Beteg környezetben beteg társadalom
Beszélgetés dr. Farkas Ilona orvossal,
 a "Rák ellen az emberért, a holnapért" Alapítvány titkárával

-- Egyre gyakrabban halljuk, hogy a különböző környezetszennyeződések és más környezeti tényezők is betegségeket okozhatnak. 

-- Nagyon sok ilyen tényezőt ismerünk és nagyon sok ilyen tényezőről van bizonyítékunk. Elsősorban azok az anyagok jelentenek komoly veszélyt, amelyek manapság kerültek a levegőbe, a megelőző hosszú évezredek vagy évmilliók alatt nem voltak ott jelen. Ezeknek az anyagoknak a méregtelenítésére a szervezetben nem fejlődhettek ki mechanizmusok az utolsó ötven év alatt. Nagyon nagy veszélyt jelentenek azok a kémiai anyagok, szintetikus készítmények, amelyek az utolsó ötven évben kerültek a környezetünkbe. Gondolok itt a táplálék-kiegészítőkre, kozmetikumokra, emulgeátorokra, stabilizátorokra és egyéb adalékanyagokra. Természetesen a különféle vegyszerek, tisztítószerek, különösen az aeroszolos formák is veszélyesek az ember számára. 
A levegőben található káros anyagok különösen ártalmasak a szervezet számára, hiszen az ember légutai rendelkeznek a legkevésbé hatékony védekező rendszerrel. A tüdő felülete száz négyzetméter, akkora mint egy sportpálya. Egy év alatt egy ember tüdejében 4-5 millió liter levegő fordul meg. A városi levegő egy literében 85 ezer porszem található. Az erdei levegőben ez 50 vagy 500, ami nagyon nagy különbség. És ebből a 4-5 millió liter levegőből az ember biológiai szűréssel szűri ki azokat az anyagokat, melyeket a szervezetnek valamilyen formában méregteleníteni kell. 
-- Hogyan lehet védekezni ellene?
-- Elsősorban a levegőtisztaság védelmével. Az ember gyakorlatilag folyamatosan szívja ezt a levegőt városi közlekedésben, melyben számos rákkeltő hatású anyag van: az ólom, a szénhidrogének, a benzingázok égéstermékei. Különösen veszélyes ez a kisgyerekekre, mert a levegő alsó 60 cm-ének szennyezőanyag-tartalma sokkal magasabb, mint mondjuk másfél vagy két méter magasságban, ahol a felnőttek hordják az orrukat.
-- Vajon minek köszönhető az, hogy a légúti betegségekkel kapcsolatos allergén jellegű betegségek is megszaporodtak?
-- A szervezet terheléséről vagy túlterheléséről szól ez is, hiszen az allergia az immunrendszer kóros reakciója. Valószínűleg arról van szó, hogy túlterhelt az immunrendszer, olyan feladatokat kell megoldania, amivel nem képes megbirkózni. Ez kóros, túlzott reakciókhoz vezet.
-- Említette azt, hogy nagyon sok olyan anyag van a természetben, amely nem a természet "gyártmánya", hanem az emberé. 1962-ben jelent meg Rachel Carson könyve, a "Néma tavasz", amely a gyomirtó és növényvédő szerek természetre gyakorolt hatását taglalta. A könyv akkor sokkhatást váltott ki. Nemrégen megjelent egy amerikai újságíró hölgy hasonló könyve, amelyben e szerek emberi szervezetre gyakorolt hatását mutatja be.
-- Ismereteim szerint kb. 11 millió különféle kémiai anyagot hoztak a mai napig létre. Ezek közül kb. 100 ezer az, amelyekkel a mindennapi gyakorlatban találkozhatunk és ezek közül kb. tíz ezerre becsülik azok számát, melyek az emberi szervezet számára igazán veszélyesek. Elég körülnézni a magyar mezőgazdaságban, és láthatjuk, hogy a mindennapi gyakorlatban is rengeteg rákkeltő növényvédő szert használnak. Vagy például az otthon használt rovarirtók, rágcsálóirtók és molyirtók között mennyi speciálisan rákkeltő van! Körbe vagyunk véve ezekkel a jelentős veszélyt jelentő hatásokkal. 
-- Nem látom annak jelét, hogy komolyan próbálnánk ezek számát csökkenteni. Tud olyan intézkedésekről, amelyek ilyen irányba mutatnak? 
-- Elsősorban nem a szabályozásunk rossz. 
