Orgoványi Anikó nevét a világ sok táján ismerik, mint a Zöld Szív természet- és környezetvédő gyermekmozgalom megalapítóját és katalizátorát. A mozgalom felnőtt tagjai, szimpatizánsai között találunk művészeket, újságírókat, és olyan elismert tudósokat, tanárokat, mint Vida Gábor, Victor András és Balogh János. Csoportjuk működik nemcsak Regensburgban és Pozsonyban, de Kamerunban, Dél-Afrikában és Észak-Amerikában is. Orgoványi Anikó diplomamunkájában a művészet és a természeti nevelés kapcsolatát fejtegette. Radikális gondolataival gyakran vált ki meghökkenést konferenciákon. Néhány esztendeje Green Peace aktivistákkal egy amerikai indián rezervátumban járt. Az őslakosoktól a Fényes Csillag nevet kapta. Vibráló, megfogó egyéniségére találni sem lehetett volna jobbat. '89-ben, amikor elindítottam a Zöld Szív-mozgalmat, már lehetett érezni, hogy a környezetvédelem új divatként fog végig söpörni nálunk is. De engem nem ez mozgatott, a motiváció már bennem volt születésemtől fogva. Egészen pici koromtól beépült a szókincsembe a "béka" szó, alapszavakat még nem nagyon tudtam kimondani, de hogy béka, azt igen. Számomra minden, ami szép, béka volt. A nagyszüleim, akik a földeken dolgoztak, engem is kivittek a rétre, ahol szabadon bóklászhattam. Leültem az árokpartra, a vadvirágok nagyobbak voltak mint én, s a mai napig emlékszem a leveleik formáira. Ahogy a tudatom kezdett nyílni, már felfigyeltem rá, milyen érdekes: ahány növény, annyiféle levele van. Az egyik hosszúkás volt, a másik kerekded, bársonyos vagy szúrós, a harmadik csipkés, és ez borzasztóan érdekes volt számomra. Meghatározó élményeim közé tartoznak a szitakötők is. A réten, ahol nagyapám kaszált, volt egy kis patak, amely fölött lepkék, sáskák, szitakötők szálltak. Nagy kékes-fényes szárnyuk csillogott a napsütésben, de sosem tudtam őket közelebbről szemügyre venni, mert a víz felett táncoltak. Később a barátaim lettek. Családi házban laktunk, és az egyik nyáron a virágoskert fölé volt kifeszítve a ruhaszárító kötél, s arra rászálltak a szitakötők. Szerettem volna megszemlélni őket, ezért nagyon lassan, óvatosan közelítettem feléjük, persze amikor nyúltam volna hozzájuk, elrepültek. Akkor rájöttem, hogyha nagyon-nagyon lassan emelem az ujjam, odaérintem a dróthoz és finoman húzom oda hozzájuk, akkor nem ijednek meg tőlem, hanem átrakják a lábukat az ujjamra, és fel tudom emelni őket. Akkor körbeforgattam a szitakötőt, meg tudtam figyelni alulról, felülről, s olyan nyugodt volt, mint egy kutya vagy macska. Körbenézegetett, éreztem, amikor a szemembe néz, hátranyúlt, megnyalogatta a szárnyát, a potrohát, a lábait, és amikor elunta magát, elrepült. Másnap alig vártam, hogy reggel legyen, s megint barátkozzam velük. Ez így ment egy nyáron át, olyannyira, hogyha kimentem, föltettem a kezem, az ujjamra szálltak a szitakötők, és sétálhattam velük.  Akkor jött a nagy meglepetés, amikor iskolába kerültem, s ott azt hallottam, hogy az ember óriás, legyőzi a természetet, képes visszafordítani a folyók vizét, lebontani a hegyeket, új hegyeket emelni, és erre büszkének kell lenni. A következő pofon akkor ért, amikor növényt kellett gyűjteni. Nem láttam értelmét, hogy tövestől kihúzgáljuk őket, csak azért hogy lepréseljük, s ott porosodjon a szertárban. A rovargyűjtés pedig már egyenesen sokkolt, mert nem tudtam elképzelni, hogy a barátaimat betűzgéljem gombostűvel egy dobozba. Nagyon elszomorodtam, amikor az osztálytársaim hozták be a gyűjteményeket, és gyönyörű színes nappali pillangók, orrszarvú-bogarak, és más, ma már pusztulóban lévő állatfajok között sokuknál egy szitakötő díszelgett középre tűzve.  