Lehoczky János
Tört mese a szénégetőről

Az öreg a tűz mellett ült. Arcát alulról világították meg a lángok; még nagyobbnak tűnt az orra. A vacsorára szánt szalonnát megsütötte már. Délután egy kevés dércsípte kökényt szedett kinn az erdőn, azt majszolta és a csillagokat bámulta. Ilyenkor, csöndes őszi este mit is tehetne mást? A boksát két napja, hogy lebontotta. Jó szenet égetett, kedvezett neki a szerencse -- meg aztán értette is a dolgát. Két hét keserves fáradalmát pihente most ki. A fekhelyét még világosban rendbe tette. Friss szénát is hozott a pokróc alá -- illatos, száraz, jó szénát.
Egy ágacskát keresett, megpiszkálta a tüzet -- parázslott csak. Itt az erdőn nem volt egyéb gondja, csak hogy jó legyen az égetés. A mostani jó volt. Örült neki, nyugodtan aludt el.
Álmában szálegyenes bükkfából rakott boksát, és ő maga volt a tűz a rönkök alatt. Csillogó, fekete, fényes szénről álmodott, melyben ott szunnyad a parázs, alszik a láng. Az ő tüze, az ő parazsa.
Boldogan ébredt a szénégető. Hajnalban indult el a faszénnel a faluba.
-- Én vagyok a szénégető a hegyekből! -- kiáltott be a kovácshoz. 
-- Faszenet hoztam. Szürke bükkfából égettem. -- S nagyot hallgatva hozzágondolta: -- Álmaimmal rostáltam, reményeimmel válogattam, emlékeimmel fényesítettem.-- Csak a tűz égjen! Az a fontos, hogy a tűz égjen! -- vetette oda siettében a termetes üllőpengető, hiszen várta a munka. Meg nem állt a keze. Patkó és kapupánt, kerítésszurony és vasabroncs formázódott az izzó parázson.
-- Csak a tűz égjen! -- ismételte a kovács az ősigazságot, belefeledkezvén pörölye ritmusába. Meleget csenő gyermektekintetek nyíltak tágra a műhely sarkában. Lángot táncoló szemmel lesték a mestert, a vasnak parancsolót. Lesték és tisztelték az alkotót. Bámulták és csodálták a fémet gyúró, szerszámot teremtő művész-mestert. A napsárga vasidom hasznos alakot öltött, míg meggypirossá, majd sötétszürkévé szelídült. S a parázs eközben észrevétlenül hamuvá zsarátnokolt.
A szénégető halkan tette be maga mögött a nehéz deszkakaput. Zörgő szekere mellett baktatott az agyagos-sáros horhoson fölfelé. Miként gebéje -- földig lógatta orrát. Eső verte, szél cibálta viseltes köpenyét.
-- Szerinted is csak az a fontos, hogy a tűz égjen? -- mormolta maga elé, kérdezvén lovát; azaz inkább csak önmagát.
Vetetlen ágya szélén gubbasztott sokáig. Majd az asztalra hajtotta csapzott fejét, s hortyogva elszenderedett. Álmában szálegyenes bükkfából rak boksát, saját tüzével izzítja, álmaival rostálja, reményeivel válogatja...
Kunyhója lécein babrál a nyirkos szél. A sarokban halomba roskad a nedves tűzifa, s az ajtó résein besompolyog a hideg. 
De a szénégető sohasem fázik.

 

 
 