A szabályok be nem tartása okozza a problémát és a nehézséget, továbbá az, hogy nincsenek igazából mérőrendszereink, nincsenek ellenőrzési lehetőségeink. Komoly problémát jelent a karbantartás hiánya is -- amikor rossz állapotú 15-20 éves kocsikat használnak az emberek nap mint nap, karbantartás nélkül, vagy amikor az egész télen összegyűlt mocskot nincs idő lemosni a járdákról és az úttestekről, és ennek következtében naponta több ezer tonna por keveredik fel Budapesten, de nyilván vidéken is. Érvényes ez az ipari gépparkra is, amely ugyanolyan öreg, mint az autók, vagy még öregebb. Tudom, hogy például a sugárkezelést végző gépek között nagyon sok olyan van, amely már rég amortizálódott, de mégis ezeket használjuk. Úgy gondolom, hogy a Petőfi által megírt "Pató Pálság" egy picikét benne van az ország lakosságának a mentalitásában. A karbantartást mindig eltesszük jövőre, mert azt mondjuk, hogy erre most nincs pénz. 
-- Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy hosszú évtizedek alatt olyan környezetszennyeződések halmozódtak fel, vagy váltak ismertté, amelyek megbetegítik az embereket. Ebben a beteg környezetben vajon lehet-e egészségesen élni? Nagyon sokszor szokták az átlag életkort, mint mutatót használni erre a jelenségre. Hogyan állunk mi az átlagéletkorral?
-- Egészen rossz helyünk van a világranglistán. Nincs még egy ország, ahol a férfiak várható élettartama 15 éve folyamatosan csökken, és a nőké sem emelkedik. Ma már a fejlett országokhoz képest 8-10 év a különbség. Ennyivel halunk meg korábban és a helyzet folyamatosan romlik. Szennyezett környezetben nem lehet egészségesen élni. Hiszen minden mindennel összefügg. 
Az ember saját magát a világ urának kikiáltva kipusztítja azokat a dolgokat, amelyeket ő károsnak ítél. A természetben nincsenek felesleges és káros dolgok. Az ember nem tudja úgy elpusztítani a bogarakat, a kártevőket, hogy végső soron ne magát mérgezze meg. Mert mindazok az anyagok, amelyek a kártevőket pusztítják, az embernek is ártanak, és a lánc végén az ember áll. A káros hatásokat biztosan lehet mérsékelni komoly beavatkozásokkal, de szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ezt a megindult folyamatot mennyire lehet megállítani. A megelőzés sajnos még mindig csak szlogen. Nem tanítják meg a gyerekeknek ezzel kapcsolatban a legapróbb dolgokat sem, nem oktatják a főiskolán, az egyetemen, nem végzik a gyakorlatban. Már az általános iskolában el lehetne kezdeni az egészséges életmódra nevelést, alakítani a táplálkozási szokásokat, tisztességes tornaórákat tartani a szabad levegőn, amivel igényt ültetnénk el a gyerekekbe. A magyar társadalom ezt még nem fogadta el, még nagyon messze vagyunk a gyakorlatától. 
-- Lehet, hogy a társadalom elfogadná a megelőzés alapelvét, de hiányoznak azok a politikai, gazdasági vagy szakmai döntések, amelyek ebbe az irányba löknék a dolgokat. Gondolok arra, hogy tele vagyunk fogyasztói reklámokkal, ugyanakkor nincsenek olyan reklámok, amelyek az egészséges életmód előnyeit próbálnák ecsetelni.
-- Amikor a piacgazdaság mellett döntött az ország, akkor nem gondoltuk azt végig, hogy nem lehet piacosítani olyan közjavakat, mint az egészség, a levegő, a víz tisztasága. A politikai vezetésnek alaposan át kellene gondolnia azt, hogy az itt élő emberek fizikai és szellemi alkotóképessége mekkora értéket jelent. Beteg emberektől nem lehet gazdasági csodát várni. 
-- Hogyan alakul a daganatos megbetegedések gyakorisága? Ez az egyik legsúlyosabb probléma, és a káros környezeti tényezők java része is itt csapódik le.
-- Nagyon súlyos probléma a daganatos megbetegedések okozta halálozás, és maga a megbetegedés is. Világelsők vagyunk 1980 óta. 