Amikor gimnáziumba kerültem, mint a természetet igen szerető gyermek, úgy gondoltam, hogy biológiai pálya felé orientálódom, és beiratkoztam a biológia-szakkörre. Addig élveztem is a dolgot, amíg madarakat kellett megfigyelni költési időszakban, meg élőhely szerint, hanem amikor jöttek a keményebb módszerek, amikor be kellett vinni állatokat, és élve felboncolni, csak azért, hogy megnézzük, hogyan működnek a belső szerveik, akkor erre én már képtelen voltam. Emlékszem olyan szakkörre, amikor a gerlétől kezdve a nyúlig, az egértől a békáig mindenkinek volt egy-egy állat a kezében, amelyiket elaltatott és felboncolt. Azt mondtam, ha ez a biológia, akkor én nem leszek biológus, mert sokkal jobban szeretem a természetet annál, mintsem elpusztítsam csak azért, hogy mélyebb ismereteket szerezzek. Megfogadtam, ha egyszer pedagógus leszek, megpróbálok szelídíteni ezeken az agresszív módszereken. A tanítóképző után elvégeztem a rajz szakot, majd a pécsi egyetemen a pedagógia szakot, és amint a pedagógusi pályára léptem, cikkeket írtam arról, hogy a növénygyűjtés, a rovargyűjtés egyáltalán ne legyen módszer az iskolában.  Tanítványaim rendkívül fogékonyak voltak arra a szemléletre, amit közvetítettem feléjük. Úgy éreztem, hogy végre találtak egy felnőttet bennem, aki nem elriasztani akarja őket, nem szárazon, kognitív módon akarja rávezetni őket a tudásra, hanem megpróbálja élményszerűen és sok-sok érzelemmel ötvözötten megmutatni nekik a világot. Gyakran kimentünk a patakpartra és komplex módon összevontunk órákat. A szabadban verset tanultunk, rajzoltunk, megfigyeltük a patak élővilágát, vízminőségét, és közben élményekkel töltekeztünk. Ezeknek a tanítványaimnak nem kellett magyarázni, mi a természet szeretete, mi az, hogy környezetvédelem, mert ez valahogy magától jött. Én magam is a gyerekekkel együtt fejlődtem.  A pedagógusképző intézményekben azt tanultam, hogy létesítsünk élősarkot. A miénknek csodájára jártak, gyönyörű növényeink voltak, és különböző egzotikus állatok a botsáskától kezdve a papagájig, hörcsögtől az aranyhalakig. Ahogy a tanítványaimmal egyre közelebb kerültünk a természethez és a vadon élő növényekhez, állatokhoz, egyre gyakrabban gondolkodtunk el azon, hogy mi is részei vagyunk ennek az egésznek. Eljátszottuk, behelyettesítettük magunkat egy-egy létező helyébe: mit éreznénk, ha kavics lennénk a patakban, fűzfa a partján? Vajon mit érezhetnek a papagájaink a kalitkában, mit éreznek a botsáskáink a terráriumban, mit éreznek itt a növényeink, ha eredetileg a trópusi esőerdőben éltek? Szépen lassan rájöttünk arra, hogy akkor teszünk legjobban, ha nem tartunk rabságban állatot, és a növényeket is meghagyjuk eredeti élőhelyükön. Minden létezőnek meg kellene, hogy adasson a szabadság. A létezőbe én beleértem az élettelen dolgokat is, például a vizet, a levegőt, a kőzeteket. Ezeknek az őselemeknek is joguk van a szabadságra és a tisztaságra. Az ember abban a hitben élvezkedik a mai napig, hogy a világ az emberért lett teremtve. Meg kellene próbálni visszajutni arról a mellékvágányról, ahova az emberiség jutott.  Az általam természetpedagógiának nevezett irányzat abból indul ki, hogy az alap a nagybetűs természet, a világegyetem, az univerzum, és az ember csak része az egésznek, s nem kiindulópontja, csúcspontja.  