Vásárhelyi Tamás
Találkozásom a Minőséggel
Nagy Judit textilművész kiállításához

Ezzel a Minőséggel 1985-ben találkoztam először. Az egykori Népköztársaság útján egy galéria kirakatüvegén keresztül láttam meg a mintegy méteres lepkét. Onnan kintről festménynek látszott, és lenyűgözött a festő precizitása, színvilága. Gobelin volt. Érthetetlennek és hihetetlennek tűnt, hogy valaki ilyen izgalmas, finom munkára képes ezzel az unalmas, lassú és nehézkes műfajjal. (Bocsánat minden gobelinkészítőtől.) 
Nagy Judit 1996-ban az Altamira Egyesület tagjaként állította ki Falevelek című darabját a Magyar Természettudományi Múzeum új épületében. És most áll az önálló kiállítása, január 5-éig megtekinthető a Ludovika téren. 
Már a méteres rovar és a méteres falevelek is elégségesek volnának ahhoz, hogy környezeti nevelőknek ajánljuk a kiállítást. De itt sokkal többről van szó. A Minőséget, más megközelítésben a környezeti nevelés kvintesszenciáját látjuk magunk körül. A nagyméretű gobelinek és rajzok felöltöztetik a múzeum társalgóját és a hozzá csatolt kiállításrészt. Meghitt és felvillanyozó teret varázsolnak belőlük, térséget, amelyben jó tartózkodni. Amit nehézkesen, bizonyítékokkal, érvekkel, meggyőzéssel próbálunk tudatni, hogy a természet egyéb teremtményei és mi összetartozunk, az neki naiv bájjal, sajátos humorral, szórakoztatóan és elringatóan sikerül. Hihetetlen mesterségbeli tudás, igényesség és fegyelem érződik a könnyed ábrázolások mögött. Darazsak, madarak és emberek úsznak, lebegnek a levegőben, együtt, lehetetlenül és harmóniában. Eltöprengünk rajta -- és máris megváltoztatott minket.
Bár mindenki látná, tapasztalná, érezné, élvezné, továbbadná!
*
Nagy Judit kiállításán fellelkesülve írtam a fentieket. A szerkesztőség erre fel megkért, írnám meg, hogy kerül a csizma az asztalra. Azaz hogyan kerülnek egy természettudományi múzeumba reneszánsz tájak fölött léghajózó embereket ábrázoló gobelinek? Miért rendezünk a Magyar Természettudományi Múzeumban művészeti kiállításokat? A válaszhoz elméleti alapokért nyúlhatunk a nemrég megjelent Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégiához, melynek idevágó fejezetében Makovecz Benjamin leírja, hogy a művészetek azt mutathatják meg, hogy minden ugyanannak a szédületes egésznek a része, s csak a mi emberi figyelmünk emel ki részleteket. Ilyen módon a művészetek alkalmasak arra, hogy a világ jelenségeinek holisztikus összefüggéseit láttassák, ezért nagy segítséget nyújthatnak pedagógusoknak a történelem, földrajz, magyar, és szinte bármely más tantárgy oktatása során. A művészi megközelítés egészen más, mint a természettudományos, de ugyanolyan létjogosultsága van. A világot, vagy valamely jelenségét leírni, ábrázolni igen sokféleképpen lehet, és éppen a művészi látásmódoknak a különbsége szolgáltat nekünk példákat erre (lásd korstílusok és azokon belül a művészek egyéni különbségei az észrevett és ábrázolt jelenségek kiválasztásában is, ábrázolásában is, és mögöttes jelentéseinek sejtetésében is). A konstruktivizmusnak nevezett tanulási elmélet éppen erre tapintott rá, amikor a tudást nem mint a személyiségtől függetlenül kialakuló ismeretet fogja fel, hanem mint a valós, külső világ jelzéseinek az agy, a személyiség már meglévő ismeretei és rendszerei közé beépülő, azokkal interakcióban alakuló eredményét. Azaz amikor a tanár valamit magyaráz, és azt várja, hogy egy -- mondjuk -- fizikai definíció mindenkinek az agyában egyazon megszövegezésű törvényként rögzül, akkor nagyon téved. Ha a tanulók képesek is felmondani szóról szóra a definíciót, megérteni, érteni, alkalmazni a saját fogalomrendszerükön belül fogják. Szemléletes példa lehet az, amit a minap hallottam. Valaki egy leejtett ezerforintos röpte kapcsán magyarázni kezdte, hogy a gyorsuló papírlap mentén keletkező turbulens levegőáramok hatására a papír zuhanási iránya megváltozik. Egyik hallgatója felkiáltott (érzésem szerint tüntetőleg): milyen szépen libeg! Mindketten a saját látásmódjuk szerint fogták fel a jelenséget. S hogy saját területünkre térjünk vissza: ha valaki védi a természetet, nem mindegy-e hogy tudományosan megalapozott érvrendszerrel felszerelkezve, vagy a virágok szépségéért teszi?
A Természettudományi Múzeumban évtizedek óta rendezünk művészeti kiállításokat. Az első tudtommal Csiby Mihály festőművészé, a természet apró teremtményeinek alázatos és istenáldotta tehetségű ábrázolójáé volt. Ő tudományos műveket a tudós szerzők megelégedését kiváltó színvonalon illusztrált, és akkoriban még csodaszámba is mentek az ilyen irányú igényességgel elkészített grafikák, metszetek, festmények. Később, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján átütő sikert arattak az Állatok a bélyegen és Állatok a kisgrafikán című kiállítások. A kilencvenes évek eleje óta rendszeresebben jelentkezünk képzőművészeti kiállításokkal. A múzeumban virtuális galéria működik, a Linné Galéria. Névadója az a Makovecz Benjamin, akinek kiállításán száz természeti tárgy -- apró fragmentumok, tollak, levelek, termések, kövek, csontok, ürülék -- fotográfiánál jellemzőbb ábrázolata kerekedett ki együtt a mindenség szimbólumává. A Linné Galériában a természetet, ember és természet viszonyát ábrázoló művészek anyagát állítjuk ki. Az új múzeumépület megnyitásakor az Altamira Egyesület tagjai jelentkeztek közös anyagukkal, majd mostanra közülük Szunyoghy András és Nagy Judit önálló anyaga is megjelent. Ezeknek a kiállításoknak a megnyitására másfajta közönség érkezik, mint a tudományos kiállításokéira. A kiállítások hírére olyanok is eljönnek hozzánk, akik egyébként a humán területen működő múzeumokat látogatják. Ők a művészetért jönnek, de ott lévén, találkoznak a természettudományokkal is. Más látogatóink a tudományos anyag miatt jönnek, és meglepetéssel tapasztalják a művészet erejét, szépségét. 
Mindkét oldal jól jár ezekkel a kiállításokkal. Reméljük, a természet is.