A huszadik helyről kerültünk az élre például szájüregi és tüdőrák okozta halálozásban, tehát valami döbbenetes mértékű emelkedés látszik. De a daganatos megbetegedésekhez hasonló képet lehet látni az összes nem fertőző krónikus megbetegedésnél is. Ilyenek a keringési betegségek nagy csoportja, a cukorbetegség, a májbetegségek, az asztma, a hörghurut. Kétségbeejtő, hogy a negyven éves korcsoportnál tapasztalható e megbetegedések sokszorosára emelkedése az elmúlt húsz év alatt. Mára a negyven évesek immunrendszere, szervezete, teherbíró képessége jobban elhasználódott mint húsz évvel ezelőtt a hatvanéveseké. Például a tüdőrák vonatkozásában az elmúlt húsz év alatt a 40-49 éves korosztálynál négyszeresére emelkedett a halálozási arány. Az ajak- és szájüregi daganatoknál ennél sokkal rosszabb a helyzet, mert itt tizenkétszeresére emelkedett a halálozási szám húsz év alatt. Robbanásszerű emelkedéssel állunk szemben. 
-- Különösen a csernobili atomerőmű balesete után sokan mondták, hogy a sugárkárosodás adhat magyarázatot azokra a furcsa immunrendszeri betegségekre, amelyek elsősorban Ukrajnában és Fehér-Oroszországban szaporodtak el. Ezt a szakértők tagadják és azt mondják, hogy nem bizonyítható az összefüggés a sugárártalom és a betegségek megjelenése között. 
-- Itt feltétlenül változtatni kell a szemléletünkön. Egy ember esetében folyamatosan számos hatás interakciójával kell számolnunk, és a károsodást is ennek megfelelően kellene vizsgálnunk. Nagyon sok olyan felelős tudóssal, kutatóval, gyakorlati szakemberrel találkoztam, aki megértette azt, hogy nem lehet pusztán a papírokon, számadatokon, bizonyítható összefüggéseken lemérni a felelősségünket, és máshogy gondolkodik. 
A magyar orvostársadalom nagy része még nem tart ott, hogy ezeket az összefüggéseket átlássa, és elismerje jelentőségüket, és akkor még nem beszéltem a politikusokról vagy a gazdasági döntéshozókról, akik közül talán csak néhányan látják, hogy másként kellene gondolkodniuk. 
Egész biztos vagyok abban, hogy ha az emberi élet értékké válik nálunk -- mert pillanatnyilag úgy tűnik, hogy nem az --, akkor szemléletváltásra lesz szükség. Nagyon hiszek abban, hogy az embereknek először a saját maguk életére kell megtanulni vigyázni. Gondolják végig, hogy a saját életük, családjuk, gyerekeik védelmében mit tudnak tenni. Például azt, hogy nem veszik meg azokat az élelmiszereket, melyekben rákkeltő adalékanyagok vannak, keresni kezdik a biotermékeket. 
A beszélgetést Mangel Gyöngyi készítette.
A tudás formái
és a "tiszta tudomány" oktatása

A tanrend változásával ismét felszínre kerültek az iskolai természettudományos oktatás bizonytalanságai, alátámasztva a nem szűnő tanrend-vitákat a "tartalom" vagy "módszer" relatív fontosságáról, a gyakorlati munka szerepéről, a független vagy integrált természettudományos oktatásról. Mi a megfelelő "iskolai tudomány"? Hogyan alakult ki az iskolai tudomány "tiszta laboratóriumi tudományként történő oktatása?

A 19. század közepén a tanárok kétféle módon közelíthették meg az iskolai természettudományos oktatást: "a közönséges dolgok tudománya" és a "tiszta laboratóriumi tudomány" módszerével. 
A 20. század az utóbbit kiáltotta ki a helyes látásmódnak. Alapvetően kétféle egymással szembenálló nézet létezik a tudás, és így az átadandó ismeretanyag természetével kapcsolatban. Az egyik közvetlen kapcsolatot tételez fel a valóság és a tudás között. Kijelenti, hogy a tudnivalók teljes mértékben megismerhetők és objektívek. Míg a másik szemlélet azt állítja, hogy a tudást a társadalom hozta létre, és csak az azt létrehozó szociális, kulturális és történelmi összefüggések tükrében lehet megérteni.

A TUDÁS FORMÁI
Az utóbbi időben sokan tettek erőfeszítéseket, hogy létrehozzanak egy általános tudás-elméletet. Talán a legjobbat Paul Hirst dolgozta ki, aki azt állítja, hogy minden emberi tudást számos "logikailag eltérő" formába lehet sorolni, négy kritérium alapján. 
