Endreffy Zoltán
Az ökológiai válság etikai dimenziójáról

"A természetet kispadra feszítjük, hogy erőszakkal szóra bírjuk, de nem vesszük figyelembe, hogy amit így kipréselünk belőle, az esetleg egészen más, mint amit magától mondana."
(Goethe)
Vajon a környezeti etikának, melynek kidolgozását sokan korunk sürgető feladatának tartják, túl kell-e mennie normatív tartalmában és igényében a hagyományos egyéni és társadalmi etikán, vagy valamilyen módon visszavezethető ezekre? Más szóval: az-e a jellemzője a környezeti etikának, hogy specifikus normákat dolgoz ki az ember--környezet viszony számára, vagy pedig csak annyit jelent a környezeti etika, hogy a társadalmi viselkedésre általában érvényes normákat alkalmazzuk a természeti környezettel kapcsolatos magatartásunkra?
E kérdésekre sokféle válasz született. Radikális környezet- és természetvédők szerint a természetnek önértéke van, amelyet az embernek az emberi szükségletektől függetlenül is tiszteletben kell tartania, és a természetért való felelősség épp a természet önértékének megőrzését jelenti. Többen odáig mennek, hogy egyenesen a tabu fogalmának rehabilitálásáért szállnak síkra: az emberiség csak akkor szabhat határt a modern technika és gazdaság öngyilkos dinamikájának, ha az élet szentségének és sérthetetlenségének kifejezéseként tabu alá helyez bizonyos cselekedeteket. A radikális környezetvédő etikák közeli rokonságban vannak Albert Schweitzer felfogásával, aki "az élet iránti tisztelet" követelésével már a modern ökológiai válságot messze megelőzve hangoztatta az embernek a természetért való felelősségét. Schweitzer szerint az ember viselkedése csak akkor valóban etikus, ha az élet mint olyan, szent számára.
Ennek ellenére súlyos érvek hozhatók fel a természet reszakralizációja, mint az ökológiai válság megoldásának programja ellen. Először is a történelem tanúsága szerint sok olyan társadalom volt, amely szentnek tartotta a természetet, ám természeti környezetét mégis elpusztította (pl. túllegeltetés által). Az egyszerű tudatlanság és a kapzsiság a természet istenítésével párosulva is vezethet olyan romboláshoz, mint a modern, tudományokon alapuló technika. Másodszor, a természet reszakralizációjának az lenne a következménye, hogy a jelen állapotot, összes hiányosságával és fogyatékosságával együtt, szentnek kellene tartanunk. Ha viszont a fennálló rendet szentnek és megváltoztathatatlannak tekintjük, ez azt jelenti, hogy mindazok számára, akik jelenleg nem tartoznak a kiváltságosak és jómódúak közé, rögzítjük az elnyomottság és az állandó nélkülözés állapotát, és jelenlegi szintjén befagyasztjuk az emberiség fejlődését.
Akik elutasítják a természet reszakralizálását, és kitartanak az antropocentrikus szemlélet mellett, azok rendszerint úgy vélik, hogy nincs szükség a hagyományos európai etika és gondolkodásmód gyökeres megváltoztatására. Nem új etika és új gondolkodásmód kell, hanem arra van szükség, hogy valóban megtartsuk a hagyományos és jól bevált etika normáit. A hagyományos etika mindig is arra tanította az embereket, hogy ne kövessenek el igazságtalanságot embertársaikkal szemben. Ha hulladékokat eresztünk a tengerbe vagy a levegőbe, ha megsemmisítünk ökoszisztémákat, ha elpocsékoljuk az erőforrásokat, akkor ezzel igazságtalanságot követünk el embertársainkkal, a ma élőkkel és a később születőkkel szemben.
Ennyiben tehát a hagyományos etika -- minden "környezeti-etikai" kiegészítés nélkül is -- elég ahhoz, hogy igazoljuk ökológiai érdekeinket, és megfelelő erkölcsi alapot nyújt ahhoz, hogy fellépjünk a levegő- és vízszennyezők ellen, a természeti erőforrások elpazarlói ellen valamint állat- és növényfajok kiirtói ellen. E felfogás szerint tehát a hagyományos etika "antropocentrikus" elvei is alkalmasak arra, hogy a természettel kapcsolatos felelős magatartás vezérelvei legyenek. 
