közvetett utakat járó teremtés, amely évmilliókat pazarolt a fajok és teremtmények hatalmas tömegére, célirányos szándékból fakad. 
A természetrajz a fajok több száz millió éven át tartó véletlen és hozzávetőleges átalakulásáról és egymás kíméletlen elpusztításáról beszél. Ez utóbbiról bőséges adattal szolgál az emberiség biológiai és politikai története is. Más lapra tartozik a szellemtörténet. Itt belopakodik az elmélkedő, reflexív tudatnak, a második kozmogóniának a csodája. Olyan nagy a tudat jelentősége, hogy az ember önkéntelenül arra gyanakszik: az egész óriási, látszólag értelmetlen biológiai színjátékban megbújik valahol egy eleme az értelemnek, amely a melegvérűség és a kifinomult agy fokán végre, mintegy véletlenül, nem szándékosan és előre eltervelten, hanem "sötét ösztönéből" következően sejtve, érezve, tapogatózva, rátalált az önkifejezéshez vezető útra.
...Számos alkalommal visszazuhantunk a legrémisztőbb barbárságba, valamint az a valóban félelmetes tény, hogy minél feljebb kapaszkodunk a tudományos és technikai vívmányok hegyére, annál veszélyesebb és ördögibb lesz a találmányainkkal való visszaélés. Gondoljunk az emberi szellem nagy diadalára, a repülés képességére: valóra váltottuk az emberiség ősrégi álmát! És gondoljunk a modern hadviseléshez hozzá tartozó bombatámadásokra! Ezt jelenti a civilizáció? Nem inkább annak meggyőző bizonyítékát tárja szemünk elé, hogy amint szellemünk nekifogott az ég meghódításának, a bennünk lakozó másik ember, ez az elnyomott, barbár individuum, a pokol felé igyekezett? Civilizációnk bizonyosan büszke lehet teljesítményeire, de ugyanakkor szégyellnünk is kell magunkat.
C. G. Jung: Gondolatok a természetben 
(Budapest, Kossuth K. 1998) alapján.
Bezdán Györgyi
Gondolatok a városból
Nomád városhasználók 1
Nagymamám, aki évek óta nem lépett ki a budapesti Fadrusz utcai lakásból, mindig azt mondja, ő már nem tudná, merre kell menni. Nem ismerne meg semmit. Ô még a harmincas évek Pestjére emlékszik, amikor Kiskunfélegyházáról feljött Pestre, cselédlánynak, a Vörösmarty utcába. Aztán Pestlőrincre ment férjhez, a városba nemigen járt be...
"Mi köt ide...?" -- kérdezi tőlem egy hang. Vonzereje van ennek a városnak, elmenni sem lehet belőle. Mert élni is nehéz benne, fárasztó, nyűgös. Jelenleg az emberiség egyharmada városokban él, s ez az arány az ENSZ előrejelzései szerint húsz éven belül kétharmadnyira növekszik. László Ervin szerint rendkívüli kihívás, miként élhetik majd meg az emberek ezt a városi létet. Hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy az emberek tudatilag ne váljanak el teljesen a természettől, ne kifejezetten mesterséges körülmények között töltsék a napjaikat. Ô a városról mint a közösségi együttélés teréről beszél. Ideális példának hozza fel a görög poliszt, ahol a "politika", a közös dolgok megvitatása a köztereken zajlott. A legnagyobb méretű elidegenedés a metropoliszok sajátja -- mondja László Ervin.
A városnak rendeltetésszerű használata van. Aki bele született, annak viszonylag könnyű dolga van. Ugyanakkor minden városban más a viselkedési norma, lakóik kulturális hagyományaitól függően. A finnek fegyelmezetten sorban állva várnak a buszra a mínusz húsz fokban és nem szólnak egymáshoz. Párizsban az életedet kockáztatod, ha át akarsz kelni az úton, mert se istent, se embert nem ismerve nyomják a gázt, és előkelő hölgyikék bakot ugranak a pénzbedobó bejárat kerítése fölött a metróban. S egy-egy városnak is annyi arca van, ahány szubkultúra él benne. 