1.  A jellemző alapelvek.
2.  A jellemző struktúrák, melyekkel ezek az alapelvek kapcsolatban vannak. 
3.  A jellemző módok, melyekkel a tudással kapcsolatos kijelentéseket tesztelik.
4.  A jellemző technikák és gyakorlatok a tapasztalat felfedezéséhez.
Ezen kritériumok alapján Hirst hétféle tudást azonosít: 
-- Matematika és formális logika
-- Természettudományok
-- Humán tudományok, beleértve a történelmet is
-- A morális megértés
-- A tudás vallásos megjelenései
-- Filozófia
-- Szépművészetek
A szerző szerint az oktatás legfőbb célja az elme fejlesztése, tehát egy, a Tudás Formái alapján összeállított tanrend képviseli a legjobb módszert ennek a célnak az eléréséhez -- mivel megismerteti a gyermekekkel a tudás különböző módjait.
Ez az a nézőpont, amely szerint a tudásnak (és így a tantárgyaknak is) léteznek tökéletes, abszolút formái, amelyek az embertől függetlenül léteznek. A dolgok szerkezetét felfedezzük, nem feltaláljuk, és az érdeklődéstől függ, hogy ezt a szerkezetet mennyire tesszük hozzáférhetővé az általános megértés számára a megfelelő fogalmak és elméletek megalkotásával. Az igazság gazdag és változatos, de nem önkényes. A dolgok természete adott, nem választható.
A TÁRSADALMILAG LÉTREHOZOTT TUDÁS
A fenti elmélettel merőben ellentétes az a látásmód, miszerint a tudás tapasztalattal rendelkező egyéni elmék interakciójának terméke, amely az értelmezések és racionalizálások nagymértékben személyes rendszerét eredményezi. Ezen elmélet szerint a tudás társadalmi folyamatok révén fejlődik, ahogy az egyének kategóriákba osztják a tapasztalataikat, és következtetnek a jelentésekre. A tanrend kialakítása szempontjából tehát a tudás sokkal inkább egy szervezett intellektuális közösség tagjai közötti megállapodás révén létrejött nem hivatalos megértési mód terméke.
Követői tagadják a tudományos tudás speciális helyzetét, és nem fogadják el a különbségtételt az akadémikus tudás és a mindennapi, átlagos tudás között. Állítják, hogy minden tudás társadalmilag épül fel, és az ember nem olyannak ismeri a világot amilyen valójában, hanem csak azon a fogalmi szerkezeten keresztül közvetítve tapasztalja, amivel rendelkezik. Ezt a szerkezetet az emberek hozták létre, különböző formái lehetnek, és kapcsolatban áll a társadalmi rendszerrel. Nyilvánvaló, hogy szocializálódásunk befolyásolja világlátásunkat. Ezenkívül hatással van szemléletmódunkra nyelvünk, tapasztalataink, de ezek a szerzők azt sugallják, hogy teljesen ezek a faktorok határozzák meg, és hogy mindenfajta valós tudás egyszerűen "intézményesített megegyezés". Ennélfogva a "kulturális relativitás" elméletéhez vezetnek el minket, mely szerint a valóság egy bizonyos látásmódja se nem helyes, se nem hibás. Más szavakkal "az az igaz, amit látsz!" 
Minden bizonnyal valahol a két szélső pont között kell keresni a helyes utat -- van egy pont, ahol már nincs értelme azon tanakodni, hogy a dolgokat el lehet-e másképpen képzelni: "ha azt választjuk, hogy különbséget teszünk macskák és kutyák között, ez a mi különleges kulturális környezetünk következménye lehet, de az, hogy képesek vagyunk különbséget tenni köztük, az elárul valamit a macskákról és a kutyákról".
TÁRSADALMI KONTROLL
Szociológusok állítják, hogy a társadalomban minden csoport kísérletet tesz annak a tudásnak a törvényesítésére és terjesztésére, amely az érdekeiket a legjobban szolgálja. Mindannyian speciális társadalmi és történelmi körülmények közé születünk, ahol már léteznek bizonyos ideák és kölcsönhatások; "ideológiai mátrixban" élünk ami hatással van ránk, befolyásolja tudatunkat -- ennek révén teszünk magunkévá hitet, értéket, szokást, melyeket azután "józan észként" fogadunk el. A társadalom ezen látásmódját ezután az intézményeken keresztül -- mint amilyenek az iskolák -- megerősítik és stabilizálják, tehát a végén úgy tűnik, mintha ez lenne az egyetlen módja a világ működésének. Ennélfogva az oktatási rendszer a társadalmi kontroll mechanizmusának fontos összetevője lehet. Egy speciális érdeklődéssel rendelkező csoport természetesen tudatosan és cinikusan kihasználhatja az oktatást, vagy bármilyen más társadalmi szervezetet vagy intézményt, de az is előfordulhat, hogy az ilyen csoport őszinte meggyőződésből cselekszik, motivációkat talál cselekedeteihez, melyek csak később bizonyulnak tévesnek. Ilyen lehetett a dolgok állása az iskolai természettudományos tanrend nagy változásainak idején, a 19. század közepén és talán ma is ez történik!