Az első ilyen elv az okosság maximája, mely szerint meg kell fékeznünk a rendelkezésre álló erőforrások gyors és mértéktelen felhasználására irányuló törekvésünket, hogy megőrizzük saját fennmaradásunk alapjait; a második elv pedig az igazságosság maximája, amely abban áll, hogy céljaink és igényeink definiálásánál éppúgy figyelembe kell vennünk a gyengébb társadalmi csoportok és a későbbi nemzedékek érdekeit, mint az erősebbekét és a ma élőkét.
Ez az álláspont logikus következménye az európai etikai hagyomány ama sajátosságának, hogy a különféle etikai rendszerek többnyire kizárólag olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek az emberek egymással való együttéléséből adódnak. A természethez való viszony rendszerint csak annyiban kap helyet az etikában, amennyiben a természetre irányuló cselekvés visszahat magára a cselekvő emberre vagy más emberekre. Mindezt úgy is kifejezhetjük, hogy az európai etikai hagyomány szerint a természet önmagában nem alapozhat meg etikai normákat, a természetnek nincs normatív funkciója a cselekvés számára.
Az instrumentális ész ellentmondásai
Az ökológiai válság épp azt a kérdést veti fel, hogy helyesen viselkedünk-e a természettel szemben. 
A természet feletti uralom eddigi koncepcióival zsákutcába jutottunk, és nem alaptalanok azok az aggodalmak, hogy a természet -- hogy úgy mondjuk -- bosszút áll majd azért, amit vele tettünk. És a mai ember nemcsak a külső természettel, a természet mint környezettel áll hadilábon, hanem a saját természetével, saját testének fiziológiai-természeti meghatározottságával is. Hatóanyagokkal élénkítjük és nyugtatjuk magunkat, mert nem értjük már testünk vegetatív funkcióinak nyelvét, önkényes teljesítmény-igényeket támasztunk testünkkel szemben.
Az újkori gondolkodás történetének egyik fő tartalma, mint ismeretes, a szabadság, az autonómia kivívása volt: a felvilágosodással az ember lerázta a készen talált, áthagyományozott eszmék és társadalmi intézmények uralmát, és jogot formált arra, hogy szabadon, önmaga szabjon törvényt magának az ész fényénél. Ebben a szabadságküzdelemben azonban mintha szem elől vesztettük volna a szabadság paradoxonát, ami abban áll, hogy saját céljaink követésében csak akkor lehetünk igazán szabadok, ha a személyes szabadsággal látszólag ellentétesen, kötelességtudatból cselekszünk. Szabadnak lenni nem annyit tesz, hogy egyszerűen követjük állandóan változó kívánságainkat, bárhová vezessenek is ezek bennünket. A szabadság azt jelenti, hogy azt választjuk, amit kívánnunk kell, amit becsülnünk kell, vagyis amivé lennünk kell.
A nyugati filozófia középpontjában az észnek mint tartalom nélküli gondolkodási mechanizmusnak a koncepciója került. Az ész elkezdte felszámolni önmagát mint "az etikai, morális és vallási megismerés közegét". De ha az ész nem áll többé metafizikailag szavatolt elvek vezetése alatt, akkor uralkodói rangját is elveszti, és a szolga helyzetébe süllyed. "Az ész az indulatok szolgája, és más nem is lehet" -- mondta Hume. 
Az ész többé nem az isteni kinyilatkoztatásból származó vagy metafizikailag megalapozott értékképzetektől vezéreltetve mozgatja a világot, hanem olyan célképzeteknek megfelelően, amelyek végső soron mindenkinek magánügyét jelentik, ennélfogva nélkülöznek minden mélyebb jelentőséget, mert nem egy olyan dialógusból származnak, amely túlmutat az egyéni gondolkodás esetlegességén. Az instrumentális ész munkája abban merül ki, hogy engedelmesen követi az állandóan változó célokat -- a haladás önmaga karikatúrájává válik. Az emberi természetet pedig, amely maga is része a természetnek, és ennélfogva alá van vetve az emberi akaratnak, olyan változtatásoknak teszi ki, amelyeket nem kormányoznak normális kritériumok. Az instrumentális ész -- a tudományos gondolkodás -- túlburjánzása következtében egyre nagyobb a hatalmunk választott céljaink megvalósítására, ám a metafizikai vagy vallási ész eltűnése következtében egyre kevésbé tudjuk, hogy melyek a helyes célok. Emiatt pedig a természet feletti uralom növekedése vak folyamattá válik, amelyet nem irányít semmiféle magasabb ésszerűség, mely választott céljaink helyességét szavatolhatná.