Kik volnának a nomád városhasználók, akik a címben szerepelnek? Nomád városhasználónak tekinthető bárki, aki a természet maradványait kívánná használni a városon belül. Mindenki, aki csak sétálni akar egy kicsit, vagy leülni egy parkban, egy anyuka, aki a gyerekét akarja levinni játszani. Mindazok, akik nem valamilyen intézményi szolgáltatást akarnak igénybe venni, s nem is akarnak vásárolni. Tehát időlegesen bárki lehet nomád városhasználó. A város elvesztette azt a funkcióját, hogy egyszerűen benne lehessen lenni. Aki szemmel láthatóan csak van, se nem igyekszik valahova bevásárolni, se nem fogyaszt, annak tartózkodása nem legitim. 
Olvasom, hogy "évről évre több olyan sporteseményt rendeznek Budapesten, amelyhez valamelyik főútvonalat veszik igénybe a rendezők. Ilyenkor az autósok az útlezárások okozta forgalmi dugókban vesztegelve kissé átértékelik magukban az egészséges életmódról kialakított elképzeléseiket. A futás -- persze ha más fut -- jelentősen terheli a környéken közlekedők idegrendszerét." Az újságíró a világ legtermészetesebb módján az autósokkal érez közösséget, nyilván olvasóközönségéről is ezt feltételezi. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy az autósok korlátozzák a gyalogosforgalmat, míg ha egyszer történetesen a fordítottja esik meg, az felháborító. 
A városi tér -- érték. Minél forgalmasabb, gazdasági szempontból annál értékesebb. Ezért kizárt, hogy az Erzsébet téren végül is park legyen, mert ez a főváros talán legértékesebb telke, nem "fecsérelhetik el" parknak. Ezzel az okoskodással azonban egy percig sincs biztosítva a mellette lévő, meglévő park sem. Eszembe jut Boston, ahol a város szívét a Boston Common, a Bostoni Népliget alkotja. Senkinek sem jut eszébe beépíteni. Talán történelmi értéke óvja meg ettől? 
László Ervin szerint "miközben jelentős tömegek élnek viszonylag kis helyre összezsúfolva, az ember megmaradt természeti lénynek. Arra fejlődtünk ki, hogy szabad természeti környezetben létezzünk -- ezért volna fontos, hogy az ökológusok részt vegyenek az urbanisztika megújításában. 
Az az érzésem, hogy nem érezzük jól magunkat a városban. Ez azonban ritkán tudatosul bennünk. Gyakran ha tudjuk, sem tehetünk mást, mint hogy itt éljünk, mert ide köt a megélhetés, a város kulturális csábítása sem enged, itt vannak rokonaink, barátaink. Az egészségügyi statisztikák azonban arról árulkodnak, hogy fiziológiai hatása van a stressznek, a zajnak, a légszennyezettségnek, az életritmusnak, amit magunkra erőltetünk. Nem ismerünk alternatívát, nem tudunk már visszamenni a faluba, ahol még nagyszüleink éltek. 
Gyerekkel a Belvárosban. Rémálom. Kevés gyereket látni a Belvárosban. Veszélyes a forgalom miatt, egészségtelen a levegő és a kosz miatt. 
Az idősek szintén kiszorulnak a városból. 
A tömegközlekedési eszközökre nem tudnak fölszállni, az utcán leülni sehol sem lehet, ha elfáradtak. A mozgássérültekről már ne is beszéljünk. A járdán parkoló autóktól sok helyen nem fér el a gyalogos. Az esetleg babakocsit toló anyukának már biztos, hogy le kell térnie az úttestre. Jó sok kocsit vettek az utóbbi évtizedekben a pestiek. Azt értük el vele, hogy meg sem lehet mozdulni már a városban.