A MINDENNAPI DOLGOK TUDOMÁNYA
A természettudományok tanrendbe foglalására a legkorábbi próbálkozásokat minden bizonnyal Charles és Elizabeth Mayo Gyakorlati Órák című írásában találjuk, melynek célja "a művészeti és a természetben lévő dolgokkal kapcsolatban a pontos megfigyelés, helyes leírás, és a megfelelő döntés képességeinek fejlesztése" (1831). A Gyakorlati Órák tankönyv gyorsan az általános iskolai természettudományos oktatás alapjává vált Angliában. Az 1840-es években létezett egy kis létszámú, de nagy befolyással rendelkező csoport, amelynek tagjai a természettudományos oktatásnak kulcsszerepet tulajdonítottak a munkásosztályok morális és vallási felszabadításában. Falusi iskolák hamarosan figyelemre méltó oktatási eredményeket értek el, amely nagyrészt a megalapozott tudományos tartalommal rendelkező világi olvasókönyveknek volt köszönhető, és annak a felfogásnak, hogy a természettudományokat a "mindennapi dolgok megértésének" szemléletében oktatták.

Az iskolai természettudományos oktatás mozgalmának támogatói felismerték a jól megtervezett felszerelés és tankönyvek; megfelelően képzett tanárok és az egységes adminisztratív hálózat jelentőségét. Azonban az 1850-es évek közepén, amikor minden készen állt a jelentős fejlődéshez, sorsdöntő változások következtek be. A természettudományos oktatásra kedvezően ható szubvenciók létrehozása, és a tanítóképzők vizsgaanyagába történő jelentős mennyiségű természettudományos anyag bevezetése után hirtelen átdolgozták a diákok vizsgáival kapcsolatos tervezetet, lecsökkentették a tananyag mennyiségét és lefokozták a természettant, ami csak egy lett a sok választható tantárgy közül. A Mindennapi Dolgok Tudománya mozgalom sikerének legfontosabb forrása, a képzett tanerő pótlása gyakorlatilag megszűnt. 
A természettudományos oktatás célkitűzései és szándékai határozottan érzelmi irányba tolódtak el. A reál tantárgyak szerepét a tanrendben durván korlátozták. Az új szabályozás eredménye az lett, hogy a természettudományos oktatás eltűnt az általános iskolai tantervekből, és nem is volt jelen egészen 1882-ig. De miért kellett ennek a változásnak bekövetkeznie?
A Mindennapi Dolgok Tudományával való kísérletezés feltűnően sikeres volt. 
A gyermekek igen hatékonyan sajátították el a természettudományokat! Az oktatás befejezése a társadalmi kontroll szép példája. Érdemes feltenni a kérdést, kinek a számára volt "elfogadhatóbb" a tiszta laboratóriumi tudomány alternatívája az új természettudományos tanrendben? Kinek az érdekében állt ennek bevezetése, és miben sértette ennek a csoportnak az érdekeit a Mindennapi Dolgok Tudományának sikere?

A TISZTA TUDOMÁNY FELTŰNÉSE
Az 1850-es évek elején megjelent Herbert Spencer fontos esszéje a tudás különböző ágazatainak relatív érdemeiről, melyben felveti a természettudományok tanrendbe foglalásának kérdését. Spencer hajthatatlan volt abban a kérdésben, hogy az iskolában tanított természettudományoknak a "gyakorlatban hasznosíthatónak" kell lennie. 
Mások szerint azonban ez meggátolná a tudósokat abban, hogy a "fennköltebb általánosság és a magasabb szinten elmélkedő szépség mezői" felé mozduljanak. Ez a vélemény a tiszta elvont tudományon alapuló oktatás egyre gyarapodó támogatóira jellemző. Vitába szálltak a természettudományok gyakorlatban hasznosítható jellege ellen. Állították, hogy "csak az elvont tudomány finomítja és emeli fel az emberi érzéseket: biztosak lehetünk benne, hogy a tudományos tudás semmit nem fejlődött azáltal, hogy a fiatalságot az igazság pénzben kifejezett értékére nevelik". Ehelyett nemesebb célokat javasoltak a természettudományos oktatás számára.