A teleologikus természetszemlélet, mint a környezetetika lehetséges alapja
Az ökológiai problémáknál mindig valamilyen normális állapot megsértéséről, valamilyen normális állapottól való eltérésről van szó. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy ha az anyatejben túl magas a DDT koncentrációja, az eltérést jelent az anyatej normális állapotától, ha a talajban túl sok a nehézfém, az eltérés a talaj normális állapotától stb. Magától értetődik, hogy csak olyan létezők esetében beszélhetünk normális, "jó" állapotról, amelyek célra irányítottak, amelyeknek van belső céljuk (teloszuk), amelyek természettől fogva irányulnak valamire. Hogy egyáltalán beszélhessünk félresikerültségről, betegségről, elfajulásról vagy abnormitásról, ahhoz fel kell tételeznünk a normalitás fogalmát, amely nem statisztikus, hanem teleologikus értelemben vett normalitást jelent. Ha valamilyen globális katasztrófa következtében több volna a háromlábú, mint a négylábú kutya, tehát ha a kutyák többsége bicegve járna, attól azért a "háromlábúságot" még nem neveznénk normálisnak a kutyák esetében, mint ahogy a fejfájást vagy a vakságot sem neveznénk normális állapotnak, ha valamilyen oknál fogva az emberek többsége fejfájásban vagy vakságban szenvedne. Hogy hibákról, abnormitásokról beszélhessünk, ahhoz adva kell lennie egy célnak, amely a létező számára a "jóság" állapotát jelenti. Az újkori természettudomány azonban épp a teleologikus természetszemléletet számolta fel: az újkori természettudomány mindenfajta célra-irányítottságot, teleológiát elvitatott tárgyától.
Történelmi tény, hogy az újkor kezdetén a teleologikus természetszemléletről a mechanikus természetszemléletre való áttérésben fontos szerepet játszottak gyakorlati megfontolások. 
"A természeti folyamatoknak a célszerűségük alapján történő vizsgálata terméketlen -- írta Francis Bacon -- s akár egy Istennek szentelt szűz, semmit sem szül". Bacon nem elméletileg érvel a teleologikus természetszemlélet ellen. Megelégszik azzal, hogy rámutasson haszontalanságára. Ha tudjuk, hogy egy lény mit "akar" magától, ez egyáltalán nem mozdítja elő azt, hogy uralkodni tudjunk fölötte, sőt, esetleg akadályoz bennünket a felhasználásban. Ennek megfelelően maga a megismerés fogalma is megváltozik. A megismerés a valóság megértésének módjából a természet feletti uralom eszközévé lesz.
Ezen a ponton kezd világossá válni, hogyan függnek össze az ökológiai problémák a modern természettudomány anti-teleologikus természetszemléletével. Ha ma azt tapasztaljuk, hogy a tudományok alkalmazása oly sok kárt okoz az életnek, ez nem lehet egészen véletlen. Hogy a tudomány alkalmazása javára váljék az életnek, ahhoz az kell, hogy legyen valamilyen fogalmunk arról, hogy miben áll a jó élet és miben áll a természet rendje. De éppen ez az, amit nem várhatunk a tudománytól, mert a tudomány nemcsak programszerűen eltekint a jónak, a teleologikus összefüggéseknek mindenfajta mérlegelésétől, hanem határozottan tagadja ilyen összefüggések létezését. Több évszázada tart a tudomány eredményeinek az életre való alkalmazása, de nincs olyan tudományos módszer, amely segítséget nyújthatna annak eldöntéséhez, hogy ez haladást jelent-e az élet számára. És nem is létezhet, mert a tudomány, amely nem létezőnek nyilvánít minden teleológiát, nem mondhatja meg, hogy mire jó ő maga, és hogy egyáltalán mire jó valami.
Lehetséges, hogy a teleológia iránti érdeklődés megnövekedése napjaink egy közelgő paradigma-váltásának jele? Egy olyan paradigma-váltásé, melynek eredménye a teleologikus természetszemlélet valamilyen megújított változata lesz...

  

A cikk a szerző hasonló című tanulmánya
(OMFB Rendszerelemzési Iroda, Budapest, 1986)
alapján készült