A gondolkodást, az érzékelést, az érzelmeket, az intuíciót és az empátiát egyaránt nagyon fontosnak tartja. Sokkal inkább a megelőzésre fekteti a hangsúlyt, mintsem a már megtermelt szemét megválogatására... A természetpedagógiát az képes igazán megérteni, akiben nagy a lelki érzékenység a természet iránt, s ha ez megvan, az egyben művészi érzékenység is. S hogy ez hol csapódik le, természet iránti mérhetetlen rajongásban, vagy képzőművészetben, mozgásművészetben, iparművészetben, irodalomban vagy zenében, az már az egyéntől függ. Nálam megmutatkozik egyrészt az írásban -- különböző kiadványokban jelentek meg verseim, írásaim, novelláim, meséim --, másrészt a képzőművészetben. Amióta az eszemet tudom, mindig rajzban tudtam a legjobban kifejezni magam. Az első tusrajzaim megjelentek az ÉS-ben, ami után sorban kaptam a felkéréseket. Ma erős színekkel nagyméretű olajképeket festek, olyanokat, mint "ősanyám a tűz", vagy "ősapám az óceán". A fiaim is ezeket a festményeket válogatták a szobájuk falára.  Itt, a pomázi iskolában természeti nevelést tanítok. A tantárgyat én dolgoztam ki, és akkoriban még kísérleti tantárgyként engedélyeztetni kellett a bevezetését. Van egy kis természetkertünk az iskola környékén, ahol nem vágjuk le a füvet, s nem avatkozunk be a természetbe. Szabadon nő mindenféle vadvirág, s különféle állatokat is vonz oda.  Pedagógus-kollégáim annak idején különcnek találtak, ez talán ma sem változott. '89 nyarán jutottam el odáig, hogy -- a gyerekekben partnert találva -- úgy éreztem, biztosan vannak a világban olyan emberek, akik hasonlóképpen éreznek,  csak nem merik környezetükben vállalni. A Zöld Szív megalakításakor azonnal világméretekben gondolkoztam. Cikkeket írtam, amiket elküldtem különböző lapokba. Meglepően sokan jelentkeztek, fél év alatt több száz tagunk lett, mára több mint tizenháromezren vagyunk. Vannak tagjaink a világ legkülönbözőbb pontjain, nemcsak Európában, hanem a Fülöp-szigeteken, Afrikában, Amerikában. Vannak elnyerhető címeink is: zöldszíves csoport, osztály, család, polgármester, falu. Van olyan falu, ahol szinte már az egész közösség megfertőződött ezzel a szemlélettel. Nagyon tudatos volt a név- és jelképválasztás. Mi nyíltan felvállaljuk, hogy érzelmileg viszonyulunk a természethez, nem pedig kognitív módon. Nem elsősorban tudományos módszerekkel próbáljuk megközelíteni, bár azt sem vetjük el. Aki csatlakozik hozzánk, annak az az első feladata, hogy keressen a saját környezetében egy természeti értéket, ami lehet egy kis patak, egy vadvirágos rét, akár egy löszfal, ahol madarak fészkelnek, akár egy rovarfészek, bármi, ami a szabad természet része, és afölött vállaljon védnökséget. Fogadja örökbe, vegye védelmébe, készítsen róla feljegyzéseket, és ha bármi veszély fenyegeti, próbáljon meg lépéseket tenni.  A németeket, osztrákokat, szlovákokat mi kerestük meg, mindjárt a mozgalom indulása idején. Azt találtuk ki, hogy szervezünk egy Duna-láncot. Ez a folyófigyelési hálózat abból indult ki, hogy kis tanítványaimmal állandóan figyeltük a pomázi patakot, s azt vettük észre, hogy amint kilép a faluból, lényegesen szennyezettebb lesz. Aztán megtaláltuk a szennyező forrásokat is, megkerestük az üzemet, amelyről bebizonyosodott, hogy ők eresztik bele a szennyvizet. A gyerekek írták saját kezűleg a levelet a gyár igazgatójának, s kértek időpontot a tárgyalásra. Komolyan vették őket, és ebből újsághír is lett. Sikerült eredményeket elérni, a víztisztító berendezés átadására meghívtak bennünket is.  Vannak táboraink, konferenciáink, továbbképzéseink, de az év legfontosabb rendezvénye az országos találkozó, amin idén május 7-9-ig három napon át nyolcszáz zöldszíves vesz részt. Ezen a jubileumi rendezvénysorozaton rengeteg érdekes programot szerveztünk: parlamenti megnyitó, lampionos felvonulás a Lánchídon át a Várba, tudományos konferencia a Magyar Tudományos Akadémián, ünnepi kiállítások, futóverseny, természetjárás terepgyakorlatokkal és honfoglalás kori est várja a gyerekeket, felnőtteket.  Lejegyezte: Benedek Ágnes