A szembehelyezkedés a Mindennapi Dolgok oktatásával, és a Tiszta Elvont Tudomány tantervbe illesztésének előmozdítása egybefonódott a felsőbb osztályok liberális oktatásával. Ez a folyamat már visszatükrözte egy súlyos társadalmi probléma egyre növekvő felismerését: az alapszintű természettudományos oktatás nemcsak hogy kielégítő, de nagy mértékben sikeres, és hogy ezáltal veszélybe kerülhet a társadalmi hierarchia. Azt, hogy a szegény munkásosztály hozzáfért a tudás valamilyen formájához, egyre veszélyesebb tényállásnak tekintették. A társadalmi rend teljes felfordulását jósolták abban az esetben, ha "egy munkás fia jobb tudásra tesz szert, mint a földesúr fia". A The Times egyrészt a tiszta tudomány előnyeit ecsetelte, mint a felsőbb osztálybeliek liberális oktatásának fontos összetevőjét, másrészt pedig az alacsonyabb osztályok tudományos oktatásának megállítását javasolta, akiket "túlműveltnek" láttak. A felsőbb osztályok felfedezték, hogy a társadalmi rendben alattuk állók egyre jobban hozzáfértek a tudományos tudáshoz, amely a jövőben esetleg nem kívánt társadalmi megmozdulások forrásaként szolgálhat. 
Amikor a természettudomány ténylegesen visszatért az általános iskolai alaptantervbe, már a tiszta tudományt fogadták el helyes látásmódként. Ez a természettudományos oktatás szemléletmódjának olyan változását jelentette, ami megegyezik a ma ismerttel.
A JELENLEGI HELYZET
Amilyennek az iskolai természettudományt ma látjuk, az nem "elkerülhetetlen fejlődés" eredménye, sokkal inkább a társadalom hozta létre. A ma létező iskolai természettudományos felfogást nem arra tervezték, hogy a nagy többség a lehetőségek kihasználásával a lehető legnagyobb tudást szerezze meg. A természet megértésének olyan módját kínálja fel, amely definíció szerint kizárja a természeti környezetre vonatkozó tudást. Ennélfogva jelenlegi formájában nem megfelelő az általános és középiskolák átlagos tanrendjei számára.
Ma a reál tantárgyakat tanító tanárok többsége a természettudományos oktatás fő céljának a jövő tudósainak képzését tartja. A gyakorlati alkalmazhatóság és az intellektuális megalapozottság fogalmait egyre inkább egymással összeférhetetlennek, sőt, gyakorlatilag egymást kizárónak tekintik. A természettudományos oktatásban meglévő kettős felfogás elkerülhetetlen következménye kétféle állampolgár nevelése: 
a természettudományosan képzetté és a nem képzetté. Egyes kutatók szerint a tanrenddel kapcsolatos döntéseket meghozó személyekre a társadalom mai szerveződése gyakorol közvetett nyomást a nagy, természettudományosan képzetlen munkaerő létrehozására, "akik úgy gondolják, hogy az élet egyre több területén a szakértőktől függnek"...
Levinson, Ralph (ed.): Teaching Science
(London ; New York, NY : Routledge, 1993)
Fordította: Szabó Judit

Beszélgetés Schmidt Egonnal

Amikor a természetvédelmi törvény megszületett, úgy tűnhetett, hogy megoldódott minden probléma. Aztán kiderült, hogy a természetvédelem nevelési kérdés.

-- Az Ön munkájában nagyon fontos szerepet kap a nevelés, az újabb generációk természetszeretetre oktatása. Lát ebben javulást?
-- Az ember optimizmusa bizony oda van, amikor látja, hogy például a Börzsönyben, a Budai hegyekben mit művelnek egyes kirándulók. Szemetelnek, monogramokat vésnek a fák törzsébe, vagy pusztán szórakozásból tépkedik a növényeket. Elképesztő, hogy mi folyik például a Budaörs közelében lévő védett területen. Ez szívügyem, annak idején én javasoltam a védetté nyilvánítást. Ha valaki most megy oda, akkor -- különösen hétvégeken -- majálist talál. Motokrosszosok, lovasok, kutyafuttatók lepik el a területet, ahol egyébként rengeteg védett növény él. Fokozottan védett hüllőnk, a haragos sikló két megmaradt élőhelye közül az egyik a budaörsi, ezt a kígyót a kutyák megfogják. Beszéltem ott egy emberrel, aki büszkén mesélte, hogy a kutyája milyen hatalmas kígyót fogott. Ez haragos sikló lehetett. Én az ötvenes évek óta járom a területet, ha akkoriban az ember kiment, egy nap hat-hét haragos siklót is látott. Az utóbbi időben semmi nyomát nem láttam ennek a hüllőnek. Ugyanitt él a szintén veszélyeztetett gyíkfajunk, a pannongyík. De beszélhetnénk a leánykökörcsinről, a tavaszi héricsről, és a többi védett növényről, amit a kiránduló leszakít, aztán eldobja, mert elhervadt. 