 

 
 


Silvia Szaboóva
Mandala

1.
Egyedül...

Fehér papírlap, színes ceruzák és csend. CSEND. A szabadon dolgozó kéz kört rajzol, színeket választ. A vonalak maguktól formálódnak. Gondolatok ébrednek és jelennek meg a papíron -- tisztán, de mégis másképp. Hogy történt mindez? Az első mandala. Az első olyan rajz, amiben tisztán látom önmagam. Valami felszabadult, mint mikor a víz -- áttörve a gátat --, szabadon ömlik tovább.

2.
Gyerekekkel...

Mi ez? De szép! Én is szeretnék ilyet rajzolni. Csendes este együtt, csak halk zene szól és a ceruzák sercegnek a papíron. Figyelő gyerekszemek, csücsörítve koncentráló ajkak. Még egy kört és még egyet. Azután rácsodálkozás. Ki mit gondol saját -- önmagától alakult -- képéről. A gyerekek, akiket máskor erőszakkal kell az ágyba tuszkolni, csendben, átszellemülten mennek aludni. Az elején nem voltak megelégedve a rajzaikkal. Később ők is ráismertek, felismerték -- a szépség fogalma valami más, mint amit a hétköznap sugall.

A mandala szanszkrit szó, eredeti jelentésében kör illetve a kör központja. Egyúttal kör alakú, rajzolt vagy bármilyen más módon létrehozott kép. A kör a legrégibb időktől lenyűgözi az embert. A mágikus forma végigkíséri az ember életét. A petesejt a termékenységet idézi; a kerék a valós és szimbolikus mozgás szimbóluma; a Nap gömbje, a Hold az élet lehetősége és a kozmosz "tapintható" közelsége az ember számára. De a tábortűz körül ülve akaratlanul is kör formálódik. Az asztal köré ülünk -- az asztal "ősképe" is a kör alakú asztal volt (Arhur király és a kerekasztal lovagjai: amikor mindenki egyenlő). A legtöbb vallási rituálé kapcsolatban van a körrel. A gömb a természetben: a legnagyobb összetartás (hiszen azonos tömegű testek közül a gömbnek a legkisebb a felülete. "Itt van legközelebb önmagához az anyag"). A kultúrában is hasonló értelmű: az összetartozás, a segítség(nyújtás) szimbóluma. 
A mandala több, mint kép a körben. Jung szerint (megerősítve az ezredéves buddhista hagyományt) a mandala személyiségünk központjával, önmagunk legmélyebb rétegeivel áll kapcsolatban. Kapcsolatban van egyéniségünk, energiáink forrásával -- valamivel, ami tudattalanként láthatatlan a mindennapokban, de cselekedeteink valódi irányítója. A keleti hagyomány szerint "öntudatlanul" rajzoló kezünk legbelső energiáinkkal áll kapcsolatban, az onnan származó mintákat emeli felszínre. Ezért hatékony és termékeny eszköze önmagunk megismerésének -- valónk tudatos felismerésének, személyiségünk fejlődésének (ezt felismerve a személyes pszichoterápia elfogadott eszközévé vált a mandala nyugaton is). 
A mandala köre falként védi a belső rajzot -- a megjelenő belső világot. A védett térben -- az olvasni tudó számára -- megjelennek a belső feszültségek, a feldolgozatlan konfliktusok, a tudatos és nem tudatos vágyak, álmok. A képről visszaáramlik mindez az információ -- segítve a felismerést, megértést, a gyógyulást. 