A gyerekek utálnak közlekedni. Mozgásukat korlátozza, érdeklődésüket nem köti le hosszú távon, nyűgösek lesznek hamar. Ugyanez történik a hosszabb autóutakon. Úgy gondolom, mindannyian így éljük meg ezeket a helyzeteket, csak már tudjuk magunkat fegyelmezni. Maga ez a szó is: közlekedés. Lerí róla, hogy nyelvújítás kori, mesterséges szó. Nem utazás, az hosszabb távra utalna, annyit jelent, hogy "helyváltoztatásomhoz eszközt veszek igénybe".
A vidékiek gyakran szoronganak a nagyvárosban. A mozgólépcsőre félve lépnek fel. Egyszer láttam, hogy a metróban egy asszonyka riadtan kapaszkodik a férjébe. Félt a metróban. Vagy gondoljunk el egy tikkasztó nyári napot. Hol juthat egy pohár vízhez az ember? Köztéri kutakból nagyon kevés van. A vendéglátó egységekben csak ásványvíz van, jó pénzért. A nyilvános illemhely is vállalkozás: 50-60 Ft a "beugró".
Egy ismerősöm egyszer azt mondta, ugyanannyira nem tudná elképzelni, hogy biciklivel járjon, mint azt, hogy mondjuk egy görögdinnyehéjat tegyen fejére és úgy közlekedjen. 
Egy barátnőm biciklijét egyszer a nagyapja szállította el. Gondolt egy nagyot, kitalálta, hogy legegyszerűbb módja a bicikliszállításnak, ha felül rá. A félórás út óriási élmény volt neki, azelőtt soha nem gondolt rá, hogy biciklizni lehetne Budapesten. Érdekes, hogy a városi kerékpározás általában erős érzelmi megnyilvánulásokat vált ki az emberekből. Van benne valami polgárpukkasztó. 

Romák

A romák avagy cigányok Európa utolsó nomád népe, vándorlásuk csak a legutóbbi évtizedekben állt le. A roma zászlón ennek jelképe, egy kerék látható. Az angliai cigányok közül sokan ma is lakókocsikban élnek. Nem mennek ugyan sehova, de azért a lehetőség elvileg fennáll... Budapest VIII. és IX. kerületében különösen nagy létszámban él cigányság. Szokásaik gyakran keltenek megütközést a máshoz szokott polgárokban. 
A 28-as villamos jó terep ennek tanulmányozására. Általában egész családok utaznak együtt. Utazásuk célja majdnem mindig gazdasági vállalkozás jellegű: hatalmas táskákban cipelik az eladnivalót. Szemmel láthatóan nem vesznek tudomást a többi -- gázsó -- utasról. A rendelkezésre álló teret lendületesen birtokba veszik. Minden közügy, hangos viták keresztül-kasul. Az utasok rosszallóan csóválják a fejüket. Kisebb csetepaté: "-- Adja már át a helyet! Nem látja, hogy terhes? -- Nem is terhes, csak kövér." 
Egyszer láttam egy cigányasszonyt a Blaha Lujza téri szökőkútban mosni. A Teleki téren a fák ágaira vannak teregetve a ruhák. Bizonyára van, aki megbotránkozik ezen, s van, aki sajnálkozik. De a jelenségben van valami szellemes is.
Az olaszországi romák a nyarat vándorlással, a telet egy helyben táborozva töltik ma is. Igaz, a vándorlás ideje egyre rövidebb, s az egy helyben tartózkodás egyre hosszabbra nyúlik. A gyerekek iskolába járatása gondot okoz, mert tavasszal mindig új helyre vonul a csoport. A többi hagyományos cigány foglalkozás: az üstfoltozás, a teknővájás, a lókereskedés, koldulás szintén olyan foglalkozások voltak, amelyek vándorlást illetve szétszóródást igényeltek. (Nem is beszélve a zsebtolvajlásról.) Az antropológus ökológiai niche-ekről beszél: a cigányságnak meghatározott szerep jutott a többségi társadalomban, illetve a csoportok egymás közt is felosztották a tevékenységeket. A vándorlás gyakran egy bizonyos körzetre korlátozódik.