A teherautóval idehordott szeméthegyekről már nem is beszélek. Elképesztő. Ugyanakkor, ha az ember elmegy az Alpokba, nem lát ilyet. Amikor ott jártam, direkt kerestem a szemetet, de nem találtam sehol. Más a mentalitás arrafelé.
-- Ha ez a magyar néplélekből fakadó probléma, akkor remény sincs arra, hogy neveléssel bármit el lehessen érni.
-- Vagy egyszerűen csak le vagyunk maradva. Nyugaton a természetből sokkal kevesebb maradt, mint nálunk. Ők talán ezért is jobban becsülik. Becsülik azt, ami már nincs. Egyszer járt itt egy német barátom, kimentünk terepre, és láttuk, hogy mindenfelé virít a katáng. Tiszta kék volt minden. Erre azt mondja a barátom: "Tudod, amikor én gyerek voltam, mifelénk is ennyi volt belőle. Ma már nagyítóval kell keresni." Vagy említhetném a nyugati madarászokat, akik teljesen lázba jönnek, ha mutatok nekik egy tövisszúró gébicset. Magyarország a Nyugathoz képest dúskál a természeti értékekben. Szoktam is mondani külföldieknek, hogy na látják, ez a haszna annak, ha egy ország szegényebb, ha nem annyira iparosodott. Nálunk az utak szegélyében, a töltések mellett rengeteg kis mocsár, nádfolt, bozótos van. Ezek mind menedékek rengeteg állatfaj számára. Nyugat-Európában ilyenek már nincsenek. Ha gazdagabbak lennénk, ezeket az élőhelyeket a nagy monokultúrák bekebeleznék. Minden kubikgödör, nádfolt egy-egy mini rezervátum.
-- Ezek szerint csak akkor tudjuk majd megbecsülni a természetet, ha nem lesz.
-- Hát igen, a feladat az, hogy a természetet megőrizve tanuljunk meg vigyázni rá. Tanuljuk meg szeretni. Legalább a védett területeinken mindent alá kellene rendelni a természetvédelem igényeinek. Van olyan nemzeti parkunk, ahol még ma is tarvágást csinálnak. Ha az erdészek megtudják, hogy valahol védett terület készül, azonnal nekiesnek, és kivágják az erdőt. Amúgy is alig van már öreg erdőnk. Az igazi erdő az öreg állomány. Hiába növekszik az erdőterület, azt is meg kellene nézni, hogy milyen fákkal. 
A gyufaszál-erdő, a csemetés nem erdő. Lehet, hogy az erdész szemével nézve az, de ha megnéznénk egy harkály szemével, látnánk, hogy valójában nem az. Öreg erdőink megfogyatkoztak, megfogyatkozott így a kék galamb, a szarvasbogár, a hőscincér, és a többi. Ez a gazdasági szempontok szerint irányított világ nagyon életidegen. Visszatérve a nevelésre: sokkal több pénzt kellene költeni arra, hogy a gyerekeket már óvodáskortól a természet szeretetére neveljük. Sokkal több tévéműsor kellene, amely a természetről szól. Nemrég ment egy finn filmsorozat a Szív tévén. A film nagyon szép volt, de a magyar fordítás siralmas. 
A szakállas baglyot nagy szürke bagolynak mondták, mert az angol neve ez, a nyestet mosómedvének, satöbbi. Nem lehet ennyire lebecsülni a közönséget. Hozzá nem értő emberek fordítják a film szövegét angol tükörfordítással, vagy éppen hasraütés-szerűen.
-- Ha azt mondom, magyar ornitológia, sokan rávágják: Schmidt Egon. Évtizedek óta hatalmas lelkesedéssel dolgozik, de nem hiszem, hogy ez a lelkesedés kitartana, ha nem lennének pozitív visszajelzések, ha nem érezné úgy, hogy van értelme a "népnevelői" munkának.