A mandala nem feltétlenül "szép". Nem is az a célja, hogy elkápráztassa tájképfestészethez szokott ízlésünket. A mandala kapcsolat. Esztétikuma a kivetülés (rajzolás) közben és végeztével keltett érzésekben ölt testet. Az elkészült mandala későbbi relaxáció, elmélyülés tárgya és irányítója lehet. "Belépve" a kép terébe színei, formái jelentőséggel telítődnek, utat mutatnak.
3.
Egymás között...
Hárman voltunk. Tudtuk, hogy a következő napokat együtt folyamatos munkával kell töltenünk, hogy egy adott problémát megoldjunk. Az első időben folyamatosan vitatkoztunk. Képtelenek voltunk egyetérteni. Éreztük: ebből nem sülhet ki túl sok jó. Majd lassan kiengedtünk, már jobban ment a közös munka. Az utolsó napon közös mandalát rajzoltunk: spirálok, színek, különböző anyagok. A közös nagy papíron mindenki önmaga dolgozott -- színekké, formákká változtak az elmúlt napok elvárásai, érzései, tapasztalatai... Nagy, körré formálódott közös kép.

4.
Nagyobb csoportban...

Továbbképzés. A reggeli érkezés után a jól ismert kép: mindenki egyszerre közeledik és tart távolságot. Senki nem ismer senkit. Az egynapos közös munkához azonban nyitottság és bizalom kell. Közös mandala kialakításával kezd a csoport. Mindenki hozzáad valamit a környéken található dolgokból a formálódó képhez. Valamit, ami kifejezi azt, amit ebben a pillanatban érez, amit most gondol önmagáról. Kemény kövek, szinte észrevehetetlen virágok, friss levelek, görcsös fadarabok, érett gyümölcsök kerülnek a képbe. Az eredmény, a körré formálódó közös mandala, mint minden alkalommal, most is segített: a keskeny, sokszínű végenincs vonal önmagába tért -- a mozgás és egyensúly együttes jelenlétét szimbolizálva...

Folyamatos mandala

Az egyhetes decemberi tréning témája a környezeti neveléshez kapcsolódott. A harminc, különböző életkorú, képzettségű résztvevő a képzeletre épülő környezeti játékok szerepéről tanult -- többek között a mandaláról. Miképp kapcsolja össze a kép az embereket, miképp segíti a mi formálódását a sok énből -- közben észrevétlenül közelítve a résztvevőket a környező tájhoz, a természethez. Az első nap reggelének kérdése: Ki vagy te? A hajnalban levelekkel hóba rajzolt körbe mindenki összegyűjti a környékről, ami érzése szerint legjobban kifejezi saját elképzeléseit a tréningről, pillanatnyi kapcsolatát a környékkel a körülötte állókkal. A kapcsolat mandalája...A hét derekára a résztvevők -- a több órás terepi gyakorlatok, tantermi foglalkozások, átbeszélgetett esték után -- már jobban ismerik egymást. A csütörtök esti kérdés: Mit adsz és mit kapsz e napokban a környezetedtől? A mandala "falát" most a hóba állított gyertyák világítják meg. Változnak a válaszként alakuló közös mandala színei, formái, anyagai is. Összetettebb, harmonikusabb a kép -- a közeledés jele.Az utolsó nap, búcsúzás előtt a foglalkozás vezetője -- az eddigiektől eltérően -- a kör közepét jelöli ki: méretes szikladarab kerül a hóba. A kő az állandóság, a változatlanság szimbóluma. De a lassú alakulás a folyamatos, kitartó változás jele is. És a kérdés: Mi változott benned? Táguló kör alakul a kő körül...

A témával bővebben foglalkozik
S. F. Fincher: Mandalakészítés című könyve
(Édesvíz Kiadó Bp. 1998)