A romák saját kognitív kategóriákban gondolkodnak a térről, tehát ilyen értelemben cigány földrajzról beszélhetünk. Ilyen kognitív kategóriák: a "maro misto" -- a mi helyünk; a táborhely; "mre roma" -- az én romáim (a vele egy táborban élők); "dis" -- városközpont, amit elkerülnek; "gav" -- falu; a táborhoz közel eső városrész, amit sokszor felkeresnek; "nive" -- szántóföldek, a gázsók földjei; "grobli" -- temető (gyakran felkeresik, mert a halottakat nem szabad magukra hagyni egy bizonyos ideig, de soha nem táboroznának a temető környékén); "mulano misto" -- a halott helye (pl. kórház, ahol egy hozzátartozó meghalt; a halott iránti tiszteletből kerülik azt a helyet). A "maro misto"-n a lakókocsik elhelyezkedése a családok közötti gazdasági és/vagy pszichológiai kapcsolat vizuális megnyilvánulása. A helyváltoztatások megszokottak. A "maro misto" roma terület. Ha egy gázsó közeledik arra, férfi, asszony, gyermek egyaránt azonnal reagál. Viselkedésük a kívülállóval szemben teljesen más, mint a közösségen belül. Csak ez tarthatja meg őket "igazi romának" ("csacse roma").
Piasere a Ciganológusok szerelmei c. tanulmányban felveti a kérdést: "Ha ez a tudomány (értsd: az antropológia) arra szolgál a gázsóknak, hogy könnyebben ellenőrzésük alá vonjanak egy "deviáns népet", miért folytassuk? (...) Vajon véletlen-e az, hogy a 'cigányokat osztályozó' táblázatokat tartalmazó munkák elszaporodásakor vezetik be az 'állomáshelyeket vándorlók számára', ahol minden lakókocsi helyét vonalak jelölik ki a földön?"
A koldulást és tolvajlást az antropológusok a vadászó-gyűjtögető életmódhoz szokták hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy ennek környezete nem a természet, hanem a társadalom. A természet erőforrásait ugyanis a többségi társadalom sajátította ki.
Az olaszországi horahano romák "termékeny" és "terméketlen" területekre osztják a városokat. Termékenynek nevezik azt, ahol jól lehet koldulni. Tiszteletben tartják a rokon törzset azzal, hogy nem mennek ugyanoda koldulni. Ám ha más cigány törzs, pl. a szintó van a területen, akkor aggály nélkül odamennek ők is. Azt tekintik a koldulóhely tulajdonosának, aki először ért oda. Lopni csak lakóhelyüktől távolabb eső helyekre járnak. 
A vándorlás mindamellett nem kényszer a számukra, hanem olyan kedvelt életforma, amit a törvények ellenében is szívesen folytatnak. Már Ferenc József 1888-as törvényei megpróbálták korlátozni a cigányok költözködését, részleges sikerrel. Ugyanakkor sokáig rendeletek tiltották a városokban való megtelepedésüket is. Ezért nincs régi hagyománya a cigányság városi életének. 
A megélhetés tartotta mozgásban a vándorlásukat. Egy cigány közmondás azt tartja: "Oda száll a füst, ahol pénz van." Erős a törekvés a közösségben maradásra is. A cigány társadalomnak tehát egyszerre kell megszerveznie a kellő szétszóródást, vándorlást és az összetartást, egymás segítését, a roma identitás megőrzését. Ezen törekvések eredőjeként magyarázható az a sajátos viselkedésmód, ami megkülönbözteti őket a többségi társadalomtól.
1945 után útjuk a faluba, esetleg a városba vezetett. A cigányság jellemző módon a legrosszabb, legegészségtelenebb munkákat kapta, amit a magyarok nem vállaltak volna el. Tömegesen kaptak munkát a cigány férfiak városok nehéziparában. Csak hétvégenként járhattak haza a családjukhoz. Mára a vándorlásból jobbára csak a piacozás maradt. A cigányság olyan kulturális örökséggel rendelkezik, amivel a civilizáltabb népek nem. 
A kulturális sokféleség megőrzésének szempontjából rendkívül fontos ez a tény.