-- Persze. Rengeteg olyan ember van az országban, aki eredményesen dolgozik a természetvédelemért. 1974-ben megalakult a Madártani Egyesület (ma Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület). Ez az egyesület rengeteget tett azért, hogy megmentsük természeti értékeinket. Amikor megalakultunk, kétszázan voltunk, ma pedig több ezer tag van. Az egész országot behálózzák a helyi csoportok, és külön szakosztályok is vannak már. A gyakorlati védelemben kiemelt helyet foglal el a ragadozó madarak védelme, mert úgy tűnt, hogy a réti sas és a kerecsen kipusztul hazánkból. A réti sas fészkelésre alkalmas fáit kivágták, a kerecsent pedig a solymászok ritkították. Ekkor kezdetét vette a kerecsen fészekőrzési program, amelynek eredményeképp a solymászok abbahagyták a fészekfosztogatást. Mára stabilizálódott a kerecsenállományunk, ahogy a réti sasé is. Az énekesmadarak védelme érdekében pedig folynak az odútelepítések.
-- Ezek szervezeti akciók. Mi a helyzet a nagyközönséggel? Egyáltalán: mennyire tartja a nagyközönséggel a kapcsolatot?
-- Keve András szellemi hagyatékaként minden hozzám küldött levélre válaszolok, akár gyerek írta, akár kilencvenéves bácsi. 
A rádióban csinálom az Oxigén-sétákat, ezt a Balogh István szerkesztette kitűnő műsort rengetegen hallgatják, nem csak az én bevezető sétám miatt. Ami a nagyközönséget illeti, talán jó jel, hogy egyre többen tartanak állatot otthon. 
Az a gyerek, aki ilyen családban nő fel, talán fogékonyabb lesz a természetszeretetre. Talán a réten se tapossa agyon a békát. Elkeserítő, amikor tavasszal a petéző helyeken látom a sok agyonvert békát.
-- Sokan mondják -- magánvéleményként még hivatásos természetvédők is --, hogy a legjobb az lenne, ha az összes védett területet hat méter magas betonkerítéssel vennék körbe, mert csak így lehet megvédeni bármit. Esetleg a fal mentén alá is aknázni.
-- Ez egyrészt megvalósíthatatlan, másrészt értelmetlen. Az embereket kellene megváltoztatni. Menjenek be nyugodtan a védett területre, de ha ki van írva, hogy csak az ösvényen szabad közlekedni, akkor maradjanak az ösvényen. A hatvanas években voltam egyszer az NDK-beli Hiddenseen, és bevittek a védett területre. Szigorúan védett volt, tele ritka madárfajokkal. Sehol egy kerítés. Kérdem a madárvárta vezetőjét, hogyhogy nem mászkál be senki a területre, mire azt feleli: hát ott van a tábla, hogy nem szabad bejönni. Ez nálunk elképzelhetetlen.
-- Nálunk kihúzzák a táblát és szétverik, mielőtt bemennek. De nagy probléma az is, hogy nincs elég természetvédelmi őr. Tíz-húszezer hektárra esik egy.
-- Pedig még anyagilag is megérné, ha több őrt alkalmaznának. Túrákat lehetne vezetni például külföldieknek. Nyugaton egyre több a "madárvadász", akinek egy-egy új madárfaj megfigyelése az élmény. Igaz ugyan, hogy ez néha nevetséges. Dr. Kovács Gábor, aki a Hortobágyi Nemzeti Parkban dolgozik, mesélte, hogy jöttek a külföldi turisták, és mind túzokot akartak látni. Aztán mikor meglátták, öt perc múlva már rohantak tovább, hogy hol az újabb madárfaj, hiszen a túzok ezzel az öt perccel ki volt pipálva.
-- Fogyasztói társadalom...
-- Na igen, de ezek pénzt hoznak,amit vissza lehetne forgatni a természetvédelembe. Ráadásul nem bántanak semmit, csak arra mennek, amerre az őr vezeti őket.
-- Mi az, amin éppen most dolgoik?
-- Most írok egy könyvet a kertek állatairól. Ezenkívül fordítok egy nagyon jó sorozatot. Egy könyvet már lefordítottam belőle, most dolgozom a másodikon. Ez a településeken található  állat-élőhelyekről szól. "A falvak, városok és utak ökológiája" az alcíme. Nagyon érdekes könyv, sokat tanulok belőle. Aztán folytatom a sorozatom a Természetbúvárban és a Szabad Földben. Szerintem minél több helyen el kell helyezni ilyen jellegű írásokat, formálva az emberek mentalitását. Na meg szeretek is írni; gyerekkorom óta írok naplót. A napló nagyon fontos: a könyveim írásakor is sokat merítettem belőle.
-- Könnyen talál kiadót a könyveire, vagy még Önnek is kínlódni kell ezzel?
-- Régen könnyen találtam, de ma már nem. Régen volt úgy, hogy egy évben két könyvemet is kiadták. Ma már sokkal nehezebb a dolog. Jó néhány kéziratom van a fiókban.
Készítette: V. A.